"A Tündérkirály hív, suttog, csalogat..."

Rhea & Luther

Ím eljött a várt szünet az iskolában, így Rhea lányom hazatér, hogy beszámolhasson nekem jellembeli kivirágzásáról. Hallottam pár igen büszkeséggel eltöltő pletykát róla, így magamhoz mérten egészen vártam a családi együttlétet. Persze két fiam csúfos leszereplése után óvatos és tartózkodó lettem a félszeg örömökkel szemben, azt sem zárhatom ki Rigel vette rá Húgát, hogy tegye meg mindezt az én bosszantásom végett, ám elvetettem ezt a gondolatmagot. Rigel túl agresszív, ösztönlény és kicsinyes egy ilyen kiforrott tervhez, Richard meg csak túl muja. Az a szánalom...
Minden esetre jelen esetben gyorsabban kiderül minden és elejét vehetem a dolgoknak. Ha Rhea lányom mégsem elég erős akaratú hogy tovább vigye a Nagyúr eszményeit és elveit, akkor a nemsokára szervezett próbán elbukik. Ha megfelel, nos... akkor végre méltó utódot tárhatok fel halálfaló társaim előtt, hogy majd Rhea is közölünk való lehessen. Nem is tudnék nagyobb büszkeséget elgondolni, mint hogy lányom méltó örökségére és megtisztítja a mocskos korcsoktól társadalmunk. Férj jelöltetek is kutattam, felmerült bár ígéretes név, mint a Black vagy Rovel, esetleg Runcorn... de még alaposan körbenézek, mert ez Rhea-tól független így lesz, feleségem sem szólhat bele természetesen. Mikor hallom szorgos lépteit lépcsőkön szaladni, majd betérni a nappaliba elégedett mosollyal mérem végig gyermekem. Szeretem a pontosságot, a maradéktalanságot!
-Végre itthon, nem de leányom? Anyád most nincs itthon, de magunk között mondva, talán jobb is így. - Mutatom kényelmesedjen el, csettintek a házimanónak, hogy szolgálja ki úrnőjét de íziben, mert megint véresre szaggatom a hátát az átkommal! Mihaszna csürhe.
-Mindenek előtt mesélj pár szót hogylétedről. - Ülök le újra, beleízlelve a kellemes, telt ízű konyakba. Lestrangetől kaptam pár hete, nemes gesztus volt, a sárvérű fattyú miatt kaptam, igazán nem tett semmit, szinte örömömre szolgált volna, ha nem az Avery nevet viselte volna... Egyszer még Richardot is úgy megkínzom, hogy másra se legyen képes csak bőgni és átkozni magát, miért született ekkora selejtnek. Édes muzsika lenne a véget nem érő artikulálatlan ordítása!

Hazajönni egészen más illat most, mint korábban - pedig változatlan a ház, hallgat minden, aminek mozgásban kellene lennie, nem omlott össze a homlokzat, mint néha álmodta, karikás tekintetét tenyerébe rejtve olykor a tanórák alatt, nem omlott, dehogy omlott, erősebb vár az, és lovagja ezek szerint mégsem bízik benne annyira, hogy ne féljen a következményektől. Végül is az élet, maga Anakné nem megbocsájtásáról híres, a liberalizmus zászlója pedig mindinkább ráteríti magát házukra, annak minden pozíciójára: vagy csak képzeli, mert nem szokta ezt az illatot? A hideg folyosónak van ilyen, melyen gyerekként végigsétált apja szobájáig, és eljátszott a gondolattal, egyszer leülhet mellé, nem helyére, és akkor büszke lesz rá - igen, annak van ilyen illata, amikor elhisszük, mindent megtehetünk, csak idő kérdése.
- Anyám függősége aggasztó méreteket ölt, apám. Segítségre van szüksége, szakszerű segítségre, ami most, hogy a Mungó a Nagyúr befolyása alá került, mindennél jobb hatással lehetne rá. - nem is teljesen gondolja át, mit mond, ő most a gyermek Rhea, aki páncélt álmodott magának, hiába haszontalan rengeteg átok ellen, van valami megkapó, elbűvölő a lovagok történeteiben, és ő mindig azt csodálta jobban, aki cselekszik.. Hogy az anyja gyógykezelésre ítélődik általa, hát annyi baj legyen. Egy újabb megerősített védvonal, amíg ott épül, addig sem végezheti ki az apja hirtelen haragjában, és nem arra érkezik vissza, hogy új asszonyt hozott a házhoz távollétében. A problémát meg nem oldja - és az ő szemszögéből az anyja hirtelen eszmélése és trónra való visszaülése határozottan nem kívánatos - de annyi időt nyer ismét, hogy az iskolába megnyugodva térhessen meg. - Remekül vagyok, apám, csak bosszantott az iskola belterjes, liberálfasiszta légköre. Teljesen nyíltan részesítik előnyben a sárvérűeket a varázstársadalom többi gyermekével szemben, és erre biztatják az ott nevelteket is. Nem szoktam hozzá, hogy lábbal tiporni lássam hagyományainkat..magukat felvilágosultnak nevezőktől.
Hogy igaz-e meggyőződése, úgysem kérdezi majd soha senki, lényegtelen is, tulajdonképp súlytalan, valahol ironikus, de ő sem gondol vele: minek pedzegetni azt, ami úgy lesz akkor is? A vérelmélet önmagában ostobaság, legalábbis annak genetikai vonulatai, de ha ez most a boldogulás útja, ha ez áll legközelebb ahhoz, amiben nevelték, inkább ez, mint a negédes bájolgás, amelyből nem vette ki részét. Az pedig, hogy a sárvérűek, és az őket támogató réteg döbbenetét fejezi ki, amiért ragaszkodnak hatalmukhoz, egyenesen nevetséges - évszázadok nem lesznek semmivé, csak mert páran muglit kívánnak játszani.
- Édesanyámmal kapcsolatban.. tartok tőle, hogy tudomásomra jutott, már a fattyú Avery-Lestrange gyermekekkel is igyekszik kapcsolatot kialakítani. Valamit tennünk kellene, apám, mielőtt elméje teljesen elborul, és még nagyobb szégyent hoz nevünkre.

Rhea & Luther

Ahogy elkényelmesedve ülök és hallgatom leányom felém intézett szavait anyját féltve arcom sem rezdül. Kóros állapot, valóban, de nem a bor teszi, hanem valami lelki burjánzás, elfajzás, szánalmas gondolatmagok szerelemről és megbocsátásról fiaink felé. Nevetséges...
-A Nagyúr nem kegyelmez a gyengéknek. Így is odaküldenéd? - Nézek rá rezzenéstelen arccal, nem olyan rossz ötlet, bár becsületemen esne csorba, hogy nejem ennyire selejt, csak ezért nem küldöm a végzetébe, egyedül. Máskülönben már rég ott lenne, úgy gondolom. Így szép csendben múlik el az itthon homályában, sok vizet nem zavarva, főleg nem a Nagyúr és az én vizeim. Persze faggatom arról is miképp érzi magát, milyen a közérzete, noha letisztult udvarias gesztusnak hathat, de tudni akarom ereje teljében van, úgy akarom próbák elé állítani. Azaz ezek nem is próbák, egyszerű élethelyzetek, amik megmutatják valóját és gondolkodásmódját, ennyi az egész. Szavai nyomán persze bólogatok, nem hiába menekült abba a fertőbe dolgozni idősebb volt fiam, egyértelmű hogy oltalmat remél a mágiával átszőtt falaktól. Micsoda ostobaság!
-Szembesültem ezzel a ténnyel én magam is. Örvendetes hír, hogy hamarosan bevégzed tanulmányaid ott. Ha mást nem arra jó míg ott vagy, hogy szemmel tartsd a sárvérű mihasznákat, majd egy szép napon elhozd nekik a megtisztulást. - Enyhe mosoly kúszik arcomra, elképzelvén ahogy lányom büszkén vérüket veszi, mert nem gondolnám egy egyszerű halálátok megtenné, ha valóban az én lányom örömét fogja lelni szenvedésük édes zörejeiben.
-Igen? - Emelem tekintetem újfent leányomra, hiszen anyját emlegeti. Aztán komorság telepszik rám, szóval próbálkozik. Nevetséges.-Azt a korcs fattyút úgy megkínoztam, hogy ha van egy csöpp esze önként veti le magáról felmenői dicső nevét, melyre méltatlan. Idősebb bátyád is megfenyegettem, hogy a félvért megtarthatja ha a sárvérűt kitagadja, persze ismered petyhüdt lelkivilágát, bőgött. Rigel miatt van még egyben, de... Ő sem óvhatja a végletekig. Eleanore pedig... jóanyád nem csak vele hanem bátyáiddal is. Ő is választási lehetőséget fog kapni hamarosan, hiszen ha nem velünk van, akkor ellenünk. Ha ezt nem látja be nos... nem kezeskedhetek érte tovább. - Persze azt még nem döntöttem el, hogy megölöm vagy csak elhajtom, de utóbbi esetén még a feleségem maradna és nem tudnék újranősülni, ami némiképp probléma. A legjobb lenne szimplán megzsarolni, ha ennyire ragaszkodik fiaihoz, akkor tegyen értük, marad ájtatos feleség és nem kínzom és alázom meg őket ok nélkül. Richardot ráadásul annyira könnyű... egyszerűen azt hazudom majd én béreltem fel azokat akik megverték, részletekbe egyszerűen nem megyek bele. Láttam hogy valaki megverte, édes kép az emlék foltos arcáról, felszakadt szájáról. No meg azt a Dixon nevezetűt is bárhányszor meggyötörhetem, míg eszét nem veszti és futóférgek agyi szintjére nem süllyed, de szép befejezése lenne élete satnya kis ponyvájának!

