Do we get what we deserve?

Roberta a pálcámat cibálta ki éppen abból a szutyokból, amit hajnalban részegen a konyhában hagytam, miközben spanyolul hadovált valamit, gondolom, káromkodott. Én mondtam neki, hogy Roberta, drágám, úgysem értem, de ez általában nem szokta zavarni, mert ő sem érti, amit én mondok. Mindenesetre mindig jókat főzött manó létére, bár néha túlkapta a csípőst, és olyankor nem tett jót az ebéd a másnapos gyomromnak. Bár a gyomrom válaszát is feltakarította már párszor.

A kanapén ültem egy szál alsógatyában, amikor Roberta motyogva megbökte a lábaimat a felmosó nyelével, hogy felemeljem. Rászóltam, hogy kedvesebben, de nem hiszem, hogy értette. Legalább sosem idegesít fel, mert úgy teszek, mintha csak egy színdarab menne a háttérben. Így volt ez akkor is, amikor berepült a levélnyíláson egy boríték, egyenesen neki a meztelen hasamnak. Gaiától jött. Azonnal ledobtam a lábaimat a frissen felmosott, vizes padlóra. Roberta hangaj felerősödött, az én hallásom pedig meggyengült. Sebtében bontogattam ki, és kicsit aggódva kezdtem olvasni. Mindig a frász jön rám, amikor ír, hogy valami baja lett vagy...vagy még rosszabb. Nagy megkönnyebbülés járt át, kiderült, hogy csak az apja csinált neki programot megint. Ilyenkor kicsit mindig megrezzent a szívem. Neki szerencséje volt, hogy az apja volt az, aki felelőtlenebb felnőtt volt. Pont nem nekem kellene ezt mondanom, de nekem legalább eszemben sincs mások életéért felelősséget vállalni.

Végigmasíroztam a vizes padlón, és egy hajszál választott el attól, hogy ne farral a földön végezzem. Végül is pár perc alatt sikerült indulásra késznek lennem. Vettem a kulcsot, benyúltam a pálcám a szutyokkupac mellől, és szóltam Robertának, hogy legalább négy napra hagyjon kaját, mert múltkor is egy délután alatt elfogyott a kétnapi kaja... Felkaptam a dzsekim, és már mentem is Gaiához. Örültem, hogy láthatom.

Kopogtattam az ajtón. Azt írta, hogy a lakásához menjek, nem kórház, nem hullaház. Nagy baj nem lehet. Aggódtam a lányért. Főképp azért, mert nem egyszer néztem végig Gina agonizálását. Volt, hogy pár évesen nekem kellett medimágust hívni, mert Charles nem volt otthon, épp üzleti útra ment, Gina meg magányos volt, mint mindig...

- Gaia! – bekiáltottam, mert már percek óta álltam az ajtóban, vagy csak óráknak tűntek a pillanatok. Gyerünk, nyisd már ki...

Fogalma sincs, miért küldte el azt az üzenetet. Abban biztos ehelyett, hogy újra kellene csempézni a konyhát, és esetleg megoldhatná ő is, szögeket szeretett a falba fúrni, sőt, egyszer lefestette a szomszédban azt a két szekrényt lakkal, bár hogy ennek a tevékenységnek nem véletlenül lelakozza-e a valódi megnevezése, nem egészen biztos - de tényleg bármivel szívesebben foglalkozna, mint a pár órája lezajlottak, apa a konyhaasztal alatt a saját hányásában, apa a sürgősségin, úgy eleve, apa meg a függőségei, amelyek nem csak az alkoholizmusra terjedtek ki, de arra is, hogy mindig akkor ijesszen rá, mikor már elhitte, hogy a dolgok rendben vannak.
Természetesen a dolgok természete, hogy nincsenek rendben, nyilván ezért is üzenhetett Hörknek, aki empatikus nem kifejezetten volt - kifejezetten nem volt az, a rend kedvéért - de annál jobban el tudta terelni az ember figyelmét olyan csekélységekről, mint a saját alkoholizmusa, koponyatörése, és más ijesztő dolgok, így aztán csak akkor bánta meg, hogy megkereste, mikor a bagoly már messze járt. Így hát nem maradt más, minthogy a lépcsőn üljön egy üres bögre társaságában, és úgy tegyen, mint aki nem sírt az imént.

