al dente, al dente

A tészta jól megy, a bevásárláshoz nincs tehetségem, mert egy négytételes lista után is képes vagyok megrakodva távozni az Abszolról, abban a biztos tudatban, hogy a csillaggyümölcs mibenlétére még ma este fényt derítek, és hogy a chilis spárgakrémleves nem fog ki rajtam, miért is fogna, hiszen leírva is isteninek tűnik, elronthatatlannak, amivel a második kísérlet után mégsem próbálkozik az ember többet. De mint ahogyan már előrebocsátottam, a tészta jól megy, még akkor is, ha nem merem elvarázsolt fakanállal kevertetni - a háztartástan bűbájaiban végképp sosem voltam otthon, ami idehaza mindent alaposan megnehezít. Egyszer például szappanhabban úszott minden, mire hazaértem, Gaia meg úgy vetette bele magát a gyanúsan levendulaillatú kék és mályva buborékfelhőbe, és úgy röhögött a sztrájkba lépett fürdőkádamon, mintha semmi eszményibbet nem tudna elképzelni csütörtök estére.

Persze, már megint seggfej vagyok, Gaia némafilmként fut át az agyamon, egészen addig, amíg a tészta keverését átmenetileg fel nem függesztem, hogy a pultnak támaszkodva Maggie felé forduljak. - Én a helyedben, chérie, keresnék valamit bé terv gyanánt, van is, azt hiszem, egy zacskó gumibéka valamelyik fiókban - felemelem a poharamat, még mindig félig van, de lassan már kár belém. - Nehogy éhenhalj a konyhám kellős közepén. Ki tudja, mikor lesz ebből valami. Bien, kérsz még bort? - És mintha csak parancsra tenné, a borosüveg már fel is emelkedik, hogy meginduljon felé - na igen, ez egy ügyes trükk, de szinte benne van a munkaköri leírásomban. A pohár pereme fölött Magnoliára mosolygok. - Hogy kipirultál! Jolie.

Ott könyöklök melletted a pulton, mint valami minden lében kanál (érted, kanál, mint a tésztádban!) kiskukta, akinek viszont nem engednek mást csinálni, mint újra meg újra a boros pohár fenekére nézni. Kocogtatom a tollammal az előttem heverő pár papírlapot, próbálom megfejteni, mi mindent jegyzeteltem ma a "mellékes információk, felhasználandó később" fejlécezésű fecnikre, önmagam megfejtése viszont jóindulattal is csak félsikerekkel koronázott erőlködés. Két pohár bor után már nem is egészen tudom, miben reménykedem.

- Megkeresem - kapom rád a pillantásom csupa mosollyal, le is teszem a tollat, pedig olyan így, mintha azt mondanám, nem is várom, hogy bármi kisüljön a vacsoránkból, pedig szó sincs róla! Követem a tekinteted a fiókokig, kihúzok párat, zsákmányt szerzek, a zacskónyi izgága gumibéka ott végzi épp a jegyzeteim tetején, én meg csak magától értetődően tartom a kiürült poharam az engem célzó boros üvegnek.
- Aha-aha. Na, és ez kinek a hibája szerinted? - bólogatok is fél-szórakozott pirulással, mert így működik ez, ha felhvívod rá a figyelmem az egész csak rosszabb lesz és sosem szabadulok meg az arcom színétől. Mintha nem is lenne rá kihatásom, ahogy veled sok mindenre nincs kihatásom, általában ezt gondolom, meg most már azt is, hogy ez bizonyára a személyes varázsod, vagy épp a dolgok izgalmasságának része.

- Biztos nem segíthetek valamit, hm? - másodjára kérdezem, igen, az a fajta ember voltam mindig, aki nehezen viseli a tétlenkedést, a tétlenkedés arra való, hogy pihenjünk vasárnap délelőtt, meg néha délután is, forró fürdőkre való, meg egyébként pont étkezésekre. Véletlenül sem arról van szó, hogy rosszul állna a kezedben az a fakanál - nem is tudok elképzelni dolgokat, melyek rosszul állhatnának a te kezedben -, csak valahogy legalább olyan baljóslatú ügyködni hagyni téged a konyhában egyedül, mint amilyen baljóslatú, ha magam próbálom megszerelni a mosógépet. De nem is így... csak szívesen segítenék.

- Ó, hogy ez hiba lenne? - elégedett arckifejezéssel figyelem, ahogy a borosüveg teletölti a poharadat, immár sokadszor ma este, valószínűleg menthetetlenül rossz hatással vagyok rád, de ezen majd ráérek akkor aggódni, ha az első kézzelfogható jelek - hányinger, émelygés, ájulás vagy bármi borzalmas - feltűnnek, addig meg egyszerűen megtehetem, hogy gyönyörködöm a kicsit szaporább lélegzetedben, és a két vöröslő mikulásvirágban az arcodon. Na igen, a rózsa nyilván szebb hasonlat lenne, de az egyediséget mindig jobb kilátásnak tartottam, mint a kommersz romantikázást. A szemem a lapjaidra kalandozik, megpróbálok kivenni valamit abból a részből, ami a a fejtörésedet okozza, de csak annyit érek el, hogy én is bekapok egy békát. Na, szép.
- Látod, velem is csak többen vagyunk - vigyorgok rád, lerakom a poharamat, kavarok egyet a tésztán, most már nagyjából jónak kellene lennie, de ma este nem kockáztatom, hogy esetleg félig nyers maradjon. - Segíteni? Hmm. - Egy pillanatig úgy teszek, mint aki komolyan töpreng, nem mintha kizárnám, hogy képes vagy segíteni, sőt, valószínűleg ezen a területen te otthonosabban is mozogsz nálam, de nem azért hívtalak meg, hogy főznöd kelljen. Azután kinyúlok utánad, a kezem máris a derekadon van, pontosabban a derekad és a pult széle között, nem akarom, hogy a gránit beléd vágjon, ahogy hozzád simulok. A tészta keverésére használt fakanál ott csöpög a balomban, hát mondtam, hogy nem vagyok született chef de cuisine. - Ebben a ruhában csak elvonod a figyelmem a tésztáról. - Egészen közel hajolok hozzád, látom a barna kis szeplőket a bor serkentette pírban. Még meg is tudnám számolni őket. - Bár, ha belegondolok, ezen az sem segítene, ha levennéd. Úgyhogy... - Megvonom a vállamat, kacsintva lépek vissza a tésztához, de még rábökök egy gyanús szóra az anyagodban. - Erre itt van megfejtésem. Vagy "haszonélvező", vagy pedig "gumikacsa". Na, megveszed valamelyiket?

