destiny

Emlékszem, hogy mikor betöltöttem a hetet, kaptam egy bőrkötéses könyvecskét. Ekkor már tudtam írni, bár az igaz, hogy rendkívül sok helyesírási hibával, és még annál is több logikai bakival, de nem számított. Attól kezdve feljegyeztem minden apuval közös élményemet, és mire tizenegy éves lettem, már meg is telt az ilyen eseményekkel a könyvecske fele, pedig nem volt vékony. Kifejezetten vastagnak mondanám.
Megkaptam a behívómat, és mikor iskolás lettem, akkor már csak az állomásokon zajló elköszönések és a nyári vakáción során átélt kalandos utazások, megrázó színdarabok és hasonló 'felnőttes' programok kerültek a lapokra. Minden, ami pozitív és negatív, de rólunk szól, és ezt ADDIG a napig írtam, aztán...
A mai napig nem sikerült leírni, hogy mi is történt akkor, pedig már számtalanszor megpróbáltam. Le akarom írni, tényleg. Igenis akarom, hogy sikerüljön, mert tisztában vagyok azzal, hogy idővel fel kell dolgoznom a tényt, hogy... Hogy megtörtént. De még gondolatban sem sikerült ezt kimondanom, és addig lapra sem tudom vetni a betűket. Eltemetni sem hagytam. Még nem, mert lehet... Mi van akkor, ha csak sokk érte, és alszik? Lehet, hogy csak kómában van! Én érzem, hogy nem halt meg, mert az nem lehetséges. Nem halhatott meg, ő mindent kibír...
Kinyitom a könyvet, és az első oldalon megérintem zavaros, kacskaringós írásomat. 'Fantasztikus nap volt. Elmentünk túrázni arra a nagy hegyre. Apu már nagyon sokat beszélt róla, és most elmentünk, és nagyon szép volt. Olyan, amilyennek elmesélte. Fent piknikeztünk, és beszélgettünk. Csak este jöttünk haza, amikor már nagyon sötét volt.'
Inkább becsukom, és bele sem gondolok abba, hogy milyen boldogok is voltunk akkor, és minden más közösen eltöltött percben. Fantasztikus volt, de sajnos... Sajnos ennek vége, és ezt még nem tudtam teljesen elfogadni. Amit furcsállok, hogy nem sírok. Azóta nem sírtam, mióta átvezettek a pszichiátriai osztályra a kórházban. Mintha nem lennének könnyeim, mintha nem kellene gyászolnom, de... Nem megy. Amíg nem hiszem el, addig sírni sem fogok tudni. Addig nem gyászolok, míg látom annak az esélyét, hogy az apám élhet azon a kórházi ágyon...
Destiny hangja ránt ki a gondolataim közül, és a következő pillanatban már csak annyit látok, hogy kényelmesen elhelyezkedett velem a velem szemben lévő fotelban. Igazán jól tette, bár úgy hiszem, nem én vagyok számára a legjobb társaság. Régen más volt, sokat beszélgettünk, buliztunk, néha még el is magyaráztam neki a tananyagot, de mostanában nem vagyok kellemes ember senki számára, így nem gondolom, hogy érdemes velem beszélgetnie.
- A mumusok nem rabolnak embereket, már elmagyaráztam két éve is. - nézek rá beesett szemekkel, sápadt arccal. Hónapok óta alig alszok, alig eszek. Csak olyan megy le a torkomon, amiben van kakaó vagy fahéj. Az ágyban nincs.
- Nem kerüllek, csak lefoglal a tanulás. - bökök az imént becsukott könyvre, ami az asztalon hever, benne az utolsó, befejezetlen feljegyzéssel is. 'Még egyszer, utoljára.' - Hogy vagy? - kérdezem lassan, a szavakat nehezen ejtve, és arcomra varázsolok egy elgyötört, igazinak nem mondható mosolyt.

destiny

Nem kívánom más emberek társaságát, és nem is értem igazán, hogy ez miért van, ellenben kiráz a hideg attól, hogy másokkal kell beszélgetnem. Nem az én műfajom ez az utóbbi időben, és bármennyire szeretném, egyre nehezebben is megy a társalgás, mint kapcsolattartó eszköz. Ez lehet, hogy valami különleges ok miatt vált ilyenné, de az is lehet, hogy elszoktam tőle. Elvégre ez is olyan, hogy gyakorlat teszi a mestert, és karban kell tartani a fegyvert ugyebár. Még a mester is olajozza a puskáját - a kezdő meg csak tisztítja az olajtól.
Mindenesetre nem áll szándékomban a katonai laktanya rejtelmeit bemutatni, mert sosem voltam katona, és remélem, nem is kell harcolnom. Nem vagyok a legagresszívabb emberek közt számon tartva, és még kviddicsezni sem kviddicseztem soha, hogy egy kis erőszak szoruljon belém. De komolyan, még a kisebbek pénzét sem veszem el. Nem az én műfajom. Szerintem soha nem is lesz.
- Nem hiszem. - azért be kell vallanom, hogy Destiny mindig is szórakoztatott, és nem azért, mert nevetségesnek gondoltam, hanem azért, mert jó barát, akármennyire is nem járunk egy évfolyamra. Hisz az életkor csak egy szám, ami engem nem különösebben érdekel, esetleg annyira, hogy mikor is mehetek egyetemre, meg hasonlók.
Erről a főzet-támadásról szerintem hallottam. Amikor történt, ezzel volt tele az iskola, és sajnos engem sem került el, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy a színházteremből csak akkor menjek ki, amikor nagyon kell - szóval csak az óráimra és egészen ritkán a konyhára, hogy éjfélkor, vacsora után jó néhány órával ételt kunyeráljak az ott dolgozóktól. Szerintem már meg is sértődnének, ha nem jelennék meg alkalomadtán. Pedig az év vége ezt is magába foglalja majd. Ilyen ez az utolsó év. Csak éljem túl - vagy ne, azzal sem lenne bajom.
- Én... - nincs időm befejezni, mert már el is rohant, de nem bánom. Ahogy őt ismerem, biztosan csak eszébe jutott valamiféle zseniális megoldás a problémámra, holott azt nem is tudja, hogy mi a bajom. Furcsa, hogy ezt nem próbálom minden alkalommal megakadályozni, nem?
- Gyógyír a szomorúságra. - kezembe veszem a kávét, és most őszintébben mosolyodok el. - Honnan tudtad, hogy erre van szükségem? - legszívesebben a nyakába borulnék, és sírnék a vállán, de nem tudná az okát, nem is mondanám el neki soha. Inkább nem teszem hát, csak a táskámba csúsztatom a naplómat, hogy még véletlenül se nézhessen bele - még ha nem is tudná meg belőle, mi is a baj.
- Komolyan nekem akarod adni?