Valami volt a levegőben.
Valami, ami nem a várost beterítő szmog volt és nem a frissen hullott eső illata, vagy akár a cseresznyevirág-szirmok hiánya a szél szárnyán, hanem valami más, valami szabadabb, ami három héttel korábban még nem volt itt; mintha elmúlt volna a vihar, amit a korábbi, feszült csend szuggerált, és az egész város, nem, az egész ország hatalmas, mély levegőt vett volna, amit most készült kiengedni.
Éjszakákba nyújó nappalok, nappalokba nyúló éjszakák teltek el, amiken át igyekeztem alkalmazkodni a világnak ehhez az új rendjéhez, megtalálni a helyem London varázstalanjai között, bájmosolyogni a pincérlányokra a sarki kávézóban és átsegíteni a szomszéd nénit a gyalogos átkelőhelyen, de valami mindig hiányzott, az ismeretlen fantomfájdalom ott volt valahol mélyen elrejtve, nem a szívem helyén és nem a fejemben, inkább csak szögesdrót volt a bordáim köré fonva, a tudat, hogy valamit meg kellett volna tennem, és mégsem tettem. Véletlenszerűen felszedett információfoszlányokból raktam össze az igazságot, a Zsebpiszok köz árnyai között megbújva kerestem a magyarázatokat, míg a világkép össze nem állt, és az egész város kieresztette a levegőt, amit egész eddig bent tartott.
Viviana.
Mindig ott motoszkált a gondolataim szélén, halott virágokba öltözött árny volt elmém falán, egy szóban kötött szerződés, a behegedni nem akaró vágás az alkaromon; cikornyás betűkkel írt ígéret, amit papírra vetettem, invitáció London szívébe, a varázstalanok közé, hogy legalább arra a néhány órára szabadok lehessünk, ne legyenek kötelezettségeink, se családjaink, csak mi ketten és a szabadság, a hervadó virágok a kávézó asztalán egy vázában. Az elmúlt hetek eseményeit figyelembe véve nem tudtam, mire számítsak, a kétségeim ezer apró szilánkra hullva borították be apró lakásom padlóját, de hiába vágtam meg rajtuk a talpam minden lépésnél, nem volt bennem annyi affinitás, hogy próbáljak megszabadulni tőlük, eltörölni még az emléküket is. Ha meghaltam volna valamelyik éjjelen, halotti ágyam lettek volna, vérbe fagyott testem ezeken aludta volna örök álmát, de még napokkal később is életben voltam, és bár nem kaptam választ a meghívásomra, úgy döntöttem, nincs jobb dolgom egy ennyire szép, napfényes szombat délutánon, minthogy a felajánlott találkozási helyen múlassam az időm egy, két vagy esetleg tizenhárom kávé társaságában, attól függően, mennyi ideig várnék, már ha egyáltalán lenne mire... De nem volt jobb dolgom. A lakás magánya megőrjített, mint a ketrecbe zárt vadat; a legrosszabb esetben egy késői antikvárium-túra után visszatérhetnék ide, hogy tovább múlassam az időm azzal, hogy újra és újra fellapozom ugyanazokat a Baudelaire-köteteket, amiket már legalább öt nyelven ismertem fejből.
Aztán eltelik néhány óra; a rendkívül csinos pincérlány már a negyedik csésze kávét teszi le elém, és a negyedik alkalommal kérdez rá arra, hol a lány, akinek a díszes dobozt hoztam, és a negyedik alkalommal válaszolom neki azt, hogy csak reménykedek, hogy megjelenik... Mert egy részem tényleg reménykedik, egy részem látni akarja, mert kíváncsi rá, arra, mi volt vele az elmúlt hetekben, és ennek az érdeklődésnek semmi köze nem volt ahhoz a szóban kötött szerződéshez, amit a nagybátyám köthetett az apjával hetekkel, talán hónapokkal korábban. Az érdeklődés autentikus volt, a remény pedig aggasztó; mondén vágy a találkozásra, a beszélgetésre a semmiről és a mindenről, talán a figyelemelterelésre arról, hogy a sebek még fájtak a jogtalan büntetés után, de szerencsére még mind a tíz ujjam megvolt. Legalább egy délutánra nem akartam a yakuza aranyifja lenni, csak Greyson Yun, az egzotikusnak titulált koreai-japán egyetemista, aki határozottan túl sok figyelmet kapott az aprócska kávézó pincérlányától, ami viszont kezdett feszélyezni.
Jobb híján az asztalt díszíteni hivatott vázába tett, haldoklófélben lévő virágokat kezdem el piszkálni, nem törődve azzal, hogy az apró szirmok a kávémba hullanak; az ablakon túl London éli a mindennapi életét, kisgyermekes családok sétálnak a járdán, szerelmes párok járnak-kelnek kézenfogva, egyszerű, mondén életek, őszinte mosolyok, jelentéktelen dialógok. Vajon milyen életem lehetne, ha nem annak születtem volna, aki most vagyok? Vajon akkor is itt ülnék, a negyedik elfogyasztott kávém csészéjét félretéve az asztalon, megbánva, hogy a Baudelaire-kötetem otthon hagytam? Aztán egy újabb kávé, egy újabb hazugság, a mutató lassan kúszik tovább az óra számlapján. Merre járhatsz, Viviana?