oh, shut up.
Anyám sosem volt független, a feleségem pedig mindig túlságosan független volt, még a házasságunk negyven éve alatt sem éltünk soha igazán együtt - ha bárki kérdezné, máig nem értem, hogyan váltunk három nagyjából életképes gyerek szüleivé. (Oké, valószínűleg a lányunk az egyetlen, akitől még bármit is várok.)
Félrelépni nem volt éppen udvarias dolog, de mivel a nejemen évtizedek után ekkor vettem észre először valódi, leplezetlen érzelmeket, talán megérte. Charlotte pedig, amellett, hogy a negyedik gyermekem anyja, még nincs harminc éves, és - akárcsak anyám - nem érti meg, mit jelent a magánszféra és a függetlenség.
Csélcsap apa és alkoholista anya első gyermeke, egyben a fiú, akiben a jövő letéteményesét látták, ki is borultak a pénzes rokonok, mikor a híreket választotta a biztos minisztériumi állás helyett - de valószínűleg mindig magában hordozta a hajlamot, hogy meglepje a világot, akár jó, akár borzalmas értelemben: az ex-feleségét két hónap ismeretség után vette el, de házasságuk negyven éve alatt mindketten viszonyt folytattak a maguk nemében, hol a munkájukkal, hol pedig - oké, ez csak Mike-ra igaz -, egy talpraesett, kedves mosolyú tolmácsnővel, akiért azóta kilépett a házasságát jelentő homokviharból, ami valamilyen paradox módon mégis borzalmasan hiányzik neki, mert abban a nyughatatlan ajtócsapkodásban, karcos megjegyzések és hosszú ölelések gyűrűjében - ott érezte igazán otthon magát. Persze, ha őt kérdezed, az egészet elbagatellizálná, mint mindig mindent, és az ember ebben a korban már nem változik.
#ReggeliFőtt tojás, kétszersült, füstölt hering. Ülünk az asztalnál, mint egy csapatnyi néma barom, akiket vágóhídra vezetnek. Apám kapkodva eszik. Anyám komótosan rág. Még mindig nem tért teljesen magához, miután végiggondolkodta a tegnap éjszakát – vele szemben ülök, most is érzem a gondolkodást a leheletén. A húgom lóbálja a lábát, néha belém rúg az asztal alatt, de már percek óta érintetlen a zabkásája.
Semmi nem változik. Apám még mindig seggfej. Anyám még mindig tűr, és néha leordítjuk egymás fejét, ha szavakba öntöm, mennyire elégedetlen vagyok a helyzettel. Költözzünk el! Majd én dolgozok! Otthagyom a sulit, két műszakot vállalok! Már mindent megígértem, ő mégis csak mosolyog, majd meghúzza a borosüveget. Ehhez az életszínvonalhoz szokott, ezt akarja megadni nekünk, a gyerekeinek is, és ennek érdekében szüksége van apámra, aki legalább jól keres minisztériumi szóvivőként, ha már a pöcsére nem tud csomót kötni. Valamit valamiért.
Holnap visszamegyek a Roxfortba, kezdődik az év második fele, és még sosem volt ilyen gyászos a karácsonyt követő időszak. Apám szenteste még azzal sem fáradt, hogy összegyűrje az ágyneműjét, szinte kérkedik vele. A húgommal felváltva számolgatjuk a borospincében őrzött üvegeket. Ha én elmegyek, ő lejelenti, mennyire aktív anya az új hobbiját illetően. (Végül is, ha azt nézzük, a férje milyen lelkesedéssel veti bele magát a magáéba, nem remélek túl sokat.)
Gyűlölök itthon enni. Olyan természetellenes, olyan hideg, olyan végtelenül néma. Bármelyik pillanatban ripityára törhet a falon Claire néni antik vázája, amiben, valamilyen rejtélyes oknál fogva, mindig van friss virág, még télen is. Bármelyik pillanatban kipattanhat a szikra, amit egyszerre mohón várok és ami, ennek dacára, bénító félelemmel önt el. Epét érzek a számban, meg a tegnap este elszopogatott tojáslikőrt. Hogy megy a tanulás, Mike? Ez apám menetrendszerű kérdése, az én válaszom pedig valami obszcén, a fordulj fellel egyenértékű szókapcsolat lenne, de anyám csendesen, alig láthatóan megrázza a fejét. Az ő tiszte megállítani ezt az elcseszett mókuskereket, nem az enyém. Ezért általában annyit felelek: ideadná valaki a sót?
