apánk mély szusszanása közben is egyenesre húzza a gerincét - nem tudok szabadulni a gondolattól, vajon gyermekkori ferdülése őriz-e heget a hátán végig, nyaka és füle között az ér pedig pont úgy lüktet, ahogy annak szokott, akihez vendégségbe jöttünk, nem is feltétlenül önként. most nem fogja meg a kezem, váladékosan a nadrágjába törli, félpillantása elárulja, a pokolba kíván most, de anyánk, aki most fordul be a folyosón, nem hagyná, hogy beleereszkedjenek ebbe a beszélgetésbe minden biztosítás nélkül - igor nem bántja őket, ha jövendőbelije is jelen van, gondolhatják, és igazat adok nekik, örülök inkább, hogy nem érintenek meg, mert kiráz a hideg is, hogy felelni megyünk együtt.
- fejezzétek be ezt a komédiát, csak igorral beszélünk, nem a komszomollal! - csap anyám mindkettőnk vállára, mindketten összerezzenünk, ki-ki a maga oka miatt, anyám nevetgél, homlokán izzadtság gyöngyözik, rossz ízű poénja nem csattan, sosem féltünk a komszomoltól, minden karkarov jó barátja volt a rezsim, igor pedig nem kommunista, ezt elégszer elmondták, elégszer felhozták a közös étkezések közepette, igor nem a mi szabályaink szerint létezik, húzzam hát meg magam. - még pár óra, és összeházasodnak, csak nem akar most jelenetet rendezni egy olyan semmiség miatt, mint az a vélemény. semmi az egész.
apám nyitja az ajtót, még egyszer letörli a tenyerét, nem enged előre egyikünket sem, úgy áll meg a helyiségben, mintha valóban elszámolni érkezne, a bűntudat szoríthatja a torkát, pedig örömmel kellene gondolnia a fia és lánya nászára, alig pár óra, valóban, és házasság révén is az leszek, aminek születtem.
- beszéljünk most, ha már az esküvő után nem lehet, igor, de nem ilyen türelmetlennek neveltünk! irináról van szó, ugye? ne is törődj vele, neki is megmondtam már, ne foglalkozzon mindenféle külsősök ostoba véleményével, mit számít, ha autista vagy pszichopata, vagy mi a búbánat.

csak a padlót merem nézni, cipőink orrát-sarkát, nem is veszek részt az ítélethozatalban, az agy dolgozik, én nyugszom, és ha tehetném, talán láthatatlanná is válok, kivonom magam párbeszédük alól, amelynek élét értem, mintáit csak hallomásból. le kell gyűrnöm pánikom, mint anyám próbálja Igort a hangjával, apám a tekintetével, míg én a padlót nézem, és azt kívánom, bár.. bár egészséges volnék, és bár érteném, valójában mire kívánkozom úgy.
- én az anyád vagyok, igor, az én véleményem talán nem számít? ha én azt mondom, elveheted, nincs ennek semmi baja, csak kényeskedik? hát kit érdekel egy jöttment gyógyító hülyesége..?! - és hangerőből pótolja, mi bátorságból hiányzik, megremegnek az ablaktáblák, és mi apróra zsugorodunk mögötte, eltűnünk, ahogy szoktunk, hagyjuk magunk helyett elnökölni. magamban sorolni kezdem a légzés lépéseit: száj vagy orrüreg, légcső, majd.. majd apám is megszólal, cinkosa lesz anyámnak, és elrontom a számolást is.
- de minek komédiázunk éppen most? a fő, hogy itt vagyunk mind, és végre meglehet az esküvő. na, fiam, ne most parádézz itt, kihozod anyádat a béketűréséből, és irina már megint mindjárt rákezdi. hát ti már nem tudtok örülni semminek? iszik egy kicsit, és jobban lesz, ezt meg elfelejtjük.
olyan erővel képzelnek egészségesnek, hogy már majdnem hiszek határozottságuknak, a szopránnak és basszusnak, amelyek nem köszöntek utánam, amelyek nem viselhették el, hogy valami hibádzik, még valami, ha már egyszer kudarcot vallottak, és én sírni kezdek, meg kell érintenem a szoknyám gombját, szeretném, ha mindez nem történne meg.
- fejezd már be a bőgést, irina, hihetetlen, milyen csúnya vagy, mikor bőgsz, megijeszted igort! hát így néz ki egy boldog menyasszony?! most kimész, és felöltözöl rendesen, meg ne lássam még egyszer, hogy itt mérgesítetek engem! te meg igor, kapd össze magad, ne gondolják vladimirék, hogy mi ilyen cirkuszokat rendezünk, mint ivan..
fülemre szorítom a kezem, és kirohanok az ajtón - anyám udvariasan becsukja mögöttem, hogy folytassa intelmeit a fia esküvője napján.

