Mindig is szerettem a reggeli tájat. Szeretem az illatokat, amelyek azonnal körbe vesznek, amikor kilépek az iskola kapuján, vagy kinyitom az ablakot egy kiadós szellőztetésre, miután utolsóként elhagyom a hálókörletünket. Szeretem, ahogyan a fagyos reggeleken ropog a cipőm alatt a zúzmarás fű és pirosra csípi az arcomat a hideg. Szeretem a korán kelő madarak csipogását hallgatni és látni, ahogyan a természet is elkezd fölébredni egy csöndes, vagy nem túl csöndes éjszaka után ugyanúgy, ahogyan mi emberek is tesszük. A lassú, ráérős és nyugodt ébredés és a reggeli szokások megtartása kulcsfontosságú szerepet játszanak az emberek életében, amit hogyha felborítanak, akkor nem csak a reggele romlik el a személynek, hanem az egész napjára rányomja a bélyeget, megpecsételve ezzel tanulmányi és munkabéli teljesítményét is. Az én napomra rányomták a bélyeget és lelkem minden darabkáját újra össze kell erősíteni, hogy erre a napra is megfelelően készülhessek, javítsak a hozzáállásomon és modoromon. Bal kezemben egy félig megevett pirítós lapul, míg jobbommal a kávés bögre porcelán fülét szorongatom kínosan ügyelve rá, hogy kezem meg se rezzenjen, nehogy egy csepp is kicsorduljon a színültig telített bögréből, mert talán az a csepp adja meg azt a lökést, ami az utolsó lélekdarab visszaerősítéséhez szükséges, miközben futólépésben haladok a reggelemet felrúgó személy után. Frothingham... Azt hiszi, hogy a reggeli szieszta valamiféle kitalált fölösleges mániája az emberiségnek, amit el lehet hagyni, nem ez az a tényező, ami meghatározza, hogy egy embernek hogyan alakul a napja.
'Edd meg menet közben csak siess már!' - mélyítem el férfiassá a hangomat, bár így sem sikerül tökéletesen utánoznom hangjának tónusát, mégis elégedettséggel tölt el, hogy reklamálásom helytálló és nem vonhatja kétségbe annak jogosságát. Két karomat magasabbra emelve és kissé eltartva magamtól ugrálok le szinte a harmattól sikamlós kőlépcsőkön és összeszorított ajkaim közül átkozódom sziszegve, amiért jobb időpontot nem is sikerült volna választania a túrájához, viszont tagadhatatlan, hogy míg énem egyik fele duzzog a be nem fejezett reggeli ébredési folyamat miatt, a másik kíváncsian várja az út végét, hogy megpillanthassa a célt, amiért a nagyterem nyugalmat árasztó falaitól és a Reggeli Próféta legfrissebb számától búcsút kellett vennem. A kőlépcsőket nyirkos föld göröngyök váltják föl, amelyek egyenes utat biztosítanak a Rengeteg felé, ahová diák nem teheti be a lábát tanári felügyelet nélkül. Elvileg. Elvileg a folyosókon sem kóricálhatunk éjszakánként és elvileg még nagyon sok olyan szabály érvényes az iskola területén, melyeket senkinek sem szabadna áthágnia és mégis hallani olyanokról, akik garázda módon megszegik azokat. Andrew nem néz hátra, egy szót sem szól, amióta útnak indultunk, mintha elfelejtette volna, hogy a könyökömnél fogva vonszolt ki az épületből rekordokat megszégyenítő sebességgel minden kérdésem és tiltakozásom ellenére, míg végül már csak a belenyugvás maradt számomra és a sovány vigasz, hogy pirítósom maradéka és kávém is velem tartanak a hosszú útra. Reggelimből harapva lassítok lépteimen, ahogy egyre közelebb érünk az erdő első fáihoz, távol a reggeli napsütésben csatangoló diákoktól és minden tanártól, közeledve a varázs lények félelmetes és mégis izgalmas területéhez. Az ismerős hely, ahol mindig eltöltök egy kellemes holdtöltét, melynek labirintusából amikor sikerül kitalálnom fölér egy ünnepi csodával.
'Mof' má' havamvó va' emo'a'i, ho' mié' 'öppüm' i'e?' - kérdezem meg tőle teli szájjal, amikor lépteink már nem haladnak tovább, ott állunk az első fánál, aminél épeszű ember nem megy tovább.