Ha anyjára gondol, sosem egyértelmű az első megvetés, az első ellenszenv mögött a valódi mérték, amivel mérnek: sajnálja inkább, amiért jelleme sosem lehetett egyenrangú a korlátai miatt, ahogy őt sem látja másnap az apja, csak mint eszközt, ami alkalomadtán megoldhatja egy problémáját, vagy viseltessen iránta gyűlölettel, mert bár az életét is tőle kapta, félig csak - mindig előbb jár majd, mindig ő lesz a feleség, bármit tesz is meggondolatlanságában. Akár ki is maradhatna a bírák sorából, de apja épp most teszi részessé kettőjük házasságában, épp csak felelősnek nem nevezi, mert visszahallja tőle eszméit, de ahogy az anyjának, neki sincsenek kétségei tényleges szándékairól. És ahogy az anyja nem lépett ki a férfi árnyékából, ő sem fog, talán épp ugyanazért: mert szereti.
Most is szereti, miközben leül a kijelölt helyére, kezébe veszi a csészét, amivel a manó besiet, tekintetével kóstolgatja, mintha ez egy olyan helyzet lenne, ahol megismerkednek egymással, mintha nem mint valakik hibáját helyrehozni ültették volna le most, kortyol is egyet elmélyülten, addig is tart az illúzió, hogy most ketten vannak, magukban.
- Nem hiszem, hogy bántanák. Lestrange felesége is gyenge jellemű, ha kényszerből gyógykezelnék, anyám helyzetét is megértenék. - keresztbe veti egyik lábát a másikon, a karfára könyököl, igen, most egészen úgy látszik, mintha ő is felnőtt volna, mintha együtt terveznének valaki ellen, édes a pillanat, ha a teája maga nem is az. Lopva a manóra pillant, aki még távoztában elkerekedő szemmel jön rá, hogy elfelejtette a mézet, de a ház legfiatalabb lakója nem tartózkodott itt eleget hozzá, hogy ez bokros teendői között ne menjen ki a fejéből.. Rhea nem teszi szóvá, visszafordul az apjához, csak az ajtó csukódását hallja. - ..és akkor mi lesz édesanyám sorsa? És mi az enyém, apám?
Hirtelen kérdés, az utána beálló csendből nem vesz levegőt, kivárja az ítéletet - ha menten meg is fojtja érte, akkor is szeretni fogja, ehhez kétség nem fér, de talán jobb most meghalni a keze által, akár csak átvitt értelemben is, mint esetleg később osztozni a kollektív ostobaság bűneiben. Ő végül is itt sem volt, hogy anyja vérárulókat nevelt, vagy azzá lett, nem köthető hozzá, de ha valóban bevégzi, az rá is komoly hatással lesz, még vádolni sem lehet érte a családfőt, ha a becsületét menti az ő ellenében. Pedig annyi minden lehetnék még - gondolja, és ölébe veszi a még forró, de üres csészét, ilyen pillantást vet a férfi arcára is, az övé kipirul az ital után. Azaz, annyi minden lehettem volna, ha nem épp téged szeretlek, apám, de hát így alakult.

Rhea & Luther

Figyelmesen hallgatom egyetlen leányom véleményét, miszerint a Nagyúr kegyes, nem végeztetné be asszonyom sorsát csupán kezelni próbálná azt. Érdekes elgondolás hogy vajon miképp kezelnék. Nem feltétlenül úgy ahogy az számomra a legkedvezőbb lenne, esetleg imperio-val tennék határozott jellemé, ami számomra kicsinyes megoldás. Mégiscsak a feleségem és nem volt vele gondom, nem vagyok én szörnyeteg, noha Rhea érvelése logikusnak tetszik. Figyelem a manó esetlen ténykedését, feltűnik hogy félve néz vissza reánk, a tálcára, egy szempillantás alatt veszem sorra mi került rá. Hmpf, pont pár hete faggattam ki leányom szokásairól, hiszen ha kedvében próbálok majd járni alap, hogy tudjam mit hogyan szeret vagy épp utál. Rhea úgy fest nem tartja most fontosnak ezt az apróságot, de neki is meg kell tanítom hogy rend a lelke mindennek. A manó kissé megnyugodva fordít hátat és sietne el, ha nem kapnám elő a pálcám míg lányom kérdez és suhintanék egyet.
-Defodio! - A manó ordítva jön rá hibázott, hátán korbácsütésszerűen jelenik meg véres csíkban egy hosszú seb, hiszen levedlettem rég hogy csupán tárgyakra használjam, a manó is csak egy eszköz, semmi több. - Legközelebb mindent hozz, amit az úrnőd kér. Kotródj! - Mocskos manó, még erre sem jó, eszetlen barmok ezek is. Elteszem a pálcám és válaszolok leányomnak, átgondolva újra a dolgokat, összegezve magamban és mérlegelve a hallottakat.
-Anyáddal elbeszélgetek, mielőtt inni kezdett értelmes asszony volt, hacsak az alkohol el nem emésztette józan gondolkodását, akkor helyesen fog cselekedni. De hagyjuk is anyád, Te fontosabb vagy. - Ha valóban méltó nevemre, akkor semmi hazugság nem lapul szavaim mögött.
-Arra gondoltam elkísérhetnél egy találkozómra. Úgy hiszem bizonyíthatnád rátermettséget és kamatoztathatnád az eddig tanultakat. Kérlek fogyaszd el a teát, melegedj át aztán indulhatunk is. - Logikusan nem kérem, hanem utasítom, de nem érzékeltem eddig felőle ellenállást így kétlem épp most kezdené el. Szerzünk némi információt, átadhatom tudásom Neki, kellemes családi kirándulás London eldugott zegzugába, ahol várnak már minket.
-És Rhea... sose hunyj semmilyen hiba felett szemet ha valaki alád tartozik. - Utalok vissza a manóra, ha valaki büntetést érdemel, büntesse, mert el fognak kanászodni és utána már nem lehet a gyomot kiirtani csak nagy vesződések árán.

Pedig dehogy fog - gondolja, és minden erejével küzd, hogy kiüljön arcára az efölött érzet heves indulat, dehogy fog, mindig lesz, aki oly árakat szab majd, amelyeket lehetetlen megfizetni: itt adózni kell a liberalizmusnak, ott főt hajtani az empátiának, és mikor volt ő képes valóban erre? Gyűlölet nélkül, de úgy figyelte társait, mint aki régi könyvet lapozgat, és nem érti, hogy vehetett ilyen fordulatot a jól ismert történet, mikor döntött úgy az író, ezúttal mindent tönkretesz, amit ismernek, amit megszoktak. Az új nem mindig jó - és ha egyikünk sem élhet többé a régi világában, gondolja, aztán válaszol csak, ez a hatalom illúziója, most épp nem több annál.
Szeme sem rebben az átok láttán, félre sem pillant.
- Köszönöm, hogy így gondolja. - de most is tönkreteszi valami a szeretetét, a megbecsülését, most is árnyékot von valami a felhőtlen örömre, nem tartható ez az állapot, már belopta magát a kétség kettejük közé, elvégre akármilyen jó gyermek is lehet, az örökös biztosan nem, habár nem lenne egyedülálló az aranyvérűek körében, főleg ha híján maradnak az alkalmas férfiaknak. Vajon ha előre figyel, lépései pontosan a vonalon belül maradnak, elérheti, hogy hozzá ragaszkodjon minden körülmények között? A forró italt pedig úgy viseli, mintha tűzzel etették volna születése óta, nem tudja, hogy áll a kérdéshez az Avery-család többi tagja, de aki belülről forrong vágyakozva évek óta, nem sérül az elemek ártásától. - Én készen állok most is, apám. Bármit is parancsol, szeretném bebizonyítani, hogy a bizalma nem alaptalan velem szemben.
Feláll ültő helyéből, leteszi az üres csészét, és várakozón egyik lábáról a másikra áll - ha most elragadja, és soha nem tudja meg senki, mi történt vele, akkor is boldogan hal meg, de ez kevésbé valószínű: persze lénye egésze nem élheti túl azt, ami következik. Álmodott olykor róla, hogy próbák elé állítják a másik kettő hűtlenségének ellensúlyozására, és a mérleg nyelve időnként felé lejtett - a sikoltozva ébredést csak az apja emléke feledtette el, és hogy azt képzelte, ezek az ő ujjai mélyen. Ha most belepillantana a fejébe, nyilván a manó sorsára jutna, holott a nyelve hegyén az igazság még az apját is megállásra késztethetné: hol máshol látott méltó férfiképet, akár csak megfelelő társaságot rajta kívül? Így jár minden nagyúr, aki remek példaként jár elöl, az egyiknek tükröt mutat, melyben féregnek tűnik fel, a másik örök imádatát pedig óhatatlan ellopja.. Kedvesen mosolyog, pálcáját a combjára erősített szíjakból kiszabadítván készül kettejük rég várt kirándulására. Bármi is esik majd meg, nem felejti el, kiért teszi mindezt - hangjában az imádságot oly könnyű egy gyermek hűségének hallani, leplezni sem kell, hogy elpusztulna egy birtokló mozdulatáért, egy kisajátító mordulásáért.
- Rendelkezzen velem, apám.

