Persze, most épp én vagyok a hős - és ez sem tart soká, csak amíg gondolatban a kérdéseim végére érek, akkor ugyanis magam teszem félre ezt a szerepet - teljesen érthetetlen, miért vágyom tudni azokat a részleteket, amelyek megváltoztatnák a beszélgetés hangulatát. Egyelőre elfelejtjük nekem, hogy miért voltam abban a kúriában, vagy előtte ezerszer miért, dacára az olcsó farmeremnek, fakuló garbómnak, amitől látva a berendezést bárki szeme látta volna a varázsvilág ellentétét, érezte volna a parfümöt, ami végül ajtókat nyitott, amelyek küszöbéig minket is engedtek lépni.
- Nem tudom. Talán csak érdekel, mire képes az, aki évekig mellettem aludt. - vonom meg a vállam, a plafont bámulom azzal a megmagyarázhatatlan barna körrel rajta, érdekel, mit fog megúszni az a személy, aki származás nélkül nagyjából egyenértékű lenne vele. Ez a barna kör csak nekem tűnik fel, még előző tulajdonosai sem emlegették, amikor körbevezettek - bár ez lehet azért is, mert egyből elvesztették a legtöbb emléküket mindenről - az a barna kör pedig megerőszakolta az egyetlen nőt, aki mellett a többiek nem értelmezhetőek többé a teremtésben. - Miért akarnám, hogy elmenj? Együtt mennénk oda. Biztos van valami menedékük, és bármennyire is hiszek a sajátomban, a tudásom véges, ha meg akarnának találni minket. Kettőnket, Evans.
Hallom a vízcsobogást, és félig feléd is fordulok - csak az arcélem, csak valami ügyetlen megnyugtatásképp, a tekintetem nem követi, nem érintelek azzal sem, nem tehetem meg veled, hogy nőként látlak. De ahogy azt akarod, ne indítsalak el az életben újra, egyedül, összeszorul a szívem: tudom, hogy nem tehetlek boldoggá.
- Ha halálfaló maradok, nem zsarolhatom sokáig Malfoyt, és lehet, hogy a Nagyúr bizalmát élvezem, de az nem véd meg véletlen balesetektől. Azt meg nem kétlem, hogy ha elmúlik a rémülete, hogy elárulom őt, ő fog engem. - mélyet sóhajtok, mint az öregemberek az utcánkban, csak nincs a cigaretta füstje, csak nincs ott a gyerek én, aki azt hitte, többről szól majd az élete, minthogy a saját szarját takarítsa körbe-körbe, egy nagy, beázástól barna kör alatt ülve. - Nem hagylak magadra, de ahol te áldozat vagy, én csak egy ugyanolyan halálfaló, mint ő.

Együtt mennénk oda, ezt mondod, és mintha átszűrődne a fürdőszoba páráján valami megfoghatatlan megkönnyebbülés, a tudat, hogy te nem fogsz magamra hagyni. Nem tudom megmondani, mikor voltam utoljára része valami együttnek, mikor akartam tartozni valahová, valakihez, talán Lucius kikaparta belőlem az erre való képességet, talán mostanra hiába minden, de ahogy hallgatom a hangodat, vágyni kezdek valamire, ami nem az enyém. Lenézek, a víz alatt hullámzó sápadtságot bámulom, és tudatosítom magamban, hogy mától ez vagyok én, folt a fehér porcelánon, menekült, menedékkérő. Hogy mostantól mások irgalmára leszek utalva. A tiédre, a Főnix Rendjéére, és némán fohászkodom, hogy törj át a gondolataimon, törj át a kilátástalanságomon, légy nálam erősebb.
- Nem akarok olyan helyre menni, ahol téged kutyába se vesznek - jelentem ki végül, a kezemet a víz alá süllyesztem, majd kiemelem, és nézem az ujjamon lepergő cseppeket. Ebben biztos vagyok. Bármilyen képzettek és elhivatottak legyenek is a rend emberei, nem ők találtak meg - talán nem is kerestek, miért tették volna? Nekik senki voltam. A te szemedben mindig voltam valaki, és most ez az egyetlen gondolat, ami értelmet adhat a folytatásnak. - Akkor menjünk el valahová. Kettesben. Amíg véget ér a háború. - Ki tarthat vissza minket ettől? Lenyelem a gombócot a torkomban, ami arra emlékeztet, hogy már nincsen senkim. Ki tudja, mit tett Lucius a szüleimmel? Ki tudja, mi lett Petuniával? És James? Ő vajon keresett? Vagy beletörődött, hogy a sárvérűek háborúban fogyóeszköznek számítanak? Nem, az nem ő lenne. De akkor meg mi a faszért nincs itt? És Sirius? És Remus? És Peter? Nem, tényleg nem maradt senkim. És neked sem. - Vagy örökre. Menjünk el örökre. Gyűlölöm ezt a helyet. - Gyűlölöm azt, akivé itt váltam, és mindent, amit itt elvettek tőlem.  

