Vesta • Doris

Nehéz megszólalni, sokkal nehezebb, mint ahogy én azt hittem volna, mikor megírtam a levelet és elküldtem. Talán nem cselekedtem helyesen, talán nem kéne titkom terhét rá is helyeznem, mégis annyira vágytam egy régi ismerősre, egy régi barátra. Évek óta senkivel sem beszélhettem igazán, senki sem ismerte a múltamat, mindent magam mögött hagytam, hogy új életet kezdhessek, hogy megszabadulhassak a Zabini családtól, de... nem jött össze. Miért is hittem el naivan, hogy egyetlen gyenge és meggondolatlan pillanatból ez lehet? Próbáltam megszólalni, de mintha a szavaknak hirtelen hatalmas súlyuk lett volna és torkomon akadtak. Mit mondhatnék most? Egyáltalán van jogom ahhoz, hogy megszólítsam? Van jogom a vele való beszélgetéshez? Válaszokat csak tőle kaphatok...
- Köszönöm. - végül csúszik ki egyetlen egy halk szó a számon és szemem hirtelen könnyes lesz. Megkönnyebbülés őt látni, mintha... mintha a titkaim terhén sikerült volna valamicskét könnyíteni, de nem csak titkaim, hanem bűneim is vannak. Itt hivatalosan halott ember vagyok, mégis szükséges lépés volt a halálom eljátszása a szabadságom elnyerésének érdekében, ha akkor azt nem teszem meg, akkor az apjuk tényleg eltüntetett volna, én csak... megragadtam a lehetőséget, mely elém tárulkozott. Végre szabad lehettem egy ideig.
-igazából nem lepnek meg a kérdései és éppen elég jogosak. Talán én is ezt tenném fel, ha csak a semmiből évek múlva visszatérne a halálból két gyerekkel... - Bár tudom ezzel elkéstem, de nem szeretném felforgatni mindenki életét. - felelem neki, miközben a szemeibe pillantok. Az övét sikeresek felforgattam ezzel és tudom, hogy nincs jogom a következő mondatokhoz, amik elfogják hagyni a számat, azzal is természetesen tisztában vagyok, hogy gyenge védekezés, mégis ennyim van. - Négy hónappal a temetés után visszajöttem és elakartam nektek mondani, de megtudtam, hogy Helena pár héttel előttem esett teherbe. - mondom neki, miközben kezem talán ökölbe szorulna, de már túlléptem ezeken, már elengedtem a múltamat, én már elfogadtam, hogy veszítettem és Shane az övé.
Tudom, hogy eltérő nézeteink vannak és azzal is tisztában vagyok, hogy haragudni fog, talán egy életre megutál, de... Van amiből nem tágítok. - Nem rég azt kérdezted, hogy mi a célom... az ő védelmük. Egyedül neveltem fel őket és ki kell javítsalak... Nem vagyunk családtagok. Ők sosem lesznek Shane Zabini gyermekei, neki egyetlen egy gyermeke van Blaise Zabini, akit Helena Zabini szült. - szavaimból érezheti, hogy komolyan is gondolom. Lehet, hogy biológiailag köze van hozzájuk, de érzelmileg nincs és nem is lesz. Lépek felé egyet és egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Tudom, hogy megfosztottam őt tőlük, de megvolt rá az okom. Eleinte bosszúvágy és harag, mérhetetlen düh és gyűlölet táplálta a cselekedeteimet, végül pedig... az óvni akarás. - fejezem be végül, majd a nappali felé mutatok, hogy inkább folytassuk ott a beszélgetést. Nem szeretném, ha felébrednének a kicsik, Will amúgy is nehezen alszik el egyedül.

