Meg. Akarok. Halni.
Rendben, lehet, hogy csak azt akarom, hogy valaki hozzon nekem gumimacis palacsintát - anya egyik legjobb receptje, aminek nem kellene működnie, de neki mindig sikerül különösebb vérontás nélkül elkészítenie - de beérem azzal is, ha csak megdobálnak csokival. Második órája döglök az ágyam tetejére emelt kupleráj tetején, a hajam bármi szénakazlakat megszégyenítene, és azt hiszem, ez nem is az én pólóm, bár most már lényegében mégis, ezek a rózsaszín foltok mástól nem származhatnak, mint Mókitól, a hihetetlenül elhordott, de rettenetesen meditatív rózsaszín zoknimtól. Kissé mintha szentimentális lennék, másodszor sírom el magam egy magazint olvasgatva, amiben fél oldalt szenteltek egy vak kiskutya történetének, és ugyan alig egy órája halásztam elő az ágyam alól - az unalom és a hasgörcsölés bizarr dolgokra veszi rá az embert - de tudom, hogy ezt még az unokáimnak is el fogom mesélni. Már ha nem halok meg hasfájásban.
- Neménvoltamszarjálsünt. - morgom ellenségesen az érkezőnek, akinél nemhogy gumimacis palacsinta nincs, még Erwin is, és neki nincs belépési engedélye, mióta rám eresztette hajnalban a kígyóját. Az ember nem küldi be az ex-szeretője magánszentélyébe a mostanit.. mindegy, ez a fejemben is pont olyan rosszul hangzott, mintha kimondtam volna. - Ja, ööö... oké. Nem ismerem, de oké. Nem baj, ha a darkside Sith Nagyúr köpenyem a mosásban van?
Erwinek persze nincs sok ízlése, ha zenéről van szó, és ugyan eleinte szent esküvéssel fogadtam, hogy segítek ezen, de mára feladtam, és eltűntem a borítók alatt, amelyeken mindenki eret vág - szó szerint - és több közhely zsúfolódik össze, mint egy önsegítő tanfolyamon. Felülök az ágyamon, rögtön a földre hullik a túloldalán egy üres chipses zacskó, de úgy teszek, mintha ez direkt lenne, és igyekszem nagyon, de nagyon felsőbbségesnek tűnni. Mégsem én hallgatok gaymetált, ugye, vannak itt bizonyos előjogok, ha Erwin ma különösen jól is néz ki.
- Hol lesz pontosan? Meg tényleg, mit kell felvenni? Nem akarom, hogy a leendő kriptatársaid kinézzenek, mert nem elég friss a holttest, amit magaddal vittél partnerként.

Végül is, bármi jobb, mint megenni mondjuk még egy extra hagymás zacskó chipset - jeligével felkászálódom, és kinyitom a szekrényt, ahonnan ránk borulnak az eredetileg lendületesen bedobált ruháim, és megvonom a vállam, mikor Erwin az élet sötétségéről kezd beszélni, ENNÉL semmi nem lehet rosszabb, még egy kornyikáló vámpír sem. Egyébként ha mindenki feketében megy, az vajon nem komformista? - de nem szólalok meg, nincs rá szükség, ez az érv önmagában is elég jól megáll a maga lábán, és önmagában is nagyon boldoggá tesz, annyira mindenképpen, hogy lassan, de biztosan elkezdjek tényleg gondolkozni rajta, mit vegyek fel, ha már elhívott.
- Jó, meglátom, mit tehetek. De olyan discount grófnő sminket úgysem tudok csinálni, mint a tiéd, hát van az életnek ennél nagyobb emésztőgödre? - az ágyra hajigálom a kezembe kerülő darabokat, mindegyik túl.. életvidám egy ilyen haláli eseményhez, és azon túl, hogy sikoltozni akarok a rosszkedvtől - ami nem is annyira tenne feltűnővé egy ilyen társaságban, ugye - nem akarom elszúrni az egyetlen esélyemet arra, hogy talán tényleg jó testvérekké váljunk. Az istenek, ha itt vannak, látják lelkem, én tényleg mindent megteszek a cél érdekében, hell, talán még feketét is hajlandó leszek viselni habtestemen. - De itt a szórakozást igazából ironikus csak, ugye? Nem szoktátok TÉNYLEG jól érezni magatokat, mert az túl komformista lenne, gondolom. Na jó, menj ki, tíz perc múlva találkozunk a kandallónál.
Már majdnem megszáll az ihlet - a fekete bőr ellen nekik sem lehet sok kifogásuk, gondolom - mikor Erwin megint rákezd a szokásosra, és ezek szerint egy kanál megfigyelőképességeivel rendelkezik, ha már a zacskók meg a hajam nem volt elég jó bűnjel. Lerúgom Mókit, és belököm az ágy alá, mielőtt az újdonsült pólómat is áthúznám a fejemen - a tükör szerint olyan borzalmasan festek, mintha én készülnék ma éjjel természetanyánk kegyetlenségéről dalban megnyilvánulni, és biztos vagyok benne, hogy még a véres témát sem kellene levenniük a plakátról. Egy kinőtt, bolyhos melltartóban fogom kihajítani innen a mostohatestvéremet, és ez felderít most annyira, hogy tényleg felöltözzem - közvetlenül azután, hogy kicsuktam az ajtón túlra.
