Kezében a kusza betűkkel írt recepttel érkezik a kastély hatalmas konyhájába. Már megszokta, hogy az összes étkezésnél minden előtte terem, és hogy azt ehet amit csak megkíván, azonban egy ideje már motoszkált a fejében annak gondolata, hogy esetleg csinálna a saját két kezével, amolyan mugli módon, valami fincsiséget. Nem hiába Patrick a testvére, és mint mindig, most is a legnagyobb szeretettel gondol a konyhában töltött perceikre, és arra, hogy a fiú kezei között milyen csodás finomságok születnek.
Szereti a fiút, a legjobb barátja, és szereti a főzést, sütést is, mert erről a dologról mindig Patrick és a család jut eszébe.
Igaz, nem profi, és nem is tölt annyi időt az edények között, de bármit is ad neki a fiú, az utasításokat követve könnyűszerrel készíti el a legfinomabb édességeket.
A nagy hidegre való tekintettel pedig ma úgy döntött forró csokit fog készíteni.

Ujjai a hatalmas ajtó rozoga kilincsére siklanak, majd egy határozott nyomással nyit ajtót magának. Érkezésére azonnal fények gyulladnak, meghitt sárga árnyalatok, melyek még jobban megmelengetik a szívét. Egy pillantást vet a megbűvölt ablakra, melyben hatalmas pelyhekben kavargó hó lepi be a tájat, majd a szobában lágy karácsonyi ének csendül. Végül is már december van, lassan itt az idő, hogy hazatérjen, és hogy immár tele szabadidővel, felfedezhesse otthona újonnan nyílt tereit.

A receptet a konyhapultra fekteti, szeme lábas után kutat, és még csak elgondolkodnia sem kell azon, hogy vajon az alapanyagokat hol találja, gondos kezek azonnal a recept mellé csempészik. Arcára mosoly kúszik, leemel a felakasztott fakanalak közül egyet, majd halkan dúdolgatva kezdi megolvasztani a csokoládét. A forró és sűrű édességbe narancshéjat reszel, és annak levét nyomja, egy kis gyömbért az íze kedvéért majd a konyhát betölti a karácsony eltéveszthetetlen illata....

Három kavarást végez balra, majd hirtelen jobbra, de csak azért, hogy kiegyenlítse az energiákat. Oké, ez nincs benne a receptbe, de valami butuska módon hitt abban, hogy fontos az, hogy egy ételt, melyet keverni kell, milyen irányba kutyulja. Szeretettel akarta feltúrbózni a készülő forró csokiját, bele akarta csempészni a meghitt karácsonyi érzéseinek egy részét!
Olyan forró italt akart, ami nem csak hogy megállja a helyét, hanem tökéletes és mégis eltérő mása Patrick receptjének.
Mert hát az egy dolog, hogy a forró csoki tökéletes lesz a testvére tökéletessége miatt, de ő azt akarta, hogy valami Lemonos dolog tegye különlegessé.

Szemöldökét kissé összehúzta az elolvadt csokoládé felett, majd bal kezével a tejszínért nyúlt, hogy hozzákeverhesse azt...
Ekkor történt valami szokatlan.
Az ajtó hatalmas csattanással nyílt ki, majd aprót sikkantva kapta a szája elé a kezét, mikor is a magas fiatal fiú egyszerűen beesett rajta. Még látta az elakadó cipő orrát, még érzékelte, hogy a fakanálról lecseppen a kissé már hűvösebb tejszínes - csokis katyvasz, ám az önkéntelen mozdulat során, mely arra kényszerítette, hogy fakanalas kezét a szája elé emelje, sikerült az arcát és haját is összekennie a lecseppenő fincsiséggel.

- Úristen, nagyon megijesztettél! Jól vagy? - kérdezte a fiút, majd érdeklődve szemlélte a másikat - természetesen csokifoltokkal díszített arccal, mert a nagy ijedtségben ezt észre sem vette.
Kíváncsi tekintete végigsvenkelt az előtte ácsorgó, kissé kipirult arcú fiún, és bár nem ismert mindenkit, őt igazán ismerősnek találta. Mondjuk sokat segített az azonosításban a mez, ami rajta volt, bár tény és való, hogy a nevét ettől függetlenül sem tudta.
Nem volt nagy kviddics rajongó és bár tudta, hogy a Hugrabug egészen jól játszik, a játékosok nevével mégsem volt tisztában.

