apocalypse now

~~basszátokmeg~~

Attól még, hogy széttépte azt az egy példányt, semmi sem lett jobb. Sem könnyebb. Évek óta nem látott, kövér könnycsepp gördült majdnem le arcára, de kidörzsölte és elapasztotta a többit. Nem fog sírni, most nem. Dübörög a füle, tompán hall mindent, bár, idelent még a mulatás sem olyan heves. Mert ők mások, és szakadna be az az ablak, hogy árassza el őket a jeges víz, mossa ki az összeset, ésatöbbi. Kellemes képek, és még ettől sem jobb. Otthagyta őket, mindet, a másik felet meg nem leli, azt is most eszi el a rothadó penész valahova, úgyis belerúg, ha meglátja, vagy beletép a talárjába, vagy esetleg a karjait kéri ölelésre, fogalma sincs, mert egyedül állva nem olyan buli ez. Sehogy sem buli ez, tapogatózik csak a sötétben.
Megáll, háta mögött a közös helyiség és a tömeg, messzebb, itt csend van. Meg, és mély levegőt vesz, hosszan fújja ki, és újra. Dühödt és vad tenger dúl benne, a vihart el kell csendesíteni, azonban nem könnyű. Hogy is volt az egész? Nem emlékszik már, mikor és miképp döntött, csak csupán arra, hogy akarja. Gonosz fúria odabent, aki élt a háborúért, akit dagasztott a sötét jövőkép és akit etetett a kegyetlen játszma. És a lufi kidurrant, a kezdeti, pillanatnyi harag helyébe üresség költözik szép lassan, idegen testtel és fojtogatással. Aztán másik pillanatban már talán ettől pánikol. Mert míg a normál ember auror valakijét félti, biztos ők voltak a hősök, tuti elesett valaki, vagy netán rossz vért őrizget, addig ő magáért aggódik elsőként. Önzőn, gyerekesen. Szinte már hallja is Nicholas hangját, szinte látja a mimikát maga előtt, amint megint azzal jön, ne legyen gyerekes. Törvényileg az. Fejben? Most mégis mi fejben?
Törni akart és zúzni, olyan jó lett volna egy pillanatra. Aztán hülyeség, mert közben a legnagyobb fénnyel emelné ki magát. Minden sorra emlékszik, szóról szóra, sosem tudta ilyen pontosan egy háziját sem, és most vág az esze, veszély van és kushadás. De arca nem működik együtt, vállai sem, leereszkednek, végül a falnak dőlve, azon lecsúszva állapodik meg, ül le, tiszta zen, tiszta nyugalom, kényelem. Hideg föld és hideg fal, mindenre libabőr, visszarángatja a selymes simaságba, abba, amit már olyan jól elért, amit be akart mutatni, amit... Kit is áltat? Önmagát? Sosem volt a részese, sosem volt számba véve, sosem volt sehova sem besorolva, mégis úgy gyászolja, mintha minden az övé lett volna, akár egy napra is. Apját kéne kutatnia a sorok között, testvéreit, ismert arcokat, ismeretlenek. Kutatni, reménykedni, de a dög terpeszkedik, romlik, dorombol. Arca nem működik együtt, üres tekintet, üres fej, talárja ujjából rángatja ki a cérnát és van. Létezik.
De ezentúl mi a fenének, azt nem tudja.

