Látványosan kerültem őt és nem is nagyon beszélgettünk, hamar belekezdtem a munkámban és nagyobb aktivitással dolgoztam, mint a legtöbb elődöm. Szánalmas, ami itt ment és mindenki annyira puhány volt, még csak egy normális kihallgatást sem voltak képesek végigcsinálni. Hamar bebizonyítottam, hogy valóban én vagyok Diótörő Dorothea, de kit érdekel? Nekem nem árt az, ha félnek és tartanak tőlem, sőt. Volt is miért, már nem az a Doris voltam, akin bárki áttaposott és igazából drága Helga támadását is vártam, de nem igazán érkezett tőle semmi sem. Vajon ő is tart tőlem vagy fél? Nem tudom, de különösebben nem is érdekel, ameddig a férje pórázon tartja, engem nem zavar a dolog. Szánalmas kurva. Éppen tartottam haza és már hopponáltam is, amikor megérkezve valami fura volt számomra. Mintha valaki nem messze a birtoktól hopponált volna, ami nekem nagyon nem tetszik. Vajon megint Zabini apuci próbálkozik? Hiszen, akkor sem jött neki össze, most sem igazán fog, most aztán végképp megtudom magam védeni. Lassan fordulok meg, miközben pálcámért nyúlok és lassan megfordulok, majd rászegezem az idegenre, de mikor meglátom felvonom a szemöldököm. Meglepő, igenis meglepő. - Hát te mit csinálsz itt? - érdeklődöm, miközben a pálcámat elrakom és figyelem Shanet. Nem hittem volna, hogy idefogja tolni a pofáját, legalábbis nem mostanában számítottam rá. Vajon miért jött? Mit szeretne tőlünk? Rátört az apasági láz? Vajon Helga engedte neki, hogy idejöjjön? - Helga elengedett ide vagy tilosban vagy itt? - kérdezem tőle gúnyosan, majd figyelem őt.
Amióta megtudtam, hogy nem halt meg, nem mondhatnám, hogy minden a legnagyobb rendben van. A levél amit elküldött aznap Helenának, felforgatott mindent a családunkban ami eddig meghitt és nyugodt volt. Azóta természetesen a feleségem saját valójában is megnézte a gyerekeket - természetesen biztos távolból - és meggyőződött róla, hogy Doris is él... addig nem hitte el, csupán ármánykodásnak, kettészakitásnak érezte. Természetesen utána jöttek a kérdések és ebből adódóan záporozott a vita, a levegő meghűlt közöttünk. Ő ismét nyugtalan lett, ideges és már talán nem is hiányzik sok ahhoz, hogy összeroppanjon ettől az egész helyzettől... én pedig nem tehetek semmit, a közelébe sem enged. Örülhetek neki, hogy Blaiset nem vitte el, én pedig inkább a munkába feledkezem és a lehető legkésőbb járok haza, hiszen nincs kedvem még rosszabbá tenni a helyzetet. Azonban akármennyire is rossz a kedvem és a hangulatom, nem hagynak nyugodni Doris szavai valamint a gyermekek arcai. Kellett némi idő ameddig komolyan tudatosult bennem, hogy az az ikerpár tőlem van, valóban az én gyermekeim. Nem vagyok hálátlan, sem kegyetlen, nem tehetem, hogy ne gondoskodjak róluk... egyszerűen meg sem tudnám tenni, hiszen hogyan is hagyhatnám, hogy apa nélkül nőjenek fel? Ma végre jónak láttam az időpontot, megfigyeltem Doris mikor megy haza, én pedig utána hopponáltam, kicsit távolabb de olyan közelségbe, hogy hallja, ide érkeztem. Munkából jöttem én is, aktatáskám kezemben, igen hivalatosan festek a fekete talárral kiegészítve. Megérteném, ha Doris most elzavarna a múltkori dolog után... de nem lett volna jó, ha akkor bemegyek. Ezt be kell látnia. - Szeretnék találkozni velük. - Szólok határozottan, majd közelebb lépek hozzá. Természetesen nem veszem sértőnek a kérdését, egyáltalán nem lep meg, de haloványan elmosolyodom mielőtt válaszolnék. - Nekem nem parancsol senki sem. - Valóban nem. Helenával nem beszélek meg minden döntésemet, minden tettemet... nem tud rám hatni, inkább mondhatnám, hogy fél tőlem, fél attól, hogy elhagyom és elviszem Blaiset, ő pedig akkor egyedül maradna mint a kisujja. - Elmondod nekik, hogy én vagyok az apjuk? - Teszem fel hirtelen a kérdést, miközben csak reménykedhetem benne, hogy nem mond nekem nemet és beenged a házba, hogy végre igazán és tiszta fejjel ismerhessem meg a gyermekeimet.
