Susan & Levin

Norman mancsai alatt halkan ropogott a hó, ahogy előreügetett a számomra már ismerős házhoz. Körbeszagolta a kerítést, a felsózott utat és mereven megbámulta az egyik közeli fán ülő verebet. Ha a földön kutatott volna élelem után az a szerencsétlen madár, valószínűleg már rég nem élt volna... én pedig ordíthattam volna a kutyával, hogy most azonnal jöjjön vissza, mert bundakabátot csinálok belőle. Egy border collie-t kellett volna vennem, nem egy ilyen ostoba orosz agarat, nem létezett még egy ilyen buta dög a világon. De legalább szép volt, Fiona pedig szerette kiállításokon mutogatni és mindenkinek eldicsekedni vele, hogy Norman interchampion ám, ha nem tudnátok. Ez nála biztos olyan lehetett, mint más nőknél, amikor a gyerekeik eredményeivel kérkedtek.
Ezúttal még csak nem is morogtam, mikor baglyot kaptam egy kedves kollégától, hogy pár héttel a legutóbbi látogatásomat követően újból menjek el Mrs. Blackwoodhoz. Felkeltette az érdeklődésemet a nő, kíváncsi voltam, hogy mi rejlik a megtört, kötelességtudó feleség felszínes álarca alatt. Érdekelt, hogyan fog viselkedni a múltkori pillanatnyi gyengesége után, mikor a kelleténél sokkal többet elárult nekem.
Bekopogtam, miközben a kutya éppen azon ügyködött, hogy leműtse magáról a kabátját - amilyen ostoba volt, nem fogta fel, hogy anélkül fázna. Különben már beletörődtem, hogy kínos vagy sem, ezt a nyomorult állatot öltöztetni kell télen, végül is rég baj lett volna, ha ennyi csorbát ejt a férfiasságomon. És egy szarvas méretű farkasvadász kutyával aligha lehetett megvádolni effélével.
Az ajtó nyílására lesöpörtem a friss havat az újságkötegről, amit eddig magammal cipeltem. Egy hétre visszamenően eltettem a Prófétát és a Mágikus Politikatudományi Szemlét. Nem tudtam, hogy egyáltalán elolvasta-e a legutóbbi Reggeli Prófétát, amit adtam neki, de valami azt súgta, hogy első dolga volt rávetni magát még a legunalmasabb hirdetésekre is az olvasás élvezetéért.
- Ezt önnek hoztam - nyújtottam felé az újságokat, amint kinyílt az ajtó. - Öltözzön, elmegyünk sétálni. Ha már kénytelen vagyok erre pazarolni az időmet, akkor legalább a kutyasétáltatásról hadd tudjam le a gondot.

Susan & Levin

Eltelt már néhány hét azóta, hogy elolvastam a Reggeli Prófétát, amit Mr. Dolohov hagyott ott nekem. De bevallom, nem hallgattam rá... Nem égettem fel azután, hogy elolvastam. Ehelyett elolvastam még egyszer, majd még egyszer. Aztán pedig jól eldugtam a kanapé párnái alá, de másnap újra elővettem. Ez volt az egyetlen kötődésem a valós énemhez, ahhoz a világhoz, ami legyen bármilyen, de a sajátom. És Bené... Ez volt az egyetlen vas, ami a fullasztó koporsóm egy szögét kihúzta, nem pedig beleverte. Meg kellett tartanom, nem dobhattam el, nem bírtam. Megtartottam a lelkileg nehezebb időkre, a tartalmától függetlenül is. És aztán mégis elővettem minden egyes nap, amikor Ben kiment a házból. Óvatosan persze, hiszen bárki bármikor beláthatott az ablakunkon. Volt, hogy a kopott, hideg fürdőkádban olvastam, ruhában is. És még mindig megvan az az újság.

Kopogtattak az ajtón. Lisztes kötény volt rajtam, de nem olyan rongyos, kopott, mint amilyenben Viníciusnak főztem. Épp kávés süteményt készítettem, az első adag már a sütőben volt. A házat elárasztotta az erős kávéillat, és cukros volt a levegő. A kötényemmel töröltem le a lisztet a kezemről, úgy mentem az ablakhoz. Mr. Dolohov volt az. Nem tudtam, miért jött vissza újra, vagy miért küldték, de kétlem, hogy a múltkori beszélgetésünk kényes részei is kikerültek volna ebből a házból, hiszen azóta sem járt itt senki. Nem hezitáltam sokat, mindenképp be kellett engednem, de valahogy...kevésbé féltem, mintha más állt volna a küszöbön. Odaléptem az ajtóhoz, elfordítottam a kulcsot, és kitártam.

