|
Oldalköltözés
Kedves Mindenki! Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : ) b & caelor & effy
|
Friss posztok | Alastor Moody
Szomb. 25 Dec. - 10:27 Alecto Carrow
Vas. 5 Dec. - 0:12 Practise makes perfect... really? Alex R. Emerson
Szer. 21 Júl. - 14:54 Lucius Malfoy
Pént. 9 Júl. - 1:06 Vendég
Csüt. 8 Júl. - 9:43 Lucius A. Malfoy
Szer. 7 Júl. - 16:18 Yves McGonagall
Szer. 30 Jún. - 3:38 Martin Nott
Kedd 29 Jún. - 2:33 Anathema Avery
Kedd 29 Jún. - 0:34 |
Erre kószálók Nincs Jelenleg 464 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 464 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó ( 531 fő) Hétf. 25 Nov. - 3:14-kor volt itt. |
|
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Jenna Coleman
| » » Szer. 5 Szept. - 22:16 | | Pippa Plumette Pomfrey Was it love or fear of the cold that led us through the night? Becenév: Plum Kor: 26 Származás: nem is fél, inkább negyed Lojalitás: Dumbledore Képesség: --- Csoport: Főnix Rendje Rank: FR Play by: Jenna Coleman Karakter típus: canon-szerű keresett Kis család, csonka család, tündér család, fél és negyed vér, vélák szikrázó hajfürtjei, varázserdők, varázsszavak, fábri, mesék és legendák. Főleg azok, mesék, a családban körbeszőtt mesék tartják össze a Pomfrey-kat, az anyja meséi, főleg azok. Régen meséknek hívta, most már inkább ártatlan hazugságnak tartja őket, de már úgy átszőtte az ő alakját is, hogy nem létezhetne nélkülük.
Korán veszítették el az apát, és korán veszítették el azt a kevéske normalitást, ami talán szürkévé tehette volna őket. Tartó oszlopot veszítettek és védőpajzsot, nők a férfiak után, de ha már nincs ki után menni, muszáj nekik előre. Ezernyi mesét őriz az apja alakjáról, megannyit torzulhatott róla a képe az évek során, de emlékeiben mindig magas, deltás, kifogástalan úriember, csintalan fénnyel a szemében, amit sosem tudott igazán megfejteni. Bizonyára túl fiatal volt hozzá. Ahogy ahhoz is, hogy értse, igazán értse, nem játékból kellett költözködni, nem átok miatt nem látták többé a nagyit, nem gazdagabb egy kisebb ház, a nagyobbnál.
De persze mindig anyás lány volt. Vagy anyás lány lett. Ő szeretett a tűzhely melege mellett sertepertélni, szeretett a vacsorától illatos konyhában olvasni, szerette hallgatni a meséket egész gyerek-, sőt még kamaszkorában is, a tündér asszony, ahogy a faluban hívták olyankor egyedül az övé volt, az övé és senki másé, mert ugye egy szülőn nehezebb osztozni, mint kettőn, noha soha nem volt irigy.
És ott volt Paul, a drága Paul, a felfedező, a mindig sáros, akinek előtte gondosan titokban tartva a nadrágjain tanult meg foltot varrni, anyával a tűzhely mellett, őszi esték avarropogtató ringásában, a gyerekkor messzire úszó álmaiból fogalma sincs, mikor repültek ki mindketten, és mikor nőttek fel, ha felnőttek egyáltalán igazán. Bajtársias különbözőségük szédítő mélység, de kitartó, önkéntes bilincs, az élet viharaiban biztos bárka, pedig talán tényleg olyan aprók, hogy csak bárka, és legerősebb fegyverük csakis a hűségük és meséken edzett tiszta szívük lehet, ha a jó ügyért mennek egyszer harcba. Paul nélkül neki biztos nem jutna eszébe. De Paullal még ezt is.
És a hosszú jegyesség... a hosszú jegyesség még épp csak elkezdődött, már nem túl fiatal, hogy értse, de még túl korai, hogy másik családról ábrándozzon.
A nővére mondja mindig, hogy mitológiai, meseszerű alak, és hogy a türelme bibliai. Mesékkel etetett tündérgyerekek mindketten, és míg az egyik szabad és zabolázatlan, addig a másik valóban türelmes és hallgatag. Mélységes mélyek a csendjei, ritkán beszél, akkor is csendes és békés, de figyel, mindig figyel, olyan jól figyel, hogy megfeledkezel magadról, és nyílni kezdesz a figyelmétől, mint a virág. Mindig így nyílt ki előtte minden és mindenki, lassú virágzásba borult előtte minden, amihez a türelem volt a kulcs, míg zárva maradt előtte minden ajtó, amihez erő kellett volna.
Hamar tanulta meg, talán túlságosan is hamar, hogy az ő ajtajukon és az erdőn túl nem minden pont olyan mese, mint odahaza, zárkozott gyerek volt egy kicsit, zárkózott a valódi világra, mesék erdején kellett átvágni hozzzá, ha valaki meg akarta találni a levelek között rejtőzve. Hiába volt kedves és bájos, kifogott rajta a világ, kifogtak rajta a kortársai, kifogott rajta a világ, a cudar, mert bájból nem lehet megélni, a báj nem véd meg, a mindent látó, mident értő szemek válhatnak gúny tárgyává, és a hallgatagság lehet gyengeség.