'Emlékszem, hogy mondtad, hogy ma idejövünk és természetes hoztam is a "csodamasinát", de azt viszont nem voltál hajlandó elárulni, hogy miket is fogok én fotózni. A lelkesedésem pedig éppen most szerzem vissza...' - emelem föl bögrémet miután lenyeltem a falatot a pirítósomból és kortyolok a kávéba. Egyre több energiát érzek magamban a mai naphoz és nem utolsó sorban a reggeli kiránduláshoz. Való igaz, hogy ismerem a járást az erdőben, rengeteg időt töltök itt, még ha legtöbbször nem is vagyok a saját tudatomnál, agyam valahogy mégis megjegyzi a bejárt útvonalakat és lábaimat automatikusan hajtja előre. Tudom, hogy az erdő "külső rétegén" mik élnek és miket érdemes elkerülni annak érdekében, hogy karokkal és lábakkal térjen vissza az ember az iskola épületébe, azt viszont nem tudom, hogy legbelül mi vár és gyanítom, hogy amit Andrew keres jó mélyen él a fák között és nem az ember barátja. Betekintek a fák sűrűje közé, miközben bögrémből kiiszom az utolsó csepp kávét is, pirítósomat pedig eltüntetem az utolsó morzsáig. Már nem lehet tovább húzni a Rengetegen kívüli ácsorgást, csak arra vár, ahogyan partnerem és a bennem rejtőző kalandor, hogy végre induljunk útnak. Míg az erdő mélyébe meredek, kezem automatikusan kinyitja vállamról lógó régi, kopott bőrtáskámat és kiveszem belőle az Andrew által "csodamasinának" elkeresztelt fényképezőgépet, helyére pedig a nagyteremből elhozott bögre kerül. Zsebéből előkerül aranykeretes szemüvegem a végtelen sok lencséjével, pontosan négy darabot lehet a keretben lévő lencse elé illeszteni aprócska karok segítségével, melyek a szemüveg szárára vannak erősítve, hogy mozgatni lehessen őket. Minél több lencsét helyezünk a keretben lévő lencse elé, annál élesebben és tisztábban lehet átlátni különböző tárgyakon, falakon, hogy megtaláljuk azt a személyt, vagy élőlényt, amit vagy akit keresünk, ugyanis a szemüveg másik különleges tulajdonsága, hogy az élő alakokat nem teszi áttetszővé. Csodálatos találmány, amely már sokszor húzott ki a pácból, vagy sikerült vele megelőznöm, hogy bajba kerüljek.
Szét hajtom a szemüveg szárait és a fejem tetejére illesztem, majd bezárom a táskát és fölnézek Andrewra. Látszódik az arcán az izgalom, habár jeleit egyáltalán nem mutatja annak, hogy mindjárt kiugrik a bőréből. Nem viselkedik kergén, nem beszél fölöslegesen, nem tördeli az ujjait, egyszerűen csak le lehet olvasni az arcáról, hogy mindennél jobban vágyik már arra, hogy lépteink az avart és a göröngyös földet tapossák, ne pedig csak egy helyben álljunk. Gyomrom remeg az idegességtől és talán kicsit a félelemtől is, de erőt véve magamon indulok el határozott léptekkel az erdő belseje felé. Fényképezőgépemet szorosan markolva rugdalom szét az avart a földön, beszippantva az illatát. A fák lobjain még beszűrődnek a nap sugarai és a madarak is ezeken a fákon fészkelnek. Szívem a torkomban dobog, pedig még igazán az út elején vagyunk és ki tudja mennyit kell mennünk, merre tartunk. Kietlen minden a fák között. Csiripelést is elvétve lehet csak hallani a lombok között, csak a cipőmmel találkozó, felröppenő avar zizegő hangja töri meg csöndet, tekintetem pedig ide-oda röpköd a sűrűségben.
'Rájöttem, hogyha ezt túlélem, akkor már mindenre képesnek fogom magam érezni és természetfotósnak állok. Gondolj csak bele, nem rajzolt ábrák lennének feltüntetve a tankönyvekben, hanem mozgó képek! Bizonyos szemszögekből meglehetne figyelni úgy az állatot, hogy nem vagy a közelében. Persze ez nem adná vissza a személyes találkozás élményét és a felfedezés varázsát, de teszem azt... nem kéne félni, hogy egy sárkány leperzseli a hajat a fejemről vagy a gyomra lenne az új lakóhelyem. Érted gondolom, hogy mire gondolok. Új, ismeretlen helyeket fedeznék fel ismeretlen lényekkel együtt, olyan helyekre jutnék el, amiről csak álmodik az ember egy életen át.' - gesztikulálok hevesen ügyelve arra, hogy a gépemnek ne essen bántódása. Agyam mintha kitörölte volna egy csapásra a félelem szót a szótárából és átadja magát a teljes izgalomnak. Érzem, ahogyan arcom kipirul, az elképzelt álom ötletei pedig megsorozzák agyamat és csábítóbbnál csábítóbb képek vetülnek elém. Kedvem lenne berohanni az erdő sűrűjébe, szembenézni bármilyen fenevaddal, ami csak elém kerül. Lépteimet megszaporázva, körbe sem nézve haladok előre, szinte föl sem tűnik, hogy a látkép körülöttem egyre kevesebb napfényt biztosít a számomra és belépek az árnyékban meghúzódó lények birodalmába, melyeket egy dolog érdekel: elpusztítani a betolakodót.