Biztosan érzi magában az erőt és az elhatározást, hogy ma jött el az a nap, amikor élők sorába veszi a másik két gyerekét. Megható lenne és csodaszép pillanat, csak nagyon vakmerő és elbizakodott. Nem tudom, hogy honnan és miből veszi, hogy most majd hirtelen lehet az apjuk és beengedem az életünkbe. Megmutattam neki őket, mert joga volt tudni róluk, de ez nem jelenti azt, hogy örömmel nézem, ahogyan próbál a közelükbe férkőzni. Megértem, hogy gondoskodni akar róluk és szeretne megadni nekik mindent, de mindenük meg van, eddig se volt szükség apukára. Megvannak nélküle. Nem is tudom, hogy hirtelen kinevessem vagy előbb sajnáljam őt. - Tudod ez nem kedv kérdése. - hiszen mondhatni, hogy most lett ehhez kedve. Eddig nem jött, akkor miért pont ma? Majd azt hiszi, hogy hetente vagy havonta eljön és amikor úgy akarja, akkor foglalkozik velük? Ott van neki Blaise és Helga, miért nem velük van? Bár most belegondolva Helga biztosan, hogy ki van idegileg és teljesen kikapcsolt. - Hogy van a feleséged? - kérdezem tőle mosolyogva, majd a szemeibe nézek. - Mielőtt azt hinnéd nem bánom a levelet, megérdemelte. - mondom komolyan és remélem, hogy benne is tudatosul, hogy megérdemelte a drága felesége. Remélem, hogy úgy érzi összedől körülötte minden. Megérdemli a rázúduló sok szart. Következő kérdésére csak felvonom a szemöldökömet és úgy nézek rá, hogy megértse "Ezt te komolyan gondolod?". - Nem és ezzel neked teszek szívességet. - mondom neki, miközben figyelek rá. Nem akarom, hogy olyan kérdésekkel bombázzák, amikre hazudnia kelljen és még jobban az idegeimre menjen. - Ha megkérdezik, hogy hol voltál eddig? Hogy miért nem vagy velünk? Bár a kedvenc kérdésed biztos az lesz, hogy ha nem szereted anyát, miért csináltál neki gyereket? - figyelem őt, érdekel a reakciója, mert biztosan elfognak ezek hangzani, mit fog mondani? Elmondja, hogy van egy másik családja? Van egy fia és egy felesége, ők meg csak két fattyú, akik házasságon kívül születtek? Büszke lesz magára? Boldognak fogja érzeni magát, ha még jobban tönkreteszi az életét ezekkel a kérdésekkel?
Felvont szemöldökkel tekintek Doris felé. Rossz, hogy ismét ilyen ellenséges lett velem, pedig milyen jól indult minden amikor találkoztunk a minisztériumban! Először azt hittem, még lesz esélyünk, valamire, de persze ez láthatóan ismét csak egy kósza gondolat volt, amit kénytelen vagyok gyorsan elhessegetni. - Nem is kedvből jöttem, mondtam szépen a múltkor is, hogy tisztáznom kell a dolgokat. - Nem értem, miért csak a saját gondolatait képviselni, nem értem, miért nem hallgat meg és gondol bele az én szemszögembe is. Neki természetesen egyszerű, mert nem tudja milyen az amikor hirtelen feltűnik valaki aki nagyon fontos volt neked és hoz magával két gyermeket is... számomra komolyan nehéz volt a Dorisszal töltött néhány év és az utána lévő gyász. De túlteszem ezen is magam, átlépek, hiszen meg akarom ismerni a gyerekeket, tényleg. Felsóhajtok amikor ismét Helenáról kérdez. Nem is értem, miért érdekli ennyire ő, ez a cicaharc kettejük között vérre menő, már a kezdetek óta... - Eléggé megviselte a dolog, de jól van, köszöni. - Ki sem lép a házból, de a kegyes hazugság mindig jobb mint az igazság. Nem szeretném, hogy Doris még ezen is gúnyolódjon. - Jó, jó, azért kérdeztem, hogy mire készüljek. Nem kell a dráma. Akkor mit mondasz, ki vagyok? - Emelem fel a kezeimet védekezően. Nem mindegy, hogy bemegyek és akkor valóban ilyen kérdések szegeződnek hozzám, azt sem tudnám, mit válaszoljak, hogyan mondjam el egy 5 éves gyereknek, hogy mi történt pontosan. Kicsit fellélegezhetek. De ha belegondolok, biztosan rossz lesz egy idő után, hogy nem fogják tudni, hogy én vagyok az apjuk.