Ha hiba, akkor bizony, tényleg minden tekintetben a te hibád, a te konyhád, a te borod, a te létezésed, persze biztosan nem jutna eszembe komolyan a szemedre vetni bármelyiket, hiszen egyikre sem kényszerít senki, te pedig utoljára. Nem lennék itt, ha nem akarnék, nem innék bort, ha ne kívánnám, és hát elhiheted veled sem lennék, hanem kívánnálak éppenséggel téged is.
Kit is izgat igazából a tésztád?

Tudnék persze enni, mert amúgy gyakran elfelejtek, a futtában elfogyasztott kávék és szendvicsek koronázatlan királynője is lehetnék, esténként meg rájövök, hogy ma is megszegtem minden fogadalmat, amit reggel tettem (több vizet inni, rendesen megebédelni, nem elkésni sehonnan sem...). De akkor sem fog összedőlni a világom, ha rosszul főtt tésztászálakat fogunk villával kiszedegetni a forró vízből, amíg be nem ismerjük nagy nevetések közepette, hogy ez azért így mégsem az igazi és inkább hagyjuk a fenébe, majd eltakarítani is holnap fogjuk.

Édesded mosollyal, félredöntött fejjel vonom meg a vállam, ha azt mondanám, nem erre ment ki a játék, nem hogy te, de talán még én sem hinnék magamnak. Ártatlanul vetek egy pillantást a plafonra, pont ott a félölelésedben és az orrod előtt, visszanézve picit összekoccan az orrunk, de mielőtt esetleg elhatározássá érlelődhetne a gondolat, hogy megcsókollak, már itt sem vagy, mindig így cicázol velem, én meg Merlinre, sosem tudok haragudni, és csak ritkán vagyok ennél akaratosabb - Igaz, igaz, én vagyok a hibás mindenért, kegyelem! - mondom árnyalatnyi nevetéssel a hangomban, mert nincs itt senki, aki igazán vétkes lenne bármiben és véletlenül sem neheztelek semmiért, csak eltűntetek egy békát és azon morfondírozik, létezik-e vajon bor, ami jobban illik a gumicukorhoz, de erősen kételkedem.

- Haszonélvező vagy gumikacsa... - keresem meg a szót én is, rémes macskakaparás, le kell szoknom erről is, és egy pillanatra úgy teszek, mintha lenne esélye annak, hogy valamiért leírtam ma a "gumikacsa" szót - A haszonélvezőnek akár lehetne is értelme, a nagyobb kviddics stadionok fenntartóiról fogok írni, azt hiszem - mondom úgy, mint aki egyébként ebben még nem teljesen biztos és annyiban nem is, hogy fene sem tudja, érdemes lesz-e ezt megírni, majd az anyag megsúgja - Hogy halad a próba? - kérdezem aztán, ahogy visszahajolva a papírra megpróbálom úgy átrajzolni a betűket, hogy másodjára már elsőre is el tudjam olvasni.

Egy pillanatig komolyan megkísért a gondolat, hogy csak leveszem a lángot a fazék alatt, és magamévá teszlek itt, a konyha kellős közepén, bár nem tudom, egy ilyen nagyságú helyiségnek van-e egyáltalán közepe - de általában nem is érdekel, mert csak szökő évente egyszer eszem itthon, egyedül pedig gyakorlatilag soha. A vívódásomon pedig az sem segít, hogy kifejezetten elbűvölő vagy, amikor kegyelemért könyörögsz, bár benned van minden halogatásom csírája, abban a mosolyban, amivel rám nézel, ahogyan az orrodat ráncolod, miközben a papírjaid fölé hajolsz, megint elszántnak tűnsz, hogy kikaparsz a hieroglifák halmazából valamit. Gyönyörű, én pedig valahogy gyógyulok általad. Ki sem merném ezt mondani, de látod, idebent minden érvényes.
- Vagy egy haszonélvező gumikacsa? - Halkan nevetgélek, sosem értettem, mit eszel annyira azon a sporton, de azt hiszem, van bennem valami, ami világító fényként vonzza a szexi kviddicsrajongókat. Vagy benned, ami engem húz egyre közelebb hozzád, még annak dacára is, hogy éppen a Magpies meccseit látogatjuk együtt. - És mi a feladata annak, aki egy ilyen stadiont akar fenntartani? Havonta egyszer lenyírja a füvet? - Nem mintha le akarnám kicsinyleni a munkádat, csak éppen sosem értettem, hogy egy olyan tehetséges fiatal nő, mint te, miért nem keres magának jobb témát.
Megkeverem a tésztát, de kicsit hátrébb kell lépnem, mert a forró víz már kicsap a fazék szélén, ilyenkor általában egy kilométeres távolságból folytatom az ügyködést, de nem hiszem, hogy attól ellenállhatatlanná válnék a szemedben. - A próba? Öhm... - Varázslattal arrébb lendítem a fazekat, a víz egy nagy része és néhány tésztaszál kiloccsan a pultra, és a földre, ô, pute, c'est formidable. - Hát, jobban, mint ez. - A pálcámat a pocsolyák fölé tartva nekilátok a takarításnak, bal tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat. - Képzelem, mit gondolhatsz most rólam. Mintaszerű házigazda vagyok.