'Megbocsásson, mister! Én időben indultam el, az már viszont más, hogy a reggeli tömeg miatt 10 perccel hosszabb lett az út a griffendél és a nagyterem között. Te meg ha nem kukorékolnál lent már hajnalok hajnalán, lehetséges, hogy nem lettél volna türelmetlen és akkor most én sem lennék ilyen.' - mosolyom töretlen marad mialatt beszélek hozzá és mutatok rá mutatóujjammal, mikor a beszélgetés rá terelődik, a hozott elemórzsiára pedig ügyet sem vetve eresztem le az ujjamat és fordítom vissza tekintetemet az útra. Egyre kevesebb fény szűrődik be a fák lombjain keresztül, sokkal szorosabban záródnak a lombok és a fák is közelebb vannak egymáshoz. A madarak már nem csiripelnek, hangjukat csak távolról lehet már hallani, az erdőtől távolabbi nevetések és a másik hangos szólongatása már nem ér el idáig, egyedül saját lépteink hangját halljuk, ahogy megreccsen alatta egy-egy letört ág, zizzennek a száraz falevelek és a bokrok belsejében megmozdulnak a kisebb élőlények. A fény fogytával együtt a hőmérséklet is fokozatosan kezd csökkenni, a bennem lévő izgalom miatt pedig sokkal fagyosabbnak érzem a levegőt, mint amilyen valójában. Nyakamat behúzva kémlelek körbe a fák között, le a bokrokra és próbálom koordinálni a néha rám törő remegéseket. Testem minden pontján érzem a libabőrt és szívem heves dobogását. Félek talán? Ez nem lehet az, hiszen sosem voltam az a félős lány, aki egy arra szálló doxitól, vagy arra mászó póktól rögtön képes lenne kiszaladni a világból és a Rengeteg egyes útvonalait már kívülről tudom. Ez most valamiért mégis más, idegen. Azt mondják, hogy van a félelemnek olyan foka, ami még egészséges és természetes, meg olyan helyzetek, amik a legbátrabb embernél is képesek szaporább szívdobogást produkálni. Mindenre van logikus, érhető magyarázat, mégis mindenki szépíteni szeretné a helyzetet, mely számára ismeretlen és rövid ideig kezelhetetlen. Hogyan szépíteném a saját helyzetem? Miért reszketek? Nem jártam még az erdő ezen részén. Legalábbis akkor biztosan nem, amikor tudatomnál voltam. Nem ismerem az élővilágát, nem tudom mi vár rám a következő fa vagy bokor mögött, mi fog a nyakamba ugrani, megmarni vagy lerántani a föld mélyére. Reszketek az izgalomtól és az idegességtől egyaránt. Szeretném tudni, hogy miért kellett ide jönnöm ilyen korán, milyen veszélyes lénnyel fogunk találkozni és van-e esélyem az életben maradásra. Agyam kétségbeesetten próbálja felsorolni azokat a legendás lényeket, melyek erdőben élhetek, rejtőzködnek, vadászó életmódot folytatnak és támadásukat ritkán éli túl bárki is. Hogyan lehet velük védekezni? Ismerem én egyáltalán ezeket a varázsigéket, átkokat? Üres bal kezemet erősen ökölbe szorítom, amikor érzem, hogy a pánik kezd rajtam elhatalmasodni és a baljóslatú gondolatok hihetetlen gyorsasággal töltik meg az agyamat. Körmeimet mélyen belevájom tenyerem bőrébe, a fájdalom pedig nem marad el. Erre kell koncentrálnom, meg kell nyugodnom. Kalandra jöttem elvégre, nem igaz? Emlékszem, hogy felragyogott az arcom az üstben rotyogó bájital fölött, amikor Andrew egy alapanyagért indulva a könyvemre dobta a darab pergament, rajta az ötletével. Az örömtől átitatott arcból hamarosan piszkos, kormos arc lett, szőke hajam beszürkült és egyedül én kaptam házi feladatot azon az órán, de úgy éreztem megérte. Egy kalandért bármi megéri.
Nagyot szippantok az erdő levegőjéből és pár másodpercnyi bent tartás után kifújom. Öklöm szorítása lazulni kezd és a remegés egy szempillantásra kezd alábbhagyni, szívem viszont ugyanolyan gyorsított tempóban végzi munkáját. Csak ne kapjak szívrohamot az út közepén. Ujjaim teljesen kiengednek végül, de újra összezáródnak, amint Andrew hangja fölcsendül. Már nem olyan erősen marok bele saját tenyerembe, mint előzőleg, de ez az érzés sem túlságosan kellemes. Szapora lépteim alatt egyre sűrűbben ropognak az elszáradt gallyak és falevelek, a sötétség pedig egyre inkább készteti arra az embert, hogy forduljon vissza, semmi esetre se haladjon tovább. Már pedig én tovább fogok.