Eljátszom a gondolattal - hogy valóban elmegyünk innen, amit most utálsz, és erre a játékra elfelejtem magamnak, hogy a kétségbeesés beszél belőled, meg az, amit jól ismerek, hogy nem kellek senkinek, de nem akartam, hogy te is megértsd - hogy keresek egy házat kilátással, talán Olaszországban, fogalmam sincs, miért, nem beszélek olaszul, nyilván nem értek semmi ott hasznoshoz sem, de te talán boldog lennél a tészták és zöldnövények között. Látom magunkat, látom, hogy mindketten elég makacsak vagyunk már ahhoz, hogy kurvára jónak tűnjön az egész, évtizedek telnek el, mire eszembe jut, hogy honnan indultunk, és talán megköszönöm annak a faszfejnek is, hogy helyettem is az volt: ezért vagy itt, ezért vagy velem.
Ugyanakkor ez rám jellemző önzőség lenne, ismerős perverzió, amiben kedvenc utcákat mutogatok neked, vagy vasárnap este egy pohár bor mellett - kibaszott bor, nem is tudom, egyáltalán szereted-e - bájitalrecepteket, mert ennél tovább képzeletben sem megyek: ez az én perverzióm, a képzelt élet veled, és most felsértették a lelked hámját, azért vágysz te is erre, de bárhogy tudom, hogy ostobaság, csak még jobban szeretem a sérült változatod, nem azért, mintha a moston kívül igazán elvesztél volna, vagy igazán szükséged volna rám.. de Evanst, a töröttet közelebb érzem, mintha hirtelen beütöttem volna a fejem.
- Akkor a következő életünket a Zsebpiszokban fogjuk leélni, mert még Lumpsluck is kihajítana, ha megtudná, mi lettem. Tényleg így képzeled el a jövőt? - és mélységesen, fejcsikorgatóan bánom most, hogy ezt tudom nyújtani, megint valami kevesebbet, mint akarom, vagy amit nem kértél, de megérdemelnél. Könnyebb volt gyűlölni Pottert, amíg ő elégségesnek tűnt, a hiányában minden csak kurva igazságtalan, amit tehetünk veled - De azt akarom, amit te. Melletted mindig könnyebb volt elhinni, hogy nem vagyok egy utolsó szar alak, és túlságosan önző vagyok hozzá, hogy ne élvezzem a társaságodat, amíg rám unsz. Ha meg akarsz szökni, akkor meg fogunk szökni.
Most jön vajon Olaszország, zsálya és tavernák? Lopni fogok, gondolom, betörni is valahová, mert ezt a lakást sem a tisztességes munka tartja fenn: a szökés sem tisztességes, ketten nehezebb is, de a kurva életbe, már bele is éltem magam a lehetőségbe, nem gondolok a következményekre. Becsukom a szemem, és szorítom, szorítom a körmeimet a tenyerembe, mert olyan gyönyörű, olyan csodálatos az egész.. hogy nem.. nem tudom reálisan tudni többé, de most biztosan nem. Nem tudom, tisztában vagy-e vele, ha parancsolsz, ha kérsz, mikre vagyok képes, de épp ennyire azt sem, nem bocsájtanád-e meg most minden bűnömet.
- ..szóval.. mit akarsz, mi legyen? Mit fogunk csinálni?