szószám: 435

Mióta elbukott - érdemtelen a szó, egy korszak végét nem egyetlen definiálja, és mégis hajlok rá, így gondoljam, félelemmel telve, holott lezártuk, magunk mögött hagytuk - sokszor jut eszembe, dologtalan maradtam itt, mellkasomon fényes jelvény, de tennivalóm semmi. Nincs már kit védelmezni, ki elől arcom rejtve végigfutni sötét sikátoron, letagadni olykor származásom, számolni vele, még mindig végtelenül unszimpatikus voltomban lettem híve az ügyünknek, és ha akkor szüleink nem halnak meg.. semmi más nem érdekelne talán, mint a magam elveszettsége a világban.
Nem mintha igényt tartanék mások szűnni nem akaró szánalmára - szüleink népszerűsége fekete tengerré varázsolta a kertkapu előtti pázsitot, sötétlett megannyi koszorútól, mert temetést nem tartottunk, nem jutott rá idő, hónapokig az országba se tettük a lábunkat, úgy értesültem csak Alba leveleiből, megtette, amit kötelessége diktált, de száraz volt minden sora, szárazabb, mint a szám most, míg halkan köhögök, megállok a pincéhez vezető lépcső tetején, és elképzelem, mi volna, ha most, hogy lezártuk hát a korszakot, mint regények vége, befejeződnék, és nem küzdenék többé elfelejtetésem ellen. Az öngyilkosság gondolata azelőtt alakít otthont a fejemben, hogy oda kaphatnék, őrültség csak ez, péntekek, folyosói ügyeletek kávétlan csendje, amelyben mint penész, egy elveszett generáció segélykiáltása zúg némán. Ostoba vagyok, de legalább határozottan önmagam, ha mások gyászában is önmagam igazolását keresem, létem magyarázatát, miért a leghitványabb maradt tartani gyertyát ennek a mocskos korszaknak, ha méltó képviselői meghaltak.
Undorodom magamtól.
- Rayne.. mit művelsz itt? Nincs neked órád? - kérdezem az alaktól, a hangom oly hétköznapi és számonkérő, mintha komolyan gondolnám, valóban számít, itt van-e, vagy éppen ott. A jóléte azonban foglalkoztat, a rámbízottsága neki ugyan nem jelenthet semmit, egyébként sem szívélyes alkat, de nem tudok szabadulni tőle, hogy felelek valami kifacsart módon azokért, akik hozzám tartoznak. Nyilvánvaló hülyeség, nyilvánvalóan nincs szükség pátyolgatásra, de ha csak eszembe jut, hogy még egyszer vétek, biztosan ártanom kell magamnak.. bennük, a gyógyítókban pedig nem hihetek. Rayne mögött állok, megtestesül benne mindenki, akiért még vagyok hirtelen. - Mi ütött beléd? Felkísérlek a Gyengélkedőre.

~~basszátokmeg~~

Levegőt vesz, majd újra. Mert a test motorikus funkcióit még olyan sem írhatja felül, mint egy nyomorult korszak lezárása és ezzel párhuzamosan az elkényeztetett hiszti. Ha visszatartja, akkor is visszakapcsol, feleslegesen küzdene maga ellen és igazából, olyan mélyre nem süppedt, annyira mélyen még sosem volt, hogy aztán megragadjon valamit, amivel felsérti a bőrét, mély árkot váj bele és hagyná, bámulná, hogy folyik el belőle valami. Vagy épp leönteni egy apró adagot a torkon és elaludni. Nem. Most ugyan minden rossz és csíp, mint a sebbe került só, de nem rohan a teljes mételybe. Aztán ki tudja. Most annyi minden kavarog, mint amennyi épp nem, nem tudja megfejteni, hogy tökéletesen kiürül, vagy felkavarodik. Azt csak a gyomra, hányingere vissza-visszatér, van valami gombóc a torokban, biztos csak gyomorsav, hisz ő nem sír, az csípi és marja, ki kéne köpni és talán lenne olyan erős, hogy göcsörtöket mar a padlóba. Nyel egyet, majd ismét, de nem tűnik el, saját magát hergeli és olyan erőset ránt az anyagon, hogy az recsegve bontja fel a varrást, összerándul, ahol már nem engedi tovább, a cérna pedig, amelyet eddig rángatott, elszakad. Ott lóg ujjai között, mint egy hajszál és ő úgy bámulja, mintha valami csoda lenne, új dolog az életében, realizálást, hogy nem a semmi fogja össze a ruha anyagát. Lehet, hogy most veszti el az eszét?
Elengedi, lerázza az ujjáról, és kényszeres mozdulatokkal simítja ki az anyagot, ahogy felgyűrődött. Hogy még ebben a rosszban, ebben a sírás és hányásközeli pillanatban is a padlón ül, nem pattan fel és kezd el rohanni, valahova kifele. Aztán biztos pofára esne, mert nem figyelne, de a horzsolás is igazi lenne, mint ez a békébe és minden nem várt vacakba átcsapó időszak. Mazoista gondolat, hogy legalább fájna, nem pedig a mardosó semmi venné el az ép eszet. Őrület.
Olyannyira kikapcsolta a világot, hogy összerezzen a hangra, ami ezen a sötétebb és üres folyosón ülte körbe eddig, mert ide még nem kellett volna senkinek sem jönnie, mulassanak már máshol és nem, ő itt van és úgy riasztja meg, mintha épp valami tilos dolgot tett volna. Vagyis azt teszi. Eddig nem engedte magát gyengének, védtelennek, annak a törékeny kislánynak láttatni, mint aki a folyosó falának tövében kuporog, távol mindenkitől, távol a hangos és harsány szavaitól, szemét vicceitől, a lánytól, akit minden nap mutogatott. Kényelmetlennek kezdi érezni az egészet, zavarodottnak és hirtelen, a lefagyás pillanata után kezdi el rendezgetni magát, mint aki épp nagyon benne volt valamiben és valakiben, de jött egy olyan, akinek nem szabadba így látnia. Tincseit simítja füle mögé és úgy rángatja az arrogancia és a púderrózsaszín arcát magára, mint más a cipőjét a hirtelen menekülés előtt.
- Nem mindegy az neked? Vond le érte a pontokat és menj máshova fontoskodni – köpi ki felé, de erőltetett. Erőltetett, mint a mostani helyzet is. Tekintetét ráemeli, az is üres, mint bensője, valahol vörös is tán az erőlködéstől és ne ezzel foglalkozzon amúgy is. Órán kéne tényleg lennie? Most tudatosul benne az idő, nem tudja mikor jött ki és mennyit ült itt. Már hideg mindene, talán még ajkai is, fogalma sincs, hogy néz ki. Ennyire rossz lenne? Miért nem lehet egyszer valahol egyedül és önmaga?
- Dehogy kísérsz oda, nincs semmi bajom. Egyszerű női szarság, majd túl leszek rajta – legyinti le, tiltakozik, oda főleg nem akar menni, ki tudja mit adnának neki, ő meg olyat meg majd kapar valahonnan, amitől jobb. A tenyereit a padlóra tapasztja, lassan tápászkodik fel, lábai azonban jobban elgémberedtek, mint remélte, így aztán végképp nyomorúságos lehet a remegő térdeivel, ahogy a falnak támaszkodik és igyekszik nem visszanyekleni a földre. Legalább káromkodik egy sort, sziszegi mint egy kígyó saját magának.
- Még itt vagy? Remélem jól szórakozol – mert tessék, mi lett belőle? Máskor egyenes háttal röhögte volna képen a kis szabályimitálás miatt, már elkerülte volna, most pedig úgy bámul rá, mintha amúgy valahol mélyen, túl mélyen kiabálna, hogy valamit segítsen mégis, ne figyeljen az undorkodó makacs lányra, aki tekintetében most nincs semmi.