'Tudni fogod, hogy mikor kell indulnod. Az idő, amit itt az iskolában eltöltesz és a tanórák némelyikén fogsz rájönni, hogy mikor akarsz útnak indulni. Iskola után, vagy magabiztosabbnak érzed magad, hogyha önerőből még tovább képzed magad. Én már tudom, hogy iskola után szeretnék elindulni rögtön, mert addigra már olyan mértékű izgatottság és tettvágy lesz bennem, amit egyszerűen nem lehet csillapítani, amikor meg felgyülemlik akkor meg... bumm!' - dobom karjaimat a levegőbe, ügyelve rá, hogy jobbom ne engedje el a gépet. Lábaim már készen állnak a gyorsabb tempóra, ez már nem elég nekik, de az újabb lendületet meg sem adhatom nekik. Andrew fogja a karomat, hogy visszatartson, bal lábam pedig a levegőben kinyújtva mered előre. Meglepetten fordítom hátra a fejemet a fiúra, tekintetem pedig értetlenséget tükröz. Miért álltunk meg? Partnerem arcát fürkészve kezdek el én is hallgatózni, levegőben lógó lábamat pedig leeresztem és megkomolyodva nézek körbe. A nyugtalanító léptek hangjai egyre közelebb érnek, de a hang forrásának iránya behatárolhatatlan, olyan mintha mindenfelől érkezne. Fogaimat rögvest összeszorítom és próbálom szapora légzésemet csillapítani, szabad kezemmel pedig leveszem fejem tetejéről a szemüveget és orromra illesztem. A táj változatlan. Nagyot nyelve, türelmetlenül és félve lököm az összes lencsét egyszerre a helyére és nézek körbe, lassan fordulva.
'Nem tudom, hogy mit akartál fényképezni, de azt hiszem most készíthetnék pár képet, feltéve, hogy marad mivel készíteni...' - suttogok kiszáradt szájjal és tekintetemet újra körbehordozom a tisztáson. Egy-egy lencsét elmozdítva kapok újra képet az erdő fáiról és arról, hogy futásunk merre vegye kezdetét. 56 szőrös láb, gazdánként 8 szem és egy pár csáprágó. Érthetetlen okból kifolyólag rögtön elszállt minden kedvem attól, hogy lefotózzam, ami a Tiltott Rengetegben rejlik.

Andrewt hallgatva nem egyszer forgatom meg szemeimet, hiszen könnyű úgy okosnak lenni, hogy nem kell átvágni a tömegen, ha tudod, hogy sietned kell és mégis annyit ér a tolakodásod, mintha árral szemben próbálnál meg úszni. Amióta ismerem mindig próbálja a dolgok legegyszerűbb végét megfogni, míg mindenki más a bonyolultabb utat választja, ha pedig elbukik az illető, akkor tényszerűen közli vele, hogy haver ezt nagyon elszúrtad és nem azért mert a helyzet olyan volt amilyen, hanem mert ezt te választottad és nem gondolkodtál előre. A megmondó ember, a mindig okoska, akinek hogyha nem szokod meg a stílusát ki tud kergetni a világból már csak azzal, hogy rád köszön, mert tudod, hogy mindig lesz hozzád egy-két keresetlen szava utána. Az emberek néha még most is kissé meglepetten néznek ránk, amikor az iskola folyosóján a másik szavába vágva vitatkozunk egymással, vagy éppen kiosztjuk a másikat valamiért, de nemrégiben ez sokkal rosszabb volt, mondhatni maga a pokol. Nem ismerem régóta, kereken két éve és megismerkedésünk sem úgy kezdődött, ahogyan két normál ember között ez lezajlik. A büntetőmunka felé vezető úton nem volt kínos csend, előtte nem mutatkoztunk be egymásnak, egyszerűen éreztük, hogy a másik társasága számunkra terhes és a lehető leggyorsabban akartunk a munkával végezni, hogy ne kelljen túlságosan sokáig egy levegőt szívnunk. Én voltam az a balga, aki először mégis megpróbálkozott beszélgetést kezdeményezni vele a sajátos stílusomban, de igencsak rövid, sőt sorozatos egyszavas válaszai után úgy döntöttem, hogy nem én leszek az, aki minden egyes szót harapófogóval fogok belőle kirántani, majd valaki más megoldja a nyelvét. Manapság már nem érdekel, hogyha véleményét egyszavas válaszokban fejti ki, hozzászoktam, elfogadtam, hogy ő ilyen, vele ez jár. Nem beszél sokat, nem meséli el az élettörténetét rögtön a megismerkedésetek után egy órával és nem hagyja, hogy túlságosan sokat tudj meg róla, egyszerűen csak hallgat. Ha pedig sikerül egy mondatnál többet hozzászólnia valamihez, gondolatban elismerően vállon veregetem saját magamat, hogy olyan dologba sikerült belenyúlnom, amiről igenis több véleménye van a semminél.