Aranyos, hogy azt hiszi, hogy megtehet azt, amit akar, csak mert sajnálatos módon ő a biológiai apjuk. Nem átkozom a napot, hogy megfogantak ők ketten, de azt bánom, hogy az apjuk. Kétségem sincs felőle, hogy jó apa és biztosan jól nevelte Blaiset, de ez a két gyerek teljesen másmilyen. Nem tud az apjuk lenni pillanatok alatt. - Tisztázni a dolgokat? Mégis hat évbe telt, mire a szemembe nézve tudtad elmondani nekem, hogy úgy feküdtél le velem, hogy felcsináltad feleséged... Vagyis akkor még nem volt az. - helyesbítek és úgy nézek rá. Még hogy tisztázni a dolgokat, magát vagy engem akar becsapni inkább? Mit tervez mi lesz? Remélem az édesapja még nem szerzett tudomást a gyerekekről, hiába ért véget a háború, ki tudja, hogy mi a faszt tervez az a beteg állat. Sose láthatja őket. Nem véletlen térek ki a drága felesége állapotára... Biztosan lenyomozott és megfigyelt, mindig is szerette tudni, hogy mi van velem, biztosan a temetésen is ott volt, hogy láthassa, ahogyan a holttestemet végső nyugalomba helyezik... Talán neki is ez volt a nyugalom, az én halálom, de most mindent felkavartam az életében, ahogyan ő is nem rég az enyémben. Nem felejtettem el azokat a szavakat és lenéző mondatokat, amiket akkor idézett hozzám. - Biztosan engem is megviselt volna, ha egy olyan ember tért volna vissza a múltból, akinek halála megnyugvást hozott a lelkemre és a házasságomra. - felelem neki és veheti akár célzásnak is a szavaimat. Mindketten tudjuk, hogy Helgának az volt a legjobb hír, amit valaha is kapott az egész életében. Gonosz mosolyra húzom az ajkaim, majd úgy pillantok rá. - Az igazat, hogy egy idegen férfi vagy, aki szeretne velük megismerkedni. - mondom neki, majd elindulok az ajtó felé, biztos vagyok benne, hogy ezzel most felidegesítettem őt és mérges lesz, de nem érdekel. Megérdemli és rászolgált erre, hiszen lássuk be... Igazam van. Kinyitom neki az ajtót.
Nem is gondolkodom el azon, hogy mit fogok neki mondani a kijelentésére. Kicsit néha meggondolatlannak érzem őt, és akármennyire is hiszi azt, hogy mennyire igaza van, nincs minden esetben. Természetesen nem fogom fülem farkam behúzni és visszavonulni, behódolni, mert nincs miért, hisz ő is pont ugyan úgy hibázott, a gyász amit utána el kellett viselnem gyökerestül megváltoztatta az életemet... most pedig az hogy felbukkant, ennyi év elteltével. - Ha nem tűntél volna el, biztosan elmondtam volna. Azt hiszem, nem rajtam múlt, hogy azóta eltelt ennyi idő. - Vonom fel a szemöldökömet. Ez nem szócsata, nem szópárbaj, persze megértem, ha erre is majd jól lehurrog és megint ugyan ott fogunk tartani mint a múltkor... de próbálom magam a lehető legjobban visszafogni, még véletlenül se kerüljek idegesen a gyerekek elé. Már ha beenged, mert eddig még nem úgy tűnik nekem. Nem szólok semmit a Helenáról tett mondandójára. Miért is kellene, ha ennyire jól informált róla, a házasságomról és a gyermekem hogylétéről, akkor erre nyilván semmi szükség. Nagyon jól sikerült eddig eltitkolnunk a nyilvánosság előtt a kapcsolatunk halálát valamint az ő idegeinek romlását, és épp van elég problémám ebből, főleg most, hogy Doris visszajött. Legszívesebben haza sem mennék. Ahogy kinyitja előttem az ajtót és jelzi, hogy bemehetek, a lelkem kicsit megnyugszik. - Elég ijesztő lehet számukra, mintha valami cukrosbácsi lennék vagy valami. - Jegyzem meg az orrom alatt, mintha Doris komolyan hátráltatná, hogy a gyerekek igazán megpróbáljanak majd felém közeledni, de én meg fogok tenni mindent azért, hogy a lehető legközvetlenebbnek tűnjek és valamennyire sikerüljön megismernem őket. Még mindig nem tudatosult teljesen, hogy az én gyermekeim. Ikrek. Mindig is ikreket szerettem volna. Kicsit bizonytalanul és hevesen dobogó szívvel indulok el a múltkor megismert folyosón, de utána megállok és hagyom, hogy Doris vezessen, elvégre nem vagyok ismeretes, csak vendégként érdekztem. Egy idegen férfiként.