Halkan nevetek, amivel annyit mondok, két szót ebbe a kaparásba talán még én sem lennék képes elrejteni, de majd egyszer talán veszek neked egy haszonélvező gumikacsát, a fürdőszobád éke lehet és majd néha, ha olyan a helyzet, befogjuk a szemét, mert bizonyos dolgok még haszonélvező gumikacsáknak sem járnak. Csak neked, meg nekem.

- Látod, neked sincs fogalmad róla, egyáltalán mit csinálnak ezekkel a stadionokkal! - csapok le rá bizonyára nem úgy, ahogy ilyenkor mások tennék, én tudom, mit gondolsz erről az egészről, legalábbis nagyvonalakban biztosan, de nem bosszant igazán, főleg azért, mert úgysem tudna lebeszélni senki a választott munkámról. A stadionokról ugya még lehet, hogy én beszélem le magam, de az természetesen teljesen más.
- A karbantartás az egy dolog, persze, valakinek le kell nyírnia a füvet, de sokkal nagyobb munka az üzemeltetés és természetesen az, hogy rejtve kell maradni a muglik elől, ami a tervezés részét is megnehezíti a dolgoknak, de persze ennek egy része a Minisztériumot terheli és... - hirtelen hallgatok el, csak sóhajtok egyet, igen, tudom, hogy voltaképpen átlagos, élő ember ezt nem találja izgalmasnak, de én mindig a kviddics rajongó fejével gondolkodok először, csak aztán az újságíróéval és lehet, hogy ez néha nem jó taktika.

- Henriette célozgat arra, hogy talán az írásaimnak nem kellene kimerülnie a meccsekről való tudósításokban, ami amúgy igazságtalan, mert nem mintha nem adnék le játékosi és edzői kommentárokat, áttekintő elemzéseket és néha interjúkat, de a célozgatásának az igazi lényege szerintem inkább az, hogy... személyesebb interjúkat kellene írnom - mondom úgy, mintha mindenkinek egyértelműnek kellene lennie: ez már súrolja a szememben a bulvárt, és nem vagyok hajlandó semmilyen profi sportoló magánéletében turkálni - Amit tudod, elfelejthet - tényszerű vagyok és konok, indulatoktól mentesen, mert ez soha-soha-soha nem történhet meg velem úgysem.

Felkönyökölve ejtem a tenyerembe az állam, somolyog a jobb szám sarka, ahogy a szolid bénázásomat figyelem, de véletlenül sem olyan dolgokra gondolok, mint te azt hiszed - Szerinted én nem szoktam ugyanígy bénázni? Sosem képzeltem, hogy konyhatündér lennél, nem illene hozzád.

Igyekszem figyelmesen hallgatni a stadionok működtetésével kapcsolatos információkat, a bűbájokkal való levédettsége izgalmasnak is hangzik, de összességében még mindig nem emelkedik meg tőle a pulzusom.
– Oké, mielőtt folytatnád, muszáj tisztáznom, hogy egyetlen olyan csont nincs a testemben, ami egy kicsit is értene a kviddicshez, vagy a stadionokhoz, ahol a kviddicset játszák – biggyesztem még hozzá, a teljesebb kép kedvéért. - Az én tudásom egyáltalán nem mérvadó a témában. De annyi más dolog van a világon, amiről írhatnál, ott van az a víz alatti Diótörő előadás Cornwallban, meg a színváltó nyulak, amiket az a félbolond faszi tenyésztett ki Chippenham mellett, vagy az a nő Devonban, aki azzal szórakozott, hogy a kávézójában minden férfi csészéjébe belecsempészett valami potencianövelő bájitalt – sorolom az ujjaimon számolva a lehetőségeket, és akárhonnan is nézem, ez három izgalmasabb alternatíva, mint a kviddics. De talán ezért is tetszel nekem ennyire, talán ezért tekersz egyre jobban az ujjad köré, mert nem adod be a derekadat, amikor mások a témaválasztással ostromolnak. Még nekem sem.
– Ne is törődj Henriette-tel – felpillantok rád, de utána visszafordulok a pocsolyákat felszippantó pálcám felé, amíg az összeset el nem tűntetem. Nem csak a témaválasztáshoz való jogodban hiszek, de egyúttal abban is, hogy egyetlen porcikám sem kíván egy ilyen személyes interjút Gaia Winters magánéletéről, amelyben négy teljes évet foglaltam el, de két szóban össze lehet foglalni mindazt, amit elértünk. - Csak féltékeny, mert ilyen szenvedélyesen szereted a munkádat. És most - nem emlékszel, hova tettük a szószt, amikor bejöttünk? - Körbepillantok a konyhában, mintha a tökéletesen érintetlen, bolti szósz csak úgy kiugorhatna a szekrényből. - Vagy már farkaséhes vagy, és térjünk rá a desszertre? - Oké, tényleg van desszert, szerencsére még csak nem is ebből a konyhából, úgyhogy ez a kérdés sokkal kevésbé erotikus, mint ahogyan hangzik, de nincs kedvem visszaszívni. A fakanalat visszaejtem a fazékba, nagy a kísértés.

- És tegyük hozzá, ha ez igaz, akkor hatalmas teljesítmény - somolygom csendes visszafogottsággal, nem tudom már hány meccsre vonszoltalak magammal, de legalább annyira, hogy egyszerűen, csak úgy magától, biztosan fel kellett szedned a témáról ezt-azt. Ha lepereg rólad, mint a megbűvölt szemüvegről az eső, annak valami rejtett, titokzatos tálentumnak kell lennie, mert természetesen az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg szándékosan csinálnád.