- Mr. Dolohov – mondtam halkan a meglepettségtől, és ha akartam volna folytatni, akkor sem tudtam volna, mert valami viszonylag nagy erővel ment neki a combomnak. Odapillantottam, és egy fehér, mozgolódó szőrtömeg rángatta a számára biztosan étvágygerjesztő illatú kötényemet. – Sziaaa – nevettem halkan, és mindkét kezemmel próbáltam egy kis simogatással megnyugtatni a jószágot. – Hát te ki vagy? – mosolyogtam, aztán felálltam, és Mr. Dolohovra néztem. A kezembe nyomott egy nagy köteg...újságot? Újabb újságokat hozott? Bevallom, nem ért ennyi meglepetés ilyen rövid idő alatt már a Roxfort óta. Szótlanul, nagyokat nyelve néztem, de közben átvettem az újságokat.

- Mr. Dolohov, öhm...köszönöm – a tekintetét figyeltem, és tudat alatt azt vártam, hogy a szemein kitódul majd minden válasz a rengeteg kérdésemre, de persze ez nem történt meg. – Köszönöm – ismételtem magam, aztán befordultam a nyitott ajtón, majd vissza a férfi felé. Felváltva néztem őt és a kutyát. – Azonnal jövök, csak...csak felöltözöm – azt hiszem, zavarban voltam. Letettem az újságokat az ajtóval szembeni asztalra, ami körül legutóbb is ültünk, és a konyhába sietve, kivettem a sütőből az első tepsi süteményt. Gyorsan kitettem néhány darabot egy kicsi tányérra, és odaszaladtam vele az ajtóhoz. – Egye meg, amíg felöltözöm, és egy szelet a kis barátjáé. Vigyázzon, forró! – elmosolyodtam, mintha egy hétköznapi találkozás lenne egy normális életben.

Nem igazán értettem, mi történik bennem vagy egyáltalán körülöttem, csak visszamentem a konyhába, letakartam a félkész tésztát, levettem a kötényemet, és a fogashoz siettem. Már vettem volna fel a kabátomat, de rájöttem, hogy a varázslóújságokat az asztalon hagytam a nagy izgalomban. Megálltam, szinte lefagyva, mintha kihagyott volna az agyam. – Mr. Dolohov, mi lesz, ha... Én nem mehetek el innen – néztem rá kérlelőn, hogy ne legyen igaz, amit mondtam. A kabátom a kezemben lógott. – Ben nemsokára hazajön, és... Ha nemcsak ő jön, és nem találnak itt, akkor... – visszakasztottam a kabátot, és az asztalhoz mentem. Légy eszednél, Susan... Megragadtam a köteget, a kanapéhoz mentem, felemeltem a párnáit, és betettem a pár héttel ezelőtti egyetlen újság mellé az újakat is. – Biztos, hogy...hogy elmehetek? – fordultam felé ismét.