- Semmi gond! - mosolyodott el, majd egy lépést arrébb lépett, hogy maga mellé engedje a fiút.
- Forró csokira vágytam, és a tesóm adott egy tökéletes receptet. Esetleg van kedved... van kedved csatlakozni? - mosolyodott el ismét, majd arcára halovány pír ült ki, hiszen nem minden esetben szokott fiúkat invitálni dolgokra, pláne nem közös forró csokizásra. De hát ez úgyis... ez nem jelent semmit! Oliver is kedves lenne másokkal, nem?
- Lemon vagyok. És te?

- Hű! Mindig is nagyra tartottam azokat az embereket, akik képesek büszkén vállalni saját magukat! - mosolyog a fiúra, még mindig csokisan, mert hát észre sem vette, hogy teljesen összefröcskölte magát.
Kedves és figyelmes pillantással méri végig a betoppanót. Elidőzik magas termetén, kedves arcán, kíváncsiságtól csillogó lélektükrein, és bár nem ismeri, mégis azonnal meg tudná mondani róla, hogy némi hiperaktivitásban szenved. Szinte érzi a fiúból áramló energiát, kezén az apró szőrszálak égnek állnak, és minél tovább nézni, annál jobban mosolyognia kell.
Nem a megjelenésén, nem a külsején, hiszen helyes fiú, hanem egyszerűen ezt váltja ki belőle.
Vajon a rossz napjain képes lenne mosolyt csalni az arcára?

- Ó, köszönöm! - mondja kissé zavartan, majd értetlenül vonja össze a szemöldökét. A kérdést hallva jön csak rá arra, hogy elég nagy valószínűséggel sikerült magát összekennie. Arca kissé vörössé válik, lehajol az edényhez, hogy azt tükörként használva megigazítsa az arcát. Igaz, nem visel sminket, nem is szokott soha, meg amúgy sem igényli, de azért mégis, szeret tiszta lenni, és ápolt, nem pedig rémként elijeszteni másokat a közeléből.
- Nem baj, inkább letörlöm. Tudod, én is van, amiben nem vagyok jó. És ha nem muszáj, inkább nem okozok nagyobb galibát! - mosolyodik el ismét újra, majd a használt zsebkendőt a zsebébe süllyeszti, mert hát sose lehet tudni, mikor szorul rá ismételten.

- Vagánynak találod? Szoktak vele viccelődni, de még senki nem mondott ilyet. - vonja meg a vállát, majd kissé arrébb lép, hogy a fiú mellé tudjon állni.
- Neked is nagyon menő neved van! Olyan könnyedén és pattogósan ki lehet mondani... és úgy tűnik illik is hozzád! - kuncog halkan, majd tekintetét a lassan forróvá váló italra szegezi. Még önt bele tejet, egy kanál mézet csurgat bele az íze kedvéért, majd gyorsan kavarni kezdni egy habverővel, hogy kissé felhabosítsa azt.
- Hmm... szerintem jó azzal is. Bár én mindig úgy vagyok vele, hogy úgy iszom, ahogy megkívánom. De van az is nálam, szóval ha szeretnél bele, akkor csak nyugodtan, engem nem zavar. - mondja, majd kever még kettőt a forró italon, majd elzárja a tüzet alatta.
A pulton eközben rögtön két hatalmas bögre terem, Lemon pedig precízen beleönti az italt azokba.
A dolog végeztével a fiú felé tolja kedvesen az egyiket, majd a másikat az ujjai közé veszi.
- Leülünk? Van kedved kicsit... beszélgetni velem? - kérdezi a fiút, majd az asztal felé pillant.