- Nyitva van! - kiabál ki, bár az őszintén meglepi, hogy nem kandallón érkezik, de nyilván az emberek jó része hagyomány közlekedésre használja a hoppanálást önmaga szórakoztatása helyett, Hörk pedig nem rendelkezett olyan porcikával, amely ne lett volna valamilyen módon polgárpukkasztó és kéretlenül sármos, hát ezen tényleg nem kellett volna megrökönyödnie - Gyerebe.
Pops jobb napjain ilyesmikkel viccelődött - bűbájt szórt a házra, hogy mindenkit mindig be kelljen invitálni, mielőtt beléphet, és jókat derült a söre fölött, hogy milyen kis csínyt követett el. Remélhetőleg a bűbáj tökéletesen érti az elhadart mondatokat is, neki valószínűleg nincsenek rosszabb napjai, kezdődő depressziója, ő köszönte szépen, jól volt, de legalább ő, legalább ő.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek, talán kicsit.. elkapkodtam a dolgot. Mármint örülök, hogy itt vagy velem, és egy kicsit minden rendben van, csak nem volt végül semmi más, mint ami néha történik nálunk. - felemás zokniban és cicanadrágban, meg Pops egyik pólójában ül az ötödik fokon, egészen borzasztó állapotban. Mármint borzasztó, hogy az ember milyen kócos tud lenni alig fél óra leforgása alatt szex nélkül is, és egészen szeplősre bőgi magát, segítséget kér, aztán még arra sem képes, hogy legalább ne ijessze ki a csukott ajtón az érkezőt. - Nem lehetne, hogy.. csak csinálunk együtt valamit? Mintha minden rendben lenne, de tényleg.

A várakozás becsapós kis ördög. Az ember azt hihetné, hogy amit valaki vár, az biztosan jó irányba változtatja majd meg az életét, de legalábbis azt az idővonalat, amelyre a síneket építi. Csak sokszor abba nem gondol bele, hogyha jön a vonat, nem biztos, hogy megáll. És ha megáll, nem biztos, hogy nem rajta.

Hosszú pillanatok zakatoló morajlása alatt volt időm ismét feltérképezni a bejárati ajtó repedéseinek ökoszisztémáját, és eddig felfedezetlen fajokról azt gondolni, hogy legalább a másodperc erejéig léteznek. Aztán jöttek az ajtókeret kevésbé kidolgozott domborcsíkjai, egészen körbe, ahogyan az óra ólommutatói járnak.

Azonnal megmarkoltam a kilincset, amikor meghallottam Gaia hangját. Benyitottam, az ajtó kitárult és vele egy olyan kép is, amire valahogy számítottam, mégis szívszorító volt valósággá válva látni. A küszöbön egy lélegzetvételnyi időre megállva próbáltam magamba szívni mindent Belőle, az elkeseredett, kétségbeesett, remegő ajkú Alice-t Csodaországban, és a bátor, csodálatos nőt belesüllyedve a körülmények futóhomokjába. Finoman becsuktam magam mögött az ajtót, és lomha léptekkel mentem a lépcsősorhoz.

- Mi történt, Gaia? – kérdeztem halkan, csak óvatosan, hogy a szemeiben eltűnő könnyecskék meg ne ijedjenek. A korlátra akasztottam a dzsekimet, felléptem azt a pár lépcsőfokot, és bevackoltam magam a lány mellé. – Gyere ide – suttogtam, és a mellkasomhoz öleltem a fejét. Hallhatta a szívem meghibásodott kattogását, és nem hittem, hogy ez megnyugtatná, de nekem éreznem kellett a közelségét, mert...mert engem viszont megnyugtatott. Ilyenkor elhittem, hogy még élek.
- Mit szeretnél csinálni, kicsilány? – elengedtem, hogy felegyenesedhessen. – Hm? – megpróbáltam mosolyogni, a kedvéért, mintha minden rendben lenne, de tényleg.

