- Urak, urak! – emeltem fel békítőleg a kezem, mielőtt a  két mellettem ülő egymásnak esett volna. – Nyugalom! Tudják, hogy mondják, a szerencse forgandó! – mosolyodtam el, egyenként feléjük pillantva. No persze, akinek a szerencséje épp elpártolóban van, általában nem olyan nyugodt. Elég tapasztalt csaló vagyok, hogy tudjam, mikor és mennyire késztessem szökésre a szerencséjüket. Sok helyen jártam az évek során, eltanultam pár mugli trükköt, a kártyaszámolástól a kabátujjába rejtett kártyáig. – Oh, hát ez ám a balszerencse! Sajnálom, pajtás, de olybá tűnik ma kanapén alszol … -  nevettem fel, ahogy előre nyúltam, hogy besöpörjem a nyereményem, viszont ekkor a csuklóm után kapott az egyik.
- Honnan tudjuk, hogy nem csalsz?! – rivallott rám idegesen, mire a másik heves bólogatásba kezdett. – Az egyik ujjad oda, a csalókat olykor megnyirbálják.
- Ez ám a modern büntetésfelfogás! – húztam el a szám. – Egy átok vitte le, úgy biza!
- Előbb még azt mondtad, hogy leharapta egy korcs. – húzta résnyire a szemét a jobbomon ülő, gyanakodva figyelve.
- Igen? – kérdeztem meglepve. Kevesebbet kéne innom, többre emlékeznék. Habár, lehet, hogy csak csőbe akarnak húzni … áh, nem, ezek túl ostobának tűnnek ahhoz. – Biztos említettem már, hogy szerénységem afféle vándormadár, szeretem itt-ott megszínezni a történeteket, elítélni ezért csak nem lehet – vontam meg mosolyogva a vállam, remélve, hogy azzal, hogy valamelyest rímbe szedtem a mondandóm, a két ostoba elveszti a fonalat.
- Én azt mondom vegyük el tőle! – vetette fel az ötletet a másik, mire a pálcája felé kapott.
- Azt inkább ne! Az asztal alatt épp célba vettem a haverod, ha nem vigyázol azzal a husánggal, elsülhet a pálcám … a haverod viszont többé nem fog – vigyorodtam el és a helyzeti fölényem átérezve dőltem hátra a székben, hogy az immár szabad kezemmel az előttem lévő üveg felé nyúljak. Ebben a pillanatban azonban valaki mögém lépett és lesújtott a saját üvegével, mire eszméletem vesztve hanyatlottam az asztallapra.
Kábán térek magamhoz, a tarkómat masszírozva, ahol még mindig sajgott a fejem. A két jómadárnak, és velük együtt a pénzemnek persze már hűlt helye. Morogva álltam fel, kinyújtóztatva a zsibbadt végtagjaim, a sötét sarokból, ahol pedig eddig eszméletlenül feküdtem, most a pult felé indultam. Megszólhattam volna a csapost, hogy miért nem lépett közbe, csakhogy menet közben legalább hárman feküdtek hasonló pozitúrában az asztalon, alkoholtól kábán.
- Üdvözletem! – köszöntem egy laza szalutálás félével, ahogy a pulthoz ültem és a zsebembe nyúltam. Ott viszont a semmit tapogattam. A rohadékok még ki is fosztottak … na nem, mintha én nem ezt csináltam volna velük pár napja. Csak bennem volt annyi, hogy elfeledtessem velük a dolgot. Régen, mi becsülettel loptunk … -  Az a csávó ott, meghívott pár italra, mielőtt vízszintesbe tette volna magát – mutattam az egyik asztalon elhasalva horkoló fickóra, aki szemmel láthatólag nem volt olyan állapotban, hogy erről most ki lehessen faggatni. Minő borzalom! – Írja csak a számlájához, azzal hencegett nekem, hogy minisztériumi kopó, biztos van mit zsebre vágnia – bólogattam. – Tudja, hogy megy ez, stresszes meló, otthon is csak a feszültség … egy-két pohárka még belefér – vontam meg a vállam, vetve egy pillantást a vállam fölött a fickóra, aki mellett nem egy pohár, hanem három üveg sorakozott szép katonásan. – Kinek mi a pohár, nemde? Nem akarok tolakodni, de nem látott véletlenül három rosszarcú fazont kisétálni az ajtón? Valószínűleg jókedvük volt és henceghettek valami olyannal, hogy … nagyot kasszáltak – olyan nagyot azért nem, kissé le vagyok gatyásodva mostanában. De a gatyám legalább még meg van. – Gratulálnék nekik, egy visszavágó reményében… -  bólogattam, amibe némi morgás is vegyült.