- Szerény véleményem szerint, azokat, akik bátran vállalják magukat, többször éri attrocitás amiatt, hogy kicsodák-micsodák, mint azokat, akik nem őszinték a külvilággal és önmagukkal. - mondja nemes egyszerűséggel, meghazudtolva ezzel a saját korát is. Jó, hát még ő maga sincs tisztában azzal, hogy ki is, azt azonban tudja, hogy ki nem lesz belőle soha! Tudja, hogy mit szeret, hogy kiket kedvel, hogy mik a legkedvesebb elfoglaltságai....
Szereti az eső illatát, a földből és sárból párolgó hőt, ami ismét felfűti a hőmérsékletet egy kiadós nyári zápor után. Szereti a vihar cseppjeinek hangos koppanását, megnyugtató dallamát.
Szereti a nyári estéket, ahogy a nap aranyszínre varázsolja a bőrét, a langyuló időjárást, a meleg fűszálakon való pihenést.
Szereti a világoskék ruháját, a kivilágosodott tincseit, a szeplőit, és azt, hogy igazán otthon lehet önmaga, hogy jó otthon, sőt, a legjobb hazatértni.
Hogy ilyenkor találkozhat azokkal, akiket egész évben nem lát...
A szüleivel, a testvéreivel...
És szereti látni azt a csodálatos lélektükröt, melynek emléke minden nap kísérti... a mosolyt, melyhez hasonlót még soha nem látott, és a fiú illatát, amit még soha nem érzett...

- Az illat még nem jelent semmit. - mosolyodik el szerényen, és bele is pirul a dicséretbe. A testvére, na ő nagyon profin süt. Ő csak lelkes amatőr és kezdő hozzá képest, de tény és való, hogy a lelkének nagyon is jól esnek ezek a kedves szavak.
És persze próbál arra gondolni, hogy a fiú biztos nem dicsérne meg minden lányt, akit csak a konyhában talál. Bár tény és el kell ismernie, hogy a lányok 99% - a egyáltalán nem csinál semmit a konyhában.
- Nem igazán nézek kviddicset, de hiszek neked! A lányok nagyon harciasak tudnak lenni, és kemények, már ami a sportokat illeti. Bár én a nevemmel ellentétben nem igazán vagyok vagány... - forgatja meg a szemeit, majd lekapja a tűzhelyről a forró csokoládét és ketté adagolja a hatalmas bögrékbe.
A fakanállal még kikaparja az aljára ragadt csokoládét, kifejezetten a fiúnak szánt bögrébe, majd mosolyogva nyújtja át azt neki.

- Azzal, hogy teszel bele, még nem változtatsz az ízén. Szóval nyugodtan... - vonja meg a vállát, majd a fiú elé teszi a pillecukrot is, hogy ha szeretne, akkor már most rakhat is bele.
Lágyan megfújja az ital tetejét, és egyelőre a forróság miatt csak a nyelvével ízleli meg a csokoládé kesernyésen édes ízét. A jóleső aroma így is szinte szétolvad a szájában, azonban igyekszik visszafogni magát, mert nem akar úgy járni, mint Hunter.
A hangos szürcsölésre odakapja a tekintetét, majd mikor megpillantja a könnyes szemeket, halkan felkuncog.
- Hát forró, most csináltam! - mondja mosolyogva, majd ő nem az asztal tetejére, hanem rendes lány módjára, a padra ülteti le a fenekét.
- Szerintem a házimanók csak azért szeretnek házimanók lenni, mert nem tudják milyen az, mikor nem kell senkit sem szolgálniuk. Nem hiszem, hogy tisztában lennének azzal, hogy milyen is az élet rabszolgasors nélkül... - mélázik el a lány, majd lélektükreit a fiúéra szegezi.
- Te szeretnél házimanó lenni? Te nem vágynál valami másra, valami többre? Vagy lehet csak túl emberien gondolkodunk és önzően?

- Mindig vannak extrém esetek. Például tudtad, hogy Eliza Cornwell párszaszájú? Egy évfolyamon vagyunk, és mindenki állandóan attól rettegett vele kapcsolatban, hogy mikor fog egy kígyót rászabadítani valakire az éjszaka közepén. Pedig nagyon kedves lány! És ha nem lettem volna bátor, és nem mentem volna oda hozzá, akkor ezt soha nem tudom meg! És most barátok vagyunk, és mivel mások is látják, hogy nincs egyedül, így már kevesebbet is piszkálják. - mondja mosolyogva, majd megvonja a vállát. Sosem értette, hogy az emberek miért félnek az ismeretlen dolgoktól, vagy miért utasítanak el valakit alapból. Hiszen mit tudhatunk egy ismeretlenről? A nevén és külsején kívül semmit. Lehet, hogy a belső értékei szégyenlősek, és csak elő kell csalogatni.