Amíg nem megyek az egésszel az agyadra, addig viszont egyáltalán nem zavar, hogy téged nem lelkesít különösebben a téma. Engem pedig semmilyen színváltó nyúl nem izgat jobbban, mint a kedvenc sportom a világon. (Oké, egy kicsit csalok: kerek két és fél percig megfordul a fejemben, hogy szeretnék egy színváltós nyulat, de örülök, ha a növényeimet életben tartom, amennyire keveset vagyok otthon, nem igazán tudom, mihez kezdjek egy nyúllal, egy azonban még így is biztos: fogalmam sincs, mit lehetne írni színváltós nyulakról. Vagy miért.) Most úgy mosolygok rád, mint aki nemhogy máris kész megbocsájtani a szándékos terelésért, de tulajdonképpen már meg is bocsájtottam, épp csak kicsit ingatom a fejem ellenkezésként: úgyis tudod, felesleges minden jobb belátásra bírni kívánó szó.
- Nos, legalább mindig számíthatok az ötleteidre, ha hirtelen elakadni látszana a pályám - summázom össze a szavaidat nem teljes elutasítással, holott persze azért mégis csak elutasítom annak gondolatát, hogy gyakorlatilag bármi másról is írhatnék, nem csak a kviddicsről. De ha egyszer szeretem és szerintem jól is csinálom...!

- Azt hiszem, kinn hagytad az előszobában - felelem aztán, ahogy körbenézve én sem találom a szószt sehol, és már ugrok is, hogy én hozzam be, de azért kifele menet útba ejtelek - Igazából mindenre éhes vagyok, kezdhetjük a desszerttel is, de tudok én türelmes is lenni - mondom egyszerre valami hirtelen ébredt hálával (mert Henriette tényleg bosszantóan undok tud lenni, de te olyan bagatell dolgot csinálsz valamiből, amitől fél délelőtt szorongtam, csak úgy, két mondattal) és egy kis lusta vágyakozással, amit a karodat elkapva a szád sarkára csókolok, de azért csak kimegyek a szószért.

Az ötleteimre adott reakciódat hallva csak játékosan meghajtom magamat feléd. - Alázatos szolgája, mademoiselle - mosolygok, valójában el sem tudom képzelni, miért választja egy hozzád hasonló brilliáns elme az izgalmas, bűbájos hírekkel szemben a koszos, büdös kviddicsöltözők világát, de azt hiszem, ha valamiképp sikerül megőriznem téged, majd erre is fényt tudunk deríteni. Egy pillanatra teljesen izgalomba hoz a gondolat, a sok felfedezetlen rejtély a múltadból, a gyerekkori anekdotákat mindig szerettem, azokban valahogy összpontosul a gondtalan nyarak íze és a felnőtté válás egészséges öniróniája, azok olyan lenyűgözőek. - Mondjuk, abban egészen biztos vagyok, hogy sosem szorulsz majd az én segítségemre, ma petite. - És csak kicsit ég a nyelvem, mert ez a becenév négy éven át Gaiát illette. Némi ajtócsapkodás után megtalálom a tésztaszűrőt az egyik konyhaszekrényben, és bár megtehetném varázslattal, ezúttal saját kezűleg öntöm át rajta a forró vizet, és figyelem a fennakadó tésztaszerű képződményt. Szükségem van erre az egyszerű elfoglaltságra, hogy ismét magam mögé utasítsam Gaiát, ahogyan kell.
Ám ekkor hozzám lépsz, olyan egyszerű, finom csókot lehelsz a szám sarkába, ami után nem gondolhatod, hogy csak úgy kiengedlek a szószért. A fazekat meglehetős nagy gondatlansággal lerakom a pultra, és az ismét kiloccsanó víz hangjától kísérve - mondjuk, ez már lényegesen kevesebb víz, a nagyrészét már sikerült átönteni a szűrőn -, utánad pördülök, hogy a derekadat átölelve a nyakcsigolyáidhoz hajtsam az államat. - Ugye, nem gondoltad, hogy csak így megúszod? Te gonosz boszorka. - Eltűröm a hajadat, és nem bírok ellenállni az ötletnek, finoman megharapom a fülcimpádat. - A tarte à la fraise bent van a hűtőben. Kivegyem? Ne félj, nem én sütöttem.

Nyilvánvalóan - mert velem mindig ilyen nyilvánvaló dolgok történnek, nem balszerencsés vagyok, vagy ügyetlen, csak ha valami fontos, ha valami számottevő, ha valami különleges, akkor egészen biztosan történik, vagy van velem valami furcsa - sosem tanultam meg normálisan franciául. Még mielőtt megkaptam volna a levelet a Roxfortból, próbálkoztam az osztályom többi tagjával egyetemben, de aztán egy év alatt minden tudásomat maga alá temette a Lumos és a Petrificus Totalus, annyi sem maradt meg bennem szinte, hogy merci, de veled... egyszer azt találtam mondani egy partin, hogy mióta veled randevúzom, jelentősen jobb az egyébként nem kimondottan létező franciám, ami persze a te desszertes megjegyzésednél ezerszer félreérthetőbb volt, főleg a társaságot tekintve. Én persze akkor is rémesen vörös lettem, amint leesett, mindenki kinevetett és akár kínos is lehetett volna a dolog, de mégsem volt az, mert menekülhettem az ölelésedbe és te nevetés helyett megcsókoltál és talán akkor voltam először igazán hálás érted a furcsa sorsnak.

Aztán végül csak indulnék a szószért, egészen megakadályozol szentnek tévedett küldetésemben, persze ilyen fél-mozdulatokat tenni feléd mindig kétes dolog, néha hagysz elsétálni, néha azonnal lecsapsz, mint a vérbeli ragadozók, de azért nem az ijesztő fajták. Inkább az olyan fajták, akiknek a fülébe kell dorombolni és egészen kenyérre kenhetők lesznek.