Tudom, hogy nem volt helyes a tettem, hogy eljátszottam a halálomat, de le kellett zárnom a múltamat és megszabadulni tőlük. A családja és a szerelme csak fájdalmat és bánatot hozott az életembe, igaz hogy volt sok szép pillanat, de... A rosszak jelenleg sokkal erősebbek, mint a szépek. Az apja elrabolt, fogva tartott és minden egyes kibaszott nap a kutyáival rám mondatott pár cruciot, egészen addig, míg el nem hidegedtem a fiától. Nem mintha erre annyira nagy szükség lett volna, már maga a tény is hogy elvette azt a kurvát, elég volt. Az a drága Helena, az az imádott asszony, akiért az apja annyira oda volt, mert aranyvérű. Mára az az erős nő csak retteg, már a puszta létezésemtől is, bár erre semmi oka, nem fogom elvenni a férjét, nem kell nekem. Én se kellek neki, ha nem lennének a gyerekek biztosan el sem jött volna ide, egyszerűen csak ezért jött ide. Csak figyeltem őt és hallgattam a szavait és elmosolyodtam. - Shane... Miért áltatjuk magunkat? Mindketten tudjuk, hogy neked is könnyebb volt apád csicskásának lenni így. - hiszen tényleg könnyebben elvette a drága Helgát, hogy tudta, hogy halott vagyok. Ott volt a temetésen, láttam és beszéltem is vele, talán ki is raktam volna, ha nem nyílik fel a sebem. Azonban el kellett jönnöm, ígyis mérges volt rám Clyde rám amiért elmentem és beszéltem is vele. Tudom, hogy nem kellett volna, egészen biztos vagyok benne, hogy rosszul tettem, de el kellett mennem. Látnom kellett, hogy minden ember eltudott tőlem búcsúzni, hogy mindenki nehezen, de elengedett engem. Ő is elengedett, hiszen menekült neje karjaiba megvigasztalódásért, de ez engem nem érdekel. - Bátrak, mint az édesanyjuk. - mondom neki, majd figyelem őt. Rám hasonlítanak, én neveltem fel őket, nélküle, eddig se volt édesapjuk és valójában azt hiszem, hogy meglesznek nélküle, de... Joga van találkozni velük, joga van ehhez és nem fogom megtiltani neki. Ha megakarja ismerni őket, akkor hát ismerje meg őket, lehet hogy majd egymásra találnak, de az is lehet, hogy nem jönnek majd ki jól egymással. Nem hangoltam ellene a gyerekeket, ezt nem rohatja majd fel ellenem, ha nem jönnek ki úgy a számításai, ahogyan reméli. Elindulok hát a folyóson és haladunk egyre beljebb és beljebb, míg el nem érünk a nappaliig és ott vannak a gyerekek, éppen játszanak. Majd mikor észrevesznek, már rohannak is felém. Csak figyelem őket, megölelem őket. - A bácsi szeretne megismerni titeket, így legyetek jógyerekek. - mondom nekik, majd bólintanak és Shanere pillantanak.
I solemnly swear
I am up to no good
Shane Zabini
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Chris Wood
»
»Pént. 3 Május - 20:04
Shane & Doris
Biztosan tudom, hogy nem érti meg mennyire fájt nekem akkor, hogy úgy tudtam, ő már nincs többé. Heteken keresztül csak Vesta nyújtott nekem vígaszt, nem mentem haza, tomboltam, de miután Voldemort csillaga leáldozott, vége lett a háborúnak, kicsit össze kellett szednem magam, kénytelen voltam a lehető legtöbb módon elkerülni a figyelmes tekinteteket, majd szépen lassan visszaléptem az életbe. Soha többé nem volt már olyan a kettőnk kapcsolata Helenával mint előtte, soha többé nem éreztem azt a lángot, amit egyesek szerelemnek neveznek. Egyedül a fiam nyújtott nekem vígaszt és ő tudta elfelejtetni velem igazán a múltat. Nem látom értelmét, hogy tovább beszéljek. Nincs miért, mert mindig amikor valamit említek neki a múltból, rögtön támad valami mással. Most is hasonlóképp tett és tenne is, valamint ha folytatnám akkor úgy tűnne, mentegetőzöm, pedig nincs miért. Mindent amit a múltban tettem, okkal csináltam, ezt pedig számtalanszor megpróbáltam vele megértetni, leginkább sikertelenül. Lezártam már ezt a felem, már nem vagyunk egymásnak senkik és semmik, a gyerekek miatt jöttem el - ha őszinte akarok lenni magamhoz, talán valahol a szívem legmélyén miatta is -, és ez a jövőben is hasonlóképp lesz, már ha gondolom jól alakulnak a dolgok és az ikrek elfogadnak engem... mint egy idegent... ez szörnyen rossz érzéssel tölt el, hogy így kell majd előttük állnom. Amikor elérünk a nappaliba és meglátom őket, enyhül az idegességem, inkább egy őszinte mosoly kúszik az arcomra. Olyan különleges érzés ez, szükségem volt időre, hogy feldolgozzam ugyan, de most, hogy ez nagyrészt megtörtént, látom bennük a vonásainkat, ők belőlünk lettek, de tudom, Doris majd ügyel rá, hogy ne olyan életük legyen, mint nekünk... Szótlanul várom, amíg Doris bevezényel, ők pedig figyelmesen néznek, persze már láttak engem, de azért még biztosan megilletődnek egy idegentől. Közelebb lépek, leguggolok és kezeimet nyújtom feléjük. - Sziasztok. Shane vagyok. - Ahogy nézem őket, elmerengek azon, vajon milyen lett volna, ha együtt vagyunk az anyjukkal és úgy neveljük őket. Milyen lenne az életünk... nem szabad most elmerengnem. - Hoztam nektek valamit... mindjárt... - Igyekszem kicsit viccesnek tűnni, ahogy szenvedek az aktatáskával, de aztán nevetve felnyitom és annak egész mélyébe nyúlok, onnan pedig előhúzok két csokibékát, és átadom nekik. Remélem elfogadják, nem lekenyerezni szeretném őket, csak úgy gondoltam, nem jöhetek üres kézzel. Felállok, Dorisra tekintek, őszintén, látszik is rajtam szerintem, hogy kicsit elérzékenyültem. - Köszönöm. - Nem kell, hogy válaszoljon, sem hogy tegyen bármit... csak ennyi, csak hagyjuk ennyiben. Vajon egyszer még békében fogunk élni egymás mellett?