-majd megérted, csak legyen neked is gyereked, igor, megérted még, hogy csak azért nem lehet minden csalódást megbocsájtani, mert belőled származik! minek kellene örülnöm, hogy megteszi azt, amire mind képesek voltunk?!

anyámnak igaza van: képesek voltunk, képesek vagyunk, képesek leszünk mások tekintetének kereszttüzében megkötni újra meg újra ugyanazt a szövetséget saját magunkkal - a koszorút nézem a fejeken, ruhám beleakad valaki kezébe, míg jó szerencsét kívánva megérint, összerezzenek, sírni fogok - csak én rontom el Igor örömét, azt a kevés nyugalmat, amit meghagytak neki, talán irgalomból, mégis a fiuk. az eskető előtt térdet hajtok, könnyeim az ölembe hullanak, nem merek ránézni egyikükre sem, mindketten tudják, talán az utolsó vendég is tudja, hogy nevetni vagyunk itt, nem örülni. igent mondok többször, hangosan, ugyanolyan hangon, ahogy gyakoroltam - Igor vállát nézem, kettőig számolok minden igen után, ne túl hamar, ne túl lassan, ő érzi biztos, hogy mindegyiknél lábujjhegyre kell állnom, úgy jó, úgy van értelme.
anyámnak igaza van: még én is képes vagyok rá.

- nem volt éppen könnyű velük, egyikükkel sem, akármit képzelsz is! nekünk talán jó volt nézni, mi lesz belőlük?! ki vagy te, mi vagy te, hogy most itt számon kérsz bennünket, kisfiam, te talán jobban csináltad volna, te talán előre láttad volna, ugye?! hát őszintén kívánom neked, hogy rájöjjél a sajátoddal, mit kell elviselni és eltűrni csak azért, mert muszáj, akármilyen hálátlanok, akármilyen csalódást okoznak is!

anyámnak nincs igaza: még akkor is erre gondolok, amikor a varázslat kigombolja a talárt a hátamon, és elejtem a pálcám - arra gondolok, hogy Igor még mindig ösztönösen ragadott meg, hogy nem félek tőle, hogy talán mégsem lesz olyan átok, ami megfogan rajtunk abból, amit anyánk kiabált rá, mielőtt kidobta volna őket. megvizsgálom még egyszer a méhemet és a genitáliáimat, de minden bűbájt rendben találok, minden sértetlen, ép, egész, alkalmas. a vacsorán nem beszélek, de pontosan emlékszem, kin milyen cipő volt: látom a mozdulatokat, tudom, hogy táncolnak, de csak Igor kezét szorítom az asztal alatt, szorítom akkor is, amikor nekem kell táncolnom, azt is számolom, a lépéseket, hogy ne rontsak. nem akarok, életemben nem akartam még ennyire jól tenni, amit, pedig csupa vágy vagyok arra, hogy beilljek közéjük.
anyámnak nincs igaza: Igornak van, amikor azt mondja, rólunk kell szóljon, bólogatok, ha órákkal korábban is.

- ...tegyük hát azt, amit elődeink, vigyük ágyba ezeket a boldog fiatalokat, hogy végre élvezhessék a jól megérdemelt csendet.. vagy éppen annak hiányát! irina, Igor, rajtatok a világ szeme, aztán csak semmi sietség, mi egész éjszaka ráérünk!

anyámnak igaza van megint: ők ráérnek, vodkától, bortól elnehezült hangon csukják be az ajtót, és a huzatban elalszik a gyertya, amit itt hagytak, így nem látom már magam a tükörben, letakarhatom végre a direkt-véletlenül hátrahagyott portrét. a pulzusom magasabb a rendesnél, érzem a testem minden jól érthető jelzését, azok folytatását az idegeimen: lépéseket hallok, összeszorul a szívem, talán a billentyűim nem viselik a terheiket. a köpeny túl hosszú, beakad majd ismét, amikor megfordulok, arra gondolok, az a portré talán nem lát, de majd hall, nem tudok megnyugodni, diagnosztizálom a pánik jeleit: mikor Igor belép, felkapom a pálcám, de nem az varázsol - apró darabokra robbantom a képet, még hamu sem éri alatta a padlót. csend lesz kint, talán megértik belőle, hogy ahány szeme van a világnak, azt mind be fogom csukni Igorért.