szószám: 654

Oly régóta ignorálom mások valódi személyiségét - abban köszöntések, összeborulások, tapintás és érzékelés van, és undorodom tőle, akaratlan, kéretlen - hogy meg sem lepődöm szociális arculcsapásán, én sem kívánnék vele parolázni éppen itt, éppen most. Rayne és köztem egyenes vonal húzható, nem kérünk mi semmit, a történelem enélkül is elvesz magának, és hogy éppen két végtelenül unszimpatikus alakot tesz a maga játékszerévé, hihetetlen, torz jövőt fest belőlünk, mintha volna ember, aki hisz nekünk. Magunknak sem hiszünk.
A szenvedése azonban nem tölt el győzelemmel, ha az még létezik esetünkben, kedvtelen vagyok, nyűgös, amiért ismét el kell játszanom a felügyelőt, de még inkább, hogy azt képzeli, gyötrelmei majd elriasztanak, mint valami szabadnapos hugrabugost.
- Ez a kötelességem, mint neked bizonyára a passzív-agresszív létezés, Rayne. Ha azt gondolod talán, a menstruáció emlegetése majd egérutat biztosít, nagyot tévedsz: bármi folyik belőled, a segítségedre leszek. Akár akarod, akár nem.
Ha Rayne vágyott valaha alkalmas partnerre, segítő barátra, bennem bizonyára nem találja meg majd, ilyen szónoklatok után végképp sehogy: kétlem, hogy valóban a ciklusa kínozná, de komolyan gondolom, hogy legalább elindulni segítek, mert.. személyes okokból. Az undok arcom mögött lakó, most is szűkölő kötelességtől, hogy tegyek.. valamit, bármit, akármit, mielőtt megint késő volna, holott csak délután van, egyszerű napok egymásutánja, és mégsem szabadulok a gondolattól, hogy megint mulasztok, egy világot mulasztok, ha nem maradok itt.
Elindulok felé, holott az arca visszataszító - arckifejezés helyett ez az üresség, szenvedők bambasága elég ok volna meghátrálni, segíteni nem valami hősies fényesség, önhitt közeledik az önhitthez, míg megállok előtte, tudom, épületes lehet a látvány, amit keltünk, keltenénk, ha látnának: egyik rondább a félelemtől, mint a másik, bennünket sajnálni sem lehet, olyan csúnyák vagyunk már az elveszettségtől. Bárki találta ki az árvák negédes alakjait könyvekbe, hazudott, hazudott rólunk, nem vagyunk más, konc csak, amibe belerúgni volna jó érzés, nem lehajolni érte.
- Nem szórakozom rajtad. Mi történt veled? Nem kell a Gyengélkedőre menned, de beszélned róla igen.