Dorombolni ugyan nem tudok (még, melletted az sem lepne meg, ha egyszer megtanulnék), de a lúdbőr végig tud szaladni a nyakamtól végigsietve a gerincemen, rásimítok a kézfejedre, a bütykökre és göcsörtös ujjakra.
- Ott biztosan nem fog megolvadni, ha ki kell várnia a sorát - akármit is jelent ez, nem tudom, jó dolog-e, hogy szeretem magam átengedni mindig a te hangulatodnak, a te szeszélyednek, olyan furcsán simulékonnyá tudok változni melletted, amin újra meg újra meg tudok lepődni, és nem csak természetben, de testiekben is, magától igazodik a mellkasod ívéhez a hátam, az arcélem a nyakadhoz.

Halkan felnevetek a válaszodon, a tarte nem olvad meg, mármint, legfeljebb az epres hab adhatja meg magát a gravitáció kíméletlen követelményeinek, de ez nem holmi fagylalt, ami öt perc után magába olvad - ráadásul, ami azt illeti, azt is lehűthetnénk néhány pálcamozdulattal, nem kell hozzá sok, csak egy alkalmas bűbáj, meg egy az enyémnél ügyesebb kéz - valamiért az ilyen praktikus igézetek sosem mentek jól, pedig a fagylaltot kölyökként megdöbbentő intenzitással szerettem, ha akkor van eszem, megtanultam volna a fortélyát, hogy napokig élhessek a felhalmozott készleten.
- Kénytelen leszek néhány francia szót megtanítani neked - súgom a füledbe, nagyon tetszik, ahogyan a hidegrázás végigfut a nyakadon, ezen a demarkációs vonalon, a senki földjén. - A tarte nem olvad el. - Még szorosabban magamhoz húzlak, ez már kifejezetten illetlen helyzet, csak színpadon megengedett, ahol mindenki vissza fojtott lélegzettel elmerül valamiben, amire a nyílt utcán a szemét forgatná - hipokriták kenyerét eszi a magam fajta, és még csak nem is panaszkodik, amíg van taps a végén. De most nincsen taps, szerencsére, végigsimítok a nyakadnak azon a részén, amit a hajadtól bátran meg merek közelíteni, csupa titok, csupa rejtély, és éppen annyira húzom arrébb a blúzod nyakát, hogy meg tudjam csókolni azt a sehová sem tartozó bőrt, amit nyáron nem ér napfény, és ahova ősszel nem hull ónos eső. - A pâte-ból ne egyél, ha nyers maradt. És ez, amit most csinálok - szavaim megtoldásaként ezúttal a füled mögé csókolok. - Je te bise. - De ez nyilván nem csak a játékról, az évődésről, az utánad nyújtózásról szól, minden pillanatban bizseregnek az ujjaim, mert fel akarnak fedezni téged, de tudom, hogy az első árulkodó gyomorkorgás kizökkent majd. A pálcás kezemmel sikerül intenem az előszoba felé, és voilà, már hozzám is repül az a gyanús, mézes mustáros szósz, amit az Abszolon mindenféle fantázianevekkel láttak el. Ha kicsit ügyetlenebb lennék, nyilván elejteném, mielőtt igazán elkapnám, de így csak meglóbálom előtted. - Remélem, nincs kifogásod a mustár ellen. - És legszívesebben hatalmas vigyorral magam felé fordítanálak, hogy lássam az arckifejezésedet, de uralkodok magamon. Egyelőre.

- Így aztán esélyem sincs bármit megtanulni, tudod - szusszanom és gondolom, de vajon tudod te tényleg? Mert így igazán lehetetlen feltételezés, hogy tudnék figyelni bármire, amit mondasz. Meghallom, persze, persze, épp csak felfogom, de a szavak csak szavak, akár kimondjuk, akár leírjuk őket, de csak arra jók, hogy lefessenek tetteket, azt a megannyi-megannyi dolgot, amiről végül nem csak beszélünk, nem csak írunk, de meg is tesszük, és amikor megtesszük... akkor abban a percben, az "éppen most"-ban mit sem számítanak. Beszélhetnél akár kínaiul is, amit még annyira sem értek, mint azt a keveset, amit már tudok, az sem lenne baj, mert a szándékot ugyanúgy érteném, ugyanis attól bizsereg minden porcikám, attól gyullad meg egy kicsit a lélek, nem a nyelvtől, nem a szótól.

Ha eddig netán nem is tudtad, hát akkor most már biztosan. Egészen belénk fagy az idő ilyenkor, a legkisebb rezzenés is jelentőségteljesnek tűnik, mintha életek múlnának azon, jókor és jól mozdulunk-e, de azért mégsem ilyen drámai az egész, sőt, felszabadító játék, lélek-könnyű (vagy épp nehéz?) tétekkel. Félárbócra engedett szempillákkal megpróbálom látni a kimondott szavaid, megrajzolt betűkként, de kiszámítható szédüléssel elveszek az érintésedben, úgysem látod, ettől őszinte játék, picikét összeszorítom a szám, mintha lebukhatnék egy hangosabb sóhajjal, pedig azt azért csak nem kell mondanom, csak nem kell tényleg kibetűzni, milyen rám a hatásod, láttad már elégszer, nem igaz?

- Hm? - de bizony, minden kiszámíthatóság mellé kijár a fordulat, akár hidegvizet is önthetnél rám, egyszerre egy egész pohárral, vagy kis cseppekben, alighogy rá szorítok az engem nem eresztő kezedre már vissza is tértünk a konyhádba (Merlin se tudja tán, hol jártunk az előbb, de biztosan tudom, hogy nem itt), ha látnád az arcom, hát most viszont biztos kinevetnél, mert úgy nézek, mint aki azonnal eltévedt ebben a nem is hatalmas helyiségben, de feleslegessé vált az irány, ahova elindultam és a szándék is üres már - Szégyentelen vagy - közlöm a felháborodás nem kimondottan hiteles álcájával, ahogy aztán végül utánad fordulok - De nem, nincs kifogásom a mustár ellen - meglököm a csípődet az enyémmel, ahogy elfogadom a nekem kiszabott sorsot, vissza, vissza a jegyzeteim fölé, amíg meg nem főzöd azt a vacsorát!

