– Lefogtok bukni. – mondta halkan, szinte már suttogva, miközben villámmal egy szem cukorborsót toltam odébb a tálon. Tudtam, hogy nem fognak örülni annak, hogy megszakítom a beszélgetést köztük, de azt hittem, hogy hinni fognak nekem, hogy most az egyszer az életben meghallgatnak… Tévedtem. Édesapám felvont tekintettel figyelt, míg anyám legyintve egyet folytatta a beszélgetést, mintha ott sem lennék. Öt éves vagyok, egy ötéves kislány, akit a szülei elhanyagolnak, aki inkább nevezhetné a dadáját édesanyjának, mint akit valójában megillet. – Lefogtok bukni. – ismételem meg, hátha ezúttal meghallják, bár az előbb sem hiszem, hogy nem érte volna el őket a hangom.
Apám mindkét tenyerével csapott az asztalra, mire anyám felpattant és férjére pillantott, mintsem ijedt gyermekére. – Jonathan, nem tudja mit beszél, semmiről sem tud. – súgja anyám gyengéden a fülébe, miközben végigsimít apám mellkasán. Pedig tudom, tudom hogy embereket tartanak bezárva a pincébe és azt is tudom, hogy apukám néha lejár megkínozni őket. Álmomban láttam, láttam hogy mit művelnek lent és láttam, ahogy megbilincselve pálcát szegezve rájuk elhurcolják őket, de… az álmomban sokkal idősebbnek néznek ki. Én csak figyelmeztetni szerettem volna őket. Csak a tálamat figyeltem egészen addig, míg meg nem hallottam apám hangos lépteinek zaját, felpillantottam és már csak azt láttam, hogy lendíti a kezét és egy hangos csattanás közepette arcom érintkezett az ő tenyerével. Erős férfi volt és nem hiszem, hogy visszafogta volna magát, így lerepültem a székről és igyekeztem nem sírni.
Égett a bőröm, lüktetett az arcom és köptem egyet… kiesett az egyik fogam. – Jonathan! – szólalt fel hangosan és indulatosan édesanyám, egy pillanatra testemet elöntötte a remény, egyfajta boldogság. Sosem védett meg, sosem állt ki értem, hittem benne, hogy most talán megváltozik, hogy végre igazi anya-lánya kapcsolat alakulhat ki köztünk, de… ez is csak egy álom volt, egy soha be nem teljesülő álom. – Mit fognak szólni a szomszédok? – kérdezte feszülten édesanyám, majd elindult felfelé a lépcsőn. Eddig bírtam, eddig tudtam visszatartani a könnyeimet, apám ismét elindult felém, én összehúztam magam, összehúztam magam, mert féltem… nem is féltem, egyenesen rettegtem. – Christa! Siessen és vigye fel a gyereket a szobába! – parancsolt a dadámnak, aki gyorsan felkapott és elindult az emeltre. Koszos ruhájába markoltam, odahúztam mellkasához az arcomat és sírtam, ő pedig gyengéden simogatta a hátamat. Christa fogja elárulni a szüleimet, ő is rájuk fogja majd a pálcáját. – Ad csak ki magadból kicsikém, én itt vagyok neked. – súgta lágyan a fülemben. Mindig levendula illata volt, ez az illat megnyugtatott. Kedves volt, törődött velem és segített mindenben, ha kellett akkor egy ravasz és fondorlatos válasszal megvédett édesanyámtól. Nem tudnám elárulni őt… Nem akarok elveszíteni, szükségem van a szeretetére.



Anyám a nyilvánosság előtt mindig kedves, odaadó és tökéletes, már annyira, hogy kételkedés csiráját ülteti el az emberekben a megjelenése. Mindenki jól tudja a szíve mélyén, tökéletes nő nincs, ahogyan tökéletes anya és család sem, bárkiben fellelhető a hiba, ami nem baj, de anyám… Gondosan megtervezett mindent, éppen egy estélyt tart, ahol a Szent Mungo felújítására gyűjtenek pénzt. Egy újabb este, ahol mások orra alá tudják dörgölni, mennyire tökéletesek vagyunk, de ez mind csak színjáték és hazugság, egy olyan réteg, mely mögött rejlik az igazi valóság… Egy romlott család vagyunk, nem tartunk össze és csak mások véleménye számít, nem számít önállóságunk, nem lehet elég, hogy mi tudunk valamit, minden csak akkor válik valósággá, amikor mások erről beszélnek. Ha a város nem beszél rólunk és nem ismerik el hatalmunkat, vagyonunkat, akkor nem létezünk, ha nem rólunk beszélnek, mi… senkik vagyunk.
Mosolyogva búcsúzom el az utolsó vendégtől is, bár ők csak színjátszásból adományoznak a Mungonak, nekem tényleg fontos volt ez az este, nem véletlenül vetettem fel az ötletet. Apám szerint csak keselyűknek tartanak az emberek, akik annyira dörzsöltek, hogy még  a jó cél érdekében sem áldoznak fel semmit sem…
– Láttad Carla ruháját? – beszélget anyám egyik barátnőjével, még csak épphogy becsuktam az ajtót az emlegetett nő mögött. – Nem elég, hogy úgy öltözött, mint egy prostituált, még próbálta átragyogni a te fényedet. – mondja a nő anyámnak, én pedig csak megforgatom a szemeimet. Álszentek, undorítóak és gyomorforgatóak és teljesen kiráz a hideg tőlük, csak fel akarok menni a szobámba, de hát nem tehetem. Meg kell hallgatnom a beszélgetést és addig nem is mehetek fel, míg anyám arra nem utasít engem. – És Jade? – kuncog fel az édesanyám megemlítve egy újabb barátnőt. – Jade alig adományozott valamit, bár hallottam, hogy tönkrementek a földjeik a csigák miatt, de hát az ilyen újgazdag parasztok hamar lecserélődnek… – jegyzi meg egy fintorral az arcán. Az órára pillantok és szeretnék felszólalni, de hát anyám csak csendre int engem és mutat a kanapéra, hogy foglaljak helyet.
Fél órával később pedig abbahagyták a beszélgetést, anyám kikísérte az unszimpatikus nőt és végül megállt előttem. – Borzalmas volt a hajad, mondtam, hogy fonasd be! – mondja anyám, miközben a tükörbe néz és megigazítja a saját haját. Valószínűleg azzal fog jönni, hogy szégyent hoztam a családunkra és rést fognak ütni az áthatolhatatlan pajzson és miattam fognak az emberek a színfalak mögé látni. – Legközelebb hallgass rám és ideje lenne megtanulnod flörtölni. – mondja könnyedén, amire én csak értetlenül nézek rá, de egyáltalán rám sem figyel, csak magát figyeli a tükörben. – Ha kell, akkor add meg nekik, amire vágynak. Legyen helyes, gazdag és aranyvérű, szép unokákat akarok és nem akarom eltartani a vejemet. – mondja majd a lépcsőre, miközben még mindig nem pillant rám. – Most már mehetsz aludni. – indulok fel némán a szobámban… Vajon mit értett az alatt, hogy adjam meg nekik, amire vágynak?


