A neveimet valójában kurváktól örököltem.
Annak, aki nem tudná:
Helené, alias Szép Heléna, Menelaos spártai király felesége volt, a világ legszebb nője - és mielőtt ez hízelgéssé válhatna - miatta tört ki a trójai háború, amikor megszökött Paris herceggel - aki meg nyilván a világ legszebb férfija volt -, hiszen vele vesztegette meg őt Aphrodité egy aranyalmáért. Miután Paris elpatkolt, Helené ismét férjhez ment, aztán porig rombolták Tróját. Amikor Menelaos ismét megpillantotta őt (persze van erre másik sztori is, hogy Paris valójában nem is őt, hanem egy csalfa álomképet vitt magával, és ez a védtelen nő, nem is tehet semmiről), akkor megbocsátott. Aztán a pasi halála után megistenült és a boldogok szigetén már Achilles karjaiban találta magát, a hős feleségeként.
Briseis Akhilleusz ágyasa volt, akinek megölte az apját, majd őt rabnőként, mint valami skandalumot cipelt magával. Ezt követően pedig hisztizett, átkozódott, amikor Agamemnón elvette tőle, s csak úgy állt vissza a béke a két férfi között, hogy Briseis ismét Achilles-hez került, Stockholm-szindrómás volt a csaj, ha engem kérdeztek.
Gaia, a földanya, aki önmagától, önmagának szült gyermeket, majd a fiaival nemzette a következőket. S szembeszállt Uranosszal, majd Kronosszal is gyermekeiért, unokáiért. De ettől még végső soron egy kurva volt, vérfertőző kapcsolatokkal.
A görög mítoszok alakjai, pedig éppúgy illenek hozzám, mint ahogy taszítanak.
Ezzel szemben Antigone tiszta volt, tisztán öntörvényű, valaki, aki nem félt küzdeni, szembe szállni önmagáért, a családjáért, és bármilyen rendeléssel szemben. Született, aminek, s amiből született, vérfertőző szülők kapcsolatából. Talán így hívták volna, helyette azonban én örököltem meg saját örökségemül fogadva a nevet.
S hogy ilyen vagyok-e?
Ki mindek gondol, az vagyok annak...
Nem vagyok ilyen. Semmilyen vagyok, mindenféle vagyok, maszkok mögé bújt marionett - bábu és drótrángató egyaránt -, szép vagyok, csúnya vagyok, lázadó és engedelmes, okos és buta vagyok, megfontolt és naiv. Ember vagyok.
Isten, ha hallasz, elmondom, vétkeztem. Mint minden híved. Ellened. Ellene. Ellenük. Magam ellen éppúgy.
Első parancsolat: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!Apám volt az istenem, ahogy minden kislánynak. A romlott szigor. A feslett tartás. Az úri megrögzöttség. A lúd, akit totyogva követtünk volna bárhova, mert anyánk is belesimult az alakjába, mert hozzá igazodtunk. Mert urunk volt és parancsolónk. És ott volt Walden a kiskirály és Nicholas a kis herceg.
Szolgáltam Waldent, az ő bomló elméjét. A kegyetlensége játékszere voltam. Az, aki hagyta magát olyannyira szerette. Hagyta az ütést, hagyta a püfölést, hagyta a vágásokat a karján, az, aki inkább összeszorította az ajkait és nem sírt, nem kiáltott senkiért, hogy őt ne bántsák.
Szolgáltam Nicholast, kiszolgáltam a jókedvét, azt is, amikor borús volt. Ott voltam, amikor három volt és Walden bántotta, villámhárító voltam, én voltam a béke, amely közéjük állt, mert mindekttőt szerette. Én voltam a csitítás, a vigasztalás az üvöltés és bömbölés közt, amelyet a szigorú dajka meg sem hallhatott. Én voltam a test, aki tompította az ütést, és én lettem volna az is, aki az átkok elé áll.
Szolgáltam és tisztelettel adóztam a férfiak előtt, szolgáltam őket a nők helyett, akik körülvettek minket. S szolgálom őket most is. Azonban eljött az idő, amikor nem a szeretet az ellenszolgáltatás.
