- Hm, hm, kedveském, egy csésze tea mindig megoldást nyújt a bajokra. - Mondogatta ezt nagyanyám, amikor valamiért bánatomban ücsörögtem az asztalánál. Mára már csak emlék, de minden pillanatot megragadok, hogy büszke lehessen rám, mint ahogy a szüleim is. Mivel örököltem tőle képességét, a látás ritka csodáját, mindig azt mondták, különleges vagyok. Persze nem kellett túl sokat mondogatni, elhittem pár alkalom után, de a szüleim törekedtek arra, hogy a lehető legjobban kitanítsanak, a legbiztonságosabb módon biztassanak e képesség használatára. Ezért is lettem a csésze - és a kártyajóslás nagy mestere. Minek nekem gömbök? Persze a legtöbben azt hiszik, csaló vagyok, de higgyék csak ezt, addig sem okoznak nekem fejfájást.

- Ems várj! - Loholva futok barátnőm után, miközben talárom úgy reppen utánam, mint egy szuperhősnek a köpenye. Sálam kezemben lifeg, a táskám félig nyitva, mintha valaki megrágott volna, körülbelül úgy nézhetek ki.
- Nem láttad a bátyám? - Halovány mosolyom szerintem teljességgel elárulja, hogy nincs minden tökéletesen rendben, és a barátnőm az egyetlen aki mindent tud rólam, a legjobban ismer, szóval tényleg mindent. Egyszerű mozdulattal rázza meg a fejét, de miután közli velem, hogy a többi hetedévest a belső udvaron látta, én szó nélkül futok oda. Az egyik kőablakba dobom le a táskámat és a sálamat, kíváncsi tekintetem pedig gyorsan fut végig a magas alakok között. Tényleg itt van. Először csak próbálok szemkontaktust létesíteni vele, mert: "Mary, értsd már meg, hogy ciki, ha a nyakamban lógsz mindig!" de mivel nem sikerül, így kénytelen vagyok berohanni és kézen ragadni őt, majd minden erőmmel kifele húzni, oda, ahol a cuccomat ledobtam. Kissé elpirulok, a fiú szaktársai mosolygós pillantásaiktól, mind olyan helyesek! Megrázom a fejem, hogy visszatérjek.
- Mary, mi van, engedj már el, nem hagynál végre nekem nyugtot? - Sóhajtok és fejemet ide-oda billegtetem, hiszen tudtam, hogy ezt fogja nekem mondani. - Mit akarsz? - Enged egy kicsit a szorításon, soha nem tud ellenállni a boci szemeimnek, hiába.
- Ne nézz hülyének már megint, de beszélnünk kell ezekről a dolgokról... - Arcom komoly, de ő semmibe vesz még mindig. Lassan azt hiszem, direkt nem érdekli a véleményem és a mondandóm. Folytatom ettől függetlenül. - Megint ugyan azt láttam és erősebb, közeledik nagyon. Egy csuklyás férfi is benne volt, eljön hozzád vagy érted, vigyáznod kell. Tudom, hogy nem hiszed el és nem érdekel, de legalább légy elővigyázatos! Igérd meg! - Eddig még egyetlen álmom sem hagyott cserben, de remélem, hogy ez most majd fog. Nem szeretném, hogy a bátyámnak baja essen, és hiába nem hiszi el amit mondok, nekem mindent meg kell tennem azért, hogy megvédjem őt. Milyen kár, hogy a vizsgákról nem álmodok soha! Hm.
- Ha megígérem, békén hagysz végre? - Morog. Mindig csak morog. Nincs más választásom, én bólintok, mert csak reménykedni tudok benne, hogy elültettem valamit a fülében. Hamar itt hagy, én pedig csak állok ott és aggódóan nézek utána. Mi lett veled drága bátyám? Miért vagy ilyen közönséges? Régen olyan más volt...
Vállat vonok. Táskámat megfogom, de szerencsétlenségemre hirtelen minden pergamenem kiborul belőle és a jegyzeteim elfújja a szél. Ez is csak az én szerencsém lehet. Hirtelen hajolok le, magamban morgolódva szedem össze őket, kínosnak érzem az egészet. Tudom, hogy valaki segít, hisz hallottam a hangját, de nem figyeltem oda rá, teljesen átjár a magam baja, és csak akkor eszmélek, amikor állok fel és összekoppan a fejünk. Ő az, a fura srác a mardekárból. Zavarodottan veszem el a pergameneket.
- Köszi. - Motyogom. Nem mondom, hogy olyan ember vagyok aki hisz a pletykáknak, de róla valahogy el tudom képzelni és egyébként rossz érzésem is van a közelében. Hirtelen fordulok sarkon és sálamat elhagyva futok Ems után a következő órára.