#EbédApa, ideadod a sót? Carlának kétszer kell elismételnie, mire egyszer meghallom, akkor azonban leeresztem az orrom előtt egyensúlyozott napilapot, és egy „tessék, kincsem” feliratú mosollyal átnyújtom neki. Talán hangosabban kellene beszélnie, ebben a házban ugyanis legfeljebb akkor van csend, ha mindenki elment a maga dolgára, és a termekben visszhangzik az üresség. A fiúk most is kapkodva, egymás szavába vágva ecsetelnek valami sztorit, túlkiabálják még az evőeszközök és poharak csengését is. Természetesen a Roxfort a téma, a nejem imádja az ilyesmit. Persze, nem azzal a habzó lelkesedéssel, ahogyan más, egyszerű földi halandók „imádnak” dolgokat, de látom a szeme villanásán, a bujdokló mosolyon a szája szegletében.
Ha együtt vagyunk, még az ebéd is jobban esik - hiába vagyunk ezúttal mind valami zöldségre kárhoztatva, mert nyáron, a feleségem szerint, könnyed ételeket kell fogyasztanunk. Senki nem vitatkozik vele. (Kivételesen még én sem próbálok meg kiosonni a kertbe, hogy partizán módra nekiálljak kolbászt grillezni. Estig, legalábbis.) Általában a közös ebédek elhúzódnak, mert mindenki egyszerre mondja a magáét – Carlát kivéve, aki ebben a visszafogottságban talán a húgomra ütött. Carter most éppen harmadjára próbál betalálni a szájába egy karika párolt répával, miközben fennhangon magyaráz valamit a kviddics kupadöntőről. (Én mára befejeztem a gyomrom kilúgozását, és csak a félretolt tányér egyértelmű jelét használva tudatom a nejemmel: legalább egyszer beláthatnád, mennyire berozsdásodott a gasztronómiai zsenid, mióta az év nagyobb részét a Roxfortban töltöd. Elleshetnél néhány fogást a konyhai házimanóktól, szívem, legalább a vaj használatát. Igen, teszek a koleszterinemre! Nem holmi kertitörpe vagyok, akinek a száját betömöd egy retekkel, és másnap még mindig azon rágódik!)
Mike, letennéd végre az újságot? Nem emelt hangon szól hozzám, de a srácok azonnal elcsendesednek, az anyjukat lesik, mintha ítélethirdetésre gyűltünk volna össze. A porondon: apa és az újságja. Vagy apa, és a koleszterinje. Vagy apa, és az elhányt ingei. Vagy apa, aki engedte a srácokat sárfocizni egy mugli bőrlabdával. Vagy apa, aki még mindig nem tud rendesen nyakkendőt kötni. Vagy apa, aki bárhová megyünk, mindenhol keres valami sztorit. Valamit, amit le lehet írni. Valamit, ami megmozgatja az embereket, ami tájékoztat, ami felráz. Apa vadász, egyfolytában kajtatja a Nagy Hírt, az Újabb Nagy Dobást. A saját sorai és a mások által legépeltek mögött is bőszen olvas. Nem bír a seggén maradni. Apa ilyen. És anya is, a maga nemében.
Apa ezúttal nem megy bele a játékba. Felvont szemöldökkel nézek ki a Varázsjogi Szemle legújabb száma mögül, és tettetett nyugalommal elmosolyodom. Szívem, békén hagynál addig, míg elérek a bekezdés végére? Amint kimondom, azonnal tudom, mennyit fogom én ezt a replikát hallgatni tőle. Kettesben a hálószobában, karácsony este a fa alatt, amikor a srácok már mind felvonultak a szobáikba, és hivatalos eseményeken, a fülembe susogva, hogy emlékezzek rá, mekkora tahó paraszt voltam. Mrs Michael Holloway nem hagyja, hogy elfelejtsem a sérelmeket, amiket neki okoztam. Nem hagyja azt sem, hogy jóvátegyem. Nem mondja ki, de legszívesebben visszarohanna pálcamagokat kajtatni – oké, ha nem is a sivatagba, de bárhová máshová. Én meg üljek csak le a jegyzetfüzetemmel, az írógépemmel, a kényelmes, tágas irodámba, ami neki mégis mindig túl szűk volt. Őt a tudomány, a felfedezés érdekli – nem az elismerésért, csak az élményért, a fejlődésért, önmagáért. Engem pedig az emberek – az emberi döntések, az emberi hibák, a felemelkedés, a bukás, a politika, a jog, az erkölcs, a becsület, ez a bonyolult kirakós, aminek minden darabja megvan a brit varázslókormányban, de olyan nehezen rakják össze. Nem holmi kis bulvárkopó vagyok, aki a híres kviddicsjátékosok hódításait tűzi pennahegyre.