Második: Isten nevét hiába ne vedd!Sokszor sóhajtottam fel őt, ezt a másik Istent keresve, szólongatva, hol kérdőn, hol nevetve, hol nyűgösen formálva ezt a szót:
apa. Majd mikor rámszólt kacagni kezdtem, nem voltam rideg, mint Walden. Élénk voltam, kiváncsi, s olykor visítottam, zengett a hangomtól a ház. Majd Nicholas éles orgánuma vette át a teret, ami minden sarokban, minden apró zugban hallatszódott, visszhangot vert az asztalfiókból, mikor egyedül hagyták éjszakára. Három voltam, talán négy, mikor először belopóztam hozzá egyik éjjel, mert nem tudtam aludni, úgy bömbölt. Álmos-nyűgösen fogtam meg a kiságy rácsait, hogy ráparancsoljak, hagyja abba, de nem használ, mert ez csak nálam használt egyedül.
- Hagyd abba, jó? - dugtam be az egyik kezemet, hogy megsimogassam a fejét, és énekelni kezdtem, hátha attól megnyugszik, ahogy én szoktam. A szüleink tudomást sem vettek róla, sőt, talán itthon sem voltak.
Azt mondtam, ne sírjon. Azt mondtam, nem lesz baj. Azt mondtam, mindig vele leszek. Azt mondtam, cinkos pajtása leszek, míg csak élek; és megdobálom hógolyóval, építünk hóembert, és szánkózni fogunk, hóangyalt csinálni, legurulni a domboldalról, korcsolyázni és orra esni, és tavasszal segítek kicsíráztatni a kisedénybe vetett magot, és öntözöm is helyette, és meg fogjuk védeni a nyíló virágokat attól, hogy letapossák őket, és nyáron az utánunk loholó dajka szeme láttára fogom lefröcskölni, kergetni, hogy megcsikizhessem, és elterüljön a földön, meg fogjuk keresni a szivárvány végét, és fára fogunk mászni, és be fogom kötözni azt a horzsolást, és rajzolni fogok a műanyagpohárra, amit a házimanók soha sem fognak tudni lesuvickolni, és ősszel a levélkupacba ugrunk majd, sárban fogunk dagonyázni, amiért meg fognak feddni mindkettőnket, és megdézsmáljuk a lekvárt, és szenvtelenül azt füllentjük majd nem mi voltunk, pedig az arcunk el fog árulni minket, és akkor újra tél lesz.
Apára esküdtem mindig hatéves koromig. Hamis esküvések jártak körtáncot a szobában a forgó altatójára, míg meg nem töltték a teret, meg nem nyugtatta a duruzsolás az ordító kisfiút, mígnem szuszogva ismét elaludt a kezemet fogva.
Harmadik: Az Úr napját szenteld meg!Éppen vasárnap volt, akkor, amikor Waldennel megszülettünk. S éppen vasárnap volt akkor, amikor Nicholas megszületett. És éppen vasárnap volt akkor is, amikor először szentségtörést követtünk el. S csak sejteni vélem, szintén éppen vasárnap volt, amikor anyánk és apánk egymás ölelésében összeforrtak, vélhetően apánk akarata voltunk, s a pihenés helyett nekünk szenvedés jutott ezeken a napokon. Könnyek, vér és veríték. Mindig vasárnap volt. Mert a vasárnapok családja voltunk. Mert vasárnap mindig történt valami. Valami, amiben egymásnak ütődtünk és megsérültünk. Vasárnap mindig történt valami, amiről a száj nem beszél, a szem nem akar emlékezni, a fül nem akarja hallani.
Akkor is vasárnap volt, amikor megnyikordult az ajtó és beszűrődött a fény a résen, amelyre felmordultam nyűgösen. Vasárnap volt, amikor olyan helyre furakodott valaki, ahová isteni és emberi törvények tiltották. Vasárnap volt, amikor a simogatás érdes, követelőző tenyérrel történt. Vasárnap volt, amikor a kezét a számra tapasztotta, hogy ne sikoltsak. Vasárnap volt, amikor a fájdalomtól és a félelemtől kövér könnycseppek csurogtak alá az arcomról zuhanva a semmire, pont úgy, ahogy én. Vasárnapra ébredve pillantottam meg a véres lepedőt.
Vasárnap volt, amikor ránéztem az anyámra és fájdalmat láttam az arcán. Vasárnap volt, amikor rájöttem arra, nem lázad és nem véd meg. Vasárnap volt, amikor meggyűlöltem őt a tétlenségéért és a női létet a porhüvelységért.
Negyedik: Atyádat és anyádat tiszteld!Tizenegy voltam, pont mint Walden, kamaszkor előtt, az élet előtt álltunk. A tisztelet kopni kezd az első nem kimondásával, még az engedelmesek számára is. Walden sosem fogadt szót, ellenben velem. Mikor szűnik meg hát? Hol van a tisztelet és az engedelmesség határa?