- Nem, neki ehhez semmi köze, oké? Ne legyél cringe, úgy nem tudok én is eléggé az lenni ehhez a bulihoz.
Végül aztán egészen tisztességes holttestnek látszom, sírból havonta csak egyszer bulizni induló, csak udvariasan rothadó típusnak, így toppanok Erwin elé, bár inkább vagyok az őt elgázoló motorosbanda elhunyt vezetője látszólag, mint az elegáns, méltán szenvedő hölgyismerőse, aki karján ma belép a rémületek barlangjába - de ő sem gondolta komolyan, hogy nem rajzolok az arcomra, vagy nem viselek tollakat a hajamban egy szórakozás kedvéért.
- Jól van, akkor menjünk. Nézd, olyan ijesztő vagyok, mint az a hulla, aki hatvanhatvan is terrorizálta a te hulládat. Tudom, nálatok minden lány bokáig fásliban van, de nekem nem a stílusérzékem lesz halott ma éjszaka. - nyomok egy puszit az arcára köszönetképp, és belibbenek előtte a kandallóba, alaposan megnézve a meghívót, amivel valaki azért bőven eleget dolgozott, hogy akár még izgalmas is legyen - "Te győzz ma le engem, éjszaka/benned hamvad el ifjúságom hajnala/Te győzz le engem, győzz le hajnal/Mi valódi, nem látható a nappal!"

Persze, hogy tudok idézni, még a hűtőnkre tűzött csőtisztító cég brossúrájából is tudok, ha dallama van - soha végig nem játszott dallamfelismerő játékok koronázatlan királya vagyok, de ezeknek rendszeresen Erwin megjelenése vet véget, amikor bevonszolja magát a konyhába reggelente, és komformistának nevezi, hogy együtt palacsintát sütünk az apjával.
Kihúzok egy szálat a dobozából, és én is rágyújtok, bár inkább csak a hangulat kedvéért, ha nagyon szeretnénk, szerintem anya egy szót sem szólna, mert ő sosem akart az önkifejezés útjába állni, legfeljebb a horoszkópunkat elkészíteni.
- Nem is, erőltetettek a rímei, csak miattad vagyok itt. - vonom meg a vállam, és szemrevételezem a közönséget, amiben megint mi vagyunk a legfiatalabbak, mert persze a mi szüleink a legfelelőtlenebbek. Csupa vágtázó halottkém és Morticia között állunk, és mindenki nagy erőkkel tesz úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné, hol is van pontosan. Szeretném megmondani a nem is testvéremnek, hogy ez kicsit sem más, mint amit egy aktuális tinibálvány koncertjén látna, legfeljebb a kuncogás kevesebb, de ott is ennyi a hajlakk és a pózolás - Jó, inkább igyuk meg.. de biztos bírni fogod?
És rögtön a nyelvemre is harapok, mielőtt folytatnám, ez a mondat remekül illusztrálja tulajdonképpen az egész kapcsolatunkat, úgyhogy végül csak a vállamat vonogatom, és csatlakozom hozzá, mintha mi sem történt volna, mi az nekünk, most csak két hülyegyerek vagyunk egy még hülyébb helyen. Roger biztos nagyon frappáns beszólásokkal honorálná, ha valahogy rájönne, hogy itt jártam, de Rogernek egyszerűen túl sok szabadideje van, amit, mióta nincs idény, nem edzésre fordít, hanem ilyen jellegű kinyilatkoztatásokra. Meg a nyaggatásomra, de ez egy másik olyan tulajdonsága, amiért a barátnőim irigykednek, és most arra akarok koncentrálni, akiért jóval kevésbé, pedig Erwin roppant szórakoztató a maga sötét, a világ értelmetlen módján.
- Lys azt mesélte, egyszer lefeküdt vele. Már Lorcannal, mert volt egy durva szívásnyom a nyakán. - mondom jobb híján, de ez sem az igazi, ha az volt a terv, hogy ilyen helyzetbe keveredve majd megmutatjuk, hogy áh, már ez sem számít, mert mi egy család vagyunk, az most hal meg itt épp előttünk, mindenféle látványos tüzek közepette, ahogy a helyszínhez illik. Tanácstalanul lepöckölöm a hamut, és egy elkínzott sóhajtással később folytatom csak - Fogalmam sincs, miért mondtam ezt, józan vagyok, görcsöl a hasam, és nem értem, hogy miért hívtál el. Nagyon örülök neki, csak nem értem, szóval ez olyasmi lehet, mint a.. napfény. Rossz hasonlat, ugye?