Visszatérve barátságunk kezdeti szakaszára; minden alacsony türelemmel rendelkező, na meg épeszű ember azt mondta volna, hogy ennél nincs tovább, sem pedig lejjebb. Sokszor el kellett nyújtanom a türelmemet, ameddig csak tudtam, olyan volt akár az örökké nyúlni képes rózsaszín rágógumi, de egyszer az is elszakad, ahogy a türelmemnek is vége lett. Hónapokig normális beszédnek még csak a szikráját sem lehetett közöttünk észrevenni, csak annyit láttak belőlünk az emberek, hogy némán bandukolunk egymás mellett, óráról órára és mi sem értettük, hogy miért nem megyünk a másik nélkül, miért állunk meg reflex szerűen a tanterem ajtaja előtt és várunk, amíg a másik ki nem ér. Aztán miután már egy-egy szót sikerült belőle kikönyörögnöm folyamatosan az idegeimen táncolt és valószínűleg magában jókat mulatott rajtam és a kitöréseimen, főként mikor se szó, se beszéd nélkül hátat fordított nekem egy beszélgetésnek csúfolt szóváltás közepén és elsétált, mintha ott sem lennék. Meglepetésként érte, amikor napokig csak a csendestársa voltam és még a köszönésképpen odavetett intés is nehezemre esett. Egy szó, mint száz, nagyon hamar képes kikergetni mindenkit a világból, aki nincs hozzászokva ahhoz, ami mellette várja.
'Oh te nagy és kegyes úr, aki letekintett egy egyszerű, reggel éhező halandóra, azaz rám. Mivel érdemeltem ki azt az egyet szelet pirítóst és a kávét? Nagy és kegyes úr, kérlek szólj hozzám! Én volnék a kiválasztott?' - emelem kezemet homlokomhoz drámai hatást keltve ezzel, szemeimet lehunyom és kissé hátrébb hajlok, mintha elájulni készülnék. Tisztában vagyok vele, hogy nem tanácsos színházi jeleneteket előadni és ripacskodni egy olyan helyen, ami több veszélyt rajt magában mindenkire nézve, mint bármi más a világon, de ebben a percben nem érdekel. Ajkaim mosolyra húzódnak, karomat leeresztem és kinyitom a szemeimet, mielőtt bármiben elesnék, vagy nekimennék valaminek illetve valakinek a sötétben. Tudom, hogy ez számára is mulatságos, de jelenleg leköti őt is, hogy ne bukjon orra és a reakció ideje megfelelő legyen, hogyha bármi is támadna, ha már én bohócot csinálok inkább magamból még életveszély esetén is, ám hamar sikerül kedvemet szegni a további parádés jelenetek előadásához. Szinte összeroppantom az érzékeny gépet, ahogy görcsösen markolom, próbálok valamibe kapaszkodni, hátha az megvédhet, de ez nem így fog történni. Nem húz ki a csávából. Torkomra forrt minden szó és hang, amit képes lennék kiadni és szemüvegemmel csak bámulok be az erdő fái közé.
'Ezek ellen te sem tudsz megvédeni, még magadat sem tudnád.' - lépek ki mögüle és markolok rá a csuklójára erősen, talán még fájóan is. Kettővel szemben még esetleg tudnánk mit kezdeni, de bőven létszámfölényben vannak és lassan mindegyikük mozgásba lendül. Hirtelen ötlettől vezérelve emelem föl eddig szorongatott fényképezőgépemet és készítem el vele kalandunk első képét, de remélhetőleg nem az utolsót életem hátralévő részében. A halk pukkanás általánosságban nem rázza meg a tömegeket, most mégis visszhangot ver és ijedtemben még erősebben szorítom Andrew csuklóját.
'Szerintem most már mehetünk.' - suttogom elhaló hangon, mialatt szemüvegemen át figyelem, ahogyan sorra merészkednek elő a fák rejtekéből. Reszkető kézzel, mégis gyorsan mozdítom el helyükről az első lencséket mind a két oldalon, hogy lássam az állatokat és a fákat, bokrokat ha még csak haloványan is. Szó nélkül futva elindulok a korábban kiszemelt irány felé, be a fák sűrűjébe, Andrew csuklóját pedig egy percre sem engedem el és húzom magam után. Kérlek most ne próbálj meg olyan akadékoskodó és makacs lenni, mint eddig, én még élni akarok!

Andrew & Agatha

'Gyere már!' - ripakodok Andrewra reflexszerűen, amikor érzem a csuklóját szorító kezemen a húzást. Istenem, ne most akarj elesni! Én sem nézek a lábaim elé, bármikor megakadhatok egy kiálló gyökérben és a nyakamat szeghetem rosszabb esetben, legrosszabb esetben csak elesek és nem tudok időben fölállni, az akromantulák pedig el is kapták ezzel egyetemben az első vacsorának valót. Hajam csapzottan, izzadságtól nedvesen tapad a homlokomhoz, melynek köszönhetően még annyit sem látok, amennyit a szemüveg engedne. Izzadt orrnyergemről folyamatosan csúszik le a szemüveg és hiába igazítom vissza, pillanatokon belül újra útnak ered lefelé. Ziháló légvételem egyre szaggatottabban hallatszik, nem csak a sós izzadtság marja a szemeimet, hanem könnyek is, ugyanis a tehetetlenség már most erőt vett rajtam a haraggal együtt. A torkomban lévő gombócot képtelenség lenyelni, egyedül elviselni tudom, amíg meg nem állunk valahol, ahol végre rendesen vehetek levegőt és zavarodott, kétségbeesett, rettegő, haragos elmém fölött végre visszaszerezhetem az irányítást. Ujjaim még erősebben fonódnak Andrew csuklójára, minden bizonnyal már fáj is neki és amint lesz rá alkalma szóvá fogja tenni, de nem bánom, legalább még él. Csak éljük túl, még azért is hálás leszek, hogyha nekiáll velem marakodni.