Neki talán könnyebb lenne, ha az lennék. Nem ellenfél. Csak egy férj, aki éjszakánként megcsókolja a takaró alól kivillanó vállát, és elégedett azzal, amit elért. Én sosem vagyok elégedett. Mindig többet akarok – láttatni, mutatni, gondolkodtatni, adni, leadni, sosem feladni. Ő is ilyen. Éppen ezért kell minden második hónapban új étkészletet vennünk. (A porcelán gyakran megbánja a házasságunkban felbukó indulatokat. De inkább az, minthogy a családunk, a felépített közös életünk, a kapcsolatunk bánja meg.)
#VacsoraCharlotte jól átsütötte a húst, pontosabban jól odaégette, szóval most rágok, rágok eszeveszetten, próbálva a jó ízlés és az asztali etikett szabályait nem felrúgva a szalvétámba köpni a vacsorát. (Asztali etikett, érted? Negyven év házasság különös szavakat és szokásokat gyökereztet meg az emberben.) Nem ízlik? Úgy kérdi, olyan panaszosan, hogy legszívesebben én is vele sírnék, nem, drágám, ez a szar ehetetlen, miért szúrod ki ezzel a szemem egy ilyen fárasztó nap után, de ehelyett csak iszok néhány korty vizet. Mostanában a hormonjai bowlingoznak az agyával, folyamatosan bőg, ha a legkisebb visszautasítást tapasztalja, nekem pedig most semmi kedvem pátyolgatni. Ami negyvenévesen még működött az egyik nőnél, hatvanévesen már nem működik a másiknál.
A nejemet egyébként sosem kellett pátyolgatni. Sosem tűrte, hogy ilyen szándékkal bárki közeledjen hozzá, és néha, vagy sokszor, ki tudja, meg tudtam volna fojtani ezért. Ezért a vonzó, kizsigerelő bonyolultságért, ami egy idő után frankón az őrületbe, a válásba, a szakításba kergeti az embert.
Charlotte egyszerűbbnek tűnt. Természetesnek. Kedvesnek, a maga ügyetlenségével, jóságával, szelídségével együtt. Olyan volt, akár egy éltető, nyári zápor a nejem keltette fullasztó hőség után. Nevetett azon a karcos, sötét humoron, ami mára a húsomba, a csontomba épült, és amin a feleségem mindig felhúzta magát. Komolyan mondod? Ritkán, de idővel egyre többször mondtam komolyan.
Azt mondják, a hormonok keltette vihar egy idő után elül. A harmadik trimeszterben vagyunk, de még mindig olyan, mintha tojáson lépkednék. Charlotte pedig, akár egy léggömb. Tegnap este azt álmodtam, hogy egy macskát szült. Azután azt, hogy a gyereknek lófeje nőtt. Azelőtt meg azt, hogy éjjeli háromkor felkeltem a sírására, el akartam ringatni, és mikor a bölcső fölé hajoltam, az ex-feleségem nézett vissza rám. Agyrém! Már a puszta emlék is öklendezésre késztet.
A húgom szerint azért van mindez, mert elszoktam a kisgyermekes apaságtól. Sőt, igazán sosem szoktam bele. Az első néhány hónapban Mira mellett is tettem a dolgom, szerettem a gyerekeket, de akkor kezdtem igazán kötődni hozzájuk, amikor először rám mosolyogtak, amikor először elaludtak a karomban. Ez idő, legalább két-három, ha nem négy hónap. Most pedig rettegve várom, mi következik. Persze, ez csak a testvérem agyszüleménye, egy egészen használható diagnózis, de erről nem kell tudnia, hiszen mindig kikértem magamnak: engem ne analizálgass, csak azért, mert a rendelődben már olyan sokat gyakoroltál másokon! Miért ne? Hiszen tiszta a képlet. Gyűlölted apát, ma is gyűlölöd, két értelmes szót nem váltottál vele az utóbbi negyvenkét évben, és gyűlölöd a lábnyomot, amibe beleléptél. Azt hitted, jobb vagy ennél, és most felocsúdtál a tetteid valóságára.
Valami ilyesmi. Valahogy így. Mégsem tudom kidobni a levelet, amit ez a demenciás, elvénült, elbutult barom írt nekem, mikor meghallotta a válásom hírét. Nem eresztette bő lére.
„Gratulálok.”