Susan & Levin

Az ajtó kinyílt, kávé és sütemény illata csapott meg. A legutóbbi találkozásunk után a liszttel borított kötény nélkül is sejtettem volna, hogy Mrs. Blackwood ügyködött a konyhában, egészen derűs látványt nyújtott. Meg kellett állapítanom, hogy a csinos nőknek jól áll a sütés-főzés, bár Fiona valószínűleg elvágta volna a torkomat álmomban, ha ezt megemlítem neki. Ódzkodott szinte mindentől, amit a tradicionális nemi szerepek közé lehett sorolni, előbb ölte volna meg saját magát - vagy inkább engem -, mint hogy otthonülő háziasszonnyá váljon. Szerettem benne ezt is és a házimanók amúgy is elvégeztek minden munkát, de eljátszani a gondolattal, hogy a feleségem vár haza ebéddel, azért csak nem akkora bűn... Csak Fiona ne tudja meg.
- Norman, viselkedj már - szóltam rá a kutyára, mikor készült két lábra állva felborítani a nőt. Norman erre azonnal hátrált egy lépést, közben szemrehányó pillantást küldött felém, olyat, amilyet csak egy sértett kutya tud, akit megfosztottak néhány finom falattól. Mert bizonyára abban reménykedett, hogy Mrs. Blackwood majd ad neki valamit, ha már így áradt belőle a cukor illata.
Susan szinte meghatódott, mikor a kezébe nyomtam az újságköteget. Láttam, hogy magyarázatot vár, de mégis mit mondhattam volna neki? Erre nem volt racionális indok, nem felelhettem azt, hogy csak a feladatomat végzem, hiszen erről szó sem volt. Sőt, bizonyos értelemben szembement a paranccsal, hogy elláttam ezekkel az újságokkal, hasznos információkat gyűjthetett belőlük, pedig a Nagyúrnak vak követőkre volt szüksége, aki pedig tájékozott, az nem fog hithűn szolgálni egy diktátort. Mrs. Blackwood csak egy aprócska homokszem volt a gépezetben, de a totális rendszereknek - még akkor is, ha azok csak készülnek kialakulni - alapvető szabálya, hogy a legkisebb elemeket is kordában kell tartani, a gondolataikat megfelelő mederbe kell terelni. Egyetértettem a propaganda szükségességével, a populista fogások fontosságával, de ez a nő más volt. Pocsékolásnak éreztem, hogy tudatlanul elzárták mindentől, mint egy szánalmas házimanót.
- Higgye el, nem akarja megetetni ezt az ostoba kutyát, ha egyszer megszánja, többet nincs visszaút - pillantottam le a tálra és a forró süteményekre. Norman a száját nyalogatta, közben felém pislogott, várta az engedélyt, amit nem kapott meg. Sértettségében lefeküdt a földre és tovább csócsálta a kabátját.
Nem volt szívem közölni, hogy sosem rajongtam az édességekért, így udvariasan elvettem egy szeletet, azonban mielőtt megkóstolhattam volna, a nő ismét megszólalt.
- Kedvesem, komolyan azt gondolja, hogy akik ide járnak magukhoz, megmondhatják nekem, hogy mit tehetek és mit nem? - Már a feltételezést is nevetségesnek találtam. - Ha valaki kötekedne, csak irányítsa át hozzám, majd jobb belátásra bírom. De most inkább siessen, ha nem akarja, hogy minden tiszta kutyaszőr legyen. Nekem elhiheti, nem túl kellemes...
Norman nem mehetett fel a bútorokra - elméletileg. Gyakorlatilag viszont számtalanszor ébredtem arra, hogy a kutya csupa izom és csont teste rám nehezedik, máskor pedig párnaként feküdt a fejem alatt a kanapén, amíg én olvastam. Néha még én is lehettem engedékeny. Na, de a kutyaszőr... az őrületbe kergetett... Túlságosan ragaszkodtam a tisztasághoz ahhoz, hogy ne zavarjanak a fehér szőrszálak a ruhámon és a bútorokon.
Amint elkészült, előszedtem a zsebemből a kutya pórázát, rácsatoltam a nyakörvére, majd Susan kezébe nyomtam.
- Figyeljen, mert bivalyerős - figyelmeztettem, mielőtt kiléptünk volna az ajtón. Még csak az hiányzott volna, hogy Norman elrángassa a világ végére. - De inkább meséljen, kíváncsi vagyok mit gondol a cikkekről, amiket legutóbb kapott. Egyáltalán volt ideje elolvasni? Remélem, Mr. Brave nem házimanónak tartja és szakít időt másra is a házimunkán kívül...