Úgy érzem, hogy ezek szerint mindent megbeszéltünk, amit kellett és hát igazából a hallgatást beleegyezésnek veszem. Biztosan van logikus magyarázat is a tetteire, de szerintem ő sem gondolná másként a helyemben, hiába mondja, hogy megérti a halálom eljátszását, igazából... hazugság. Nem érti a miérteket és nem értheti meg a helyzetemet, ahogyan én sem az övét. Igazából nem is nagyon érdekel engem a dolog, hogy mi is van vele, ez az ő dolga és a feleségéé, semmi közöm hozzá. Nem fogok beleszólni a módszereibe és nem is nagyon fogom megmondani a gyerekeknek, hogy legyenek zárkózottak. Itt a lehetőség, hogy belopja magát a szívükbe. Leültem és lekezdtem a papírokat olvasgatni és aláírni, amiket alá kellett, azért néha-néha felpillantottam és mikor mondta nekik, hogy hozott valamit... hát igen, ez minden gyerek gyengéje, de mikor kiderült, hogy mi is az a valami, akkor hátrapillantottak, én pedig egy aprót bólintottam, hogy elfogadhatják. Szerencsére engedély nélkül semmit sem fogadnak el idegenektől, szeretem hogy ilyen okosak és jól neveltek. Biztosan jól csináltam valamit, anyám el sem hinné, nyugodjon békében és legyen könnyű neki a föld. Elveszik a békákat és mosolyognak, majd megint egyszerre szólalnak meg. - Köszönöm szépen. - majd egymásra néznek és jóízűen elkezdenek nevetni, amit mosolyt csal az arcomra és pillanatokkal később már velük nevetek. Vajon mit fognak tenni vagy éppen mit fognak kérdezni? Nem tudhatom és óva intettem Shanet, hogy a gyerekek kérdéseiért nem tudok felelősséget vállalni. - Honnan ismered anyut? - kérdezi hirtelen a kisfiam, amire a lányom már kontrázik is. - Igen, meséljed el. Mikor ismerted meg? - kérdezik lelkesen, majd megfogják a kezét és elhúzzák a mellettem lévő kanapé felé. Hát ez gyorsan ment... azt hittem megdolgoztatják, de hát a csoki varázsa.
Örülök, hogy nem feszegeti tovább a témát, biztos vagyok benne, hogy soha nem értenénk egyet, régen még volt rá esély, de mára ez már teljesen megváltozott. Annyi minden történt és annyira mások lettünk, hogy talán már soha nem fogunk ugyan úgy nézni egymásra. Szeretném, ha ő végre a mostani Shanet látná bennem, nem pedig azt, aki akkor voltam. Azt hittem majd ő is ott lesz mellettem amikor a gyermekekkel beszélgetek. Nem gondoltam, hogy már elsőre ekkora szabadságot ad, jó, nem ment ki a szobából, de most egy szerencsém azt hiszem, hogy értek valamelyest a gyerekekhez. Blaise is szereti a csokit, ezért gondoltam, hogy egy egyszerű lépéssel próbálkozom. Persze nem gondoltam, hogy elsőre így bejön a dolog és ilyen egyszerűen megnyílnak nekem.... de örülök. A mosolyuk és a nevetésük megdobogtatja hevesen szívem, majd amikor meghallom Dorist is nevetni, olyan emlékek törnek fel, amik már vagy ezer évesek lehetnek. Ekkor eszembe jut, mennyire rég volt már, amikor önfeledten nevettünk egymással... Örömmel megyek az ikrekkel, helyet foglalok a kanapén és a kérdéseikre is válaszolok. - Anyukátokat régesrég, még az iskolában ismeretem meg. Most pedig egy helyen dolgozunk. - Ahogy egyre többször tekintek rájuk, egyre inkább észreveszem a hasonlóságokat, a közös vonásokat. A mosolyt pedig már le sem tudom vakarni az arcomról. - Mesélt nektek a Roxfortról, ugye? Nemsokára ti is oda mentek majd. - Én talán az ő korukban hallottam először az iskoláról és már akkor nagyon vártam, hogy végre elinduljak. Persze nekem nem volt olyan ijesztő és nem is izgultam nagyon, hiszen az ikertestvérem mindig mellettem volt... ez nekik is nagy előny lesz majd. Dorisra pillantok, tetszik ez a része, ez az oldala, arra emlékeztet, amikor együtt voltunk.