Mikor Hörk először járt náluk, teljesen biztos volt benne, hogy kimenekül majd a csukott ajtón - pedig Hörkről volt szó, de épp azért, mert Hörkről volt szó, nem lehetett, csak sejteni bizonyos körülményeket, és azok akkor is nagy számban tornyosultak egy zsákban, a konyhában, ahol egyébként franciapirítós készült - az egyetlen francia étel, amit egészen biztosan ejtett ki a száján - és ahol apa aznap csak a Prófétát olvasta, morgott valami köszönésfélét, ami idővel egész barátságos köszönéssé növekedett, és ahol pont akkor szakadt le az egyik függöny, amikor asztalhoz ültek.
Mikor Hörk először aludt náluk, felébredt az éjszaka közepén - nyilván, az abszint nagyon jó eredményt érhetne el a mérgek kategóriájában is, tulajdonképpen két okból lehet csak magabiztosan inni, ha gyászolunk, vagy ha felszedni igyekszünk valakit, ők meg végül mégis egy közös lavórt készítettek be maguknak a hálószobába, és még órákig röhögtek részegen a sötétben - és egy darabig figyelte, hogy lélegzik, mielőtt arra jutott volna, hogy ez inkább nagyon ijesztő, mint gondoskodó, és visszaterítette rá a hercegnős plédjét, az egyetlen igazán kislányos dolgot a házban.

- Hát.. elmehetünk vásárolni? E-e-egyszer úgyis megígértem, hogy megmutatom neked a.. plázát. Meg a gyorskaját, meg minden. - hirtelen ötlettől vezérelve javasolja a dolgot, végül is Hörk egy teljesen másik közegben nőtt fel, házimanókkal meg selymekkel - valószínűleg utóbbival nem, csak ő képzeli, hogy Hörk reggelente aranytányérról eszegeti a kimondhatatlan nevű francia ételeket, amíg a Hugh Hefner stílusú selyemköntöse lecsusszan a mellkasáról féloldalasan, és hát Winters ilyenkor mindig röhög egy jót - Csak jobb lenne, ha.. elmehetnénk valahova most. Apu oké lesz, reggel hazajöhet biztosan, és ki is takarítottam, szóval már nem kell semmit elintézni.
A mellkasának dől, és azon gondolkozik, vajon Hörk észrevette-e azt a kis lyukat az anyagon a térdénél, amit az ember katasztrófák közben is mégis, de úgy tesz, mintha nem is lenne ott, pedig már akkora, hogy egy ujj beleférne. Persze Hörk nagyon joviális volt, ha az ő rossz szokásai kerültek szóba, hogy énekel a zuhany alatt - amit az öltözőben azért jó párszor hallhatott - vagy hogy rendszeresen belakja a tereket, itt egy esernyő, ott egy sapka, ide meg a táska, és gyakorlatilag a megérkezése utáni ötödik percben már olyan rendetlenséget csapott a szekrénye környékén, amit a többi lány együtt sem, napok alatt sem, de Hörk nyilván amolyan kistestvérnek kezelte őt, amire ez a mostani igen csábító megjelenése még rásegít majd.

Néztem Gaiát, mintha most látnám utoljára. Talán nem vette észre, hogy elszökött még egy nehéz könnycsepp, ami felszántotta az arcát, gyengéden és selymesen, könnyedén gördült az állvonaláig, ahol megcsillant a félhomályban. Nm bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Végigsimítottam nedves arcán, ahogy a mellkasomnak dőlt. Szívem szerint sosem engedtem volna el többé, de tudjuk, hogy a szívem nincs most alkuhelyzetben.

- Vásárolni? Hát... – egyáltalán nem volt az én stílusom a vásárlás, sőt, kifejezetten rühelltem. Legalábbis azt, ahogyan a nők vásárolnak. Én általában csak bementem a boltba, elmondtam, mit akarok, és perceken belül kiszolgáltak. Ehhez képest a nők bemennek, felpróbálnak egy tucat ruhát, felét csak azért, hogy megbizonyosodjanak, nem fogytak, vagy nem lett nagyobb a mellük, és továbbra sem áll jól a dekoltált blúz. Nem volt hozzá türelmem, és bevallom, most sem akarta egy porcikám sem ezt a...plázázást. De Gaiáról volt szó. – Végül is elmehetünk. Szeretnél valamit vásárolni vagy...? – eléggé bénának tűnhettem, de őszintén akartam, hogy jobban legyen. – Biztos, hogy nem akarsz itt maradni és pihenni? Maradok veled, itt alszom, ha szeretnéd. Csak nem akarom, hogy... – az arca szomorú volt, meggyötört, kimerült. Olyan volt, mintha Tarah-t nézném, miután lefektette Ginát részegen, feltakarította utána a hányását, és nekem nem szólt, hogy segítsek, mert nem akarta, hogy aggódjak miatta vagy Gina miatt, szerinte elég volt nekem a kezelés, és azzal kellett foglalkoznom, hogy megfelelő tempóban lábadozzak. Gyűlöltem Gaia apját azért, amit a lányával tett, amin keresztül kellett mennie miatta.