Rhea & Luther

Leányom jól leplezi micsoda viharok dúlnak a felszín mélyén, mélyen a tiszta vízfelszíne alatt. Családi vonás, csak mindenki másra használja ezt a képességet. Feleségem például arra, hogy megőrizze az Mrs. Avery álarcát, tudom jól, de hagyjuk is most a romlott méhű feleségem, hátha nem minden hozott gyümölcs férges. Biccentek, néma elismeréssel adózom a tea gyors elpusztításáért és lelkesedéséért, ami kimozdulásunk illeti. Nincs ellenemre, hogy véremmel mozduljak ki a ódon családi ház falai közül. Mióta Apám elhunyt kevés méltó társra lelek, aki viseli az Averyk méltó büszkeségét, kiérdemelve azt.
-Ám legyen. Induljunk. - Hagyom meg, hiszen már talpra szökken, izgatottan mintha csupán ötéves volna és tudná holnap karácsony az ajándékok pedig a szekrényben lapulnak és engedném, hogy egy pillantást vessen rájuk, mi kerül holnap a fa alá. Hagyom hogy magára kanyarintsa köpenyét, én is felveszem saját hosszú, ébenfekete talárom és kezem a vállára helyezve hoppanálok egy kietlen zsákutcába London túl felén. Mugli-övezet, én tudom jól, de pont ezért tudunk zavartalan ellenni, édes tudatlanság, a barmok áldásos csőlátása, hiszen ha nem akarjuk nem látnak, nem hallanak azok semmit sem.
-Gyere. - Utasítom, hogy kövessen, majd benyitok az ebből az utcából nyíló mállott vakolatú épület megviselt ajtaján. A lakás rozoga bútorai varázslattal a falhoz vannak préselve, egyetlen szék maradt elől, rajta egy Rheanál nem sokkal idősebb lány ül rajta. Csapzott haja kusza összevisszaságban rejti könnyáztatta arcát, ami nem valami csinos, tegyük hozzá. A falakon mágia ül, mely elnyomja a kifelé settenkedő sikolyokat, szuszogásokat, beszédfoszlányokat.
-Üdv Zachary! Megjöttünk. - Üdvözlöm a férfit, aki széles vigyorral mustrálja leányom, végtére is az én vérem, természetes, hogy megakad rajta a szeme. -Ha mindent előkészítettél akkor távozhatsz is, innen átvesszük Rheaval. - Nem kimondottan zavar hogy itt van, de egymagam kívánom felmérni lányom hűségét. A férfi persze nem így gondolja.
-Inkább maradnék. Láthatatlan. - Mindig elfelejtem mennyire imádja nézni mások szenvedését, kár lenne elragadni a kutya szájából a félig megmarcangolt csontot. Bólintok és kezemmel finom mozdulatot téve átadom leányomnak a prédáját.
-Nos kedvesem, az előtted ülő volt iskolatársad hallgatózni próbált egy fontos beszélgetésből, ami cseppet sem rá tartozik. Hova tovább, ügyünk megveti és buzgón szorgalmazza, hogy keveredjünk a varázstalanokkal, ami önmagában is förtelmes elgondolás, gondolom egyetértünk. Kérlek, mutasd meg mit sajátítottál el az iskolában, használhatsz bármit, ami kedvedre van, próbálgasd szárnyaid ha gondolod, míg kideríted mennyit tud. - Ha elbukna én természetesen megkínzom a leányt úgy, hogy csicseregjen édes üvöltő kakofóniában, de ez jó alkalom hogy Rhea megvillantsa elhatározását felém és ügyünk felé. Hovatovább a leány egy évvel idősebb nála, hollóhátas volt talán, félvér... félig rohadt, félig érett. Így rendelkezem feletted gyermeken, mihez kezdesz?

Fawcett, szól a hang az emlékezés ízével a fejében, Fawcett a neve, és egy élettel ezelőtt ismerte, látta a folyosón a lányt, amint az hevesen vitatkozott egy társával a vérelméletről, miközben nagy lendülettel gesztikulált - végigsiklottak egymáson csupán tekintettel, London pillantott a nem is igazi Párizsra, és várta valami ügyetlen izgalommal, vajon megszólítja-e, vajon van-e mersze rávetíteni az elméleteit, mert ki lehetne nagyobb zászlóshajójuk, mint az egyik leghűbb család leánya? De Fawcett is érezhette, most illene tanúbizonyságot is tennie, ha már elveit kinyilatkoztatta, sokára nyúlt a feszült csend, míg beharapta az ajkát és valami lemondással azt mondhatta: "oké, de nem vagyunk egyformák.. "
Aztán nem látta többet, hogy a közelgő szünet, vagy különböző óráik tették-e, kinek számít, de hogy most találkoznak újra ebben a lehetetlen helyzetben, egy helyiségben, ahová nem világít be az a satnya emberség, ami a legutóbbit gördülékennyé tette.. arra számított, a maga képességei kerülnek mérlegre, ha apja vizsgáztatni akarja, ebben a feladatban nincs dicsőség egyikük számára sem. Védtelen, megfélemlített, fegyverétől megfosztott áldozatot kínozni azért, amit már magától is odaadna, csak hogy futni hagyják - pedig szinte belesült a rajongásba, ahogy együtt siettek, megint játszhatta, mintha együtt lennének, mintha férj és feleség engedne egy meghívásnak közösen, a borongós napok bearanyozza a másik közelsége, aztán azon a kanapén szeretkeznek, ahová mindig elképzelte, és ahol mindig az anyját látta ülni nagy higgadtságában, hát nem lehet ezt nem megbecsteleníteni, nem tönkretenni a látszólagos rezzenéstelenséget..
De Fawcett kínzására csak azért kerülhetett sor, hogy őt felmérjék - gondolja, nem tétel ő a nagy emberek között, akár egykori, mára halott bátyjai gyermekei is ülhetnének itt, biztosan több mindent mondhatnának, elveik is több térhez, megértéshez jutnak, és amúgy is minek idáig menni, elég a fenyegetés, a zsarolás, a jókor adagolt gyötrelem, megfosztani őket szabadságuktól, jogaiktól, majd mindentől, amit szeretnek mennyivel tovább vezet, mint most átkokat dobálni, amelyeket amúgy sem azért és úgy adtak a kezébe, hogy ártson vele. Fawcett csak miatta van itt, érti meg, és ő nem köteles azt az utat választani, amit most mutatnak neki, letérhet róla, elindulhat a szomszédoson, anélkül, hogy feladná elveit: anélkül, hogy könnyűnek találtatna.
Volt testének egy olyan rétege, amelyről nem beszéltek - nem képzeték, nem pedzegették, ha tudtak is róla, úgy kezelték, mint ahogy vörös volt a haja, kevesebb tisztelettel vagy érdeklődéssel, mint ahogy Avery volt a neve, tulajdonképpeni semmiség, súlytalan apróság volt ez a pont, amit most megérintett - Fawcettnek volt egy szerelme, egy sárvérű, aki akkor valóságos hadseregként ellenkezett arra a kijelentésére, és aki megragadta a vállát, magával vonszolta a folyosón előle, mielőtt talán egészen elmereng a láttán a korábbi hevületén. Úgy tűnik, meggyőzőbb volt, mint Fawcett saját magával kapcsolatban, a fiú zöld szemei gyűlölettel teltek fordultak még utána, amikor eltűntek a kanyarban, és most biztosan csak tovább telítkeznének, ha tudnák, ő ellopja őket, a két férfi előtt felölti a testét a magáéra, ritkán használt metamorf-énjének kinyitja az ajtót, amit máskor nem szívesen. Azt mondta az apja, használhat bármit.. és mennyivel kisebb felelősség, ha szívszerelme ejti azokat a sebeket, mintha ő tenné, akivel egykor részben talán, de elfogadóak voltak.
- Emlékszel arra a bűbájra, kedvesem, amelyet a szakkörön tanultunk...? Amiről megkérdezted, nem tölthetné-e meg az üres tómedreket valahol Afrikában...? - férfi most ő is, zöld szemeit átadja a rideg számításnak, valaki más hangja mondja ki azt a bűbájt, amit azért találhattak fel, hogy ne szomjazzanak többé, és ami megtölti a lány tüdejét némi koncentrálása után, hogy aztán öklendezéssé nemesül a szemgolyó mélyén, őrült vonaglásban ér véget, amikor hirtelen megszünteti, és nem lepné meg, ha most kiadná a gyomra tartalmát. - River, mindketten tudjuk, hogy több is elfér még ott, és hogy mennyi minden oldódik a vízben. Előbb-utóbb te is, de az hosszú idő még.. most megkérdezlek egyszer, mit hallottál, ki biztatott, hogy hallgatózz.. és ha nem olyan választ hallok, ami tetszene, legközelebb türelmesebb leszek.

Rhea & Luther

Élvezettel szemlélem ahogy leányom szemében felismerés lángja lobban, míg édesebb lesz a félvér kesergése, ha ismerős-ismeretlen marokba szorul, feltéve ha Rhea rám ütött és nem híg vérű anyjától örökölt nagyobb részt. Nagyon könnyű, túl könnyű feladat ez, de pont ebben rejlik szépsége. Ha olyan lagymatag, mint Richard még ebbe is belekorcsosul. Ha olyan ragyogó elme, mint Rigel mutat valami fricskát is talán. Ha olyan mint én, akkor megkeresi a maga élvezetét az áldozat keserűségében, tovább gondolja, nagyban elemezve kinek árt közvetve azzal, amit tesz és meghempergeti lelkét a szenvedésükben. Feszült figyelemmel adózok irányában, szeretném megismerni lányom valódi arcát, noha tudom ez is lehet egy újabb ráfeszült bőrréteg amit a bátyja kedvéért növesztett, melyet egy váratlan pillanatban letép magáról mint Rigel is tette. Az asszonyi fortély sosem lebecsülendő, én pedig kétszer nem égetem meg magam ugyan úgy, de még hasonló mód sem!
Természetesen nem számítok arra, hogy leányom veleszületett képességével élne, oly ritkán használja tudtommal, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, pedig igazán pompás ritkaság ez. Érdeklődő szemlélődöm, hogy kinek az alakját vette fel és mit óhajt létrehozni vele, milyen reakcióra számít? A leány lélegzete szaporább lesz a hang hallatán, a zöld szemek láttán könnybe lábadnak szemei és összezavarodva pislogja ki a sós levet belőle. Aztán csak a köhögés, rejtett vizek felhányására marad ideje, ahogy kétségbeesve próbál megszabadulni a levegőt elzáró folyadéktól, ami elárasztja belülről hirtelen. Egészen gyönyörűséges látvány, bár hogy leányom miért férfi képében teszi még mindig nem világos, ám úgy sejtem így még gyötrőbb véget szán a halandó félembernek. Értetlen néz az áldozat a másik szemébe, szerelemmel vegyes gyűlölettel, vizes nyáltól csöpögő ajkakkal, elszántan, ámbátor reszketve. Ajkára harap, mintha erőt próbálna meríteni a hűvös zöld szempárból, kérdés mennyire sikerül majd neki. Állam simogatva mérlegelem, hogy sok van belőle belőlem, Rhea is érzéki kifinomultsággal tud egyszerű bűbájokat édes keserűség okozásra használni. Egyik hobbim ezen varázslatok méltóbb felhasználása, ahogy a Dixon nevű korcsot is meggyötörtem, noha túl gyenge volt, hogy igazán kiélhessem magam. Ez a lány csak félig rohadt, félig lehet bírni fogja a rá mért csapásokat. Örvendetes lenne, szeretném ha a bimbó, amit látok magam előtt szépséges virágba borulhatna! Akkor valóban elvihetném egy igazi kis vadászatra, lopott percekben gyötrelmet osztani bőkezűen a sárvérűek között a Nagyúr szent zászlaja alatt!