Mikor megtagadnak tőled valamit, kilakoltatnak, kifordítanak belőle, a biztonságodból, lenyúzzák a bőrödet és meztelen leszel?
- Nem vagy többé Macnair - mondta, s semmilyen érzelmet nem tükrözött az arca. Rideg volt, csak egy-egy izom rángott rajta, s nem tudtam jelentésüket.
- Pakold össze a holmidat... és hagyd el a házat - tette hozzá megzabolázva az árulkodó idegeket.
És akkor sírni kezdesz, mert nem érted, mert semmit nem értesz ebből az egészből, egészen addig, amíg át nem nyújtják a bátyádnak a levelet.
- Nekem nem jött? - kérdezed még kiváncsian.
- Nem, neked nem érkezett, ezért számodra nincs hely ebben a házban, ebben a családban.
És az anyád mozdulatlanul áll, nem áll melléd, nem áll eléd, nem védelmez, cserben hagy, ismét. Hagyja érvényesülni ura és parancsolója akaratát, mert az ő szava szent, sértethetetlen, megvétózhatatlan, s nincs benne annyi, hogy szembeszálljon vele, értem.
És a bátyád megengedi magának azt a félmosolyt, miközben a szemedbe néz, mert ő tudta már, ő mondta neked először, a képedbe ordította, hogy takarodj az útjából, mert nem vagy más, mint egy mocskos kvibli, s te nem ütötted meg érte.
És itt van ő, a te istened, aki fájdalommal adta a későbbi kenyered. Akit gyűlölhetnél, és mégis szereted, azért fáj ennyire, hogy éppen ő, hogy pont ő mondja ki ezeket a szavakat. S eltöprengsz, ki más is mondhatná. Mindig sírtál, de megtanultad, ha hagyod magad, ha nem tiltakozol, ha teszed, amit mond, ha nem nyikkansz, ha arra gondolsz, milyen a világ akkor, amikor ez nem történik meg, amikor reggelre ezt jótékonyan elfelejted, s járásod a szorító cipellőkre fogod, a kisírt szemeket az elszakadt karú rongybabára, a szabadulás foltjait a hintalóra, vagy a diófára, amelyről le találtál esni. Megtanultad őt, akár a betűket, olvasni belőle és a kottából. S most elveszíted, mindent. A parancs felét betartottam:
Tiszteld apádat!Ötödik: Ne ölj!Tizenkilenc vagyok, s immáron harmadjára kaparták ki belőlem egy kezdődő élet csíráját. Ajkaim gúnyos mosolyra húzódnak. Ennyi hát egy élet, nem rúgkapál, s nem zihál, nem ellenzi az elkerülhetetlent, lemondóan veszi tudomásul, pont úgy, ahogy én.
Egyszer azt álmodtam, eszeveszettül ringatok egy csecsemőt, hogy az álmatlanságtól ordítani kezdek vele: hagyja már abba, ettől persze még öblösebben bőg. Nem látom őt, egészében pólyába van csavarva. Kétségbeesetten dúdolni kezdek, előtűnik a feje a ruhából, az arca, mintha apámé volna, az ő szemei néznek vissza rám, majd holtfehérre színeződik, elszáll belőle az élet, foszlani kezd, elvékonyodott, fehér és sárga testek maradnak belőle, csörögni kezdenek a tagjai, az üreges darabok koordinálatlanul ütődnek egymásnak, hátrahanyatlik a feje, a koponyája, csontvázzá válik, csontvázgyereket ringatok, még mindig ordít, én sikoltok, mielőtt felriadnék, s csapzottan, verejtékező testtel ébrednék, a hajszálakkal, amik az arcomra tapadnak, amelyek eltakarják a szemeimet, s nem látok tisztán tőlük, mintha még mindig álmodnék.
Nincs pálcám, amit másokra szegezzek, nem adatott meg az az élet, a puszta kezem elég erős egyedül mindehhez, de ez vajon képessé tesz, felhatalmaz arra bárkit, hogy megöljön egy embert? Az ujjai erős szorítása, egy megfelelő célszerszám, a remegő tagok és a félelem, düh, harag egymásba fonódása?