- Biztos, hogy ne segítsek itt valamit? Ha ennyire nem szeretnél itt lenni, akkor alhatsz nálam is – ajánlottam fel, és megsimítottam a combját, többször is. Elszakadt a vékony kis nadrágja, szinte mindig ebben van itthon. Nagy tenyeremmel végigsimítottam a térdén is, mintha csak kézrátétellel gyógyítani lehetne a ruhadarabokat, aztán újra az arcát cirógattam. Olyan törékeny volt és védtelen, mint a frissen kibújt szeplős hóvirág. Ha megtehettem volna, az ölembe vettem volna, és magammal vittem volna egészen hazáig, hogy minden gondot elfelejtsen, hogy soha többé ne sírjon, mert ő ennél sokkal jobbat érdemel, akárcsak Tarah. Nem tehettem, és ezt is gyűlöltem, de önzőség lett volna magamhoz láncolni, hiszen sosem tudhatom, mikor jön elő újra a kór.
- Gaia, el kéne költöznöd – suttogtam a fülébe. Mámorító volt az illata, még így is, hogy tisztítószertől bűzlött.

Winters persze sokszor funkcionált kollektív kistestvérként, inkább abból a fázisból, amelyben még használható férfi és női szárnysegédként is, ahogy számtalanszor igyekezett megtenni Hörknek ezt a szívességet - mivel egyikük sem állt az érzelmi kapcsolatok terén a szellemi magaslatokon, ha szerette is volna, hogy a fiú boldog legyen valakivel. Tulajdonképp valószínűleg ő akarta jobban is, erről árulkodott, hogy olykor azért kilépett a kollektív kistestvér fiú-gardróbjából, és ilyen-olyan okokkal megpróbált kitérni az érzésekre, vagy épp hiányukra, de Mo után Hörk úgy zuhant alá az alkoholizmus mély gödrébe, hogy bőven elég nehéz volt szinten tartani, egészséges párkapcsolatokról meg ő is legfeljebb olvashatott csak.
Most nagyon igyekszik úgy kamillázni, hogy abból majd valóban a vásárlás felé terelhesse a helyzetet - Hörk ugyanis nem is sejtette, milyen jó bódét fedezett fel, fúziós ázsiai-mexikói konyha, és persze nemrég hozták ki a szezonra a legjobb ütőket is, hogy a muglisportokban használatosakról ne is beszéljünk.. Volt valami olyan sanda gyanúja ugyan, hogy Hörk megpróbál majd kihátrálni a dologból, pedig az érdeklődésük általában megegyezett, ha időtöltésről volt szó, és ő amúgy is a ruháit hordta - meg Iggyét, és hasonlók - tehát nem fenyegetett a veszély, hogy hirtelen őrülettől vezérelve elrángatja magassarkúkat válogatni.