Ami történik - nem lehetek én, gondolja most, inkább csak sejti, elme nem fogadhat be egy ilyen határozatlan kis hangot, nem formálja azt bizonyossággá, és addig biztonságban van, leginkább biztonságban saját magától, a felismerés riadalmától. Vajon a sötétben érlelt, forró szélű vágyai hamisnak bizonyulnak mindenkor, mikor cselekvéssé kellene nemesítenie azt valami erősebb akaratnak? Mert ő nem élvezheti ezt az értelmetlenséget, nem azért, mert elvei mást mutatnak, azok nem berzenkednek a hatalom megkaparintása és megtartása ellen, és nem fodrozódik hideg a nyaka ívén sem, amiért ennek tanúi vannak - a vonások az arcán olyanok, mintha valaki tökéletest akarna festeni, vászonnak Averyék legkisebbjét felhasználva, pedig mindig biztos volt benne, hogy azért is olyan gyenge benne ez a képesség, mert nem engedné, hogy mások birtokolják akár percekre. Ül csak távol, nem is igazán figyel, érzékeli, hogy az apja elégedett lesz ezzel, igen, megugorja azt a lécét, közelébe sem kerül, hogy leverje, de élvezni.. élvezni csak őt tudja, hangját, elismerését, abba temetkezik majd, mert ezt az egészet más hajtja végre, nem ő, nem lehet ő.
- Jól van. - mondja az a hang, csak az egyik keze szorul ökölbe, és Rhea egy másodpercig biztos benne, hogy megüti majd Fawcettet, szétzúzza a dacoló arccsontokat, átrendezi azt, ami ellent igyekszik mondani, de aztán kilazulnak az ujjak, a nadrágjába törli őket. Nem tudja elfordítani végül a fejét - melyikükét? - és a lány minden testnyílásából víz kezd ömleni a pálcaintés után. Mosolyog, biztos benne, hogy az arca mosolyog, pedig a pusztítás mértékében nincs humoros él, nem szikrázik fel valami elégedettség sem, órákig is képes lenne ezt művelni vele, nem a hirtelen kielégülés öröme ez tehát, és mégis mosolyogni kell rajta, ha épp nem nevetni. Nagy dalnokok strófáiban nevetnek azok, akik az ő helyében állnak, akik szilárd víziója úgy ütközik a normálissal, hogy egyik vagy másik menten kicsorbul, de Rhea nem tudja.. nem biztos benne, melyikük az, és ő milyen mélységeket fog megjárni azért, hogy az apja csak egyszer, de magához szorítsa büszkén.
Jól van, ha Fawcett nem hajlandó vallani, ha nem teszi meg ezt a szívességet nekik, kénytelen lesz beváltani a fenyegetését - lezárja a száját, újabb adag vizet idéz a gyomrába, nyelőcsövébe, légcsövébe, az emberi tűrőképesség véges, határai közel lehetnek, ha egyszerre kíván az előbbi kiürülni, utóbbiak megtisztulni, de nincs hová, nem távozhat a felesleg, csak a levegő illan el, megfeszülnek a falak.. nem, az emberi testet nem arra tervezték, hogy túléljen ilyesmit. Fawcett alighanem megértette mostanra, hogy nem néhány heget kockáztat, emberi büszkeségét szemben a porba hanyatlással, hanem életét valami ebben a percben ostobasággal szemben. Beszélnie kell, miután kihányt magából mindent.
Rhea nem biztos benne, melyiküket kínozza valójában.
- Ki volt az? - teszi fel a rövid kérdést, elengedi ismét a mágia gyeplőjét, távozzanak hát a lassú, de gyötrelmes halált ígérő nedvek belőle. Mosolyog hát, inkább udvariasan, mintha teázni invitálnák, persze, kérek egy kis süteményt is, ráérősen összefonja a karjait, helyén van már, helyén ez a valaki, aki részben ő, részben azonban jobb lenne elfelejteni létezését, ha már elfogadni nem lehet. Az apja rég keresett fia, gondolja félig, erőtlenül, de mindegy is, akármi a neve, akármi módon nevezik majd, a lényeg: szeresse őt jobban mindennél, szeresse magáért. Szeresse akárhogyan.

Rhea & Luther

Egészen csodálatos délutánokat tud okozni egy olyan egyszerű program, mint a Nagyúr kegyére méltatlanok kínzása és szenvedtetése. Hogy ezt végre megoszthatom egy családtagommal, aki nem menten elájul belé valami felemelő érzés. Persze nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy teljes odaadással áldozzak a pillanatnak, bárhol lehetnek rejtett csapdák, fűben laposkúszó viperák, mocskos gyengeséget hirdető félszavak. A kis félvér dacossága látom pár másodpercnyi dilemmát szül lányomban, talán még idegessé is válik mélyen belül, de erről csupán keze ökölbe szorulása és elernyedése sejtet valamit. Megértem, bennem is szokott lenni késztetés arra, hogy önön kezemmel verjek értelmet a korcsokba, de az nem valami méltóságteljes, úgy hiszem erre lányom is pillanatok alatt rájön, igazán dicső. Ámbátor vajon meg meri hozni a szükséges döntést, betartja-e fenyegetését? Megismétli a gyötrést durvábban? Képes rá meginogás nélkül? Szinte tapintható a feszültség ami megüli a levegőt, de igen. Képes rá, fenséges könnyedséggel zárja el a szájat, orrán keresztül szökik így némi víz más út nem lévén a légzőszervekből. Azt hiszem némi impozáns kék árnyalatot is ölt a kedves delikvens, majd mikor száját újra okádásra táthatja el nem múló reszketéssel teszi, még fuldokolva, szörnyülködve, hogy volt iskolatársa megtette, megtette! Hát persze hogy megtette Te kis féreg, az én lányom, kevesebbet nem is vártam volna! Némileg lazul testtartásom, könnyedén dőlök félszegen a falnak, hiszen megtörte a lányt, az első ellenállását bizonyosan, a fulladásos halál felmérések szerint gyötrelmeket tekintve listavezető. A lány érezhetően nehezen beszél, talán a nagy erőlködésben sérült valamije, nem kár érte, amíg legalább nyöszörögve kinyögi amire szükségünk van.
-Talán... Shunpike éhhs...Jugson... - Nyelése nehézkes, hangja akadozó és elgyötört, nagyon helyes, remélem nem javul a helyzet majd, ennyi pont elég hogy beszéljen, de ne élvezze. Figyelemmel kísérem lányom, mit reagál, elégséges-e neki ez, szórakozik még kicsit, esetleg más is érdekli, nem okvetlenkedem közbe, megtörné a varázst. A lány persze némán sír, torka egyre fájdalmasabban szorul el, egész testében remeg, erőtlen igyekszik a széken fogást találni, támaszra lelni annak valós anyagában, stabilitásában, ám látszik nem képes a lányomra nézni, az arcra, mely jelenleg egy férfié. Annyira szánalmas ez a féllény is, már-már undorítóan az. Igaz még nem vizelt maga alá, emiatt talán adni kéne egy esélyt kibír még pár kört, persze kérdés Rhea mit óhajt cselekedni. Égek a vágytól hogy lássam!

Shunpike és Jugson, két egyszerű név, de bizonyára mindent megtenne, hogy most mentse magát, akár a látvány, akár az élmény elől, nem várhat tőle valódi, hiteles választ, érti meg, keresztbe fonja ismét karjait, lázasan gondolkozik valami használható után, mert nem elég a nyomás, ami a testre nehezedik, hazudni pedig a csönd is tud, ha akar.
- Mennyire vagy benne biztos? - csattan rajta a hangja, azaz a másik hang, ami a torkába költözött, mint sötét bírák a balladákban, úgy áll meg felette most, letekint, de az ő tarkója mögött nem sugárzik az igazságszolgáltatás, hallgat Fortuna, hallgatnak a könyörületet gyakorló szentek is bizonyára, azért hagyják most Fawcettet megérteni a szándékát. Tudják, hogy vannak rokonai, kisebb testvérei, őket elérni egy Rhea számára nem lenne oly kihívás, amit ne teljesíthetne, akár teljesen őszintén is bebocsájtást nyerhet a házukba, mellette pedig itt az egész halálfalói kollégium, ha kétségek is adódnának, azokat elfújja most a bizonyosság. - Lehet, hogy te azt gondolod, mi itt vizsgáztatunk, aztán jelest adunk hűségből, értékeljük az önfeláldozást. Az is lehet, hogy a tested épsége nem jelent semmit, nem érték és te majd hőssé nemesülsz..
Haragszik a lányra, neki akar esni és csépelni addig, amíg el nem torzul az arca, amíg örökre viselnie kell a nyomokat, ha egyáltalán létezik majd az az örökre - vibrál a méregtől, ez az indulat belakja a testét, és gyűlöli Fawcettet azért, mert erre kényszeríti mindkettőjüket makacsságával, miért nem képes válaszokat adni, mire jó húzni az időt.. Tedd, amit kell - szólítja belülről magát, nincs értelme tovább tettetni, hogy a józanság mezsgyéjén járnak, hogy ebből ki lehet kerülni épségben, hogy majd elrejtőzik egy rejtett zugban a feje mélyén, ahová nem érhet el a tudatosság. Félre minden józansággal, racionalizálással, Fawcett üvöltsön és könyörögjön inkább, követeli az inakban valami, csontok és a hús követelik a maguk igazát, ő pedig suttog, úgy suttog Fawcett nyakába, hogy még épp hallhatják.
- Meg foglak ölni. És aztán meg fogom ölni a családodat is. - kést idéz, pontosan tudja, hol találhatja meg saját konyhájukban, ekkora távolságba bűvölni azt nem nagy kaland, annál inkább a forró vér, ami zsibong a fülében, ami további játékot ígér, ami űzi és ajzza, ez lehet hát az ő apjának fia, az egyetlen, mert a legjobb, és ha kell, most megölné a másik kettőt, eltemetné őket, hol van már emberség.. mire jó az. Pálcája érinti a remek penge élét, az óvatosan, várakozva megemelkedik, a lány combja fölött állapodik meg, ő már inkább szűri a fogai között, mint információt közöl, Fawcettnek őrjöngenie kell, zokognia, különben nem ér semmit az egész.
- És türelmes leszek, ahogy ígértem. - órákig is eltarthat, ő pedig nem hagyja majd elvérezni, hiába érinti majd a csiszatolás azt a fontos eret, hiába sietteti majd Fortunát Fawcett, belevág előbb a nadrágjába, aztán majd a lábába, ő pedig figyeli, vonásai saját akaratuk szerint mosolyba rendeződnek, gerincét simogatja az elképzelhetetlen, Rhea eltakarja arcát, a padlóra hasal, apáért, apáért, apáért apáértapáértapáértapáértapáértapáértapáértapáért meg kell tenni, hallgatni csak, szépen és csendesen, vidd el a testem, vidd a kreativitásom, onts vele vért, öld meg akár, legyél gyilkos, és én megbocsájtom, mert a szeretetért tetted, a szeretetért mindent is meg lehet bocsájtani.
Apáért.

Rhea & Luther

Látom a félig kukacos varázsló szajhán, hogy nem érti a kérdést. Elmondta amit hallani akart leányom, nem számított ilyen kérdésre, agya a félelem súlyos béklyójából nehezen szabadul, remegő ajkakkal, még mindig kapkodva és rendszertelen lélegezve pislog férfinek tetsző leányomra. Meg is bánja hiszen számára fáj így látni szerelmét, sajnálatos hogy nem tudom ki ez a fiú, úgy még kellemesebb lenne a műsor.
-Én... öh... igen. - Köhög közben, mert fáj a beszéd, fáj a létezés is jelenleg, mégis elkeseredetten kapaszkodik belé és a székbe egyaránt. Szánalmas lény, nem lesz kár érte. Mert gondolom az jár a fejében most hogy válaszolt a kérdésekre mehet. Ostoba kis korcs félvér, bár nem vagyok biztos Rhea következő lépéseiben, de amíg én itt vagyok a szenvedése garantált. Apró mosolyt csal ajkam szegletébe Rhea ezt követő halk, mégis határozott szavai. Hőssé semmiképp sem nemesül ez a hulladék, mert ugyan kinek hiányozna? Tetemét majd eltüntetjük, avagy ott hagyjuk valahol megcsonkítva, ne ismerjék fel, hollók, varjak és kóbor kutyák martalékául, hiszen az állatok igénylik a friss húst. A lány is megriad, nem érti mit akar még a másik tőle, hát elmondta amit hallani akart, akkor? Akkor miért? Mi ez az izzó gyűlölet szerelme szépséges szemeiben? Ahogy ránézek leolvasok minden hasonló szánalmas gondolatot róla, elvégre nagyon kevés ember tud méltósággal szembenézni a szenvedéssel, a halállal. Alantasak, nem értem mire fel nevezik magukat gerinces lényeknek. Hm, Rhea következő fenyegetése egészen kellemes családi programnak ígérkezik délutánra, kiirtani a félvéreket, ne hígítsák tovább nemes vérvonalunk. A nagyúr is bizonyára örömét lelné egy kis tisztogatásban, ha már az átkos igazgató híveiről beszélünk, ha csendesen csináljuk nem lesz fennakadás. Érdeklődve nézem mit vonzz magához leányom a pálcával, aztán mikor megérkezik a kés nagyobb érdeklődéssel nézem a dolgot. Nocsak! A nők nem szeretik a hasonló eszközöket, túl mocskosnak vélik. Szerintem a nyílt seb varázsa utánozhatatlan, de hát ízlések és pofonok ugye. A lány hitetlenkedve nézi a kést, remeg, rángatózik, hogy szabaduljon fogságából.
-Eressz el! Ezt nem... teheted! - Üvölti krákogva, reméli csak eloldozni hozta a kést a másik és ez csak amolyan fenyegetés. Nem akarja elhinni bántani fogják ezzel a primitív eszközzel, én is kíváncsi vagyok, de szerencsére én nem csalódom, a leány annál inkább, ordítva konstatálja, hogy szakad a szövet, mállik ketté a bőr és utat enged a vérnek is kifelé a testéből. Eddig túl sok volt a folyadék benne, most meg visszatartaná? Élvezem a játékos kontrasztot, mosolyom elárul.
-NEEEEEE! NEEEE! HAGYDABBBANEEEE! - Artikulálatlan, hörgő vad vonaglás, akár egy törzsi tánc, egészen egzotikus így. Nagyon elkeseredett egy félvér ez, alig bír valamennyi vagdosást, ennél az önkínzó fiatalok is akik vagdossák maguk többet bírnak, de már üvölt is. -Láttam az apád! Láttam Averyt! Hagyd abba! Hárman beszéltek, hagyd abba! Valakit be akar sarazni az apád... ennyit hallottam, hagyd abba! Nem tudok többet, elég! - Visítja, a fájdalom ívbe feszíti a testét és könnyeitől már nem lát, minden homályos neki, csak a vörösséget érzékeli az ölében, a lábába nyilalló heves fájdalmat, zsibbadást. Nah, jó úton haladunk, persze hogy engem látott, megkérdeztem tudnak-e valakit aki kifigyeli és rendesen összeveri fattyú nagyobbik fiam, mert az ami. Amolyan karácsonyi ajándék lett volna, a szeretet ünnepére. Végtére is így ki tudnám fejezni amit érzek irányában. De Rhea annyira gyönyörűséges, fenségesen állja a dolgot, kreatív és naturalisztikus mint én, egészen elönt a büszkeség. Valami kellemes jutalom kellene számára, vajon minek örülne a legjobban?

Egészen oly érzésnek tetszik, mintha magával tenné, amit - Fawcett hideg sírba költözik majd, bárhogy ütik, megnemesül, eszméje biztosan, de érte nem jön el senki, őt nem siratja majd senki, mindegy, hogy átkozza most, hogy kényszeríti kifelé a racionalitásból, nem végső győzelem ez... De melyikükben nem bízik eléggé a hithez? Apjában, a rendszerében? Ez most nem az ő feje, gondolhat akármit, ez a fiú nem ragaszkodik úgy a férfihez, ahogy ő teszi, azaz nehéz már elválasztani a kettőt, amit a szenvedés egybekapcsolt, létezik majd így tovább, valahogy.. Amit összetörtek nem lehet egész a repedések nélkül, de nem jobb-e felváltani önmagunkat a szeretetért?
Kitekint az apjára, megnézi most más szemein át, szemüvegen át: nem kegyes, nem szeretetteljes, az ok-okozat elvén él, arról nézte alkalomadtán őt távolról, egy tengernyi távolságból, és nem érdekelte sorsa jobban, mint befektetés, ami remélhetőleg megtérül, ha módját megtalálja. Anglia nem vállalt vele úgy közösséget, ahogy szerette volna, értelmetlen maradt elűzetése, aztán az ünnepek alkalmával a visszafogadása - mintha mindig kitagadták volna, aztán kelletlenül elismerték, valóban rokonuk, az apja a fiait tisztelte azért, aminek születtek, tőlük várta boldogulását, előmenetelük elkerülhetetlennek tetszett. Hogy előbb kettő, aztán egy vetette magát inkább a katartikus feloldozás alá, hasonult meg önmagával, nem láthatta előre.. és itt maradt Rhea, azaz valami, ami mérlegeli a létet, elszámol tetteikkel, de ami felismerte, a lányért nem sírnak majd.
Csak a Fawcett-lányért.
Lassan csúszkál az ehhez nem elég éles kés a comb húsában, a folydogáló vér rántja vissza a jelenbe, Fawcett arcára pillant, most nem az élvezet válaszol belőle, hanem a szükség, de már nem sietteti, ez a művelet amúgy is hosszasan nyúlik végig a délutánon, embert áldozni nem lehet öt percben.
- Kik voltak vele? Mit hallottál? - figyelme most arra az egy késre terjed ki, használhatna persze többet, az efféle háztartásban használatos mágia hamar megtanulható minden leány számára, de nem akarja elinflálni az ezzel járó félelmet és fájdalmat, pálcaintéssel beforrasztja a legutolsó mélységet, mivel tudja, gyakorlatlan mágiája sokkal hamarabb enged majd a pengének, még több szenvedést ígér vele. Az ügyetlen gyógyítók is hatalmas kínokat ajándékoznak szeretetükben, és ő nagyon szereti Fawcettet, egészen halottá szereti, mert jobb az neki, jobb, ha meghal, ne szembesítse őt semmivel soha többé, pusztuljon el, nem kellenek tanúk, hogy halt ő bele a szeretetbe. - Az előbb is ezt mondtad, remélem, érthető, hogy nem hiszek neked.

Rhea & Luther

Nekem erős utódokra van szükségem, nem olyan gyenge és mihasznára mint Richard, vagy olyan feslett hólyagra mint Rigel, hanem olyanra, aki teszi amit tenni kell, ha hígításra kerül a szent vér, ha porladnak a családfák ágai, ha az elvetemült vén bolond Dumbledore elveit vallják a szerencsétlen szánalmas népek. Rhea most épp gyomlál, számomra gyönyörűséges módon, hiszen kimutatta odaadását felém, nem csak ravasz mód használja pálcáját, de nem riad vissza egyéb eszközök alkalmazásától sem. Mint a kés, ami lagymatag hánykolódik a satnya lány combjában, sós-vörös csermelyt fakasztva újra és újra. Édes kakofón dallam az áldozat rimánkodása, végre kezdi komolyan venni Rheát, épp ideje volt, végtére is nem érünk rá egész nap! Ez a mihaszna azt hiszi egész délután Őt akarjuk kínozni, nincs jobb családi programunk? Főleg hogy való igaz, kiirthatnánk az egész romlott ágát, sokkal kellemesebb lenne, nagyobb értelmet nyerne. Persze megtehetjük hogy azokat is addig kínozzuk míg már csak nyáladzani lesznek képesek, mint a kivert kutyák, semmi jó elrontója nem vagyok. A lány artikulálatlan hörgése ránt vissza a gondolataimból.
-Shunpike és Jugson!!!Már mondtam! Eressz el! Ezért... az Azkabanba kerülsz!!! - Szenvedi ki magából két sírógörcsös rándulás között, sóhajtok egy laposat a sarokban, már hogy kerülne az Azkabanba? Ostoba gyermek... Oda maximum Rodneyt juttatom, de szép is lenne, Richard vonaglana a kíntól!
-Nem értettem.... nem érte... - Sikít, hogy forr össze a seb, de nem valami szakszerűen, zsibbad a lába és lassan a száját is elharapja, annyira gyötrődik. -Mondtam!! Valakit el akarnak intézni.. de nem értettem hogy és... mikor, vedd ki a kést! Eressz el, nem szólok senkinek, vedd el az emlékeim, kérlek! - Ó, a jó öreg nem tudok semmit hagyj élni trükk. Ósdi, de van aki valóban meggyőzhető. Mi Averyk nem vagyunk azok, legalább is a nem rohadt fajta, persze.
-Nekem tetszik az ötlet, hogy látogassuk meg a családját. Legalább elvisszük a hírt róla. Kérdés pontosan milyen hírt... - Sok fajta hírt lehet vinni, Rhea dönthet milyen legyen, de érezhető lassan mehetnénk tovább, haladjunk, ez a lány nem valami érdekes játékszer, unalmas és szánalmas, jobb fogást érdemelne egyetlen leányom, valami élvezetesen gyötörhetőt, kihívást! Reméltem ez a lány is hasonló lesz de sajnos csalódnom kellett. Ellököm magam a faltól és Rhea mellé sétálok, széles vállára teszem kezem, idegen ezt a férfi testet érinteni, noha tudom ki rejlik meg a mélyén.
-Tudod, az a baj, én sem hiszek neki. A hazugok mindig hazugok maradnak, nem kár értük. - Persze nem akarok én beleszólni miképp vessünk ennek véget, Rhea dönt, de ha nem akarja Ő megtenni, pontot tenni a másik szenvedésének i-jére, akkor megteszem én. Mondanom sem kell, ha Ő végezné be művét boldogabb lennék, szeretem a kerek történeteket, de az első alkalom mégiscsak rutintalan még, nem terhelhetem le végletekig Őt, milyen apa lennék?

Az Azkaban.. minden mesék legsötétebb mélyedése, ahová a rettegés, rémálom aludni tér, amelynek árnyéka néhányuk arcán tükröződik - Moody, Crouch, Tennington, mind magas, szálas férfiak hosszú, lobogó köpenyben, véres tenyerükben úgy fordul a pálca mindig, hogy az ember homloka közepére mutasson, pedig ugyanaz a neve a teremtésben mindkettőnek, mindőknek: gyilkos az, nem más, forrón fut a felismerés a torkában, pedig ő még nem az, csak épp kacérkodik lehetőségével, régi iskolák tankönyveit üti fel ezzel az ódivatú vallatással, holott biztos vannak eredményesebb utak, amiken célt érni gyönyörűség mellett könnyen is lehetséges, talán az apja ismeri is ezeket, és majd ezek után még meg is tanítja újszülött fiának - az Azkaban minden vita punktumja, letéve azt az asztalra rettegni kell, elbírni épp ésszel nem lehet a szenvedést, önmagunk... meghasonulását, mikor a mágia eltávozik a testből, és mi marad mögötte?
Tulajdonképp ő nem is tudja igazán, attól kell-e jobban félni, hogy oda bezárva lenni minden mondatot lezár, vagy hogy inkább azt jelenti, hogy ez a mind megesett következmény itt értelmetlenné válik. Az apja nem nyúlna be érte a rácsok közé, annyi történet szól a kegyet vesztett fiúkról, akik ott öregedtek meg, és akiket elárultak, épp azok, akiket annyira szerettek, hogy öltek is értük. Valóban, az Azkaban egy apa árulásának biztos végterméke, amit tovább keserít a látogatás, a szánalom-lakoma, amit rendeznek az ember korán őszülő, már nem varázsképes feje felett, nem egy vérvonal végződött ebben, Averyék amúgy is egy lábukon állnak már ott, ahol másoknak életerős, megbízható fiaik vannak. Fawcett, ha nem is tudatosan, érezte, hová kell ütnie, mit nehéz viselni, mi szorítja a szívét úgy, hogy mélyebbre szaladjon akaratlan az a kés, ezt nehezebb is lesz összeforrasztani, főleg így hirtelenjében.
- Hoppá. - konstatálja, meg az apja érintését is, igen, ezt már nem esik nehezére megragadni úgy, mint a lányát, annak mindegy, az csupa kötelesség, de ez a fiú, ez mégis az ő vére a teremtésben, nyilván öröm a vállát érinteni, meg sem kellene lepődnie. Fawcett sajnos valóban elvérzik, de akkor már nem fárad azzal, hogy szánalmasan megpróbálja élesztgetni, a természet elvégzi a maga dolgát nagyon hamarosan, gyorsabban, minthogy a mondatok végére érhetnének. - Jól van, apám. Örömmel veszem, ha meglátogatjuk a családját, az ilyen vérárulóknak mindig mérgező a gyökere is.
Most engedi meg magának a luxust, hogy arcára pillantson, felé is fordul, a maga véres mivoltában, mert a gravitáció nem kedveli őt, bármilyen szép fiú is most épp, az tudja, ki ő, mi ő, hogyan készült, nem természetes ez a töröttből látszólag egész, megtörli a pálcáját még Fawcett hajában, és csak egészen óvatosan gondolja végig, milyen könnyen ment ez.. nem neki, hanem ennek a másiknak, aki percek alatt született, és milyen személyiséget növesztett a semmiből. Egyelőre arra sem kíváncsi, Rhea ott van-e valahol belül, nem érzékeli jelenlétét, de addig is könnyebb mindőjüknek, jobb a lány, ha nem lát, nem hall, mintha sírna.
- A többi az ő reszortja? - kérdezi a másik alak felé bökve az állával, aztán kihúzza magát, várakozó és udvarias, mint egy aranyvérű fiatal, egy ifjú, csodálatos örökös, mintha minden rendben lenne, mintha minden normális lenne.

Rhea & Luther

Nos, azt kell mondanom leányom gyorsan dönt, nem nyűglődik felesleges olyan terhekkel, mint hogyan is tovább, rögvest cselekszik. Lehet persze mindez csak a bosszú és harag, de én ezért nem vetem meg, kegyes dolog hamarabb véget vetni a szenvedésnek. Persze ha hamarabbnak tekintjük még percekbe telik a kivérzés.
-Szívemből szólsz lányom. - Ezzel el is dőlt, hogy miképpen alakul az est hátralevő része, kellemes tisztogatás, kiváló családi program! A Nagyúr is bizonyára kedvét leli majd abban, hogy csökkentjük a nemes elveit nem vallóak számát. Büszkén nézek végig a művén, noha bőven akad csiszolnivaló még, finomítani a részleteket, módszereket, de ez már apróság, kellemes gondolathalmazok kígyózása, hiszen ez a semmirekellő leány percek múlva holtan sápadozik abban a gyötrő végső gondolatcsokorban, hogy miatta hal meg mindenki akit szeret és köze van hozzá. És milyen jól gondolja! Valóban miatta lesz.
-Persze, hagyjuk rá, kellemesebb dolgunk akadt. Tervezzük meg az esténk! - A leány persze riadtan nézi hogy hajába törleszkednek, terveket forralnak, de semmi kedvem, hogy sápítozása és hörgése megtörje a lányommal való eszmecserém, pálcám suhintásával és megfelelő varázsszavakkal elnémítom, figyelemre sem méltatom a továbbiakban, hiszen puszta eszköz szerepe is lejárt már. Zachary feltápászkodik a székről, jelezve eltakarítja a leendő hullát, csatlakozik hamarosan ha gondoljuk, addig kikísérem leányom.
-Ki ez a fiú? - Mérem végig, érdekelne miért választotta pont ezt. Sejtem hogy a leány testvére, barátja, szerelme, pusztán kíváncsiságom tört utat magának. Átkísérem a szomszédos üres szobába, a kanapéra mutatva jelzem foglaljunk helyet, a rajtaütéseket el kell tervezni, barbárok rohannak csak úgy oda gondolkodás nélkül, lévén lesz majd valami. Főleg hogy leányom lehet nem is tudja, de Zachary kiszedi a lányból a címet, ez az Ő specialitása, az elmék nyitott könyvként való olvasása. Hasznos, nem mondom.