Néhány termékenységi boszorkánynak tűnő lány sétál el mellettünk - hogy miért termékenységi, szomorúan beismerem, már bárhogy felismerném anya otthoni szertartásai után - és az utolsó alaposabban megnézi magának Erwint, persze rögtön életunt arckifejezésbe öltözik, ahogy észreveszem. Ő nyilván ennek a szubkultúrának a kviddicskapitánya, tökéletes a sminkje, tökéletesen nem érdekli, hogy mások mit gondolnak erről, és úgy általában, egy itteni mértékkel mérve akkora lúzer szárnysegéddel áll itt, mint én. Nem mintha azt gondolnám, hogy a hétköznapokban Erwint bármiféle szánalom illetné, szeretem a drámáit, és amint a többiek kinőtték az erős taszulást a komoly érzelmi tartalom iránt, ők is megkedvelik, csak.. csak úgy tűnik, mégis vannak bennem előítéletek bőven. Hasgörcs és önutálat, a legjobb előzenekar.
- Na és itt hogy mennek a dolgok? Itt is a fiúk nyakába ülnek a lányok, odadobják a melltartójukat, meg ilyesmi? Tényleg nem akarom megsérteni alkalmatlankodásommal a kripta szentségét. - és ezzel a kijelentéssel el is nyomom a csikkem, és átveszem a laposüveget, bízván benne, valami gyógyírral szolgál az állapotomra, és nem akarom a továbbiakban puszta kézzel kikaparni a méhemet, egyéb részeimet, mert Természetanyánk - akit az enyém mindig félig álmos, mély hangon emleget, mintha tartani kellene tőle, hogy felébred, és lekiabál nekünk az emeletről - határozottan nem fogadott engem a kegyeibe, és senki nem vágyik egy öpéemmre éppen itt és most - És tényleg, vannak itt ismerőseid? Mert akkor bemutathatnál nekik, már most engem is. Nézzétek, szó szerint felebarátaim, íme a cringe lánytesóm, még sosem látott ilyen valódi jelentéssel bíró koncertet.

Valószínűleg Lorcannek azért örülnék, az ő nagyon közhelyes rímei nem különböznek sokban az indie zenétől, persze nála folyik a vér és zongorázik, de ha fütyülne, és mind becsuknánk a szemünket, egész otthonos volna. Titokban azért gyanakszom, hogy Edwin inspirálódik anya néhány, szertartáshoz írt dalából és verséből, amik el kell ismerni, borzasztóan fülbemászóak, de biztos, hogy nem létezik olyan élethelyzet, amikor hangosan dúdolni lehetne őket. Anyámnak Lorcannel kellene fellépnie, na az tényleg egyedi lenne - de most csak növekvő szkepticizmussal figyelem az előzenekart, megadva az esélyt, hogy elájuljak. A gyönyörtől, nem a vérveszteségtől, ha-ha.
- Nem tudtam, hogy meleg. Bejön neked? - rásandítok a testvéremre, és persze szélesen elvigyorodom, mikor észreveszi: mennyivel könnyebb volna ez az este, ha igent mondana, és megvitathatnánk, mi tetszik neki benne, eljátszhatnám a tényleg nővért, és minden normális lenne.. olyasmi, legalábbis - Ilyen kedves dolgot nem mondtál még nekem. Ugye tudod, hogy majd mindig idézni fogom?
Ahogy gyülekeznek az emberek, végképp kiszorulunk a térről, ahol akkor gondolom, itt nem őrült tombolás, de valami nagyon intenzív farkasszemezés lesz, úgyhogy erre készülve lenyúlok még egy cigit Edwintől, és felveszem az ő filozós testtartását, bár hamarosan erős kortyokat kell magamba döntenem, mert megint nagyon fáj a hasam.
- Oké, mindjárt mehetünk, csak elszívom. Érted, elszívom. Szívás lenne egész éjszaka ezzel szórakozni? Várj, nézd, itt a Sötétség Hercege. Nem kérsz tőle aláírást, vagy valami? - kérdezem a helyzethez képest túlságosan is vidáman, mert Lorcan - aki alig magasabb, mint mi, a kabátja viszont sokkal hosszabb, és úgy tartja a maga cigarettáját, mint aki gyakorolta tükör előtt, amitől tulajdonképpen sokkal szimpatikusabb is lesz hirtelen - elhalad mellettünk, aztán megáll, és kellő drámaisággal felénk fordul. Én vigyorgok, gondolom, Erwin kevésbé, de mert olyan halálosnak tűnik, meg kell törnöm a csendet, elvégre most jött volna a rész, amikor magas hangon sikoltozunk a láttán. - Szia, Lorcan. Ő itt a testvérem, Erwin, és nagyon szereti a dalaidat. Kérhetünk egy aláírást tőled?
Nem tudom kiverni a fejemből, hogy mennyire jól megértenék egymást anyámmal - inkább erre koncentrálok, mert Erwin biztosan mindjárt rákezd a szokásos szólamra arról, hogy a komformizmusommal tönkreteszem a világfájdalmas éterfelleget, és nyilván ez most sztereóban következik. Elképzelni sem tudom, ők itt hogy fejezik ki a rajongásukat, de Erwin tényleg nagyon szeretheti, hogy elhozott ide, és ugyan nem akartam lejáratni a bálványa előtt, minden bizonnyal sikerült - pedig kettőnk közül ritkán vagyok én a kínosabb. Most épp a csend az, amiben itt állunk hárman, kabátban.
- ...jó nagy szívás, mi?