A tarkóm masszírozva nyújtóztattam a nyakam menet közben. Meg kell mondjam, hogy szörnyen elborzaszt, hogy micsoda alakok sétálnak a világban, de be kell lássam, hogy ez a rém primitív pénzszerzési megoldás működőképes volt. Az erkölcsi fölény azonban nálam van, én csak csaltam, ők ki is raboltak.
-Azt hinné az ember, hogy Angliában haladnak a korral - sóhajtottam. Még abban a büdös koszfészekben is vezettek számlát, ahol Tommy mérte a piát. Igaz, volt is belőle baja miattam, de hát … én nem tehetek róla, hogy arra fele minden rossz arcú fazon megfordult. Akárcsak itt, mint azt most megtapasztalhattam – Ugyan már! Rendes fazonnak tűnik – legyintek a szavaira, ahogy a szóban forgó delikvensre pillantok. Azt hinné az ember, hogy egy iskola tövében lévő faluban, ahova diákok járnak le, rendes fazonok laknak és isznak. A közbiztonság sosem látott mélyrepülésben van. Az ember már nem tudom nyugodtan sem csalni, sem berúgni. – Egészségükre! – csóváltam meg a fejem. Szóval ilyen a ló másik oldalán lenni, heh? - Nem a legjobb itt a közbiztonság – jegyeztem aztán meg. Nem azt mondom, hogy tehetett volna valamit, csak azt, hogy… esetleg használhatná olykor a lábait, ha már van neki. Habár, innen nem látok a pult alá, kellemetlen lenne, ha kiderülne, hogy valójában falábakon áll. A múltkor pont beletrafáltam.
– Na és … kölcsön van? Vagy Angliában ez sem divat? – kérdeztem kíváncsian. Ahol koboldok vannak, ott kölcsön is van. Azok is a rohadékok már odaát is sokat jártak a körmömre, hogy lássák, miként haladok a visszafizetéssel. Hogy is fogalmazzak finoman … általában konstansan szállítottam az eredményeket: nem fizettem. – Vagy becsületkassza! Azt nekem találták ki! – mosolyodtam el, de elnézve a helyet … kétlem, hogy tartanak ilyet. Pedig az a becsületes fószerek javára válna, én pedig a cipőm talpától a fejem búbjáig becsületes ember vagyok. Csak akkor csalok, lopok és hazudok, ha épp feltétlen muszáj. Arról pedig már nem tehetek, hogy… általában mindig feltétlen  muszáj. Kijátszom a jó erkölcs szabályait. – Héé, óvatosan! – hajoltam hátrébb, ahogy meggyulladt az elém tolt pohár tartalma. – Mi vagyok én szerinted, tűznyelő? – kérdeztem kissé ingerülten, ahogy fújni kezdtem a lángokat. – Ha sikerül visszaszereznem? Akkor … ez afféle előleg – és mielőtt bármit is mondhatna, vagy tehetne, vagy kijavíthatna, a pohár után nyúlok és egy pillanat alatt le is küldöm. – Már is kevésbé fáj a fejem – ráztam meg a fejem, mintha csak a fájdalmat ráztam volna ki belőle ezzel. – Adnék borravalót, de …  - általában eljátszom, ha van, de ritkán van, így általában nincs is. Egyre nehezebben követem saját magam, talán kéne egy pohárral… -  Egyébként, Szívi vagyok – nyújtottam felé a kezem, bemutatkozva. Elvégre, úriember volnék, vagy mi a fene. – Nem mondom, pofás kis hely egy fiatal lánynak. Gondolom valami ilyen helyen nőttél fel. Apropó! – kaptam fel hirtelen a fejem. – Mit szólnál, ha … mesélnék a jövődről? Van egy különleges képességem. Ha eleget iszok és nagyon, nagyon erősen koncentrálok rá …  izé, rád, akkor látom a jövődet! Irakban úgy hívtak, hogy … A Nagy Megmondó! – mosolyodtam el. Tényleg volt egy faszi, akit így hívtak, nem tudom, hogy a jóstehetsége, vagy a művészneve okozta-e azt, hogy végül éhen halt, de … nála azért jobban csalok, ebben biztos vagyok.