Sosem volt pedig gyenge, magának való és álmodozó persze végtelenül, de lehet tanulni sokat a mesékből is, lehet tanulni sokat a kisebbségből is, tanulni lehet a bántásból és a rossz szavakból, de sosem fordult fonákjára a világa, mindig türelmes és tiszta maradt, csendes és szorgalmas, megértő és elfogadó, de bosszantóan titokzatoskodó, keveset megosztó, kifürkészhetetlen és szeszélyes, túlságosan érzelmes, ha elsírta magát, sokszor még az édesanyja szemét is könny futotta el, mert lehetetlenség sírni látni valakit, aki soha nem ártott senkinek.
De manapság nem lehet így élni, manapság nem lehet igazán mesebelinek lenni, félúton, valahol elveszett ő is, kényszerűségből felnőtt, végre meg is értette, amit szépen lassan megtanult, és elindult kifele, kifele a vadvirágos mesékből a rideg valóságba, hiszen a túlélésük kulcsa odakinn van.
Kérlek, ne engedj el.Utáltam az ölelésedet, azt az utolsót. Görcsösebben szorítottalak, mint valaha, birtoklóan, ahogy sosem, mert sosem akartalak birtokolni, nem az enyém voltál, mindig azt mondtam, egy személy sosem lehet valaki másé, csak hozzám tartozott egy részed, amit még nem örökre, csak kölcsönbe adtál. Persze te azt mondtad, örökbe adod. A szívednek az egyik kamráját, hagytam, hogy te válaszd ki, melyiket, boldog voltam, amikor igent rebegtem neked, igent-igent-igent, újra meg újra, viseltem a gyűrűdet, és akkor szorítottalak, görcsösebben, mint valaha, birtoklóan, ahogy sosem, mert meggondoltam magam. Talán mégis az enyém vagy, vagy az enyém voltál, mert úgy érzem, én a tiéd vagyok, és ha elmész, akkor nem csak egy részemet viszed el, de elviszel engem is. De nem kértelek meg, hogy maradj, mert tudtam, fontos, hogy menj, fontosabb nálad, fontosabb nálam, fontosabb kettőnknél, fontosabb egy, vagy két életnél, megannyi élet múlik rajta és büszke voltam rád, még ha darabokra is hasadtam, ahogy végül eltoltál magadtól, kisétáltál az ajtón, hiába motyogtam a zakódba, hogy kérlek, ne engedj el. Pedig még anyánknak, a tündérnek is el kellett engednie valakit. Nekem is és a nővéremnek is el kellett már engednie valakit, és nekem tanulnom kellett volna belőle, tanulnom és erősödnöm, hogy amikor elmész, ne fájjon annyira, de hiába volt minden. Minden hiába. Pedig. Emlékszem a könnyeinkre, emlékszem a feketére, emlékszem a furcsán sajgó helyére, ami üres gödörré lett, sokszor botlottunk meg benne, talán pár ízben a bokánk is kifordult, mert menekülés közben az ember nem léz a lába elé. De a hiányát magával vittük, pontosan száznyolcvanhat centis magassága, hetvenkét kilónyi súlya, borostája, szempillája, még az illata és a cipőtalpának nyikorgása is betölthetetlen rést hagyott maga után, ami sosem tűnik el. Néha kísérteni látjuk egy-egy halkan derengő éjszakán valamelyik sarokban, lidércként ólálkodik emlékeink peremén, és mindegy, mennyi idő telik el, mindig megbotlunk a gödörben, mint soha meg nem javított, remegő lépcsőfokon. Él bennünk a hiánya, és az, hogy te engem elhagysz, még egy hiány lesz, amit hurcolhatok magammal, amíg vissza nem térsz. Ha visszatérsz. Talán anyám életét kell élnem nekem is. Szívetörötten várni, várni, várni, míg a dolgok jobbra fordulnak, mint a mesékben, hamis leveleket dédelgetni kispárnák alatt, minden este hosszan kibámulni a főűt felé a fák alatt, hinni, hinni, hinni, magamban, benned, az ígéretedben, az ígéretünkben, és hinni a nagyobb jóban, a nagyobb harcban, amit mind megvívunk, sőt, amit mind meg kell vívnunk, mielőtt merhetnénk álmodni a magunk boldogságáról. Megvívom a magam harcát. Értetek.Csak kérlek ne engedj el. Még ne. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Állomány A csapat tagja vagyok ▽ Reagok : 3
| » » Hétf. 1 Okt. - 22:13 | | Gratulálok, elfogadva! alea iacta est Ms. Pomfrey,
mióta a rám ruházott jogkör lehetőséget ad arra, hogy karaktereket bíráljak, mindig eszembe jut, vajon mi késztet bennünket egy-egy megalkotására a nyilvánvalóakon, mint a kerestek, ihletem volt, és mert csak úgy, ugyanakkor most szomorú is vagyok végtelenül, amiért én megismertem önt, a soraiban rejlő valódi varázslatot, és nem mutathatom meg, csak véges számú embernek. Ugyanakkor egy egészen kicsit magaménak is érzem, ahogy sejtésem szerint minden olvasó az élményt, hogy ismét gyermek, ismét hisz a mesékben, azért, mert természetes, hogy így teszünk, nem szükségeltetnek igazi észérvek, hiszen a fantázia határtalan, az öné még kétszer, és mi itt mind mélységesen rajongunk hatalmáért - talán ez a magyarázat, Ms. Pomfrey, meséket és történeteket alkotunk karaktereink között. Talán elnézi nekem, ha megemlítem, könnyeket csalt a szemembe a története: többek között ezért is lehetőség minden nap a már említett jogköröm, kinyithatom az ajtót ön előtt és elsőként róhatom le kegyeletem mindig ezerszín stílusának, bájának. Kérem, nézze el nekem - és majd minden utánam érkezőnek, akik osztoznak majd a megrendülésemben és az ön csodálatában. Biztos vagyok benne. A.M. Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje listája |
| | | |
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |