Azt hittem, ez is olyan lesz, mint a kalandregényekben, hogy majd erdőkön vágunk keresztül derékig érő, hajladozó fűben, hogy majd nem lehet tüzet gyújtani, nehogy megtaláljanak, a magunkfajtát összefogdossák és jön a minisztériumi irgumburgum, ugyan, miért gondoltad, hogy gyerek létedre biztonságosabb neked idekint, mint a mama szoknyája mellett, miért kajáltad be szélesre tátott szájjal a legendát a mindennél erősebb pálcáról, ami csak arra vár valahol az ismeretlenben, hogy néhány idióta a keresésére induljon? Valószínűleg már sosem leszek olyan, mint a nagynéném, erős, független, fantasztikus, de tényleg, az évfolyamunkban minden srác bele volt zúgva, de még olyan sem lehetek, mint anyám, a mindig meleg, mindig aggodalmaskodó, mindig biztonságot nyújtó és kivételező, aki mellett öröm volt gyereknek lenni, mert mindent megúsztál, még azt is, amit nem szabadott volna - nem illek egyik sarokba sem, és ezt konstatálta Marty Stewart is, te sose hordasz szoknyát?, én pedig vállat vontam, te se, de az nem ugyanaz, persze, sosem ugyanaz, én pedig nem lehetek már sem Rachel, sem Minerva, de ha a nővéreim közt keresem a mintát, ott is csak csupa villámló kiválóságot, magabiztosan formás vádlit, és csipkés melltartópántot látok. Yves lehetne lazább. Will lehetne kevésbé elkényeztetett gyökér.
De a krónikus oda nem illőségem, persze, nem lenne mentség, ha tényleg szembe kellene néznem a beharangozott minisztériumi pacákok valamelyikével. Jobb tervek kellenek, és idő, még több idő - mert hé, a bodzapálca körül sem zörögne a haraszt, ha nem fújna a szél, meg ilyenek. Mi más fékezhetné meg Tudjukkit?