Fölöttünk az ágak reccsenésének hangja egyre kezd el-elmaradozni a lombok zizzenésével együtt, ahogy egy napsütötte tisztás felé haladunk és a nap fénye már a lábunkat éri. Maradék erőmmel gyorsítok a futás tempóján és azonnal térdre rogyok, amint a tisztás közepére érek. Elengedem Andrew csuklóját és hangosan lihegve veszem a levegőt, azzal sem foglalkozva, hogy a szemüveg a fűben kötött ki, vagy hogy bárki meghallhatja kapkodó légvételünket. Kedvem lenne elhasalni és a fűbe markolva csak fetrengeni, de nem maradhatunk sokáig, mert ki tudja milyen lények rejtőznek az erdőben, akik nem félnek egy kis napfénytől és érdeklődve jönnek megtekinteni miféle lény adhat ki magából ilyen hangokat.
'Nem t... nem tud.... nem tudom...' - emelem föl a fejem és nézek körbe, közben pedig kitörlöm szemeimből az izzadtságot ingem ujjával. Bátran kijelenthetem, hogy ez az egész erdő legnapsütöttebb pontja. Jártam már itt, emlékszem. Teliholdkor már késő délután bevetem magam az erdőbe és sétálok amíg... nos, amíg át nem változom. Pontosan emlékszem erre a helyre, ami azt jelenti, hogy nemhogy kifelé haladnánk a Rengetegből, egyre beljebb megyünk. Hideg verejték csorog végig a hátamon, remegő lábakkal felállok nézek körbe újra, hallgatom az összes neszezést, ami a közelben történik és felkészítem magam egy újabb hosszú futásra, ami remélhetőleg már kifelé fog vezetni.
'Nagyon megharagudnál, ha azt mondanám, hogy sokat kell még futnunk, mire kiérünk?' - nézek végül Adnrewra és indulok el felé, út közben fölvéve a fűből szemüvegem, amit szintén az ingembe törlök. Most már nem számít hogyan néz ki az ingem, elszakad-e vagy sem, sáros lesz-e vagy sem.
'És lassan tovább is kell mennünk a kentaurok és egyéb lények miatt, akik nem félnek kijönni a fényre. A kentaurok meg nem épp vendégszeretők. - állok meg mellette és dőlök neki a közvetlenül mellette lévő fának és bámulok bele a minket körülvevő sötétségbe. Egyszer csak mosoly húzódik végig a számon és Andrewra nézek, mire pedig el tudnám mondani, amit szeretnék, már görcsös nevetés lesz rajtam úrrá.
'De... de... az unikornis... az nem bánt...' - nevetek folyamatosan, fogom a hasamat és magam sem értem ezt miért találom viccesnek. Kezd az agyam ennyitől megőrülni? Pedig még sehol nem vagyunk.

Andrew & Agatha

'Akkor sok sikert hozzá, én passzolom a lehetőséget.' - így is többet járok errefelé, mint ahányszor egy normális ember beteszi ide a lábát. Arcomat a nedves fűben pihentetve próbálok újra egyenletesen levegőt venni, de túlhajszolt tüdőm minél több levegőt követel magának, ajkaim és nyelvem annál jobban száradnak ki és lassan kezdem magam úgy érezni, mint egy partra vetett hal, ami már nem vergődik az életben maradásért, hanem kiszáradva hever a parlagon és várja a végét. Az én történetem nem itt és nem ma fog véget érni, legalábbis reményeim szerint még adatik nekem pár év, hogy a világ olyan pontjaira is eljussak, ahol varázsló és boszorkány még nem járt. Micsoda tervek és vágyak, oh! Remélem nem fogok annyira elszállni magamtól, hogy a Nunduval is egyedül próbálom majd meg fölvenni a harcot. Két másodpercben eldőlne a csata kimenetele, vagy már jóval előtte.