Még egyet kavar a forró italon, majd a fiú kezébe adja a poharat, ő pedig a szomszédos kis asztalhoz sétál. Finoman lerakja a bögréjét a fehér abroszra, lábait keresztbe kulcsolja, úgy figyeli a történéseket.
Már későn jut eszébe figyelmeztetni Huntert arról, hogy amúgy az italt forró csokinak hívják, nagy valószínűséggel a hőmérséklete is az lesz, így tehát csak kissé kikerekedő szemekkel nézi végig a másik vergődését.
Több gondolat is végigfut az agyában a jelenetet látva.
Az első, hogy vajon el kellene - e venni a kezéből, mert a nagy ijedtségben és kellemetlen érzésben nehogy magára borítsa a többit?!
A második pedig, hogy hideg vizet kéne varázsolnia, enyhíteni a kínokat.
A varázslatig nem jut el természetesen, mert az asztalon azonnal megjelenik egy nagy kancsó jeges víz hozzá két pohárral, úgyhogy sebesen kihasználja az alkalmat és tölt is a fiúnak egy adagot, majd célirányosan felé tolja.
- Mondanám, hogy lógasd bele a nyelved, de szerintem a legjobb az lenne ha meginnád... - kéri aggódva a fiút, majd apró kezeivel az asztal szélébe markol aggódóan, várva a fejleményeket.

- Ó hát ez kedves, de amúgy, vannak finom főzelékek. És egy fejlődésben lévő szervezetnek szüksége van rá legalább havi egyszer. - mondja, amit már otthon milliószor meghallgatott az anyjától. Mert mindig ő mondta, hogy fontos a zöldségek fogyasztása, hogy minden milyen formában eszi, csak egye... és Lemon jó kislány révén hallgatott is rá, és többek között talán ezért is köszönhető ennek a véleménynek a vegetáriánussága.
Már évek óta nem evett húst, egyszerűen csak lemondott róla, és nem csak azért, mert sok zöldséget fogyasztott és megszerette az ízüket, hanem azért is, mert túlzottan szerette az állatokat, és valahogy nem fért bele az értékrendjébe ez a fajta táplálkozás.
Ettől függetlenül persze nem vallottta azt, hogy mindenki rossz ember, aki húst fogyaszt, hiszen úgy gondolta az embereknek szíve joga eldönteni mit is szeretnének a gyomrukba juttatni, egyszerűen csak ő nem követte ezt a trendet és így tökéletesen elégedett volt.

- Hát... nem igazán járok kviddics meccsekre. - húzta el a száját kissé félénken és persze csak reménykedett abban, hogy a fiút ezzel nem ábrándítja ki. Szerette meg minden, örült a sikereknek, annak, hogy egyesek milyen jók belőle, de ő elég bénán repült, alig bírt rajtamaradni a seprűjén és épp hogy csak átengedték repüléstanból. Valahogy nem az ő világa volt, többre értékelt egy jó könyvet, mint egy meccset a Hugrabug és Mardekár között. Ettől függetlenül tényleg büszke volt a csapatra, csak.... nem tudta végigülni.
- Remélem ezzel nem sértettelek meg! Mert nem akartam... én csak... nem vagyok túl sportos lány. - mondta ki egyszerűen azt, ami igaz is volt és közben hatalmas és bűnbánatos szemekkel nézett a fiú íriszeibe és próbált nem túl mélyen elveszni azokban, még akkor is, ha azok a lélektükrök pont úgy hívták magukhoz, mint egy jó könyv, vagy épp egy virágokkal tarkított zöldellő rét.

- Hát nem pont erre gondoltam.. - mosolyodik el. - Ki akarná, hogy a fejét a wc-be nyomják? A csapzott haj senkinek sem áll jól - húzódik a szája vigyorra és bár a téma egyáltalán nem vicces, mégis képtelen komor maradni. Egyszerűen magával ragadja a fiú természete, a kisugárzása és már azzal sincs tisztában, hogy melyik volt az a pillanat, mikor teljesen átadta magát ennek a könnyed csevelynek és mikor szippantotta magához teljes egészében Hunter.
Mert megtette, és szomorkodnia kellett volna azon, hogy a Mardekárosok szemetek, de nem bírt rosszkedvű lenni a fiú mellett.
- Mondták már neked, hogy olyan vagy, mint egy jó erős, markáns kávé? Egy energia bomba? - dicséri meg kedvesen, és elég szerencsétlenül, mert hát ki az aki valakit kávéhoz hasonlít? Így tehát el is pirul a hasonlat kimondása után és inkább a kezébe veszi a kissé kihűlt forrócsokiját és mivel az már iható, inkább annak a kortyolgatásába menekül a kínos helyzettől.