Mintha az lenne a lényeg, hogy bármit is megtanulj. Nyilvánvalóan szívesen hallanám az anyanyelveim szavait a szádból, de ha eszerint választanék, minden bizonnyal sokkal észszerűbb döntés lenne valahonnan Aix-en-Province környékén nézelődnöm. Számos sztereotípia éri a hazámat ebben az országban, és ne legyünk naivak, az otthoniak is kitesznek magukért ebben a tekintetben - de jelenleg mindez még nem zavar annyira, hogy az áthelyezésemen gondolkodjak, jó itt nekem, és milyen elképesztően jó, főleg így, amikor a döbbenet a hangodban úgy fon körül, mint egy apró diadal a sok között. És nem, még csak halványan sem jut eszembe Gaia, aki ilyenkor azonnal rám vetette magát, sosem volt az ő kenyere ez a látszólag sehova sem tartó évődés, sem pedig a türelem, és a tészta rendre szétfőtt.
Visszakanyarodok a tésztához, leöntöm a maradék vizet, ezúttal a pálcámmal utasítva a fazekat, hogy oldja meg az ügyet, és újabbat kortyolok a poharamból.
- Ó, chérie, pontosan tudom, hogy mi vagyok. - Rád vigyorgok, majd megpöccintem a pálcámat, mire a fazék visszamasírozik a pultra, egy pillantással ellenőrzöm, hogy minden vizet leöntöttem-e. Meglepően sikeres akció volt. - De ami elborzaszt, hogy te is tudod, és még mindig itt vagy. - Felpillantok rád a poharam pereme fölött, majd a bort is visszarakom a gránit lapra, hogy a szósz kinyitásával viaskodhassak percekig. Mikor sikerül, a zsebkendőnyinek is csak nagy jóindulattal nevezhető konyhát megtölti a méz és a mustár illata, egész kellemesen, és őszintén remélem, hogy ez a megízlelése után sem csap majd át heveny hányingerbe. - Azt hiszem, nem öntöm rá az egészre. Meghagyom a menekülési útvonalat. - És bár megtehetném, hogy ezt is pálcával csinálom, saját kezűleg szedem ki a tányérokat és az evőeszközöket, hogy a nappaliban felállított étkezőasztalhoz vigyem őket, az össze nem illő székek társaságába. Örülnék, ha a borom követne, de félek, hogy csak kilötyögne mindenhova, kár érte. Mire visszatérek hozzád, hatalmába kerít az érzés, hogy talán ez a tészta teljesen felesleges, és sokkal jobban is kihasználhattuk volna az időt. A konyhapultnak dőlök melletted. - Ha főzök, sosem érzek elégedettséget. - Felkapom a poharamat, belekortyolok. - Legközelebb rád bízom, honnan rendeljünk.

Erre nekem is innom kell, még csak nem is igyekszem úgy tenni, mintha nem kellene, úgy tűnik, a tészta megfőtt, nincs sok értelme megint tollat ragadnom, bár a poharam mellett azért csak nem állom meg, hogy néha a saját ákom-bákomjaira tévedjen a tekintetem.
- Talán nekem tetszik, ami vagy - csak azért mondom így, nyilván, mert te is, percnyi édes hallgatás után, nem is igen hiszem el, hogy komolyan beszélsz, mert éppen te, épp olyasvalaki (valami), mint te? Bár azt hiszem, a huszadik században már nem kiváltságként jár a kételkedés és önmagunk mindenféle mércékkel történő méricskélése, hogy vagyunk-e elég jók valamire, valamihez, valakihez, valakinek.

Elhiheted, biztosan nem erőlködnék ilyen nagyon, ha nem a szó legjobb értelmében őrjítenél meg, akkor biztosan nem szobroznék itt a konyhádban egy boros pohárba kapaszkodva, a legjobbakat remélve, de csak szkeptikusan a konyhatudományodtól. És biztos az is, hogy akkor egy kis részem sem érezne semmiféle sürgetést arra, hogy már túl legyünk a vacsorán, de emlékeztetem magam arra, hogy nincs hová sietnünk, miénk az egész éjszaka, ha ahhoz szottyan kedvünk, mert én nem megyek sehova, te meg csak nem hagysz itt a saját lakásodban. Ugye nem?

Ha már segíteni úgysem hagysz, rossz macskává lépek elő, a kisujjam hegyét nyomom bele a szószos üvegbe, egy óvatlan pillanat elég, amíg nem figyelsz, csak hogy előkostoljam, kicsit összecuppantja az ajkaimat, de az ítélet az arcomon az, hogy "finom".
- Pedig... én furcsán elégedett vagyok attól, hogy főztél nekem - mondom ki egyenesen, mosolyogva, kedveskedve odahajtom egy pillanatra a fejemet a válladra, kicsit eltartva az útunkból a poharamat - Legközelebb viszont inkább hagyhatnád, hogy főzzek én! Talán azt jobban élveznéd - és ó, dehogy a végeredmény miatt, hanem mert nem neked kell csinálni és akkor talán nem lennél elégedetlen. Én meg szeretek főzni, nem biztos, hogy túlságosan jól tudok, de nem is csinálom túl gyakran, viszont ha lenne rá alkalom...
Felemelkedem újra, gyors, futó puszit nyomok az arcodra, mielőtt most én illannék hamarost tova - Na, akkor eszünk? Hozod a bort?