- Aha, azt hiszem, szeretnék pornót venni. A kedvenc vibrátorom is tönkrement már, esküszöm, az az extra teljesítmény egy nagy hazugság, egy ló sosem fáradna el így. - jegyzi meg mellékesen, és bár nagyon szeretne felnézni, hogy figyelje Hörk arckifejezését, biztosan tudja, hogy úgysem tudna nem röhögni teli pofával, így hát inkább kivárja a csattanót, és alázatosnak tűnő testtartásban vizslatja a lyukat magán - De nem szeretnék elköltözni, itt már olyan jól betanítottam a szomszédokat rá, hogyan élvezem leginkább.
Nem kifejezetten szeretne most Popsról beszélgetni - igazából gondolni sem rá, bőven eleget fejtegette már Hörknek edzések után átöltözve, hogy reméli, nem arra ér haza, amire most, túl sokszor verte már le azt a kurva tükröt a lépcsőfordulóban, és most ez az a félóra, amikor ezt realizálja, megfogadja, hogy nem teszi vissza, de nem lesz legközelebb, ugye, úgysem lesz.. A következő legközelebbig el lehet hinni. Feláll a lépcsőről, rávigyorog Hörkre, és magához inti a féloldalasan felakasztott kabátját a fogasról, ami azzal a lendülettel le is szakad, de ezt már nem is veszi észre ezek után.
- Na gyere, Hugh Hefner emlékköntös, megmutatom, hogy csináljuk mi itt, a tanyán. Utána pihenhetünk, meg alhatunk, habár azt hiszem, mikor legutóbb vodkáztunk, megfogadtuk, hogy azt csak akkor fogunk, ha meghaltunk.

Egy pillanatra, bevallom, enyhe sokkot kaptam a pornó és a vibrátor beszerzési tervétől. Minek kellene Gaiának pornó? És egyáltalán vibrátor! Az a...az a rezgő...na az! Azt minek?! Meglepettségemet ki kellett fejeznem, bár igyekeztem csak úgy tenni, mintha ez tök rendben lenne, és épp arról társalognánk, hogy csokit együnk vagy nyalókát. De aztán csak elnevettem magam.
- Minek neked pornó, Gaia? – furcsa mosoly volt az arcomon, és nem tudtam, hogy most nevethetek-e, vagy komolyan gondolta ez a lány. – És az a... Mióta van neked vibrátorod? De leginkább – vigyorogva közel hajolok hozzá – honnan tudod, hogy egy ló mennyire fárad el?

Hátha ettől egy kicsit jobb kedve lesz, bár ilyenkor általában ő volt az, aki látszólag hamarabb túltette magát a negatív élményeken. Én mindig jobban aggódtam érte, mint ő magáért, legalábbis saját maga előtt is próbálta leplezni, hogy semmi sincs rendben, de tényleg semmi. Én sosem tudtam úgy tenni.
- Olyan lökött vagy – magamhoz húztam, és gyengéden, de szorosan öleltem át. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezek közül bármit komolyan gondolt. De talán kicsit akartam is, hogy pornót és vibrátort vásárolni menjünk, ahelyett, hogy valójában egymás nyakában szenvedünk felváltva. Persze ez elkerülhetetlen volt, amióta ismertem őt. Már a legelső találkozásunknál is úgy csillogott a szeme, ahogy másnak nem. Másképp, mint Moiráé. Az ő tekintetében mindig valami más volt, valami kiismerhetetlen és mégis ismerős. Eleinte féltem is közeledni hozzá, ijesztő volt, amit láttam benne, majdnem olyan ijesztő, mint Tarah szemébe nézni. Azóta meg csak egyre nehezebb. Már nem csak azt az elárvult kicsilányt akarom megmenteni, hanem annak a gyönyörű nőnek a nyáron vagy síráskor előtűnő szeplőit akarom megtáncoltatni, mellkasomhoz szorítani az időnként férfipulcsikba rejtett kebleit, elalvásig simogatni, amikor rémálmoktól fél.

- Óvatosan, te lány! – szóltam utána, amikor felállt, és valósággal letépte a kabátját a fogasról. Egy ideig csak néztem, ahogy öltözködik. Békésebbnek tűnt, mint amikor megérkeztem, és ez engem is némi megnyugvással töltött el. – Hugh Hefner emlékköntös? Nem vagy te kicsit szemtelen? – mosolyogtam rá, aztán én is felálltam, és leemeltem a dzsekit a lépcsőkorlátról. – Miért, mi bajod az együtt alvással? – felhúzott szemöldökkel vettem fel a kabátot, aztán odaléptem a hátához, és elővettem a pálcám. – Ne mozdulj! – rászegeztem, és egy apró mozdulattal beforrasztottam a szakadást a kabátján. Kinyitottam az ajtót, majd vigyorogva félreálltam. – Csak utánad, vibrátor-hercegnő!