Egy-egy ág reccsenésének hangjától térek vissza rögtön a valóságba és emelem fel rögtön a fejemet, hogy körbenézzek. Túl sokáig időztünk volna és megtaláltak minket a következő ragadozó jelöltek? Földről való feltápászkodásomat sebesnek nem éppen nevezném, de még így is gyorsabban tettem, mint amire számítottam, lábaim pedig remegnek, mint a kocsonya, első pár lépésemmel pedig az újszülött zsiráfokra hasonlíthatok, akik pár óra elteltével tanulnak meg csak rendesen járni. Nekem nincs ennyi időm, de még fölösleges tíz percem se, hogy úgy-ahogy javítsak botladozó járásomon. Sietve veszem föl a földről az odadobott táskámat a szemüvegemmel együtt és körbenézek a tisztáson, amiről tudom, hogy közel van az erdő legbelsejéhez, ahol azok a lények élnek, akikkel egy diák sem akar találkozni, legalábbis amíg nincsenek kitömve és nincsenek üveg szemeik. Szemüvegemet megtörölgetem ingem egyetlen tisztán maradt részében, hogy a félelem ellenére mégis körbenézzek a fák sűrűje között és lássam, hogy egyáltalán van-e lehetőségünk a menekülésre. Lábaim még mindig reszketnek és szívesebben csuklanának össze alattam, minthogy megtartsák teljes testsúlyomat, vagy tovább induljanak a biztonságot jelentő erdőn kívüli terület irányába, az pedig lehetetlennek bizonyul, hogy körbenézzek egyetlen botlás nélkül is. Üres, nem látok se... ja de igen, egy nagy fejű manó bujkál az egyik fa mögött, de tőle nem kell tartanunk. Túlságosan üres minden. Gyanakodva tolom fel az eszközt fejem búbjára és indulok meg Andrew felé, hogy végül egy fát támasszak mellette.
'Ne akarj még öt percig itt pihengetni, pihenünk akkor, ha már kijutottunk. Most semmi nincs a közelben, tovább kéne menni amíg lehet.' - támaszkodom a térdemre, közben néha-néha a fölém magasodó fa lombkoronájára pillantok, hátha valami éppen készülne a nyakamba ugrani, de a levelek olyan sűrűn záródnak, hogy akkor sem látnék semmit, hogyha nagyon megerőltetném a szememet.
'Andy, te anélkül is elég utálatos vagy, hogy itt élnél. Ha itt élnél, téged meg sem mernének támadni. Két mondatot váltasz velük és ők éreznék magukat kellemetlenül, mert levegőt mertek venni. Maradjunk annál, hogy visszajössz velem a kastélyba és folytatjuk a megszokott napi rutint. Na?' - hajolok oda hozzá és lökdösöm meg kissé a vállánál, buzdítva arra, hogy mihamarább álljon a lábaira, de hamar vissza kell dőlnöm a támaszomat jelentő törzshöz, hogy ne boruljak fel nevetés közben. Nem értem mi ütött belém, bár még mindig jobb, mintha sírva gubbasztanék a fűben és nem lehetne megmozdítani sem. Kezemet a számra szorítva próbálom elcsendesíteni magam és hagyom, hogy Andrew a fák közé vigyen, hogy menekülésünk újra kezdetét vegye. A nevetést nem kell sokáig visszafognom, hamar elmúlik az inger, amint magunk mögött egy ág reccsenését meghallom, ráadásul egész közelről. Erősen megszorítva Andrew kezét állok meg és nézek hátra, de nem látok senkit és semmit, sem a fákon, sem pedig a földön. Ó de mégis! Egy nagydarab követ.

Andrew & Agatha

'Nem vagy vészes? A háztársaidon kívül én vagyok az egyetlen, aki nem azért áll szóba veled, mert elaludtam órán és szükségem van a jegyzetekre, meg aki nem fél attól, hogy egy levegővétel miatt úgy megalázol, hogy többé ne legyen kedvem nyilvánosan mutatkozni sehol. Ezt már nem kell tökélyre fejleszteni, mert a lehető legkiválóbb módon tudod magadtól távol tartani az embereket. A balra meg mindig abban az irányban van.' - mutatok nyugati irányba, miközben felkészítem magam az epésebbnél epésebb megjegyzésekre, melyekhez Andynek nincs szüksége öt másodpercnél többre, hogy kiagyalja őket és rám zúdítsa őket azzal kezdve, hogy bánja, hogy velem nem volt azon a bizonyos büntetőmunkán nyersebb és most akkor nem kéne elviselnie egy kis vérszívót maga mellett. Vagy valami hasonlót. Vagy lehet, hogy meg sem fog szólalni, hanem magában dünnyögve tör majd előre az élre és azt kívánja, hogy valami kapjon el alattomban, ő pedig azt mondhassa, hogy nem látott semmit. Ilyen könnyen azért nem szabadulsz meg tőlem. Erősebben szorítom meg a kezét, mielőtt a fejébe vehetné, hogy előre csörtet. Nem lenne az sem probléma, hogyha mérgében előre szaladna, nem zendítenék rá egy kiadós sikoltozásra félelmemben, hogy az összes bestia a lehető legnagyobb pontossággal meg tudja állapítani, hogy merre vagyunk, de sokkal nagyobb biztonságot ad a tudat, hogyha megint futásra kerül a sor nem fogunk egymástól elszakadni és figyelni a lemaradót, hogy egyáltalán él-e még.