- Verik őket? - kerekedik ki a szeme és majdnem félre is nyeli a forrócsokiját. Náluk soha nem volt házimanó, az anyja bármilyen elfoglalt volt is, mindig készített valami ételt, vagy épp ettek a kastélyban a többi diákkal mikor még nagyon gyerekek voltak. De ez a helyzet és az amit hall mélységesen elszomorítja.
- Szerinted ez jó nekik? Mármint miért nincs még házimanó felkelés? Miért nem állnak ki a jogaikért?

- Szerintem egyszerűen csak félnek tőle. Mármint érted, az emberek... az emberek furák. És valójában szerintem azok nem furák általában, akiket furának tartanak. Mert vegyünk például engem. Engem mindenki annak tart, mert hát szeretem a csendet, meg jól elvagyok egyedül is, szeretek a természetben lenni, meg csendes is vagyok viszonylag... és sokat olvasok... és már az, hogy sokat olvasok arra enged következtetni, hogy én csak valami különc lehetek, pedig szerintem igenis meg kell élni a pillanatokat! El kell dőlni egy nyári délutánon a fűben... vagy meg kell ismerni valami újat, ha van rá lehetőség, vagy csak magadat, és szerintem ez nem fura, ez normális. Totál nem is értem, szegény Eliza miért lett közellenség! Vagy ezt Te sem érted valójában? - hadarta el, miközben kevergetni is elfelejtette a forró csokiját. Nem szerette ha embereket bántottak, mondjuk azt sem szerette, ha állatokat, varázslényeket, vagy bármi élőlényt attrocitás ért. Egyszerűen nem így nevelték, a családja viszonylag elfogadó volt, kivéve persze az apját, aki a Sweetwoods dékánja volt, mert hát róla még Lemon is tudta, hogy nagyon szigorú és hogy milyen vaskalapos hírében áll, már ami az elfogadást illeti, meg a határidők be nem tartását.

- Ennek azért örülök! Nem akartalak, még így távolról sem bántani! - mosolygott a fiúra, és lágyan hozzáérintette a kezét a fiú karjához. Kedves gesztus volt, finom érintés, apró figyelmesség. Legalább is úgy érezte, hogy erre talán a másiknak szüksége van. És hát Hunter nem volt kifejezetten egy csúnya fiú, sőt, nagyon is helyes volt, legalább is Lemon kedvtelve nézegette, még akkor is, ha amúgy nem igazán talált semmi érdekeset a vele egykorú fiúkban, vagy épp a pár évvel idősebbekben.
Nagyon gyerek volt még, épp hogy kamaszodott, és életének nagy részét a könyvekben leírt romantikus történetek tették ki, a vágyakozás valami igazán elsöprő érzelem iránt, az azon való gondolkodás, hogy vajon, ha majd kellően felnő, akkor vajon hogy fog elcsattannia élete első csókja, és hogy a herceg akire vár, az vajon hogy is fog kinézni. Mert hát nem volt szerelmes, senki nem tetszett neki, a saját életében még nem tudott foglalkozni azzal, hogy mit is jelent egy barát, egy fiú, egy udvarló.
Persze látta hogy az évfolyamán a lányoknak sokszor voltak fiúi, viszont ő nem akart magának ilyet, azonban lopva és kíváncsian sokszor megcsodálta az apró ujjak összekulcsolását, melyet a párok előszeretettel csináltak.

- Tényleg kimehetek? Mármint, ha szeretnéd, akkor a következőre elmegyek! - mosolyodott el ismét, majd egy hatalmas korttyal és a bögréjével rejtette el arcának aprócska pírját, mely az ígéret hatására azonnal megmutatkozott.
- Hát az már biztos, hogy egy ilyen energiát fenntartani nem csak zöldségekkel kell! - kuncogott fel hangosan és belegondolt abba, hogy mikor Gotti szervezete növésben volt, akkor ő is megállás nélkül evett. Mondjuk talán ennek is köszönhette, hogy ilyen magas és nyúlánk lett, egészen apjuk felé tornyosult.

