Amikor utoljára voltam itt (lassan egy évvel ezelőtt...), az elhagyott női mosdójának hideg, nyirkos padlóján feküdtem. Eszméletlenül. Habzott a szám, az egész testem izzadt, majd annyira lehűlt, hogy hőmérséklet alapján meg sem lehetett volna különböztetni a csempe hidegétől. Meghaltam. Legalábbis ezt mondták a kórházban, ahova elszállítottak. De én nem emlékszem a történtekre onnantól kezdve, hogy kiesett a bájitalos fiola a kezemből, és kigurult a folyosóra...

Nemrég kiengedtek a kórházból. Vissza kellett jönnöm a Roxfortba újrakezdeni a tavalyi évet. Nem mondtam el senkinek, hogy hol voltam, de a diákok azóta úgy néznek rám, mintha mindent tudnának. A tekintetük alapján biztosan tudják... Meg hát ki akarna látni pont engem, itt, most... Nem maradt senkim.

A folyosón sétálva a falakat bámultam. Aztán a padlót. Egyik kezemet a falhoz emeltem. Ujjaim mentén felmelegedett a vakolat. Amióta nem iszom, szinte egyfolytában meleg a testem. De csak olyan kellemesen meleg. Kellemes...
- Bassza meg! – nekimentem valakinek. Kurvára nekimentem valakinek. Pedig mennyire el kellene kerülnöm minden embert. – Te? – ő volt az. Aki meghánytatott a tónál, ennyire emlékszem róla. Szemét volt velem. Mint mindenki. Na pont ilyenektől vagyok eltiltva...

Én a gyanútlan, pihent gondolatokkal vezetem le az órai izgalmakat. Olyan ez a bájitaltan tanítás, mint amikor egy hatvanszor hallott mágiatörténeti koboldinvázióról hallgatod rég eltávozott oktatódat.
Igen, kiadom a feladatot és bingó összeszenvedik maguk vele az inkompetens idióták, de nagyjából annyi az egész. Unottan bámulom, hogy döglődnek, kb mint az eltévedt molyok gyertyák lángjának hatókörében.
Egy-két oltás, aztán passzív szemlélődés a bemutató után.
Mondókázok, hátrafelé, segít szinten tartani az elmét, hessegeti a beteg gondolatokat, mert ha minden kiürült, már előköszön, mint az ember tulajdon árnyéka és lesből támad, kegyetlenül, perverz pedofilok mosolyának emlékeiben mutatva középső ujjat.
Éppen összerezzenek, ahogy az önvédelemről asszociálok a miértekre. Érzek egy kis hőt, ütközést, biztos valami gyerek, akit lazán megalázhatok és mínusz száz pont a kibaszott házától
- Te?!
Meglepett rákiáltás, olyan félig kérdő-féle, mert Ő. Cataleya bassza meg!
- Megbuktál?
Kérdezem gyanakodva és gondolom, elég szar állapotban volt általában és még mindig hetedévesnek lenni nem gáz, ugyan, alkoholistaként.
Nem szúrtam ki az évnyitón, de nem igazán kerestem, elég volt szakembert hívni a benyugtatózott testéhez, részt venni a nyomorában, pillanatokig valaki máséban.
Ahhoz az élethez tartozott, a vonal előttihez és ez előtt egyelőre, az első másodpercben tehetetlenül állok.

Nem a kérdése lepett meg. És nem is amiatt álltam előtte szótlanul. Nem ajánlott beszélgetnem másokkal, senkihez sem kéne közel mennem, legalábbis így a legegyszerűbb elkerülni mindenféle incidenst. Nem kellett volna kiengedniük még a kórházból, de nem volt más választásuk. A Mungót elfoglalták, én meg senkit sem érdekeltem. De ez mindig is így volt...
Csak állok ott egy ideig, bámulok az arcába, és azon kattogok, hogy mit kéne tennem. Meg kellene fordulnom, és szótlanul távozni. Átmenni egy másik folyosóra. Vagy elbújni.
- Igen – felelem kissé ijedten vagy zavarban, nem is tudom. Aztán észbe kapok. Hátraarc, Cat! Jót fog tenni egy délutáni alvás. – Én ööö... – menj már! – igen – habogom, és még mindig az ellenkezőjét teszem annak, amit előírás szerint kellene. De ő...ő bántott. Nem tudok csak úgy elmenni. A kezelőorvosom azt mondta, szembe kell néznem a félelmeimmel. De ez még korai. Én...
- Ne haragudj, én...már megyek is – motyogom, aztán hátat fordítok neki, és egy kis kotorászás után kiveszem a zsebemből a fiolát. Azt mondta az orvos, hogy amikor ideges vagyok, ebből a bájitalból kell meginnom egy-két kortyot. Nem kellene ugyan idegesnek lennem, mert van néhány koktél, ami megakadályozná ezt, csak hát...mégis megtörténik néha. Mint például most. Nem várt események közben. Kihúzom az üvegcse dugóját és belekortyolok. Mély levegő! Nyugalom!