A titkok persze olyanok csak, mint a bontatlan csecsebecsék, amik régen a fa alatt vártak: csak addig érdekesek, amíg szépen be vannak csomagolva és át vannak kötve selyemszalaggal, amíg nem ismerjük meg a tartalmukat, amíg fel nem derítjük, mit rejtenek, értse akármire.
Hatodik: Ne paráználkodj!- Ki van ott? - tartok magam elé egy botot, mintha elbűvölhetném.
- Na mi van, nem ismersz meg, húgi? Azt tedd le... Ugyan, mire használnád? - lép közelebb, és kibontakoznak a vonások, amint megvilágítja őket a lámpafény.
- Walden... - bököm ki a nevét. - Mit keresel itt? Mit akarsz? - hátrálok, és pásztázom a szabad utakat, ha úgy adódna.
- Nem látogathatom meg a húgomat? - mosolyodik el.
- Eddig nem igatott túlzottan a hogylétem...
Az utolsó információmorzsám szerint volt egy sikertelen házassága, ahol tombolása ára két emberélet volt, méghozzá a volt mágiaügyi miniszter anyósa és apósa.
- Gyere hozzám feleségül - vigyorodik el, és még közelebb lép, a földbe gyökereznek a lábaim.
- Megőrültél? - nevetek fel hitetlenül. - Miért tenném?
- A játékszerem lehetnél. - Megfogja a karjaimat, kellemetlen az érintése, szinte fenyegető. - Cserébe újra közénk tartozhatnál...
- És mi van, ha nem akarok?
- Hát még mindig nem tanultad meg? Ez nem választás kérdése - a tekintete a karjaimra siklik, s azokon végigsimítva ér el a csuklóimhoz, amelyeket erősen összefogja a hátam mögött, kötél tekeredik rájuk.
- Eressz el, Walden.
- Ugyan, miért tenném? - kérdezi, s arcán pontosan ugyanaz a gúnyos mosoly jelenik meg, mint akkor, amikor tizenegy évesek voltunk.
- Mert te nem vagy olyan, mint az apád...
- De kedvesem, én pontosan olyan vagyok, mint az apánk - és abba a csókba beleremegtek a lábaim, minden porcikám rezonált és a világ is...
Hetedik: Ne lopj!Tizenhét vagyok, már nem izgatnak a halomban álló elutasító levelek, mint a partra sodort tizenegy-, tizenkét-, tizennégy-, majd tizenötévest, aki gyermekien szabályos és kacskaringós betűkkel minden mágusképzőnek könnyáztatta levelet kanyarított kétségbeesésében, mert vissza akarta kapni a családját. Lopni a mágiát, ha úgy adódik, ahogy ők mondták, ahogy ők vallották! Hiszen lehetséges! Még akkor is, ha az ilyen csőcseléknek ők az ellenségeik! De szüksége volt a hitére ahhoz, hogy életben maradjon.
Az utcán élni. Belegondoltál már ebbe? A szakadt sapkádban és a foltozott kabátodba burkolózni éjjelenként? Abba, amikor szüntelenül korog a gyomrod? Abba, amikor már megszokod? Azt is, hogy három napja nem ettél? Nincs színes habfürdő, amiben tisztára moshatod magad, makacs a koszfolt az arcodon és az orrodon, s te éppen ilyen vagy. Makacs koszfolt az aranyszőttesen, amelyet levágtak róla, kiégették a neved az ősrégi vászonból, úgy tüntették el a nyomát, mintha ott sem lett volna. Megjártam egy mugli árvaházat. Elszöktem. Ma sem tudok sehol örökké maradni. Menekülök előle és futok utána egyszerre, minden elől és után, ami a múltam volt. S közben loptam. Loptam ételt és loptam pénzt. Loptam egy könyvet egyszer egy szeretőm asztaláról, majd egy másik polcáról, minek helyébe az előzőt tettem. Éppen így váltották egymást ők is, egyik kézről a másikra perdültem, mint a vidéki kisasszonyok táncrendjük szerint, s éppen addig szerettem csak őket, míg el nem halkult a muzsika, amíg el nem a zenekar újabb dalba nem fogott, amikor már más mellett volt jelenésem.
S újra megmosdottam, de vannak foltok, miket eltüntetni teljes lehetetlenség. A fájdalmat mosoly mögé rejted, nincs idejük kiismerni a színjátékot, belekavarodni a hazugságok hálójába, csak te élsz gyűrűjük szorításában. Az undor finom mozdulatok, mézédes csókok mögé bújik, elfedik ezek, mintha nem is volna. Viszont a szégyent lemosni magadról képtelenség, akármilyen néven nevezed is.