Vajon hogyan nevezné, ha tényleg a fiának születik? R hangú nagy reménységnek, harmadiknak ugyan, de akkor is kivárhatta volna, míg előbb egy, aztán kettő elbukik előtte maga akaratából, és egy fiúnak amúgy is több figyelem jár, több asztalnál elmormolt tanács, és talán ki sem exportálják idegenbe, nem kell ott kérdeznie magától, vajon követett-e el akaratán kívül bármit, amivel jogosan kiérdemelte helyzetét. Persze nem sejthették, hogy előbb egy, majd kettő bizonyul országos csalódásnak, a harmadik beváltható csekk egy új fiúra, csak nem sejtették, ő legkevésbé, hogy ilyen módon, azonnal, következmények nélkül és kívánságra, politikailag ingatag mezsgyén állva - szalad vele a gondolat, Fawcett örökre kiszorul a nagy remények között, nem is létezett, itt sem volt - egy új örökös nem elképzelhetetlen, legfeljebb azok kételkednek benne, akiknek a maga háza előtt is volna mit seperni, azok száját pedig könnyen befoghatja, ha nem ő, hát az apja tekintélye, közelségük a Nagyúr tüzéhez.
Szinte azonnal otthonossá válik ez a kirekesztett szenvedés-történet, de ő amúgy is ezekben vert tanyát mindig, a valóságot a bátyjainak találták ki.
- A párja volt. Nála nagyobb ellenzőnk. - most magabiztosan foglal helyet ebben a változatában, eszébe sem jut visszavenni az eredetit, most úgy tetszik, soha többé. Hatalmasnak lenni, ítélkezni annyival.. élettel telibb, érthetőbb, érezhetőbb, mint mindig csak figyelni, mint teszik mások a jelenlétében, hogy intenek, és arra hogyan kell felelni, mindig hangosan és tisztán, az rutin, ez izgalom. Hátradől a kanapé támlájának, egy mosolyt is megenged magának, és tudja, az arca vonásai akaratlanul is idomulnak, közelebb lopóznak éhes vadállatként az apjáéhoz, mintha tényleg így született volna, íme az orra hajtása, ezek már az ő szemgödrei, és nem felejti el a száj ívét sem - a fiú, aki legjobban hasonlít rá, szinte fiatal mása, akire vártak. Ők ketten biztosan. - Apám.. gondoljon bele, mennyi mindenre lehetek még képes..! Azt akarom, hogy büszke legyen rám, ott akarom, hogy az legyen, ahol az a két nyomorult megbukott.. A fia akarok lenni, eltörölni a mocskaikat. Ön nem akarja, apám...?

Rhea & Luther

Elégedettség. Ez a szó fejez ki most leginkább, ahogy végignézek lányom művén, alkotásán és tettein, kedvemre van. Anno Rigelre voltam büszke, de közel sem ennyire, hiszen ilyet Ő nem tett, alpárian volt mindig is brutális, bátyja szöges ellentéteként, Ők ketten érnek egy egész savanyú köpetet nem tetszésem nyálából. Rhea viszont meglépte azt amit egyik satnya bátyja sem, kivívta szívből jövő szimpátiám. Persze el nem árulom, megtartom apai érzéseim még magamnak, Rigel óta nem kapkodom.
-Nocsak, Őt is felkereshetnénk, ha már ilyen túlbuzgó ez a férfiú. - Húzódik negédes félmosolyra ajkam, nincs ellenemre, hogy írmagja se maradjon ennek a csőcseléknek, nem csak a család, de a kedves is távozzon az élők vagy az ép eszűek világából, épp mihez lesz kedv és affinitás. Egyelőre nem mondom vegye vissza leány alakját, hiszen ez a fiú még kellhet, szinte meghívó és kedves invitálás záloga és biztos kulcsa abba a házba. Hah micsoda bárgyú rácsodálkozás lenne a húgyagyú csőcselék részéről, ha azt hinnék ez a fiú az áruló, igazán élvezném kétségbeesett rikoltozásuk a szokásos "miért" kakofóniájában!
-Igazán érdekes elgondolás és lám képes is lennél fiam lenni, de több vagy annál. A lányom vagy. A tökéletes újragondolás, hiszen a leányról senki sem feltételezi amit én már tudok, ezzel a testtel pedig bármit megtehetsz. Ki kellene használni a tehetséged. - Ahogy bátyjait nyomorultaknak nevezi igazán szívmelengető, bár Rigel is illette hasonló jelzőkkel Richardot, folyamatosan óva intem magam azért, bár atyai reményeim, miszerint nem az egész családom egy merő hulladék befurakodik elmémbe és nem hajlandó távozni. Ostoba emberi érzelmek.
-De fejtsd ki, hogy kívánod eltörölni két mihaszna bátyád és felülírni tetteik? - Már ha tettek bármit is, Richard csak nyomorékoskodni tudott, persze. De azt nagyon... igaz a Dixon fattyú kapcsán túlfeszítette a nyomorúsága húrját is! Én magam is elkényelmesedem ültömben, előveszem a dohányom és megkínálom, esetlegesen kér-e, én minden esetre elégedetten rágyújtok, kiélvezve a perceket és élénken figyelve lányomra, aki úgy fest kezdi levedleni illedelmes arcát hogy átadja valami másnak. Érdekes fejlemény. Egy apró mosolyt is megejtek felé, mert tagadnám ha azt mondanám nincs ínyemre a beállt változás.

Persze, épp kiírthatnák az összes ellenzőt, kezdve a sárvérűekkel, majd mikor rajtuk kívül nem marad senki - ami nem is volna oly borzasztó, kevesek és kiváltságosok, ugyanakkor - ki szolgál akkor? Vagy csak valami emberarcú kívánalom, hogy mindenképp legyen, aki egyenlőbb a végén, akinek a szava azért hangosabb a tömegben - esetleg a tudat kényelmetlen, hogy egyszer talán tényleg egy polcra kerülnek ők mind, gyilkosok, vérfertőzők, és meg kell bocsájtani nagyapák, dédanyák elkövetett bűneit, közösséget kell vállalni, mert akkor már másként nem lehet...? Rhea természetesen osztozkodik, mindig is osztozkodott, számára ez nem kétséges kimenetel, nem is aggasztó jövőkép, de Reynard - Richard, Rigel, Reynard - a fiúk úgy általában nem tűrik, hogy valaki elképzeléseik útjába álljon, vezessen akár a legsötétebb őrületbe is a kinézett ösvény. És akkor a férfiakról nem szóltunk..
- Akkor megöljük a fiút is. - legyint egyet, ha szóban is, mit érdekli őt az a másik fiú, lecsengett az ideje a porondon. De vajon az apja, aki él-hal a megkülönböztetésért, szép, cikornyás nevekért, amelyekkel aláírva dokumentumokat szentesül a múlt a jövőben, vajon tényleg, egészen őszintén óhajtja a gyilkosság és mások eluralásán túl azt a szép új világot, amelyet a Nagyúr megígért? Akkor csak ő áll majd előttük, sorba rendeződik mindenki, aki évszázadokat töltött egymás lökdösésével, megtanulnak egyszerre lépni, a fejüket túl magasra fel nem emelni, ha a másik sem teszi: égjen minden, de mit esznek majd utána egymáson kívül?-

Megáll egy pillanatra, levegőt sem vesz - a szíve is kihagy egy egész ütemet, és mint aki fulladozva rohant idáig, köhögéssel álcázott, száj elé tartott, rosszul kimért mozdulattal tér magához, sápadtnak tűnik, másodpercekre valóságos halottnak: ha festenék, szellemnek. Több vagy annál. A lányom vagy. És lám, az élete elérte a maga célját csak így, csak ilyen egyszerűen, mintha világvégét várnánk, és észrevétlen egy újra ébrednénk, mindenféle felesleges sallangok, égszakadás nélkül. Óvatosságra inti valami gyerekes félelem, hogy majd kinevetik, hogy majd az apja pontosít, meghatároz: hogy ő más célokra hivatott, félreértette a beteljesülést, de nem táncolnak vissza, csak halkan állnak tovább az egykori rémálmai szilánkjain. Megkapta a helyét abban a bizonyos teremtésben, amit annyit emlegetett. Ép ésszel kibírni lehetetlen.
- Milyen érdekes beteljesülni ennyi idősen, apám: míg mások halálos ágyukon is siratják az elvesztegetett reményeiket, én vagyok a legboldogabb, amiért ezt mondta. Milyen érdekes.. megérteni, mire születtünk, és azonnal valóra is váltódni benne. - de mert kérdezett is valamit, ennél sokkal reálisabbat, amire illik válaszolni, rövidre fogja megdöbbenését, amúgy sem kell villognia műveltségével, amit neki köszönhet. Elfogadja a dohányt, pipát bűvöl elő, és mert nem kételkedik többé oly dolgokban, amelyek csupán rajta állnak vagy buknak, rágyújt, és mintha így született volna, sápadtan, róka-mosollyal, megváltásnak egy apa-istenség számára, elbűvölő mosollyal folytatja. - Ahogy mondta, ez a test rengeteg dologra alkalmas még, és ha emlékeznek is rám mindketten, arra biztosan nem, hogy önhöz vagyok hűséges mindenek között. Hónapok, évek munkája talán, de beszivárogni.. liberális eszméikre hatni.. meg tudnám őket ölni.. és.. És beléphetnék a köreibe, apám, lehetnék én a leghíresebb gyermeke a megfelelő helyen, hogy erre figyeljenek, rothadt ágak másutt is vannak, de mértéktartó, tehetséges, fegyelmezett utódja.. alig keveseknek lehet.. képzelje csak el.. a fiú és a lány is családunk javát szolgálná, nem csak házasság vagy nyomorultak eltörlése révén, én teljesíthetek ott, ahol mások lemaradnak, lehetek MINDEN IS egyszerre.. bármi, amit csak.. megkíván tőlem, apám.
Gyors egymásutánban, mintha pislogna, feltűnik arcán az anyja, maga Richard, Rigel, Rhea, egy általa idealizált női kolléga, aki rámosolygott egy partin az apjára, és akinek helyébe képzelte magát olykor, éjszakánként - végül Reynard, és az a kibírhatatlan, uralkodásra csábító mosolya.
- Bármi és bárki.