- Hát lehet, hogy megkérdezem majd valamelyik óra után. Hátha neki is lesz órája, meg hát majd úgy időzítem, hogy nekem is legyen, így nem fogja két óráig húzni.... - vonta meg a vállát. - Egyébként érdekelne a dolog. Hogy ez honnan indult... Hátha lenne valami magyarázat arra, hogy miért akarunk mindent az uralmunk alá hajtani és elnyomni, mikor békésen is élhetnénk együtt. Nem? - teszi fel a kérdést a fiúnak, miközben ártatlan tekintettel, kérdőn fúrja lélektükreit a másik íriszeibe.
- És neked nagy családod van? Merrefelé éltek? - érdeklődik kedvesen ezzel is kissé elterelve a témát, még mielőtt nekiállna felkelést szervezni a házimanók érdekében.

- Az emberek mindig is esendőek voltak, hajlamosak az ártásra. És az egy dolog, hogy állatokat és növényeket, a Földet bántjuk, de sajnos sokszor egymást is. - húzza el a száját nem épp jókedvében. Többek között ezért is szeret az állatokkal foglalkozni, mert náluk is megvan ugyanez, de mégsem hasonlítható a viselkedésük az emberekéhez. A falkából elűzik a leggyengébbet, a sorsára hagyják, de ezt leszámítva a csapat mindig is összetart. Nincs közöttük széthúzás, mint az embereknél. Hiszen csak mi vagyunk olyanok, akik büntetik azt, ha valaki épp a saját neméhez vonzódik, vagy épp szívesebben olvas könyvet kviddicsezés helyett. Az emberek megölik az egyéniségeket, azokat, akik mernek önmaguk lenni és úgy létezni, hogy nem akarnak senkire sem hasonlítani.
- Én szívesen megismernélek Téged, Hunter! - mondja a lány, majd mosolyogva a kezét nyújtja a fiú felé, mintegy gesztusként.
- Leszel a barátom? - kérdezi ártatlanul és a kérdésbe bele is pirul. Arcán apró piros foltok jelennek meg, fülét és nyakát forróság önti el és egy pillanatra teljesen elmerül a másik csodás íriszeiben.
Kíváncsian, fürkészve merül bele az ismeretlen érzésbe, a nyitottság kissé feszélyező pillanatába, hiszen soha nem viselkedett még így, soha nem kért meg senkit, hogy legyen a barátja, és valójában fogalma sincs arról, hogy ezt jelen pillanatban miért is teszi.
Talán azért, mert a fiú egyszerűen lehengerlő!?
Mert érzi a belőle sugárzó energiát, mely úgy cikázik kettejük között, hogy ha akarná, akkor meg is tudná érinteni ezt az energia nyalábot!

- Mikor lesz a meccs? - kérdezte, miután elengedte a fiú kezét és belekortyolt az italába. Nem igazán szerette a kviddicset, nem azért, mert hülyeségnek gondolta, hanem azért, mert valójában soha nem érzett késztetést arra, hogy foglalkozzon vele. Túl agresszív játék volt, és látta többször is, hogy pár játékos milyen kék-zöld foltokkal mutatkozott egy - egy mérkőzés után. És hát be kellett ismernie, hogy nem igazán volt túl jó a seprűn való lovaglásban. Nem volt érzéke hozzá...
- Agyrázkódással? - tátja el a száját, mikor a fiú arról beszél, hogy milyen sérülést szerzett.
- És ennek nem volt valami következménye? Mármint ezt így lehet, nem fogják előszedni a mardekárost egy ilyen miatt? Mondjuk azért félelmetes, hogy mit tehetünk meg egy meccs kedvéért, és hogy milyen egyszerűen meg lehet úszni egy ilyen tettet, ha az egy kellően jó indokba van csomagolva. - hümmög el a tényen, ami már kevéssé tetszik neki. Soha nem bírta az erőszakot, és hát nem valószínű, hogy végig tudná nézni azt a meccset aggódás nélkül, pláne úgy, hogy Hunter is játszani fog. Azért mégis csak alakul valami barátság féle közöttük, ez pedig még inkább féltő és gondoskodó lánnyá változtatja.

- Mint egy otthon? - kérdez vissza, mikor a fiú a családjáról beszél.
- Sajnálom a szüleidet! Mi történt velük? - kérdezi hátha a fiú szívesen beszélne róla, vagy épp nem kényes téma, és lehet kíváncsi. Bár tény, hogy ha a másik nem szívesen mesélne erről, akkor nem firtatja inkább.
- Ó, hát ez az Eddie egészen jófejnek tűnik! - mosolyodik el.