Könnyű lenne elmenni veled, és ez a könnyedség hirtelen egészen boldoggá tesz - a gondolat, hogy kiszabadulok innen, nem csak ebből a házból, hanem önmagamból is, kiszabadulok abból, aki az elmúlt hónapokban lettem, a szörnyetegből, amivé változtam. A szappanért nyúlok, a jövőm hirtelen elképesztő, végtelen térnek tűnik, ami egyszerre rettent vissza és csábít eszelősen, még akkor is, ha mindez csak a fantáziám szüleménye, akkor is, ha talán soha, semmit nem valósítok meg. Akkor is, ha egy napon arra ébredek majd, hogy képtelen vagy tovább elviselni a jelenlétem, mert amíg itt grasszálok körülötted, amíg bemászok a bőröd alá, nem fogsz tudni továbblépni. Tudom, micsoda mérhetetlen önzés, hogy rád csimpaszkodom, tudom, hogy ez minden más esetben megbocsáthatatlan lenne. De most - most te vagy az egyetlen oka, hogy nem akarom vízbe fojtani magam. A szappannal babrálok. Milyen furcsa.
- Kit érdekel Lumpsluck? Mármint, komolyan. - Ironikus mosolyra húzom a számat. Engem nem. Engem többé senki sem érdekel. - Akkor megszökünk. Kezet rá! - Új erőt érzek a tagjaimban, ahogy a kád falához bújva átnyújtom fölötte a jobb kezemet, kicsit lefröcskölöm a hátad, ami hirtelen annyira illetlenül gyerekesnek és olyan felszabadítónak tűnik, apró mozdulatok, más jelentéssel. - Ha nem adod a kezed, nem hiszek neked! - És ettől a gyerekes hülyeségtől nevetnem kell. Komolyan. A kád szélére szorítom a számat, de még így is hallom a kuncogást, ami magamra emlékeztet, és amiről sosem hittem, hogy valaha ismét hallani fogom. Még a mit fogunk csinálni? kérdés sem ejt kétségbe. - Mégis mit csinálnánk? Majd mindenféle bóvli munkával próbáljuk eltartani magunkat. Ha meg nem megy, majd kirabolunk egy bankot. Vagy kettőt. Ugyan, Sev. Ne légy ennyire földhözragadt. - Felemelem a számat a kád széléről, hogy lásd a vigyort, ami kifényesíti az arcomat, a cinkosok vigyorát - vajon ilyen émelyítően király érzés, amikor az autód lezuhan a szakadékba? Amikor kiugrasz a hintából? Amikor nem tervezel meg többé semmit?  

Hozzá fogok érni a nedves kezedhez - és olyan lesz, mintha nem tárulkoztam ki csontig előtted, nem merek megfordulni, mert mint a mitológiai történetekben, itt is csak rosszat szülhet a pillanat, átnyúlik a vállam felett a tétova kézfejem, pacsizzunk hát, hülye hangot ad a lemezek közé szorult víz, én hülyébbet, ahogy kifújom a levegőt. Olaszország és névtelenség, a napsütésben mélyen ülő utcák egymás mellett, és a nagy szentséges akármi, aminek nincs valódi realitása, mert törött leszel én pedig önző, olykor fordítva, és mikor feleszmélsz, újra nem lesz rám szükséged.
És én mégis mindennél jobban akarom, akarlak, akarom magunkat.