Minden olyan gyorsan történik, szinte fel sem tudom fogni, hogy mi folyik itt, az aurrorok elözönlik a házat és minden felforgatnak, megtalálják a pincét Christa beszél mindenkivel, ő vezeti az egész házkutatást, miközben a szüleimet térdre kényszerítik és pálcát szegeznek rájuk. – Mindig egy kígyó voltál, te kurva. – mondja az apám, miközben köp egyet Christa irányába, majd elviszik őket… A szemeim megtelnek könnyel és úgy indulok el dajkám felé, aki megölel és ugyanúgy nyugtatóan kezdi el simogatni a hátamat, ahogyan gyerek koromban tette. Én megmondta, én szóltam nekik és próbáltam figyelmeztetni őket, hogy vigyázzanak, de sosem hallgattak rám és azt az elkeseredett és kétségbeesett pofont sem felejtem el, amit apámtól kaptam.
Kaptam egy pohár vizet és megittam, bár akkor még nem tudtam, hogy Veritaserumot öntött bele és elkezdődött a kikérdezés... Válaszoltam minden kérdésre és kiderült, hogy nem voltam részese az egésznek, hogy én nem vagyok bűnös. Ezután Christához költöztem, ő lett a gyámom és ment az élet tovább.



Megint elfogok késni és tudom, hogy mennyire mérges lesz a tanár, de csak igyekeztem megírni tökéletesre a beadandót, ha már a lusta társam nem segített. Ezek a páros munkák mindig is hülyeségek voltak, mindig csak én dolgoztam és így mindig hibátlan lett, de majd belehaltam. Éppen időben értem be, sőt. Még egy perccel korábban, szerencsém volt. - Készen van? - kérdezi a "társam", majd csak szúrós pillantással nézek rá. Egy tipikus kigyúrt agyatlan kviddicses, aki azt hiszi, hogy bugyiolvasztó mosolya van, röviden egy idióta. - Amint leadom te soha többet nem szólsz hozzám. - mondom bájos mosollyal, majd ellépek mellette és elindulok a helyem felé, de érzem, hogy pillantásával követ. - Macmillan az enyém vagy, jó segged van és okos vagy. - erre nem erőltetem meg magam, hogy szavakkal fárasszam magamat, csak felemelem kecsesen a jobb kezemet és jelzek neki a középső ujjammal...
A tanár felolvassa a névsort és egy újabb páros munkát tár elénk, csak mondja és mondja a neveket. És már csak én vagyok vissza, meg... nem is tudom ki, nem figyeltem. - Macmillan és Fleming. - mondja, majd lerakja a pergament és én azonnal jelentkezem. Nem, nem, nem, nem, NEM. Felszólít én pedig felállok. - Párt szeretnék cserélni. - jelentem ki határozottan, mire a tanárunk csak felvonja a szemöldökét. - Nem értem, eddig sosem volt problémád a választásommal Macmillan... - mondja egy sóhaj közepette, majd rajtam egyre csak kezd eluralkodni a pánik. Nincs az a pénz, hogy én vele dolgozzak, még csak ránézni sem akarok, nem hogy hallani a hangját. - Fogadd el, nincs párcsere! - mondja, majd én leülök és elkezdek a füzetembe jegyzetelni, mert megkezdi az órát. Látom, hogy Fleming óra után elindulna felém megbeszélni a részleteket vagy nem tudom mit, de én összecsapom a cuccaimat és kihasználva a kavalkádot, lelépek.... VELE SOSE FOGOK DOLGOZNI.