Elég tőled ennyi, talán nekem tetszik, ami vagy, és máris jóval elégedettebb vagyok, mintha nem létezne a világban nagyjából semmi, amire ne lennék képes - nos, a tésztafőzésen kívül, amiben láthatólag éppen csúfos kudarcot vallok, de mindenért kárpótol az, ahogyan rám nézel, nem is beszélve a mozdulatról, amivel belekóstolsz a szószba, ami valószínűleg csak hírből ismerheti a mézet meg a mustárt, ezzel nincsenek illúzióm, és hálásak lehetünk, mert olyan, amilyen, és nem még sokkal rosszabb. De mindketten tudjuk, hogy lassan már akármit megennénk, én éppenséggel azért, hogy lehűtsem magam, te pedig - talán te is csak lehűlni akarsz, még egy kicsit? Ez esetben okosabb lett volna fagylaltot vennem.
- Ha te főztél volna most, még a konyhából se jutunk ki, attól tartok - kacsintok rád, mielőtt felkapnám a poharainkat, és a biztonság kedvéért a borosüveget is ellebegtetem a megfelelő irányba, ha elfogy, úgyis kinyitom a következőt, borzalmas, mennyit vagyok képes inni egy ehhez hasonló estén, mégis megálljt fogok parancsolni magamnak, mert spiccesen nem vagyok kifejezetten szép látvány, márpedig ma este téged le akarlak venni a lábadról, egészen, végérvényesen. Ma este is.
Aközött, hogy az asztalhoz érek, és hogy végre ehetünk, végbemegy néhány teljesen mellékes dolog, amit fejmben mégis sorolok magamnak, nehogy bármit is kihagyjak, ráadásul arra is későn döbbenek rá, hogy nem hoztam evőeszközt, és ezért azt is a konyhából kell röptetnem - és nem, még akkor sem engedem, hogy segíts, amikor a villa majdnem beleáll a vállamba, de aztán csak búsan belefúródik az asztallapba. Tésztát szedek neked, ráöntök némi szószt, és őszintén remélem, hogy legalább ehető.
- Bon apétit, mademoiselle - mosolyogva teszem eléd a tányért, hogy elfedjem, milyen borzalmas amatőrnek érzem magam ebben a percben. Nagyából két és fél másodpercig bírok csendben ülni, miután az első villányi tésztát kiemelem a tányéromból. - Oké. Megadom magam. Legközelebb tied a színpad. És cserébe ezért a minősíthetetlen moslékért, ma este teljesen megadom magam neked. - Nem mintha ez büntetés lenne számomra. A poharam pereme felett rád pillantok, mielőtt újra innék.

Ha nem lennék megrögzött vacsorázó (mindegy, milyen nehéz néha ténylegesen eljutni az ételig), biztosan azt vennéd egyszer csak észre, hogy befejezve egy újabb pohár bort odaájultam a kanapédra. Kicsit sem lenne kínos. Vagyis, annyira tényleg nem lenne, nem hiszem, hogy rettentően rosszul ítélnél meg miatta, de azért mégsem ez az ember lányának legszebb arca, a "fejvesztett tyúként rohangáltam egész nap, nem ettem, majd kiájultam három pohár bortól". Ehhez még talán korán lenne. Ha nem neked, nekünk biztosan, mert most még kicsit új minden, kicsit rózsaszín, olyan, mintha hibátlan lenne, pedig egyébként bizonyára nem az, már most sem, csak még nem igazán veszünk róla tudomást.

Meg van, amit tényleg nem láttál még. Például engem, egyetlen árva szó nélkül elterülni a kanapédon. Engem, olyan igazán hisztisen, pont egy nappal azelőtt, hogy megjönne. Nem hallottál még énekelni a zuhany alatt (Merlinre, ezt még jó sokáig igyekezni fogok amúgy is elkerülni) és nem meséltem neked arról a szegény varangyról, amire egyszer vigyáznom kellett volna, de én elfeledkeztem róla...
Aztán ott vannak a komoly, a fontos dolgok, melyekről még sosem beszéltünk. Biztos neked is megvannak a magad szakadékai, amik elkísérnek mindenhova, a vermek, melyeknek a szélén nem nő semmilyen virág, csak jó messze tőlük. Néha mintha látnám a homlokodon csücsülő gondolkodás ráncaiban. És megvan nekem is a magam feneketlen verme, amiről egyszer azért szeretnék neked mesélni, azt hiszem, de biztosan nem most. Ugyanúgy, ahogy nem most szeretnék elájulni a kanapédon sem, úgyhogy vígan kevergetem a tésztát a szószba és megálltam hangos nevetés nélkül a tálalást megelőző bájos szerencsétlenkedést.
Lehet, hogy én is rossz hatással vagyok rád, én is pont így szoktam bénázni rosszabb napjaimon.

De veled lenni mindig jobb nap, nem pedig rosszabb. Én pedig egészen bámulatos módon meg tudok enni bármit, de tényleg, akármit, ha éhes vagyok, attól tartok, feleannyira sem vagyok kifinomult, mint amennyire annak gondoltam magam abban a helyes kávézóban, ahol először randiztunk és ahol melange-ot rendeltem.
Rágok és nyelek, kajánul villan rád a tekintetem két falatt között, mint akinek máris nagyon rossz gondolatai támadtak, de majd kiderül, mennyire gondolod őket rossznak valójában - Úúú, tényleg? Biztos vagy benne? Mert akkor már tudom is, mit csinálunk a desszert előtt! - fogadjunk, hogy nem azt, amire gondolnál.