Vesta • Doris

Valahol éreztem, hogy ez tényleg nem lesz egy könnyű menet, de hát mire is számítottam? Eljátszottam a halálomat, sose se fedtem fel előttük, hogy teherbe estem Shanetől. Mint mondhattam volna? Szégyellem magam azért a pillanatnyi gyengeségért, hogy engedtem akkor a vágynak és nem mondtam neki, hogy álljon le. Úgy kellett volna tennem, talán nem kellett volna eljátszanom a halálomat? Szerintem szükséges volt, szükséges volt, hiszen ez volt a szabadságom kulcsa, csak ezzel tudtam megmenekülni az apjuktól, aki megrögzötten ellenezte a kapcsolatunkat, aki nem is rejtette el, hogy mennyire utál és megvet engem, csak mert nem vagyok aranyvérű, bár lehet az indítékait sem ismerem pontosan, egyszerűen nem érdekel. Eleget tett ellenem, elégszer próbálta kioltani az életem ahhoz, hogy tudjam egy módon menekülhetek meg tőle, adott volt az a mód, abban a pillanatban kellett meghoznom a döntésemet.
Meg kéne vele osztanom? El kéne neki mondanom, hogy közös gyerekeink vannak? Én... nem tudnám elmondani, nem tudnám úgy közölni vele, hogy közben ne kezdem el fojtogatni és hát nem is lenne helyes. Már pletykálnak róla otthon, hogy hamarosan átfognak engem helyezni ide Angliába, engem Dorothea Zharkov különleges aurrort vagy nem is tudom, hogy hogyan neveznek. Egy biztos... jó vagyok a munkámban és sok sikert elértem, még a gyerekek mellett sem adtam fel az álmomat, igaz nehéz volt, pokoli nehéz volt egyszerre két helyen maximálisan helytállni, de csak sikerült valahogyan és szerintem nem is voltam annyira ügyetlen vagy nem is tudom.
- Nem hiszem, hogy azt a nőt akarod védeni és nem is kérem, nem jelentek Helena számára veszélyt, nem akarom átvenni a helyét, nem akarom. És a türelmeddel sem szeretnék játszani. - természetesen gondoltam, hogy ez valóban nem lesz ennyire könnyű eset, de nem hittem volna, hogy ezen fog megsértődni. Egyszerűen nem is értem, hogy miért akar elismerni a rokonának és valahol azt sem értem, hogy miért nem szólt a testvérének. Simán bosszút állhatott volna rajtam, de nem így tett és még el is jött hozzám, ő talán tényleg az egyetlen igaz barátom. Egy olyan barát, aki még akkor is törődik velem, amikor én nem érdemlem meg és tudom, hogy legszívesebben kikaparná a szemem, miközben talán közel is akar magához vonni? Mindegy, lehet ennek semmi értelme vagy csak én gondolkodom el olyan felesleges dolgokon, mint ez. Egy biztos, jobban oda kell figyelnem a szavaimra, mert minden szónak súlya van.
Sóhajtok egyet szavaira, igazából sikerül kicsit megbántania, de szerintem ez volt a célja, amit meg kell értenem, megérdemlem. - Nem hiszem azt, hogy nem vagyok hibás. És hidd el gyűlölöm magam azért az egyetlen gyenge pillanatért... De ő tudta, akkor már biztosan tudta, hogy Helena terhes. Félre ne értsd, ezzel nem mentesíteni akarom magam a felelősség alól, de nem volt őszinte, még akkor sem tudta elmondani, hogy Helena már terhes. Ha tudtam volna... nem történt volna semmi ilyen, de megtörtént és nem tudom semmisé tenni a múltat, de nem is akarom. - ha semmisé tenném, akkor nem születtek volna meg a gyerekeim és nem lenne ilyen sok boldog emlékem, csodaszép pillanatom. Felbecsülhetetlen érzés, amikor csak közlik velem, hogy mennyire szeretnek. - Hát hogyan lehetnék én a rokonod Vesta? Meg kéne vetned és utálnod, elítélned a múltam és a származásom miatt, ahogyan apád tette, te mégsem teszed. - mondom neki, mikor teszek egy lépést felé, tudom, hogy nem ölelhetem meg, hogy nincs jogom sajnáltatni magam, így próbálok nem így cselekedni, de hát... - Én azt szeretném, ha visszatérnél az életembe. Hiányoztál nekem és tudom, hogy nem fogod elhinni ezeket, de tényleg hiányoztál. - teljesen őszinte vagyok és ezt a szemeimben is láthatja. Igazából nem tudom, hogy miért csak most teszem meg, sokkal előbb kellett volna, sokkal korábban kellett volna már felkeresnem őt. Benne megbízhatok, tudom és érzem is, nem fog elárulni engem. - Egy éven belül, bár lehet rövidebb időn belül áthelyeznek ide a minisztériumhoz... De a legfőbb ok, ami miatt idehívtalak, hogy feltegyek egy kérdést... Szeretnél részt venni az ikrek életében, megakarod ismerni őket? - kérdezem tőle és tudom, hogy ezen is csak ki fog akadni és olyanokat mond majd, hogy ha eddig nem lehettem, akkor most miért lehetek az életük része. Vagy éppen azt fogja mondani nekem, hogy... inkább bele se merek gondolni, lesütöm a földre a pillantásomat.