Elhúzom az arcom és fintorogva pillantok rá, ahogy megdörzsölöm azt a pontot, ahol az előbb megpörkölte néhány szőrszálam. Az ilyenek miért vannak kocsmában? Egy cirkuszban sokkal nagyobb sikere lenne. Láttam hasonló dolgokat, a keleti népek nagyon furák, de azt meg kell hagyni, hogy van nekik egy bizonyos …  bájuk.
-Értem, szóval vak vagy …  - bólintottam helyeselve a szavaira. – Akkor hadd magyarázzam el, hogy az előbb mi történt … -  ebbe viszont felesleges volt bele kezdenem, mert ahogy lehunytam a szemem, hogy összeszedjem az eddigre igencsak távol járó gondolataim, valami sima felületű, meleg dologgal sikerült úgy orron vágnia, hogy a hátraesek, ami magával vonta azt is, hogy elvesztettem az egyensúlyom, így pedig a szék kibicsaklott alattam, én pedig egy fájdalmas nyögéstől kísérve terültem el a földön, miközben megéreztem a számban azt a már jól ismert ízt: a vérem.
Érzékeltem, hogy valaki mellém lép, minden bizonnyal ez az alattomos anyaszomorító, aki a pult mögül bemosott egyet, míg én békésen ültem a pultnál. Épp elégszer törtem már el az orrom, hogy tudjam milyen érzés, úgyhogy nem nehéz felismernem mi is a bajom. Néha hiányzik a kelet … Londonban nem vihetem ki őt egy nyilvános kövezésre, ott megtehettem volna. Na, nem, mintha én olyan kegyetlen lennék … de szó se róla, azért egy pár követ nem sajnálnék tőle. A rohadt anyját …
- Hát, most már engem se érdekel a jövőd. – jegyeztem meg, ahogy továbbra is a földön fekve kitapogattam, ahol az orromnak lennie kellett volna. – Tudod, normális esetben nem hoznám szóba a szegényes szellemi képességeid, de … nehéz pénzt szerezni, ha az emberre rázárják az ajtót. – mondtam, ahogy felültem és letöröltem az arcomról a vérem. Amennyit elfolyattam már eddigi életemben, kész csoda, hogy még volt. – Másrészt pedig, ismerek nálad nagyobb koboldokat, úgyhogy … - vontam meg a vállam, miközben feltápászkodtam a földről. – Kíváncsi vagyok arra, hogy tartanál itt. Ha megadod a szüleid címét, ígérem, hogy bedobozolom és elküldöm nekik a darabjaid. Ahogy elnézem, egy kis doboz is elég lesz …   rántottam egyet a vállaimon, ahogy ledobtam magam a hozzám legközelebb eső székre.
-Én is voltam fiatal, tudom, hogy milyen hülyének lenni. – nem az ő hibája, ebben a korban mindenki ostoba szokott lenni. – Kinövöd majd. Ha húzod addig. – a mai világban … úgy hullanak az emberek, mint a legyek. – Nagyon aranyos, hogy ilyen kemény vagy, csak … bele kell még ebbe jönnöd. – bólogattam, miközben átnyúltam az asztal felett a részegen alvó fickóhoz, hogy átkutassam őt, de csak egy üres tárcát találtam, amiben egy megsárgult kép volt róla, a feleségéről és két gyerekről. Szinte fogadnék rá, hogy épp halálba inni próbálta magát