Valamikor még voltak ambícióim, Cataleya az egyik volt kategóriám. Fiók mélyére zárva az eltemetett álmok alján pihen kórképe, kudarca, nem is tudom…kiakadt az egyik gyógymódtól, így nevezhetjük gyenge próbálkozásnak.
A másik megdugott, akihez keményen szóltam, akit szép szóval nem lehetett összeszedni és gyakorolnom kellett volna, ha nem üt be nálam a valószínűtlenség, vagy jön el Önnön invázióm.
De Cataleya nem tudja, vajmi kevéssé van képben rólam és nem is érdeklem. Engem is csak úgy foglalkoztatott, mint tesztelhető egyén még ha mondjuk éreztem is volna iránta emberbaráti szeretetet.
Ha nem tudnám az emberbaráti és szeretet fogalma hiányzik szótáramból, megszerkesztett személyiség vagyok, amiben nem hagyták megszületni. S így van ez rosszabb helyeken is, egyik selejt kezeli a másikat.
- Aha, nem gáz, legalább meggyógyultál, gondolom. Valaki olyan kezelt, aki értett is hozzá
Vállrántás, de szar volt megjátszani előtte a bénát, akinek szívesen a belébe taposok, de többet értek bizonyos célok és milyen hihetetlen törtető voltam olyasmikké alázni magam. Mindegy már…
Ki vagyok én, hogy feltartsam? Vagy megnézzem a fioláját? Éppen csak egy pillantás jut annak is
- Nem szabad túlzásba vinni, én is csak két cseppet szedek
Vetem oda foghegyről, olyan ez, ha túl sokat ironizálsz az igazaid sem hiszik már valóságosnak. Egyébként sem lényeges, felteszem gyorsabban fut nálam.

Másodperceknek kellett eltelnie, és az idegesség átfordult félelemmé. Rémület lepte el a tekintetemet, kezeim enyhe reszketésbe kezdtek. Felidéződtek azok a képek, amelyek a tavat rejtették, a mólót, a bájitalait, a hányást, a szörnyebbnél szörnyebb emlékeket. A körülöttem lévő, jelenlegi, valós világ egy pillanatra megszűnt létezni, és olcsó, sérült filmkockákként peregtek előttem ezek a képek újra és újra. Mintha csak valaki bekapcsolt volna egy gombot, amiről a medimágusok letiltottak mindenkit, még önmagukat is. Neki pedig sikerült néhány szóval semmissé tenni a reggeli bájitalkoktélom meglepően tompító hatását. Pedig semmi rosszat nem mondott. Csak bedobott egy apró kavicsot a sérült szériába, a csavarok füstölnek, a kerekek recsegnek, és elpattan egy könyök, ami két egészen fotnos csövet font egymásba.

Ilyen állapotban fordultam meg, hogy reszkető kezeimmel a táskámban kutassak olajért, ami kiköpheti a kavicsot, legalábbis ideiglenesen. Több volt az egy-két cseppnél, amit magamba öntöttem, véletlenül is, de ami egyszer bekerült a gépbe, annak már biztosan hatása lesz. Azt hittem, hagyni fog elmenni, nem szól hozzám, vagy újra megaláz valamilyen kegyetlen játékkal, de szavai váratlanul értek. Eltettem a szinte már üres üvegcsét, és vártam néhány szívdobbanást, mielőtt felé fordultam.
- Ebből? – fogalmam sincs, milyen perverz, kifordított játékot játszott velem az elmém, már egy jó ideje, vagy csak az előbb megivott bájital hatása volt, nem tudom. De már csak néhány ujjam remegett, meg a szembogaram, a szívem pedig egyre lassabban vert. – Nemcsak másokat kínzol vele? – nem is erről a konkrét nyugtató bájitalról beszéltem, inkább az összesről, arról is, aminek a hatását elképzelni sem tudnám soha. Gyenge, életre méltatlan hangom talán el sem ért hozzá, nem is számított. Úgysem voltam képes szinte semmire, se beszélgetni, se tenni bármit, aminek hatása is van. A Mungó óta már annyi értelme sincs a létezésemnek, mint előtte. Pedig előtte sem volt sok.