- Hát sajnos. Mi vagyunk az egyetlen ilyen faj. Aki bántja a semmiért a saját fajtársát. Az állatoknál nincs ilyen, ott maximum akkor esnek egymásnak, hogyha dominancia a kérdés, vagy épp ha már egy beteg társukkal nem tudnak mit kezdeni. És mégis mi vagyunk elvileg a fejlettebbek... - sóhajt fel ő is egy kesernyés mosollyal kísérve. Soha nem tudta megérteni, hogy miért is kell másokat bántani bőrszín, szemszín vagy épp mentalitás miatt. Nem tartozott ezek közé és soha nem is akart. Nem voltak előítéletei, szinte mindenre nyitott volt, természetesen normális keretek között, és nagyon is támogatta az olyan megmozdulásokat, amik az egyenjogúságról szóltak.

A fiú keze lassan az övé köré fonódik, a másik hatalmas ujjai szinte elnyelik aprócska tenyerét, Hunter kezének melege pedig teljesen átmelegíti. Kellemesen mosolyogva pislog a másikra, elveszik egy pillanatra a csodásan kék lélektükrökben, és pár másodperccel később zavartan, egy enyhe pírral az arcán kénytelen elkapni a tekintetét.
- Ennek örülök! - mondja bólogatva, majd felkuncog a fiú kijelentésén. - Nem akarom visszavonni! Kedves fiúnak tűnsz... ohm... bocsáss meg, nem is tudom, mondunk - e ilyet egyáltalán egymásnak. Mármint szoktak neked ilyet mondani? Mert én kissé furcsa vagyok ilyen szempontból. Talán nyitottabb mint a többi lány.. - hümmög kicsit elmélázva, és elgondolkodik, hogy vajon a háztársai mondtak e egyáltalán bárkire bármikor olyat, hogy kedvesnek tűnik. Lehet mondtak, de biztos nem a szemébe, ő viszont nem tudta megállni, muszáj volt mondania. Meg hát őszinte volt, már-már gyermekien ártatlan és nem hátsó szándék vezérelte, hanem kimondta, amit a szíve diktált. És az azt diktálta, hogy neki igenis fontos lesz majd Hunter, hogy kedves fiú, hogy vicces, és csodásan kék szemei vannak, melyhez hasonló árnyalatút még soha nem látott.

- És mi lesz a csel? Vagy nem is lesz csel? - vigyorodott el, és saját magán is meglepődött. Hiszen végül is megigérte, hogy ott lesz egy meccsen, pláne úgy, hogy fogalma sem volt a kviddicsről. Nem igazán tudta és értette a szabályokat, nem volt valami sport őrült. Jobban szerette az idejét mással elütni, nem volt egy őrült szurkoló típus, de azért biztos, hogy erőt vesz majd magán és elmegy megnézni Huntert, mert egyrészt megigérte, és mert másrészt, a másiknak biztos sokat jelentene, ha támogatná. És hát mivel nem volt előítéletes, úgy állt hozzá, hogy akár még jól is elsülhet, még meg is szeretheti a játékot.
- Pedigrések? - kérdez vissza értetlenül. - Az mi? - bár valahol sejti, hogy az aranyvérűséghez van köze.

- Ó! Sajnálom! Tehát ezek szerint sok időt töltöttél muglik között? - érdeklődik a kocsi miatt. Kivételesen ugyanis ő képben van, hogy mi is az, és hogy hogyan is tudnak benne meghalni az emberek.
- És Eddie a gyámod? Vagy hozzátartozó? Bocsáss meg, ha túl kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban... igazából semmi közöm hozzá... - mentegetőzik.