Loptam egy csöppnyi gyengédséget a durvaságba. Mert a kurváknak is van lelkük. Majd érzéseket loptam, csókokat, amelyeket nem nekem szántak, s mégis én birtokoltam őket. Akkor láttam utoljára. Megloptam őt, ahogy ő lopott meg engem. Egy ígérettel, amelyről nem tudott.
Az öcsémre gondoltam, arra, hogy nekiadnám azt a lopott aranyalmát, minden összehordott, szedett-vedett vagyonomat, öt percéért cserébe, amikor újra embernek érezhetem magam, és nem egy elnyűtt porhüvelynek. Talán őt is Nicholasnak hívták volna...
A kurváknak van becsületük? És a kurvák családjának?
Tizedik: Mások tulajdonát ne kívánd!Más ő, mint amilyen az apám, vagy Walden volt. Nem olyan durva. Ő gyengéd, simogat. Nem tép és szakít, ahogy ők. De mindketten életben tartanak. Mindükre vágyom. Neki Jane vagyok, a holnapinak Jenna. Nem ismer senki. Csak a hangomat. Azt sem. A hangerő torzít, ahogy a muglik mikrofonja. Ma is, holnap is kell találnom valakit, akit magamba bolondítok. Valakit, aki a testem használatáért cserébe szállást ad, kenyeret és egy pohár tejet, mert az laktatóbb a víznél, mert anyám elhanyagolt csecsemőként. Aztán lehetőséget a változásra, munkát pusltosként, majd eladóként gyógynövények közt, így kerültem egyszer egy kviddicsbíró ölébe, s onnan a kommentátori mikrofon elé, s megannyi ostoba elé, kik még nem gyanakodnak a pálcámra, melynek rejtélyes oknál fogva éppen lába kél, s legutóbb már azt találtam hazudni az én vérem is kilöki magából a mágiát, elbitoroltam a varázserőt a szavaimmal.
Elképzeltem. Elképzeltem, hogy feszült meg a nők teste fűzőben, hogy vonta gúzsba őket. Elfelejtettem levegőt venni. Éreztem, ahogy a ruha belevág a húsomba, éreztem a sebeket, a horzsolásokat a bőrömön, amiket a természetellenesség okozott, a hagyomány. Ez is csak egy élet. Ez várt volna rám, a rendezettség magánya, az ismeretlené helyett, és én engedelmes lettem volna, ha hagyják, lázadtam volna, ha hagyják. De nem volt választás.
Más a mai és mégis semmiben sem különbözik semelyik másiktól. Gyönyörre vágyik és gyengéd simogatásra, puha csókokra, ahogy minden férfi. Mégis, nem volt közülük sem mindenki ilyen őszinte, volt aki elrejtette, aki azt mondta karmoló macskára vágyik csak, s elcsitultak a vad ösztönök, mikor kedvesen, becézgetőn hozzáértem, csak apám nem.
Erre vágyott volna, erre lett volna szüksége annak a magzatnak is, akit ketten közös táncban - én csókokban, te durvaságban - életre hívtunk, akit meg akartam szülni, hogy ne legyek egyedül, akit végül elvettek tőlem, aki mégis vér és veríték árán jött a világra idő előtt, azonban holtában soha nem sírt fel.
Akartam őt, hogy megérkezzen, s elvesztésével árvább vagyok, mint valaha voltam. Ketten lettünk volna, megszűntem volna egymagamnak lenni. Arra vágytam, ami megadatott a kezdetekkor, ami megadatott azóta mindenkinek, akiknek kezei közt megfordultam ringó csípővel és perdülő derékkal. Egyetlen nőtől sem csábítottam el a férjét, akkor adtam nekik magamat, ha kérték, vagy sokkal inkább egy ködös álomképet, a múlt rebbenő néma árnyát arról, milyen lehetett, mikor megismerkedtek feleségeikkel, vagy a jövő előrevetítését. Arra vágytam, hogy ne legyek tőbbé egyedül, nem rájuk, hanem az otthonaik melegére, a lusta, sírós, nevetős, szelíd és felkavaró, unásig ismételt, monoton hétköznapokra, egy családra, akiknek ismerem rezdüléseit, hogy mitől gyúlnak mosolyra, mivel hozhatom őket zavarba, hogyan eszik a csokoládét, tudni legféltettebb titkaikról és legmélyebb félelmeikről, azt érezni, fontos vagyok...