Susan & Levin

Azt hiszem, rendkívül jól esett egy állat látványa. Tény, maroknyi fehér selyempuha szőr maradt a kezemben, de sosem volt ilyen problémám, hiszen rengeteg állatunk volt a birtokon, köztük hosszú szőrű cicák és kutyák, nyuszi meg egyéb bundahullató boldogsgábombák.
- Milyen jólnevelt – mosolygotam Normanra (mint megtudtam), aztán Mr. Dolohovra. Bár ez a megjegyzés csak arra szolgált, hogy egy pillanatra úgy tehessek, mintha minden rendben lenne, mintha a legfontosabb szavak, amelyeket ebben a pillanatban ki kellett mondanom, azok egy orosz agár viselkedési stílusáról szólnának. – Ó, ettől nem félek, Mr. Dolohov – mosolyogtam még mindig, pedig semmi okom nem volt rá, csupán csak pillanatnyi elmezavar volt ez az egész ismeretség, könnyen elillanó, törékeny és hamis illúzió. – Tudja, volt egy Normanhez hasonló hosszú szőrű ónémetjuhász kutyánk a családi udvarban – a kellemes, de mégis keserű nosztalgia egy pillanatra elvonta a figyelmemet. – De már azt sem tudom, hogy él-e még az öreg Tábornok – aztán pedig vissza is húzott a földre. Lesütöttem a szememet, aztán elrejtettem az újságokat, valószínűleg nem túl fondorlatosan, de itt most ennyire tellet mágia nélkül.

Figyeltem Mr. Dolohov minden felkavaró és megnyugtató szavát a biztonságomról, ami – továbbra is erősen feltételezem – nem létezik. Voltak olyan szavai, amelyek megerősítettek, olyan, amelyek elbizonytalanítottak, és úgy összességében ellentmondásos és groteszk helyzetnek tűnt ez az egész már az első kopogásától kezdve.
- A kutyaszőr valóban nem lenne túl...hasznos, amikor majd valaki más látogat meg, és...megtalálja – nem tudtam tenni ellene, féltem, nem mindig, de sokszor féltem, és igyekeztem ezen felülkerekedni, de nem mindig ment. Le voltam gyengülve, minden szinten, a testem, az elmém, az akaratom, a küzdési vágyam, de hát Viníciusnak mindig is ez volt a célja, és sajnos elérte, hogy már csak elveszett pillanatokra bízzak önmagamban. – De Mr. Dolohov... – néztem fel rá, amikor már ott álltam vele szemben a küszöbön, kabátban. – ...ki maga? – azt hiszem, ezt a kérdést nem lett volna szabad feltennem, de ő más volt, mint a többiek. Ő okos és művelt ember volt, nyitott és...emberséges. Legalábbis vakon akartam hinni ebben.

Azt hiszem, nem kell hangosan kimondanom, mennyire meglepett a következő gesztusa. Bezártam a bejárati ajtót, ő pedig a kezembe adta Norman pórázát. Nem reagáltam rá azonnal, csak megszorítottam az anyagot, és kérdőn néztem rá. Úgy tűnt, őt nem lepte meg a reakcióm, időnként olyan volt, mintha a lelkembe látna. És erre csak olyan ember volt képes, amilyet korábban leírtam.
- Öhm... Igen, én...elolvastam. Többször – kissé zavartan mosolyodtam el. – Nem, dehogy! – néztem rá meglepetten és kissé hüledezve. – Dehogy, Ben...Ben nagyon szépen bánik velem. Illetve hát...nem bánt, sosem bántott. Fizikailag semmiképp sem, másképp meg...nem szándékosan. Elvagyunk. Azt hiszem... – a kutya ide-oda kacsázást figyeltem, ahogy a járda egyik szélétől a másikra ugrált át leolvasni az újságot a szegélyről és házfalakról. – Ami pedig a híreket illeti... Sajnos nem minden igaz abból, amit írnak. Legalábbis amit én hallottam még Viníciusnál... – aztán rájöttem, hogy még mindig egy magas beosztású halálfalóval beszélgetek. – Szóval biztosan nem tudnak mindent, de hát az újságok már csak ilyenek, nem igaz? – próbáltam kivágni magam zavartan mosolyogva. – Én a háború ellen vagyok, de nem hiszem, hogy bármit is számítana.