- ...Evans.. Lily, komolyan gondolod? Azok után, amit mondtam neked, nem akarsz.. bárki mást rajtam kívül? - nem hiszem el mindkettőnk érdekében, nem lehetsz komoly, csak horzsolt, sérült sebszél, meg fogsz gyógyulni - akárhány bűnt is kell elkövetnem ezért, ezt előre sejteni lehet, te is sejtheted a szeplőid mögött, amik a lehunyt szemhéjam is befedik most - de nem tudok nemet mondani. Erőtlen nyekergés ez, látod, óvatos kérdés csak, nem merem elhinni, nyújtod a kisujjad, és nekem minden azonnal kell belőled, a jövő, a boldogság, a nyugalom. Minden, ami kimaradt.
- ... tehát maga már mindent meg is tervezett, Signorina Evans? Minden tudásom az illegalitásban az öné és nemes ügyéé a bóvli munkák nemes művészetében.
Én is nevetek már, pedig ilyen érzés lehet éppen elkárhozni, könnyű a lelkem, és őszinte a bennem forró levegő, persze, hogy elmegyünk, persze, hogy rabolunk bankot is, és olyan kurva boldog leszek, mint elképzelni sem tudtam soha, ki nem szarja le a realitást és a jelent, az eddig sem hozott nekünk semmi jót. És persze elkövetem a hibát, elfogadom az almát, feléd fordulok, de az arcod látom, a sugárzó devianciád, kivillanó fogaid, azok láthatatlan nyomát a kád szélén, és olyan mélyen fájdalmasan gyönyörű az örömöd, hogy az sem érdekel, ha mindez épp ilyen hirtelen, nyomtalanul múlik majd el, mert mindenben ott vagy, mindent meghatározol. Lehetetlen, hogy ne legyen meg a te akaratod.
- Van itthon Felix és Százfűlé is, kirabolhatjuk a nemzeti bankot is. Tudok pénzt szerezni azonnal, holnap már ébredhetünk a Riviérán, akárhol, ahol csak akarod! - fejben már a bájitalokat készítem össze, azokat érdemes csak innen kimenteni rajtad kívül, ez a lakás szóra sem érdemes, nem törtem magam semmi gazdagság felhalmozására, de mert itt vagy, minden megváltozik. Elvetem a tisztességes útvonalakat, gyerekjáték volna kirabolni mugli üzleteket, olyan ruhát viselhetnél, amilyet csak akarnál.. ha a napot kérnéd most tőlem, hát lehoznám, igazán nem számít, mi lesz az ára, bízom magamban, bízom az örömödben - ...menjünk, Evans. Még ma este, és hagyjuk itt ezt a szar háborút a szar következményeivel együtt. Ha nem Olaszországba, akárhová. Akárhová, amit csak akarsz! Én megteszek mindent, mindent, amit csak kívánsz tőlem..

Hatalom bizsereg az ujjaim végén, olyan hatalom, amihez foghatót hónapok, de talán évek óta nem éreztem - a gondolat, hogy felpattanva kiléphetek ebből az egész rémálomból, hogy te kész vagy mindenedet feláldozni értem, és velem jönni! Egyszerre felszabadító és émelyítő. Nem tudom, van-e jogom ezt kérni tőled, és a régi Lily, a pince előtti Lily valószínűleg lebeszélné magát erről, sőt, egyenesen megvetné magát, amiért ilyesmi csak eszébe jutott. A régi Lily valószínűleg egy pillanatig sem számítana rád, azok után, ami az iskolában történt, de ha most magamra nézek, hullaként felsejlő tagjaimra a víz alatt, minden eddiginél erősebben érzem, milyen szánalomra méltó látvány vagyok, és te mégis eljöttél, megkerestél, vállaltad a párbajt csak azért, hogy kiszabadíts. Úgy látszik, a dolgok változékonyabbak, mint a régi Lily hitte.
- Azok után, amit mondtál, megtehetted volna, hogy rám se bagózol, mikor megtudtad, hogy eltűntem. Te valamiért mégis megkerestél - ellentétben bárki mással. - Ami fájdalmas, persze, de valahol várható volt. Potter azóta sem hallatott magáról, és már nem is hiszem, hogy fog. Számára talán nincs bennem többé semmi érdekes - végtére is, egy majdnem hullával az ember nem sokat kezdhet. És ki nevezne bármi másnak, ha most vetne egy pillantást a kádadba?