Vesta • Doris

Én nem akarok vele veszekednie, de magam is kicsit felháborodom. Én nem azonosítom másokkal, nem akarom azt mondani, hogy minden aranyvérű egyforma és nem is hiszem így. De én már nem tudok például kedves testvérére máshogy tekinteni, mint egy féregre. Persze talán nem éppen neki kéne elpanaszolnom, hogy hogyan érzek és miként vélekedek, inkább megtartom magamnak, azt hittem lehetek vele őszinte, de hát... az ő szíve mégis a testvére felé húzódik, ami teljesen egyértelmű, én aztán nem akarok közéjük állni. - Talán jobb, ha most inkább hallgatok. - egyértelműen nem azt veszi ki a szavaimból, amit én akarok neki mondani. De talán mindegy is, bár már kicist bánom, hogy áthívtam őt. Talán egy csöppet több egyetértésre és együttérzésre vágytam volna. Egészen mostanáig küzdenem kellett, bizonyítanom és eljátszanom azt, hogy más ember vagyok, hiszen kint az utcákon én nem Doris Promise Edwards vagyok, hanem Dorothea Zharkov Aurror parancsnok.
Na jó, ez azért kicsit fáj, de ha így gondolja, akkor legyen így, ha szerinte nem volt okom magam mögött hagyni a régi életem... Hiszen mit számít az, hogy drága édesapja elrabolta hónapokra, hogy megkínzott majd megkísérelte elvenni az életemet három csicskásával... Meg hát végül az sem számít, hogy Shane eljegyezte Helenat, miközben én be voltam zárva, egyáltalán nem számít semmit sem. Bár szerintem tudom mit gondol, biztosan azt, hogy ezekről én tehetek, mert próbáltam egy olyan dolgot megváltoztatni, ami eleve el volt rendelve... - Ahogy gondolod Vesta. - mindössze ennyit felelek a mondandójára. Azt gondol, amit szeretne, nem fogom én győzködni őt és semmi sértettség nincs a hangomban, egyáltalán nem érzek semmit sem.
Elmosolyodom a kérdésen, amit feltesz. Mi mást tehetnék. - Bízok benne, hogy lehetséges. És az egész életem egy időzített bomba. - mondom halkan, majd nézem, ahogyan kiszolgálja magát, legalább ennyivel megkönnyítette a dolgomat. Ezt mindig is szerettem benne. - Azzal is tisztában vagyok, hogy visszatérésem egyeseknek meglepetés, míg másoknak fájdalmat fog okozni. - hiszen Shane lehet összefog törni, de valahogyan ez cseppet sem tud engem meghatni. Nem tudom sajnálni, valahogy irányába az együttérzésem elveszett. - Sajnos még azt is tudom, hogy a testvéreddel beszélnem kell és nekem kell elmondanom neki az egészet, nem neked, de még nem vagyok rá képes. Mindemellett hagyom, hogy élje az életét, van egy évem. Felesleges lenne felkavarni ilyen hirtelen és váratlanul az életét. - mondom, majd én is töltök magamnak, kortyolok egyet és pillantásom a kandallóra téved.