Susan & Levin

Csak bólintottam. Még szép, hogy jólnevelt volt, következetes és szigorú bánásmóddal már kölyökkorában leszoktattam a helytelen viselkedésről. A kutyámtól is elvártam a fegyelmet.
- Mindig a vadászkutyákat kedveltem, de a német juhászok valóban lenyűgözőek. A feleségemmel közösen tartunk még egy pointert és egy yakut lajkát, de ez az ostoba agár a legidősebb kutya a háznál. Biztosan őket is kedvelné. - Nem tartottam magam szentimentálisnak, de a szeretett kutya elvesztése feletti gyászt átéreztem. Gyerekkorom óta több orosz agár és hasonlóan szívós vadászkutya megfordult a Dolohov kúria környékén, mindegyik a szívemhez nőtt a maga módján. Hűséges társak, sokkal hűségesebbek az embereknél.
Tudtam, hogy előttem kik jártak Mrs. Blackwoodnál, nagyrészt jelentéktelen senkik, akik maguk alá csináltak, ha egy magasabb rangú halálfaló szúrósan nézett rájuk. De ez nem jelentette azt, hogy a hátam mögött ne mertek volna kegyetlenkedni a nővel. Sokan életük legfontosabb feladatának tartották egy amneziált auror álfeleségét rettegésben tartani - és talán tényleg a legnagyobb munka volt, amivel valaha meg kellett birkózniuk két mugli kivégzése között. Nem akartam, hogy Susannek baja essen. A saját visszafogott, talán rideg módomon megkedveltem ezt a nőt és nem szerettem volna, ha baja esik.
A kérdésre felszaladt a szemöldököm. Mrs. Blackwood úgy tűnt, nem tanult a legutóbbi találkozásunkból, már emgint előbb szólalt meg, mint gondolkozott.
- Csak egy politikus, aki nem meggyötört nőkön áttaposva szeretné bebiztosítani a hatalmát. Ne lásson bele túl sokat, nem vagyok a megmentője, pusztán kerülöm az indokolatlan kegyetlenkedést és érdekesnek találom önt. És nem hiszek abban, hogy a nő verve és tudatlanul jó, különösen nem az ön képességeivel. - Nem tudtam, mit akarta hallani. Abban viszont biztos voltam, hogy bármilyen válaszra is várt, azt nem fogja megkapni. Még legnagyobb magányomban is kerültem az önelemzést, egyetértettem Tolsztojjal, miszerint ha az ember a lelkében vájkál, gyakran olyasmit ás ki, ami máskülönben észrevétlenül hevert volna. Könnyebb mélyre temetni a hibákat és fájdalmakat, közben pedig laza erkölccsel és morális iránytűvel élni. A mai világban máshogy képtelenség boldogulni.
- Ezt örömmel hallom. Bár a valódi férje után bizonyára mindenki kellemes újdonságot jelent. - Meg sem próbáltam leplezni, milyen véleménnyel voltam Viníciusról. - Nagyon jól látja, sokszor valótlant állítanak és ferdítik a híreket, de pártatlan sajtó nem létezik, így ebben nincs semmi meglepő. Ami pedig a háborút illeti... sokan profitálnak belőle, mindig így volt ez a hadakozással. De én magam is a vérontás nélküli átmenet híve vagyok, az emberek bármit könnyebben elfogadnak, ha azt gondolják, a saját döntésük folytán alakultak így az események, nem pedig erőszakkal rájuk kényszerítették. Olykor szükség van az erőszakra, de csak mértékkel, ha élvezetből ontunk vért, hamar ellenünk fordulnak, akiknek a támogatását várjuk.
Fiona nem véletlenül szólított Niccolònak, ha éppen gúnyos kedvében volt.

Susan & Levin

Igaz, félelem volt bennem, óvatosság, amikor azt mondta, öltözzek, de már az első néhány pillanat után sikerült elmosolyodnom, még ha nem is túl lelkesen, azon, hogy elmesélte, milyen kutyákat tartanak otthon. Kívülről olyan lehetett ez az egész helyzet, mintha éppen randevúra mennénk, mondjuk a másodikra vagy harmadikra, a sikeres első után, és már arról beszélgetnénk, kinek mi a kedvenc szabadidős tevékenysége, és mit csináljunk legközelebb.
- Biztosan – kissé nosztalgikusan, kissé szomorúan csillogott a kis mosoly az arcomon. Biztosan kedvelném, de sosem fogom őket megismerni. Pedig biztosan felérne egy több hónapos terápiával néhány órányi meleg, puha szőrzet, lelkesen és szeretetteljesen dobogó szív.

