Kaderie & Kyra

Dumbledore igazgató kedves szavai után egy cseppet sem enyhült a fájdalom. Remegve és lógó orral vártam ki az évnyitó ünnepség végét, miközben mindvégig testvéremet lestem a sorok között. Nem érdekelt, hogy ki jöttek újak mint a tavalyi évben. Nem érdekelt, hogy milyen finomságok kerülnek elénk az asztalra, nem tudtam egy falatot sem enni. Éreztem a rám szegeződő kíváncsi szempárokat, biztos voltam benne, hogy tudják és már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ezek a pillantások jó vagy rossz irányúak. Tudtam, hogy az elkövetkező időben majd erre kell fényt derítenem. Ahogy vége volt az évnyitó ünnepségnek, a Nagyterem ajtajához siettem. Ott álltam és figyeltem, ahogy a prefektusok kivezetik az elsősöket, majd lassan gyűlni kezdenek a régebbi diákok is. Kaderie középtájt volt, én pedig nem sajnálva senkit és semmit, besurrantam a tömegbe, megragadtam karját és határozottan húztam a lépcsők felé, semmi szó nélkül. Nem bírtunk még beszélni, hiszen mindig valaki a nyomunkban járt. Most pedig már esteledik, talán csend lesz. A társalgóig szinte egy szót sem szóltam hozzá, viszont amikor odaértünk, körülnéztem és magunkra csuktam az ajtót, amikor meggyőződtem róla, hogy senki nincs itt. Nyúzott arcom és kirepedt ajkaim arról árulkodnak, hogy még mindig nem sikerült lehiggadnom.
- Kaderie... meg kell beszélnünk mi tévők legyünk. Olyan... furcsán néztek rám odalenn. - Kicsit félek, megmondom őszintén, de valami megoldást találunk és ők nem fognak eltántorítani attól, hogy az álmaimat éljem.

A harmadik év is megkezdődött. Ám most sokkal nehezebb lesz. A kezdés egyszerűen pocsék volt, apát meggyilkolták. A vacsora csendben telt el, egyfolytában éreztem magamon Kyra pillantását, néhány falatot sikerült legyűrnöm torkomon, de nem sok hiányzott hogy vissza köszönjön. Az a sok kereszttűz ami ért a pillantásokon át... Végül lecsaptam az éttkészletem az asztalra és gyilkos pillantással tekintettem évfolyamtársaimra, a felsőbb évesekre.
-Van netán valami probléma? Brokkoli ment a fogam közé? - szűrtem fogaim közt a kérdést, de választ sem várva felálltam az asztaltól és ezzel egyidőben az első évesek is a prefektusok után indultak, bele vesztem a tömegbe, ám ekkor egy kar ragadott meg és vonszolt maga után. Mikor tisztult a méregtől a látásom már magam mentem a testvérem után. A társalgó felé igyekeztünk. Ahogy becsukódott az ajtó Kyra felé pördültem, megölelve őt. Mikor szólásra nyitotta száját elengedtem.
-Igen tudom. De nincs mit tenni testvérem. Magunk vagyunk, elfogyott a kikövezett út.-motyogom csendesen. Egyértelmű hogy ugyan azt érezzük, csak én nem mutatom ki, a Mardekárban nem is lenne helyénvaló, azonnal kicsinálnának.
-Dumbledore megígérte, hogy itt jó helyen leszünk. Nekem azóta célom mindent elsajátítani mióta anya nincs köztünk, ez egy következő tőr a szívünk mélyén. Egyenlőre egymásra vagyunk utalva.-hadarom és átfonom magam előtt a kezeimet. Nem tudom mivel nyugtathatnám meg Kyra-t, de idegessége, félelme percről perce kézzel foghatóbb.
-Tanulnunk kell, meg kell mutatnunk, hogy ezen is túl lendülünk a magunk urai vagyunk. Tudják csak meg hogy ha kell akkor harcba szállunk önmagunkkért. Apa nem halt meg hiába!-ekkor egy kósza könnycsepp gördül ki a szemem zugából majd tűnik el ajkam szegletében. Ám tekintetem vad lesz, szinte lángoló.