Szeretem, amikor nevetnek és igazából olyan aranyosak ilyenkor, pedig megszokhatták volna már, hogy egyszerre beszélnek néha. Látom, hogy van közöttük valami kötelék, hogy nagyon is tudják éppen mi történik a másikkal és boldogsággal tölt el. Tudom, hogy ha én egyszer nem leszek, akkor ők ott lesznek egymásnak és képesek lesznek majd együtt leküzdeni mindent. Clyde halála megviselte őket és nem hibáztatom őket, de tudták, hogy nem ő az apukájuk... mégis apaként szerették. Talán ez az egyetlen dolog, ami majd megnehezíti Shane dolgát, Clyde emléke. Valahol mélyen örülök, hogy nem nehezítik meg a dolgot és nem kell nekem besegítenem, úgy érzem, hogy csinálhatom nyugodtan a dolgomat. Legszívesebben felállnék és már most magukra hagynám őket, de valahol gondolom megnyugtató a jelenlétem mindkét félnek. - Szerencsés vagy bácsi, hogy anyával dolgozhatsz. Anya nagyon kemény, simán leverne téged. - húzza ki magát büszkén, majd rám pillant én pedig sóhajtok. - Na de William. Nem illik ilyeneket mondani. - dorgálom meg, majd inkább újra az olvasásba kezdek, biztosan Rose kezelni fogja a helyzetet. Ő meggondoltabb. Amikor szóba jön az iskola mindketten még jobban vigyorognak, jajj nekem. Mindig ezzel nyaggatnak, hogy meséljek, csak hogy én nem igazán szerettem erről mesélni, jobban örültem volna, ha csak szimplán egyszerű varázstalannak születtek volna... - Én már nagyon várom. Olyan auror akarok lenni, akárcsak anyu. - mondja lelkesen Rose majd Will is bólogatni kezd hevesen. - Én is. Na és te bácsi mit dolgozol? - kérdezi Will és nagyon figyelnek rá.
Nem tudom, most Doris mit gondolhat a helyzetről, de amilyen nyugodtsággal és szabadsággal hagyott minket magunkra, biztosan megbízik bennem egy kicsit. Lehet, hogy nem hitte el a szavaim, a meglepettségem és a gyötrődés amit éreztem akkor, amikor megtudtam mindent... ismét egy olyan nyomot hagyott a lelkemen, amit időbe telt megemésztenem, még ha csak néhány napig is. Azóta nem hagyott nyugodni a tény, hogy ő visszatért, hogy van két gyermekem... és még Vestáról nem is beszéltünk. Csupán csak felnevetek William mondandóján, őszinte gyermek, de igaza van, de még mennyire. Ahogy Doris megdorgálja kicsit a mondandóért, én közelebb hajolok és halkabban szólok hozzájuk. - Igazatok van, és még milyen szép is... ti vagytok szerencsések, hogy ő az anyukátok. - Persze tudom, hogy esélytelen, hogy Doris ne hallja meg ezeket a szavakat, de nem számít, amúgy sincs mit rejtegetnem. Ez az igazság. Tekintetem továbbra sem veszem le a gyerekekről, az iskola pedig úgy látom, még egy olyan téma, ami őket is nagyon lázba hozza. Természetesen, legtöbbször a gyerkőcök nagyon várják már a Roxfortot, hisz ott olyan élményeket szereznek majd, s olyan tudást... persze nekem is volt jó és rossz oldala is a dolognak, de a mai napig jó emlékként tekintek vissza. Szívesen visszamennék és az biztos, hogy másként csinálnék néhány dolgot. - Azta! Akkor biztos mindketten kemény aurorok lesztek majd mint anyukátok. Hogy én mit dolgozom? Hát a Wizengamot bíróságnál segítek kivizsgálni a varázslók ügyeit és ha szükséges, akkor börtönbe küldeni a rosszakat. - Igyekszem a lehető legfinomabban elmagyarázni a dolgot, rengeteg kérdésük van, rengeteg. De persze élvezem, miért is ne tenném? - És ti mit szerettek csinálni? - Próbálom kicsit más irányba terelni a dolgokat, közben fél szemmel Dorist pásztázom.