Jól sejtettem. Az első reakciójában már láttam a büntetést, de ha nem is a büntetést, inkább a csalódást, vagy...nem tudom. Legutóbb is tettem fel olyan kérdést vagy mondtam olyan dolgot, amit...amit pont neki nem kellett volna. Vagy pont neki kellett? Lesütöttem a szemem, kissé zavarban voltam tőle, hiszen megint bajba kevertem magam, legalábbis úgy éreztem. De aztán mégsem ezt vettem ki a szavaiból. Politikus... Erről a magányosság jutott eszembe elsőre mindig is. Aztán a hazugság. Aztán pedig a kegyetlenség. Valahogy nem találkozott ez a fogalomkör az ő személyével, legalábbis amennyit eddig láttam belőle. Sőt, ő maga meg is cáfolta.
- Én nem godnoltam, hogy... – hirtelen ránéztem, amikor a szavába vágtam. Aztán érzékeltem, hogy illetlenséget tettem, és inkább újra csak Normant bámultam, amíg beszélt. Csak akkor folytattam a válaszomat, amikor ő elhallgatott. – Mr. Dolohov, nekem...nekem nem kell megmentő. Nem vagyok...áldozat – ezt kellett mondanom. Nem ezt akartam, de igaza volt. Túl sokat beszélek, túl rosszkor. Ő is csak egy halálfaló, és nem is akármilyen. Miért kéne pont neki elmondanom olyan dolgokat, amiket nem hogy Vinícius, de még Ben sem tud. Sőt senki. – Csak egy feladatot teljesítek, nem... – szünetet tartottam, képtelen voltam csontból kimondani, hogy semmi bajom - ...nem bánt senki – nagyot nyeltem. – Ben tényleg kedves hozzám. És...Vinícius meg... – sóhajtottam. Nem mondhattam azt, mennyire gyűlöltem őt, miket tett velem, de egyszerűen nem bírtam hazudni. – Vinícius más ember. Ő...az erőszakban látja a fegyelmet és a...szórakozást - lesütöttem a szemeimet, hogy elrejtsem apró könnyeimet. Néhány másodperc után sikerült megemberelnem magam, megtörölgettem az arcom a kézfejemmel, és úgy folytattam. – De miért talál érdekesnek? – újra a szemébe néztem a válaszra várva.

A Prófétáról és az újságírásról való csevegés kicsit feledtette velem a megrázó emlékeimet, visszarángatott a jelenbe, Mr. Dolohov mellé, akiről még mindig képtelen vagyok teljesen elhinni, hogy nem fog egyszer bántani, de jelenleg az egyetlen ember, aki jól bánt velem az elmúlt közel tíz évben. Aki úgy igazán jó volt velem, aki...meghallgatott.
- És ahova nem tolakszik be ez a háború? – néztem rá szomorúan. – Hogy lehet másokat...kedvtelésből bántani? Hogy lehet védtelen embereket bántani? Hol van az emberség ilyenkor? – kifakadtam, mégsem sikerült elengedni a Vinícius említése által feltörő emlékeket és fájdalmakat. – Miért nincsenek ezek az emberek az Azkabanban? Miért hagyják, hogy ezt tegyék másokkal? – hirtelen megálltam, és felé fordultam. – Miért hagyták, hogy ezt tegye velem? – újra előtörtek a könnyeim, nagyon zaklatott voltam, hiába próbáltam leplezni, ezek olyan sérülések voltak, amelyek a zúzódásokkal és sonttörésekkel ellentétben sosem fognak elmúlni. – Ne haragudjon, Mr. Dolohov! – motyogtam, amikor fel tudtam fogni az elmúlt másodperceket. Aztán útirányba fordultam, és a lábaim előtt csücsülő, arcomat figyelő Normanhez hajoltam le egy gyengéd simogatásra.