Hosszan öleltem testvéremet, most kifejezetten jól esett ez a törődés. Mindenről a szüleink jutnak eszembe, most kettejüket siratom együtt, hiszen ez egy különösen fájó dolog egy ilyen fiatal részére mint mi... még csak 13 évesen állunk itt, az élet ránk vár ugyan, de ki lesz aki terelget a kijelölt úton? Kettőnk közül mindig is én voltam az érzelgősebb, de látom, rajta sem segítettek túl sokat Dumbledore szavai, hiába próbál erős lenni és mint mindig, most is úgymond engem védeni. Igazán büszke vagyok arra, hogy ő a testvérem. Egymás után jönnek a mondatok, én pedig mereven figyelem őt. Valahogy nem tudom hirtelen, mit kellene mondanom, milyen ötlettel rukkoljak elő, pedig sokszor könnyen mennek ezek a dolgok számomra. Egyszerűen csak elengedem magam és lehuppanok a mögöttem lévő kanapéra. Hátradöntöm fejem, a plafont kezdem el bámulni.
- Talán egy hét múlva már elfelejtik. - Jegyzem meg halkan, a kétségbeesésem után egészen nyugodt módon, Kadie szavai mindig olyan bátorítóak. Egyszerűen csak oldalra fordítom a fejemet és ránézek, egy aprócska félmosoly kíséretében.
- Ezekben a dolgokban teljesen igazad van! De én azt is megígérem neked, Kaderie, hogy nem hagyom, hogy apa gyilkosai megússzák ezt az egészet! - Tudjuk jól, szeretek nyomozni. Tudjuk jól, hogy tenni is teszek azért, ami nem normális. Talán kicsit most ezzel a kijelentéssel átestem a ló túloldalára, de Kaderie is láthatja rajtam, mennyire komolyan gondolom az egészet. Így legalább megfogja tudni a világ, hogy nem vagyunk már kisgyermekek, és tudunk magunkra vigyázni. Gondolkodón tekintek magam elé. Jelenleg most nem látok más kiutat, és ez talán az lenne, ami elfoglalhatna, a gondolataimat is elterelhetné.

Nagyon nagyon meg vagyok én is rémülve, de mint eddig is mindig, nekem kell Kyraban tartani a lelket. Az ölelés mindkettőnket kicsit feltölti. Aztán végre beszélgetni kezdtünk.
-Francokat! Ezt most egy fél évig tűrnünk kell... Láttad volna hogy néztek a Mardekárosok. Utálom őket mind! - motyogom miközben azt nézem hogy leül a tesóm. Nekem nem áll szándékomban, így állva maradok és meredek magam elé Kyra további szavait hallva.
-Nem is fogják megúszni, de ahhoz még kicsit erősödnünk kell. Kíváncsi lennék rá hogy Alba ilyenkor hol van? - kis hatás szünet után kihúzom magam.
-Talán az óta nem is volt elég időnk ezt a témát, de te hogyan viszonyultál a plusz egy főhöz anya halála után? - teszem fel egészen halkan a kérdésemet. Nekem még mindig az arcomra van írva. Ez miatt volt is egy nagy veszekedésünk apával. Mélyet sóhajtok, már sosem kérhetek bocsánatot érte. Az ablakhoz sétálok és az esti égboltot kémlelem.
-Remélem hogy apa... Nos, jó lenne ha legalább szellemként láthatnánk egy ideig. Amíg mi is kicsit megnyugszunk. Mert ez az állapot pocsék! - csapok öklömmel a párkányra.