- Pedig milyen jó lenne elvárások nélkül élni! Ha nem szólnának azért, hogy mit szeretsz, hogy mit nem szeretsz, vagy épp miért vagy inkább egyedül, és miért többed magaddal! - sóhajt fel, majd nagyot kortyol az italába, mely az idő múlásával már egészen iható hőmérsékletűvé szelídült.
Gondolatai leragadtak valahol Hunter környékén, és nem tudott szabadulni a fiú hatása alól. Ki gondolta volna ugyanis, hogy a fiú, aki az előbb még igencsak kétballábbal érkezett az valójában mérhetetlenül intelligens, és így is kezeli az élet dolgait?
Mintha csak ő is tudta volna, átélte volna, milyen érzés számkivetettnek lenni! Hogy milyen, mikor mindenkivel kedves vagy, azonban mégsem érdekel senkit, mert jobb és kellemesebb a léleknek a bántás és a fájdalom okozása! Mikor inkább kiröhögnek és csúfolnak, hogy ezzel is klikkesedni tudjanak, vagy épp jobbnak és erősebbnek érezzék magukat a másik féltől! Pedig ha tudnák, hogy épp emiatt válik valaki igazi harcossá, és erőssé!
És bár Lemon nem tartozott a túlzottan közkedvelt lányok közé, és igaz nem bántották a többiek, mégis csodabogárként néztek rá.
Mert szemei örökösen valami különleges fényben csillogtak, tekintete túl sűrűn veszett el valahol álomvilágban, ahol az élet kegyetlensége egyáltalán nem létezik.

Abszolút meglepődik a fiú mozdulatán.
Nem számított rá! Mármint persze, kedves volt vele, de csak az igazat mondta ki, amit gondolt, az őszinteség nem jelentett neki soha problémát, és most először történt meg vele az, hogy úgy reagáltak egy mondatára, ahogy azt szerette volna.
Nagyon szerette az érintéseket, a lágy simogatásokat, öleléseket.
Szinte el tudott veszni egy-egy emberben, függő volt a maga sajátságos módján, és ezt csak azok értették, akik a közelében tartózkodtak.
Szeretett szeretni, szeretett cirógatni, elmélyülten meredni a semmibe, bámulni a felhőket, hátát, vagy épp kezét, vállát nekivetni egy másik testnek. Sőt, szerette eközben a kezét járatni, puhán érinteni a másikat, néha megfogni a mellette lévő kezét, mert erre volt igénye, és mert ez feltöltötte. Talán épp emiatt is örült annak az ölelésnek annyira, bár tény, hogy mivel Hunter viszonylag még ismeretlen volt a számára, ezért kissé zavarba is jött.
- Igazán megtisztelő, hogy én mondhattam számodra ezt a fontos bókot! - mosolygott, majd kezével finoman végigsimított a másik hátán mielőtt elváltak volna egymástól.

- Ez elég veszélyesnek hangzik! - kapta kezét a szája elé, ahogy a fiú épp azt ecsetelte hogy is kell beleszáguldania a földbe teljes sebességgel.
- És biztos… biztos, hogy kell ez egy iskolai meccsre? - aggodalmaskodott lányosan nyavalyogva, de persze nem rosszindulatból, hanem csak azért, mert bár nem látta még Huntert játszani és repülni, azért ez elég félelmetes dolog volt, és nem kellett olyan régóta ismernie ahhoz, hogy aggódjon érte.
- Remélem nem lesz semmi bajod! - mondta, majd lágyan a másik kezére tette a kezét. Tekintete a csillogóan kék íriszeket kereste, majd mikor találkozott a pillantásuk, akkor zavarában elpirult és el is engedte a fiút.
- Ne haragudj rám kérlek, én ilyen … ilyen nyúlkálós lány vagyok. Csak ezt páran nem szeretik és zavarja őket, félreértik…. Nem fordul elő többet! - rázta meg a fejét, és közben azért magát is szidta, hogy hogy is lehetett ilyen vakmerő és botor, hogy anélkül kezdte el taperolni Huntert, hogy megkérdezte volna. De hát annyira jött belőle! Annyira olyan fiúnak tűnt, aki szereti ha szeretik!
Nem tűnt elutasítónak.

- Á értem! De hát az a lényeg, hogy vigyáz rád, és gondolom jól is kijöttök, mert elég tisztelettel beszélsz róla. - mosolyodott el, és inkább nem firtatta tovább a szülő témát.
Ellenben nem tudta, mit is mondjon a fiú kérdésére. Mert biztosra vette, hogy ez lesz a következő téma. És nem tudta, hogy kellene úgy mesélnie a szüleiről, azok munkásságáról, hogy ne tűnjön kérkedésnek. Olyan nehéz volt ez a család kérdés a számára…
- Hát van ugye Gotti, Mitzi, és Patrick. Én vagyok a legfiatalabb. Igen, elég jófej mindenki, csak mi mind nagyon mások vagyunk. Mintha nem is ugyanaz lenne az anyánk és az apánk! - kuncog fel, mert tényleg. Négy teljesen eltérő személyiség ők…