Csak figyelem őket és mosolygok, de hirtelen valami rossz érzés fog el, mintha... mintha valaki figyelne minket, majd az ablak felé fordulok és hirtelen mintha egy árny haladna el. Leteszem a papírokat, nem is várom el Shanetől, hogy érzékelje a dolgot, hiszen most el van foglalva, így hát magam kell utána járnom. Vajon ki lehet az? Igaz különös védelme nincs a birtoknak, de lassan kénytelen leszek felállítani egyet, sok haragosom és ellenségem lett kint külföldön, hiszen nem mindenki vette jó néven, hogy egy rejtélyes félvér lenyomta őket a saját terepükön. Felállok csendben, majd a bejárat felé pillantok. - Megnézek valamit, egy pillanat, addig üljetek itt. - természetesen viselkedek, nekik sem tűnik fel, hogy valamire felfigyeltem. Shanere mosolyogtam és a gyerekekre. - Elbírsz velük nagyfiú. - mondtam, majd elindultam a kijárat felé. Hallom, hogy beszélgetnek és még hallom is a válaszukat a bejárattól is. - Szeretünk rajzolni és szeretjük, ha mesét olvasnak. - válaszolják, majd kitárul az ajtó egy hangos robajjal és a múlt egyik személye jelenik meg az ajtóban. Persze, számíthattam volna a megjelenésére, de nem ekkora műsorral. Még mindig hisztérika. A haja elég kócos és mintha tikkelne is a szeme, nincs valami jó állapotban, sőt. Szarabbul néz ki, mint azt hittem volna. - Hol van? - és már szegezi is rám a pálcát, mire csak elmosolyodom. Nincs mersze rám támadni vagy ha meg is próbálná, akkor könnyű szerrel védekezem, nála erősebb varázslók is megpróbálkoztak ezzel. - Hol a férjem?! - már az egész házban visszhangzik a hangja, ezt már biztosan a párja is meghallottam. A nappali felé pillantok. - Shane, szerintem menned kéne. - szólok az irányukba. - Ha kérhetem, akkor ne itt veszekedjetek, te. - nézek Helenara sokatmondóan. - Nem vagy szívesen látva itt.
Minden figyelmemet a gyerekekre fordítom. Most már őszintén örülök annak, hogy Doris beengedett és segített abban, hogy kicsit megismerjem az ikreket. Remélem, hogy nem felejtik el ezt a találkozót és legközelebb majd ugyan ilyen könnyen, esetleg más körülmények között találkozhatunk. Természetesen nem várom el az anyjuktól, hogy egyedül hagyja őket velem, de meglep, amikor feláll és kisétál. Jól eső, bizakodó apró mosollyal jelzem felé, hogy persze, elbírok velük, nyilván nem fog történni semmi ameddig ő megnéz valamit. Mi is történne? Ez egy nagy kúria, nagy birtok, gondolom Doris ügyelt arra, hogy ha ő nincs itthon, akkor is tudjon arról mi történik. - És melyik a kedvenc könyvetek? Bogár Bárd meséi? - Kérdezem még a gyerekeket, mielőtt meghallom a hangos ajtókicsapódást. Kicsit ijedten állok fel, fülelek, de nem mozdulok el az ikrek mellől. - Maradjatok itt szépen, jó? Odamegyek az ajtóhoz, megnézem mi történt. - Mivel nincs szükségem pálcára a varázsláshoz, sokkal könnyebben le tudok reagálni dolgokat ha szükséges. Aztán meg persze remélem, a gyerekek is szótfogadnak nekem, annak ellenére, hogy csak rövid ideje ismerjük egymást. A nappali ajtajához lépek, majd mire odaérek, már hallom az ismerős hangot. Felsóhajtok. Az ijedt ikrekre tekintek, barátságosan mosolyodom el. - Nincs semmi baj. - Odalépek hozzájuk. - Maradjatok itt, nekem most mennem kell. Anyukátok mindjárt visszajön. Örülök, hogy megismerhettelek titeket. - Ekkor már Doris szavai is megütik a fülem, megborzolom a gyerekek haját búcsúzóul, és kilépek határozottan a folyosóra. Helena valóban zihált, tekintetében némi őrület lakozik, de senki nem bántana, arra nem lenne képes. Látszik, hogy gyenge és lefogyott, kezei remegnek. Komoly tekintettel sietek oda hozzájuk, majd letolom a feleségem kezét a pálcával együtt. - Mit keresel itt? - Sziszegem a fogaim között halkan, aztán karon ragadom. - Sajnálom. Elmegyünk. - Bocsánatkérően tekintek Dorisra. Nem számítottam rá, hogy Helena megjelenik itt. Azt hiszem itt az ideje, hogy ismét elmenjek a bájitalboltba és beszerezzem az orvosságát, amit már évek óta nem szedett. Azt hittem, az évek begyógyították sebeit, de most, Doris és az ikrek feltűnésével még csak rosszabb lett. - Hagyd békén a férjem! Soha nem lehet a tiéd, soha! És a fattyaid is tartsd távol tőlünk! - Miközben erőteljesen tessékelem ki a feleségemet az ajtón, a birtok kapujához, ő még a lehető legjobban ellenkezik és igyekszik Doris fejéhez vágni dolgokat. Nem örülök neki, mert tudom, Dorist igen könnyű feldühíteni, Helena pedig ehhez mindig jól értett. Ők ketten... kevés, ha azt mondom utálják egymást. Rosszul érzem magam a helyzet miatt, a szívem is összeszorul, mert félek, hogy ezután Doris majd nem enged a gyerekekhez.