Nagy szemekkel tekintek Kadiera amikor azt mondja, hogy még biztos fél évig fog tartani ez a dolog. Nem tudom, őszintén nem tudom mit mondjak erre, így inkább csak hümmögök és bólogatok, remélem, hogy azért a Hollóhátban majd megértőbbek lesznek kicsit. Nem szeretem és még mindig nem szoktam meg igazán, hogy külön vagyok az ikremtől, hiszen ilyenkor sokat számítana az, ha együtt tudnánk tölteni minden időt, ilyenkor még csak valahogy elvan az ember leánya, de éjjel... bele sem merek gondolni, mi lesz velem majd éjjel.
- Szerintem elvitték az aurorok. Láttad, hogy beszéltek vele. - Felemelem a fejemet és aggódóan nézek a lányra. Remélem biztonságban van, és vele együtt a hasában növekedő baba is. - Én kedvelem Albát, de mondjuk kicsit furcsa. De a testvérünk ott növekszik benne, látnunk kell még! - Kettőnk közül, mondhatom, hogy mindig én voltam a kedvesebb és a befogadóbb, ő pedig aki apával szembeszállt és nem akarta a változást. Alba is egy ilyen dolog volt számunkra, nekem fájt a szívem, hogy a papa már elfelejtette anyát és azért csinálja, de aztán mikor elmagyarázta, hogy a nő aki ide jön, akit elvesz majd feleségül, nem kell, hogy az anyukánk legyen, én megnyugodtam. Persze azért így könnyebb volt.
- Szerinted mi lesz vele? - Kérdeztem kételkedő hangnemben Kadietól, még Albara visszatérve egy pillanatig, mielőtt ismét a papára terelődik a téma. Felállok, mert a testvérem nagyon zaklatott, odalépek mellé és a kezét megragadom, szorosan megfogom.
- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne, valahogy bele kell törődnünk. Én sem akarom elfogadni, én sem szeretem ezt, mert most már teljesen magunkra leszünk utalva, de legalább ketten leszünk. Tudunk vigyázni egymásra és lefoglalni a másikat. - Próbálok kicsit logikusan gondolkodni, de nehéz, nehéz mert még mindig a könnyeimmel küszködöm ha rá gondolok, ha elképzelem, mit élhetett át és ha belegondolok abba, hogy mi lesz majd a jövőben, mint velünk, mint a világgal. Fel tudom én ezt fogni egyáltalán?

Csendesen hallgatom Kyrat, szemöldököm felhúzom ahogy elkezdünk Albaról beszélni, majd dühösen toppantok egyet és bele túrok a hajamba.
-Féltestvérünk! - szűröm a fogaim közt, ez a téma számomra egyébként is tabunak számít. A gondolatát sem bírom mai napig hogy bele kellett venni a családba... Az első karácsonykor haza sem utaztam csak a nyári szünetben. Húgom közelebb lép és megragadja a kezem, egy pillanatra elgondolkodom hogy elhúzzam, de végül vissza szorítok én is.
-Persze, de jó lenne ha... Szóval érted. Bár azt nem tudom hogy gondolod hogy együtt lehetnénk. Hiszen külön házban vagyunk Kyra. - rázom meg a fejem. Vajon hogyan tovább? Mi lesz most?
-Dumbledore professzor tudhatja hol van Alba? Kéne egy levelet írnunk neki... - motyogom fásultan magam elé.

Felvonom kicsit szemöldököm, de nem új számomra ez a téma - Kaderie soha nem kedvelte Albat és ő volt az kettőnk közül, aki sokkalta nehezebben viselte el anyánk halálát. Valóban, bevallom, tényleg nehéz volt beengedni egy másik nőt az életünkbe, apa életébe, de legalább nem várták el tőlünk, hogy anyának szólítsuk és mindig kedves próbált lenni velünk, de hát Kadie-t nagyon nehéz meggyőzni ezekről a tényekről.
- Igen, a féltestvérünk, de akkor is, hozzánk tartozik. - Fújom ki a levegőt, és igyekszem kedvesen, nyugtatóan nézni az ikremre, hátha túllépünk ezen a témán és valahogy sikerülne megegyeznünk is, mert valljuk be, két 13 éves nem léphet ki egyedül a világba és tudjuk azt is, hogy a nyári szünetbe kénytelenek vagyunk valahová hazamenni. Haza. Van még ilyen nekünk egyáltalán?
- De attól, hogy külön házban vagyunk, még egész nap együtt tudunk menni mindenfelé, meg sokszor az órák is együtt vannak... csak éjjel nem... - Gondolok bele jobban, az éjszakák lesznek a kritikusak, és pont akkor nem tudom majd átölelni a testvérem. Összeszorítom ajkaimat, és egy percre még a szememet is lehunyom, nem sírhatsz, erősnek kell lenned!
- Szerintem tudja. - Rövidebb szünet után szólok ismét az ikremhez, de csillogó szemeim most nem a reményemet tükrözik. - Valahogy fel kell vennünk vele a kapcsolatot, vagy a professzortól kell tanácsot kérnünk.... Kadie... többet nem hiszem, hogy hazamenehünk. - Könnyes szemeim a felismerést mutatják, kell egy otthon, ahol szeretnek és törődnek veled, de nekünk ez már nem lesz többé apa nélkül.

» Kyra Minchum
» Kyra Minchum
» Kaderie x Harold
» Kyra & Harold
» Mr. Tonks & Kaderie

Kaderie & Kyra

Kaderie & Kyra

Similar topics

Similar topics