Azután a lelkesedésem mégis megakad a torkomon egy pillanatra. Még ma este? Hátrahajtott fejjel a mennyezetet bámulom, és hirtelen megint túlságosan gyengének érzem magam, gyengének még a gondolkodáshoz is. Nem tudom, hogyan mondjam el neked, mennyire csábít a gondolat, hogy ma este már árkon-bokron túl leszünk, és mennyire megrettent a lehetőség, hogy így talán soha többé nem látom a családomat. Ha ugyan élnek még. Tuney esetében ez sem készpénz. Megrázkódok, megnyitom a csapot, engedek egy kis meleget a lassan kihűlő fürdővízhez, ízlelgetem a szavakat, amiket meg akarok osztani veled. Végül, amikor mégis megszólalok, olyan haloványnak hallom a hangom, mintha egy kút mélyéről szólnék hozzád, a közös múlt mementójaként.
- Sev, tudnál... várni még egy kicsit? Csak amíg... mondjuk, eszem valamit. És amíg kialszom magam. Tudnál? - Ott bujkál bennem a kérdés. - Ha a háborúnak vége... anyáék még életben lesznek? Mit gondolsz?

Minden mondatoddal újra és újra megerősíted bennem, hogy talán.. talán nem vagyok jobb, mint Lucius, szándékaimban semmiképp, ha én uralkodni is tudok az unalmamon, vagy más, szörnyű emberi tulajdonságaimon a jelenlétedben. Rettegsz, az egész tartásod retteg az emlékektől, de azok hiányától is, és ehhez kevés vagyok, nem csak azért, mert nem tanultam, hogyan érjek ahhoz, aki összetart, hanem mert egy szar alak vagyok, és nem értem őket, én csak tönkretenni szoktam, javítani magamat sem sikerült.
Mintha erőszakot tennék rajtad - igen, éppen ilyen, mert nem tudod, mire kérsz, mire mondasz igent, és ezt nem mossa majd le, ha boldog leszek, amiért megtetted. Sőt.

- ...a nővéred is keresett, és biztos vagyok benne, hogy.. Potterék is. Black egyszer elkapott az Abszolon, nekem volt szerencsém, az én.. barátom volt. - ha az önbecsülésed kedvéért alá kell ásnom a saját szerepem, nem zavar. Nem hiheted, hogy ennyit jelentesz, nem akarom, hogy leredukáld magad, hogy aztán majd.. aztán majd elfogadhasd a társaságom, mert oda készülsz most, arra a szintre, abba az olajszagú, önutálattal teli lyukba, mert elhiszed, hogy ez vagy. Én mindig vágytam oda, ahol te jártál, boldog és vidám voltál, egészséges és ártatlan, nem érhet úgy véget, hogy tönkretettünk, és te ezért - megelékszel velem.

- ...igen, akármeddig. - dacára a nyilvánvaló veszélynek, nem foglak kiragadni innen erővel. Talán eleve faszságot követtem el azzal, hogy éppen ide hoztalak, és nem a Rendhez, talán annak az árán is meg kellett volna kockáztatnom, hogy engem kiadnak a Minisztériumnak, de akkor egészen biztosan vigyáznának rád, megóvnának - tőlem is, egy jócselekedettel nem merült feledésbe minden más, amit eddig elkövettem.
- Evans, és ha.. ha találkoznál velük? Ha látnád, hogy vannak? Elmegyek veled, elmegyünk együtt, és ha akarsz, beszélhetsz velük, amikor.. amikor készen állsz rá. - megpróbálhatnék valamilyen kezdetleges védőbűbájt a házukon, vagy nem tudom, megpróbálhatnék beszélni Lumpsluckkal, vagy valami szívességért cserébe.. akkor megnyugodnál, biztosan megnyugodnál, ugye? - De a legjobb az lenne, ha most.. megfürdenél, ennél valamit és lepihennél. Akarod, hogy.. megmossam a hajad? - nem mozdulok, levegőt sem veszek. Tudlak nem nőnek látni, önmagad árnyéka vagy, elveszett és kiszolgáltatott. Tőled nem terhes ez, nem kéretlen lekötelezettség, mint amikor bájitalt készítek sebek vizsgálata után - de nem mozdulok, ha nem akarod.