Aranyos volt, tetszett ahogyan a gyerekekhez viszonyult és talán valahol megnyugodtam, hogy a gyerekek is így viszonyultak hozzá. Kedvesek voltak, talán megérezték valahol az igazságot? Nem kételkedtem benne, hogy Blaisenek jó apja volt, de nem hittem volna hogy az ikrekkel is ilyen jól fog bánni. De persze minden jó egyszer véget ér és mindennek vége szakad, ennek a végét pedig Helga hozta el. Nem tudom, hogy miért mer az ÉN birtokomra betörni és miért mer rám pálcát szegezni, de nem fogok lesüllyedni a szintjére. Kettőnk közül látszik, hogy kibe szorult több értelem és tartás, hát egyértelműen nem belé. - Mindig is egy kurva voltál, aki rá fente a fogát és egy időre elvetted tőlem, de utána tudta, hogy ki mellett van a helye! - már szinte fröcsög a szájából a nyál, ahogyan beszél. Nevetséges és abszurd dolgokat mond, de a mentális állapotát tekintve nem beszámítható és nem is az én dolgom, hogy megértessem vele a dolgokat. - Shane a te férjed, hozzám semmi köze. - sose hittem volna, hogy egyszer nem kiabálva fogok neki válaszolni. - Így van! - nem akarok hazudni, várom, hogy megjelenjen a férje és lecsitítsa, mert nekem igaz hogy lett türelmem... nem sok. Engem már az sem érdekel, hogy miket kiabál rám és miket mond, egyszerűen én már megszoktam, hogy Shane és számára én csak egy betolakodó ribanc leszek. De én akartam a gyerekeket, nem én voltam, aki gyereket csinált mással a másik háta mögött, de ilyen a világ. - Nem mi hívtuk ide és nem mi kértük, hogy jöjjön, de többet nem teheti be a lábát ide Helena. Megígérem neked. - szigorúan pillantok a férjére, mintha megdorgálnám, de érezheti, hogy csak Helena miatt mondom, azonban... Talán tényleg az lenne a helyes, ha többet nem jönne ide. Megvárom, míg elhagyják a birtokot, becsukom az ajtót és a kaput, majd megyek a gyerekekhez, akik sírnak. Csak ringattam őket, egészen addig, míg el nem fáradtak a sírástól.
Nem szeretném, ha a gyerekek nagyon megijednének, mert félek, hogy majd ezt összekapcsolják velem a jövőben és következő alkalommal nem lesznek ennyire kedvesek és közvetlenek velem. Nem tudom, hogyan reagáljak, mit mondjak nekik még, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni mielőtt itthagyom őket a nappaliban. Hallom Helenát kint, ahogy förtelmes dolgokat mond Dorisra, én pedig nem is várok tovább, kilépek és azonnal megváltozom, a kedvesből szinte komor és ismét jeges leszek, de a feleségemet ez sem érdekli igazán... ő ugyan úgy mondja és mondja. Meglep, hogy Doris mennyire nyugodtan és egyszerűen kezeli a helyzetet, hát persze, hiszen ettől sokkal komolyabb dolgokkal is szembe kellett néznie az évek során nyilván, nem fog megijedni és nem fog hallgatni egy piti, gyenge nő szavaira. Nincs mit mondanom már, csak igyekszem minél előbb elvinni innen Helenát, még mielőtt a gyerekek is meghallják ezt a mocskolódást, de még melőtt elmegyünk, Doris szavai nyomot hagynak bennem. Nem tudom hirtelen mire véljem, hogy csak tekintetem megpihentetem rajta még egy utolsó pillanatra. Jól ismerem már, ismerem a nézéseit - mondjuk már nem biztos, hogy minden olyan mint régen, de mondjuk -, remélem jól értelmezem a mostanit is. Nem szeretném, ha nem engedne ide többet. Nem szeretném, ha ezek után elszakítaná tőlem az ikreket. Szeretnék több időt velük. Mindannyiukkal. Tisztában vagyok vele, hogy nem érdemlem meg, és ezt a feleségem állapota is nyilván tisztán mutatja... hiszen miattunk történt vele ez ami történt... miattam. Amilyen gyorsan csak lehet, a kúria kapujához viszem a feleségem, majd hazahopponálok vele és ott, hosszas vitázás után külön térünk nyugovóra, de engem nem hagynak a gondolatok, szinte egész éjszaka virrasztok miattuk.
Kezdőlap