'Tudod, hogyha pozitívan akarjuk felfogni az erdőben tett látogatásunkat, akkor elértünk egy szép eredményt, mert lefotóztam egy csokornyi akromantulát és mozogni fog a kép is. És...' - torkomra forr a szó, amint meghallom a hátunk mögött az ágak reccsenését vészesen közelről. Minden bátorságom inamba száll és eluralkodik rajtam a félelem. Csak arra tudok gondolni, hogy itt az ideje fölvenni a nyúlcipőt és meg sem állni a kastélyig, ahol térdre rogyva fogom csókolgatni a lépcső kövezetét, de fejemet megrázva hessegetem el ezeket a gondolatokat. Ugyan már, ez nem rám vall! Mióta szoktam sikítva kiszaladni az erdőből, hogy utána csak tisztes távolból figyeljem a Rengeteg fáit és megborzongjak a látványtól is? Soha. Egyszer sem fordult elő, még akkor sem, amikor a fél karomat majdnem itt hagytam, pedig akkor tényleg megfogadtam, hogy amíg élek, ide soha többé be nem teszem a lábamat, csak telihold idején. És tessék! A fogadalmam ellenére újra meg újra itt lopom a napot. Nem habozva tovább veszem ki táskám zsebéből a pálcámat és hirtelen megpördülve szegezem rá a pálcámat az ellenségre, aki sehol nincs. Ide-oda kapkodom a tekintetem a fák között és hunyorogva próbálok a sötétség mélyére látni, de egy teremtett lelket nem látok. Fölnézek a fák koronáihoz, de egyetlen hízott potrohát sem látok, sem pedig lábakat. Homlokomat ráncolva nézek körbe még párszor, majd amikor már feladom és nyugtatom magam azzal a gondolattal, hogy biztosan csak a távolban törhetett el egy ág, de a félelem miatt sokkal közelebbinek éreztük, nézek le a földre és megállok. Megint itt az a furcsa kő, ami akkor is ott volt, amikor elindultunk újra.
'Az normális, hogyha egy kő követ téged? Mármint tudom, hogy elvétve akadnak itt kavicsok, meg nagyobb kövek és mindegyik egyforma, mielőtt belekezdenél bármilyen monológba is, de ez különbözik a többitől. Nézd milyen más, mint a többi!' - mutatok pálcámmal a mögöttem heverő fehér fényes kőre. Andy kezét elengedve guggolok le és még mielőtt hozzáérnék, előtúrom a táskámból vaktában a fényképezőgépet, le sem véve szememet a fehér kőről. Sokak szerint nem érné meg elpazarolni rá a filmet, de úgy gondolom ha már itt vagyunk ne csak egy képpel a tarsolyunkban térjünk vissza.
A kép elkészülte után visszasüllyesztem a gépet a táska mélyére, hogy biztonságban legyen és kicsit közelebb hajolva hozzá kocogtatom meg pálcámmal, szemöldököm pedig a magasba szökik rögtön, amikor nem a várt kopogtató hangot hallom, hanem egészen mást. Mint amikor valakinek megkopogtatják a kobakját. Újra megkopogtatom a pálcámmal, de ekkor újabb furcsa hang társul a koppanáshoz; halk morgolódás.
'Ezt te is hallod?' - nézek föl társamra, majd vissza a darab kőre, ami eltűnt, pontosabban nem eltűnt, hanem felállt és egy apró lény néz föl ránk dühödten. Azt tanították, hogy udvariatlan kinevetni bárkit is, még ha varázslényről van szó, mert egyesek nagyon érzékenyek tudnak lenni, de nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el a tündéri teremtmény láttán.
'Nééézd egy pogrebin! De drága és milyen apró. Maradj ott tökmag, készítek egy képet rólad.' - tudom, hogy nem túlzottan értelmes lény és valószínűleg nem is érti, amit mondok, még inkább nem érti azt a próbálkozásomat, hogy felé tartott kézzel jelzem neki, hogy maradjon veszteg, amíg én turkálok a káoszban. Magamban morogva kutatok a táska legmélyén és mire sikerül előhúznom a masinát, a pogrebin felbátorodva a kezemhez sétált, most pedig megbabonázva nézi. Ez rossz ötlet volt. Nagyon, nagyon rossz ötlet. A gép kattan egyet, ahogy elkészül a fotó a kicsi lényről, ami többé nem olyan édes, aranyos, ennivaló, mint első látásra, hanem egy aljas kis rohadnék. Két pillanat múlva, mielőtt kezemet elránthattam volna, egész kézfejem a szájában tűnik el, én pedig csak lefagyva, baseball labdányira kerekedett szemekkel nézem, hogy ennek a kis lénynek mekkora szája van. És különben is. Miért mindig a kezemet találják meg?!
'Szedd le! Szedd le rólam!' - kezdem el rázni a kezemet, mint egy eszelős és felállva kezdek toporzékolni, ahogy megérzem, hogy a rengeteg hegyes fog egész mélyre fúródik a csuklómban, mialatt próbálja leharapni egész bal kézfejemet. Nem sikítok, nem sikítok, nem sikítok!