Keserűen elmosolyodom, és olyan idegennek érzi az arcom ezt, hogy jobb híján megint a kád hideg peremére fektetem. Persze, hogy Petunia keresett, és James is, és mindenki, egy egész expedíció indult utánam - leinthetném a zsigereimet összeszorító mérhetetlen csalódást azzal, hogy nekik rajtam kívül is volt elég bajuk, hogy végül mégis mindenki letett rólam, és ez teljesen rendben van így, hiszen a fene se akarta volna, hogy az életüket kockáztassák értem, éppen csak... éppen csak nem nyugtat meg semmi, nem győz meg semmi arról, hogy a régi életemből bármi is valóságos volt, ha csak ennyit értem nekik. A nővérem meglepett, komolyan, de mit lehetne várni tőle a varázslók világában? Meddig juthatott volna ő egymagában? Sirius és a többiek meg - ennyi tellett tőlük? Komolyan? Akik minden hülyeséget megcsináltak a Roxfortban és a nagyrészét megúszták?

Nos, Lily Evans megmentése nem iskolás csíny. Talán jobb is, hogy meg sem próbálták. Hogy nem jutottak túl közel. A halálukat még így sem tudnám elviselni. A fogaim a kád széléhez koccannak. Jobb ez így. Igen, sokkal jobb. Sajnálhatom, hogy nem korábban derült ki. Végül úgysem számított nekik senki más, még Remusnak sem, csak a saját épségük. Ezért nem hibáztathatom őket sokáig. Most pedig már csak néhány dolog maradt: megkeresni anyáékat, elbúcsúzni tőlük egy időre, megszervezni a védelmüket valahogyan, bárhogyan, és csak akkor visszatérni, mikor már minden elrendeződött. Szégyen a futás, de engem ezek után senki ne küldjön csatasorba - mert aki megtenné, azt talán addig ütném, amíg csak szánalmas kis erőmből telik, kikaparnám a szemét, kivágnám a nyelvét és máglyára dobnám. Csak a miheztartás végett.

- Nagyon szeretném látni őket. És szeretnék valamit tenni értük, hogy... hogy ne eshessen bajuk. - De még nem tudom, mit tehetnék - önmagamban, pálca nélkül, nyilván semmit, és kitől kérhetnék segítséget a számukra? A nyakamat tenném rá, hogy Lucius ki fog nyúlni utánuk, talán már meg is tette, és még csak el sem kéne számolnia ezzel a főnökének, hiszen ők csak koszos muglik, bűn volt a létezésük is. Felsóhajtok, olyan megnyugtató a gondolat, hogy ehetek, pihenhetek, és még a családomat is láthatom. - Nem akarok sokáig várni. Nehogy addig történjen velük... hát, valami. - Ennél jobban nem merem körülírni. Ki tudja, mi történhet? - De addig... megköszönném, ha segítenél. Mármint a hajammal. Legszívesebben levágnám az egészet. Gyűlölöm, úgy, ahogy van. - Ez a sóhaj remeg az elfojtott sírástól. Mert nem csak a hajamat, de gyűlölöm az egész testemet, azt, amit  a vénáimba írtak, ami elől külföldre akarok menni, hogy felejthessek, akárhová, az agyad hátsó zugába akarok bújni, hogy ott senki ne találjon rám, és szépen én is elfelejtsem mindazt, amitől most gyötör a hányinger. - És gyűlölöm, hogy Lu... hogy ő mindig itt van. Bennem. - Már nem tudom útját állni a könnyeknek. Talán nem is akarom.