Susan & Levin

Nem tudtam, miféle válaszra számított. Mit akart hallani tőlem, életem történetét dióhéjban vagy azt, hogy én is épp úgy szenvedek bezárva, mint ő? Mert mindkettővel csúnyán fűbe harapott. Megvoltak a magam gondjai, de semmi olyan, amit ne tudtam volna megoldani - vele ellentétben. Az életem alakításának a joga a saját kezemben volt, csak rajtam múlt, hogy mihez kezdek az elém gördülő akadályokkal - amit most nevezzünk Fabian Prewettnek -, engem semmi sem zárt aranykalitkába, tehetetlenül vergődve. Könnyedén cipeltem bármiféle terhet, amíg képes voltam változtatni a helyzeten, pusztány ennyi kellett a boldogságomhoz, az irányítás lehetősége. Susan Blackwoodot ettől fosztották meg, talán már sokkal hamarabb, mint ő azt gondolta. Volt egyáltalán valaha is lehetősége arra, hogy saját döntéseket hozzon vagy az egész élete eldőlt abban a pillanatban, mikor aranyvérű kislányként született meg? Valószínűleg utóbbi. A mi köreinkben a nők lehetőségei igencsak szűk keretek között mozogtak, különösen akkor, ha az ő vállukat nyomta a család jó hírnevének fenntartása.
- Mit nem gondolt? - pillantottam le rá kérdőn. - Nem áldozat? Akkor mégis micsoda, már ne haragudjon? Tudtommal az áldozat az, akit önhibáján kívül bántanak és megeshet, hogy lehetősége sincs kilépni a helyzetből. De javítson ki, ha tévedek és ilyen komoly problémáim akadnak az angol nyelvvel.
Az áldozattípus tökéletes megtestesítője volt. Csendben tűrt mindent, mondhatni kötelességtudón, és eszébe sem jutott segítségért kiáltani. Eddig legalábbis biztosan nem, bár olykor úgy éreztem, tudat alatt és számára sem egyértelműen, de valamit vár tőlem. Nem értettem mit és miért éppen tőlem. Nem voltam kedves, nagylelkű, segítőkész ember, sokféle pozitív jelzőt fel tudtam sorolni magammal kapcsolatban a nagyképűség hibájába nem beleesve, azonban ezek biztosan nem tartoztak közéjük. A saját érdekeimet néztem, kivétel nélkül. És mégis... talán nem volt alaptalan a reménykedése.
- Tudom, volt már szerencsém beszélgetni vele. Öt perc után azon tűnődtem, hogyan nem vágták még el a torkát álmában. Például a felesége. De most már látom, hogy miért nem. - Nem kellett volna meglepődnöm Mrs. Blackwood házimanószerű viselkedésén. Anyám eleget szenvedett a házasságában, apám sosem simogató, csak bántó kezei között, mégis úgy beszélt a férjéről a mai napig, mintha egy szenttel élt volna együtt. A különbség csupán annyi volt, hogy Susan helyzete felháborított, anyám iránt viszont egy cseppnyi sajnálatot sem tudtam érezni. Apám bántott, de legalább szeretett. Anyám... azt hiszem, ő képtelen volt magán kívül bárkit is őszintén szeretni, csak látványos, kirakatba illő gesztusokra volt képes. Abban persze remekelt. - Miért találom érdekesnek? Nem tudom, válaszolja meg maga ezt a kérdést. Én még alig ismerem, honnan kéne tudnom, mi érdekes önben? Ez csak megérzés, lombozzon le nyugodtan, ha megmagyarázni nem tudja.
Türelmesen, kíváncsi tekintettel hallgattam a szenvedélyes kifakadását. Mert ez volt benne érdekes, még ha nem is mondtam ki, a született liberális szelleme, amit ilyen mesterien elnyomott azért, hogy kiszolgálja egy zsarnok férj és egy diktátorjelölt kívánságait. Mennyi fájdalom kell ahhoz, hogy valaki ennyire megtörjön?
- A jogrendszer és a velünk született emberség túlértékelt dolgok. Amint nyílik egy kiskapu, az emberek élnek vele és belerúgnak másokba a saját boldogulásuk érdekében. Egyszerűen ilyen lények vagyunk, az önzés éltet minket. Szeretnénk magunkat azzal áltatni, hogy mi mások vagyunk, de ez hazugság. - Én is önző ember voltam, áttiportam akárkin, aki az utamban állt. Viszont tudtam, hol húzódik a boldogulás és a felesleges kegyetlenség kontraproduktív határa. - Egyáltalán nem haragszom, de sajnos a kérdéseire sem tudok válaszolni. Mondtam már, csak egy egyszerű politikus vagyok, nem a mágiaügyi miniszter és nem is filozófus. És ami azt illeti, nem is az emberi jogok élharcosa.
A zsebembe nyúltam, hogy előhúzzak egy doboz cigarettát. Norman odakapta a fejét, valami finom falat reményében, de mikor látta, hogy csak rágyújtok, újból Susan lett számára érdekesebb.