Rhea & Luther

-Mi sem természetesebb ha az arcát akarjuk felhasználni. - Lányom majd értelmet visz ennek a fiúnak az életébe, megmutatja mivé is válhatott volna ha van mersze és töke, ironikus hogy egy leány viszi mindezt végbe. Eljön a szép új világ, a megtisztult világ, az uralkodó világ. Egészen csodálatos lenne, bár nem vagyok olyan naiv hogy egyetlen fattyú ellenzék kiirtásával eljő a Nagyúr dicső kora, a fantazmagóriák netovábbja, ámbátor egy öblös lépést teszünk.
Nem is óhajtom szégyenfolttól sárgított fiaimmal megtenni mindezt, miután kiderült leányom milyen tehetséges, milyen gerinces és elszánt. Fiúkban reménykedtem, puhány löttyedt tohonyaságot és puncikat kaptam, ahol meg nem vártam végre megleltem a várt örökségem. Kijelentésemre mintha furcsán reagálna, nem tudom hova tenni zavart köhintését, hirtelen eluralkodó sápadtságát, reményeim szerint nem csak átvertek az anyjával és valóban fiú... nem mintha zavarna, de a metamorf mágia igen különös dolog, magam sem ismerem határait és béklyóit, mégsem gondolnám turpisságot kellene sejtenem a dologban. Lehet csak a dicséret teszi, valóban fukarkodom vele általában, nem tagadom, ki kell érdemelni. Ha minden ölebet megsimogatnánk és csonttal tömnénk mert jól vette a levegőt nem-e csak lomha, nyápic házőrzőket kapnánk?
-Ó, több is leszel ennél, kitanítalak. Sokkal több is lehetsz, nálam is. Méltó Avery, csak azt sajnálom valami semmirekellő ficsúrnak kell adjalak és az Ő nevét fogod viselni, de annyi baj legyen. A Nagyúr eszméi ettől még fennmaradnak, a vérvonal az én gondom. - Emelem le eme terhet a válláról. Több ötletem is van az újranősüléstől Rigel gyerekének felneveléséig. Richardra még ennyire sem számíthatok, nem mintha bármi értelmes lényt remélnék utódnak attól a kis gennyedék gnómtól. Rigel határeset...
Mint egy jó páros, már-már apa és fia gyújtunk rá, noha nőként sem vonnám meg tőle, engem ilyen formaságok, ha ketten vagyunk, nem zavarnak. Anyjának is hagyom a szánalmas részegedést, borospincénk kongóvá üresedését, ha hamarabb mérgezi halálra magát csak nekem tesz üdvözült szívességet. Rhea műsora azonban egyszerre taszít és vonzz, már-már undorító mennyire könnyen cserél arcot, de pont ez a szemet gyönyörködtető is benne. Valóban bárki lehet. Asszonyként egy Nagyúrhoz hű férfi felesége, firkász, aki osztja az igét, férfiként pedig aktív ügynökünk, talán ellenség soraiba is beférkőzhetne, belülről bomlasztva itt-ott, hm. Persze nem kerüli el a figyelmem a minden is kifejezés, túlmutatva saját két ösvényén, felvillantva családunk tagjait. Ha hátul a fejemben fel is pislákol egy sejtelem, hogy mindhárom gyerekem szexuálisan aberrált, elvetem, Rhea lányom reményeim szerint nem látott és tanult semmit két fivérétől.
-Igen meggyőző bemutató volt, elismerem. Egyelőre ne vállald túl magad, bőven elég építened saját életed, amellé ez a fiú, mint alibi a Nagyúrnak tett szolgálatok közben elég lesz. Végtére is mi hajtana jobban egy fiút annál, mintsem bosszút álljon a számára kedvesekért? Ezzel kiváló alibit teremtünk neked, ha kérdezgetnek a tévúton járó muglipártik és ostoba mód elfecsegnek Neked dolgokat. Végtére is nem elég hátteret de mimikát, gesztusokat is fel kell venned férfiként, nyomaiban sem ismerjék meg benned a leányt... Óvatos kell légy Rhea, a bukás nem megengedett. - Kár lenne érte ha ideje korán elvirágozna tehetsége halmozása okán. Ez a mosoly kérkedő, mindent elhódító, ami alapból kedvemre van, de azért is maradtam tiszta ennyi ideig és rágalmazástól mérsékelten terhes, mert mértéket tartottam.
-Végtére is Rigel is sokat akart és látod... eltűnt, talán valami buzi halálra dugta egy sikátorban és azóta is ott rohad a hullája... Neked nem ilyen semmilyen véget akarok. - Amiért persze tenni is fogok, hiszen óvom Őt, kiérdemelte atyai védelmem és figyelmem, mégis Rigel ki ha én nem habitusát látom szemeiben csillanni. Egyszerre vonzó és gondolkodóba ejtő.

Lennének meglátásai - ő nem végezné ki azt a kölyköt, több haszna van éltében, több riadalmat kelt mások szívében, mikor elkapják, gyilkosságért elítélik, dementorok csókolják, és mégis visszatér közéjük, mint a Nagyúr egyik leghűségesebbje: még egy átok, még egy rémtörténet, még valami, ami miatt lehet imádkozni éjnek idején, kegyelmet lehet remélni, és újra nagyot lehet csalódni, mert az éjjel csak a szörnyek járnak, irgalom semmi, benne sincs most semmi, egy fiú sorsa különbözik egy lányétól, annak nem örömöt kell hoznia, fölébe kell nőni elődjének, ha az gyűlöli is érte, a fiúk utódnak születtek. De ő még halk, épp csak megszülető visszhang valakiben, nincs hát miért küzdeni, mint lappangó betegség, ha túl korán tüneteivel szúrja halálra a gazdatestet, maga sem élheti túl.. jobb hát, ha Rhea szelídsége, apja iránti imádata uralkodik rajtuk, ha annak mentén lépnek előre.. Az apja fiút akart a fiai helyett, és egyszer, mikor már tomboló láz lesz, ő megköszöni neki, hogy nem tekintette annak. Egy zsarnok sem születik szerető karok közé.
- És ha ebben is segíthetnék? Férjhez is adhat, feleséget is vehetek. Önnek egyedül rám van szüksége, ha bárkire is egyáltalán. - Reynard számára lehetetlen, hogy abba a testbe zárva várakozzon mások ágyában, míg lapot osztanak részére, hogy csak alkalmanként sétálhasson, sétáltathassa mindazt az őskáoszt, amelyet nyilván egy kislány olvasott össze verseskötetek sorai között, de amelyből megszülte elméje őt, ez most az övé, és habár lappangás lehet második keresztneve, egy asszony, más néven azért csak rabszolgája lesz valaki kívánalmának, nem érdemes hát siettetnie a nászt akárkivel is. Ezúttal kettőjük érdeke ugyanazt kívánja.

Dohányzik csendesen, gáncsot most egyiküknek sem vet ötleteivel, hallgatja az apját, aki - micsoda irónia! - a lányt becsülte mégis többre, ha udvariasabb, talán ijedtebb volt most annál, hogy ezt utána bocsássa, ez lebegett csak, lábjegyzet az, nem a történet gerince, ő azért érzékeli a füstön át is, mit tesz két nagy csalódás egy reménnyel, az a két mocskos nagy csalódás még holtában is hátrébb sorolja őt magánál. De ahogy nem szerették - nem szerethették - a lányt, a fiút sem fogják, még maguk közül valónak sem elismerni, ha előtte nem teszi, amit a fiúk szoktak: megölni azt, ami az útjában áll.
- Mindennél többet jelent bizalma, apám, de én nem vagyok ők, magunk maradtunk, mert anyám elméjét beszövi lassan az alkohol, számomra pedig nem adatott meg az idő, hogy megóvjon a mély vizektől és a nagy kihívásoktól. Én nem roppantam meg, mikor kivágta a gennyes sebeket a közös testünkből, nem roppantam meg, mikor száműzött egy másik országba, és nem roppantam meg, mikor megtudtam, miért, ki ellen és hogyan harcol. Én vagyok önön kívül az egyetlen Avery. - ismét mosolyog rá, talán épp azzal a mosollyal, amit ő mutatott néha, különösen ritka alkalmakkal, mosollyal, ami Avery-ősök képein látható, mielőtt elrontják azt valami különösen rideg megjegyzéssel. Reynard persze érzi, szerepe most eddig engedte lépni a színpadon, nagy balladák nagy ismerője tudja, mikor és hogyan kell elhallgatni, meggyújtja újra kialudt cigarettáját, egye fene, kicsit hagyja Rheát is lélegezni, bár ha tapintani próbálja, hidegen fekszik csak benne, hallgat minden eddigi félelme és siráma, most ő van csak itt, rá hárul hát ez is, most is ő teszi elégedetté az apjukat, mert nyilván a lány ahhoz is gyenge, hogy viselje a kitüntetését. - Rigel mindent akart, de mindent csak másokban vélt megtalálni, mintha egy másik ember lehetne a boldogulás bármi útja is. Engem úgy nevelt, egy dolgot akarjak igazán, és abban örökké egyezünk: apám, számomra nem létezik más, mint a családunk boldogulása, nem érdekel sem nő, sem férfi, sem liberális mocsok, sem függőségek. Megöltem a lányt, és megölök minden mást is, ha erre vezet az utunk.