Nem lenne szabad még adnod is alám a lovat, nem gondolod? Mármint ezzel az egész már tudom is, hogy mit csinálunk a desszert előtt című kijelentéssel! Így ugyanis, és nehezen tudom elképzelni, hogy nem ez áll a szándékodban, számtalan olyan lehetőség villan fel az agyamban, ami miatt, nos, talán leginkább annak örülök, hogy nem tűnsz képzett legilimentornak - ettől függetlenül, persze, minden jogod megvan, hogy az legyél, éppen csak jól rejtegeted előlem. - Hadd találjam ki! - A villámat ismét a tésztába szúrom, azzal a nem kis szándékkal, hogy ezúttal is legyűrjek egy falatot, csak félig-meddig érzem magamat éhesnek, és a gyomromban maradt üres helyeket már be is tölti a kíváncsiság, na meg a fragolino, ami miatt olykor még én is képes vagyok minden gátlásomat levetni. Gaia nevetne most rajtam, Z és a gátlások, mintha nem lenne olyan nyelvtani szabály, ami ennek a kettőnek megengedi, hogy egy tagmondatba tartozzanak, de nem, most nagyon hangsúlyozottan nem gondolok Gaiára. - Mosogatunk? Kisilabizáljuk a macskakaparásodat? - felvonom a szemöldököm, keresem az arcodon azt az egyetlen árulkodó rezdülést, ami leleplezheti a terveidet. Bekapom a villámra gyűjtött tésztát, és ezúttal már nem ér annyira váratlanul az íze, mint az első alkalommal, különösebb fintor nélkül sikerül lenyelnem. - Elmeséled, hogy egész gyerekkorodban halálosan szerelmes voltál Alain Delonba, és most valójában csak az ebből fakadó komplexusok miatt vagy velem? - Talán ez a legizgalmasabb forgatókönyv, de az agyam már megállíthatatlanul pörög, hajszolja a megoldást, még ha nem is fogod olcsón adni. - Oké, gondolom, annak, amire te gondolsz, semmi köze ahhoz, hogy egy mozdulattal lesöprünk minden tányért, poharat - persze csak miután kiittuk a bort, ne menjen pocsékba -, meg evőeszközt, és meglátjuk, hogy ez az öreg tölgyfa asztallap mennyit bír ki.

- Na, találd! - nem mintha kéne az engedélyem, de azért azonnal megadom, te meg már azonnal sorolod is, legnagyobb szórakoztatásomra, nem tagadom, csak hátradőlök a széken, kicsit féloldalasra igazítom magam, ahogy egyik lábamat átvetem a másikon, és a villám lelkesen kotorgatja még mindig a tésztadarabokat, de azért megfigyelem, hogy hé, hó, hahó, én ezt egészen biztosan előbb meg fogom enni, mint te.

Arra mondjuk nem gondoltam, hogy első körben tényleg véletlenül sem gondolsz arra, amire én - bár nem meglepő, ugyanúgy, ahogy a rossz dolgokat nem tudjuk egymásról, még nem egészen kiszámíthatók a jó dolgok sem, márpedig én azért valami jó dologra gondoltam, nem valami olyasmire, hogy majd jól felügyelem, ahogy elmosogatsz, vagy valami hasonló sületlenség. Még arra sem kárhoztatnálak, hogy megpróbáld kiolvasni a másodlagos jegyzeteimet, hacsak igazán nem lenne jobb dolgunk már félálomban, egyedül mindig azokkal szoktam elaludni, de nem pont ilyen terveim vannak veled.

Alain Delonhoz érve azért felnevetek, hangosan és felszabadultan, rázom a fejem hevesen - Igazából gyerekkorom nagy részében Cary Grantért rajongtam - bizony, a drága, drága Cary Grant, anyámnak is ő volt a nagy kedvence, hát gondolhatod, hogy nem magamtól fedeztem fel, mindenesetre egészen biztos vagyok benne, hogy neki nem sok köze van hozzád meg hozzám, hacsak nem tulajdonítunk nagyon-nagy jelentőséget egy kamaszlány első romantikus elképzeléseinek.

Végtére is, a legtöbb kamaszlány, vagy legalábbis azok a kamaszlányok, akiket én ismertem, magamat is beleértve, nem pont arról álmodoznak, hogy a tölgyfa asztal teherbíróképességével kísérletezzenek, ellenben nem kamaszlányok már egészen izgatónak találják a gondolatot - Nem mintha később ne próbálhatnánk ki... - emelem meg egy kicsit a hangomat nem minden huncutságtól mentesen, de hát nem pont ezt akartad hallani? - ...de igazából, amire én gondoltam, ahhoz kellene egy kis zene. Akármilyen zene. Kapisgálod már?

Szegény, szerencsés Cary Grant, aki kénytelen volt az életét gyermekéned csodálattal teli tekintete nélkül leélni, és most mennyire irigy lenne rám, ha látna, ahogy velem szemben ülsz, valóság vagy, kézzelfogható, de még mennyire, és a szemedben megvillanó érzések olyan tűpontosan mérhetőek és láthatóak, mintha a homlokodra írnád őket lemoshatatlan tintával. - Szegény, vén Cary Grant. Most biztosan nagyon féltékeny lehet rám - jegyzem meg, mulattat benned minden, de leginkább ez, és legszívesebben tovább beszéltetnélek, hadd halljak azokról az időkről, amikor Caryről ábrándoztál, amikor még édesanyád fésülte a hajadat, amikor még a nyár csupa fáramászás és erdei kirándulás volt - nos, ezek csak tippek, de az általam átélt nyarakból indulok ki, és talán egyszer sikerül telibe találnom.
A zene említésére viszont kizökkenek, annyira, hogy elsőre nem is sikerül beletalálnom a számba az újabb villányi tésztával, ha így haladok, legalább hamar végzek vele, gondoltam én, meglepően naivan, hiszen láthatóan neked egészen más terveid vannak. A zene nyilván tánchoz kell, a tánc viszont, mármint a színpadon kívüli tánc, amikor csak te vagy, a kedveseddel a karjaidban, na, ez nem tartozik az erősségeim közé - annyira, hogy meg merem kockáztatni, nem tudok táncolni, a szó romantikus értelmében. Minden mozdulatom őrzi a szerepeim mozdulatait, csak azokat tudom összefűzni, reménykedve, hogy valami elfogadható sül ki belőle. Ennek tudható be a gyanakvás a hangomban. - Mihez van szükséged zenére? Egyébként meg nem igazán hiszem, sajnos, sajnos, sajnos, hogy van ebben a lakásban olyan zene, amit szívesen hallgatnál. - A boromba kortyolok, ezúttal nem merek rád felnézni.

- Pooool...! - szólítalak meg csupa felfele ívelő hangsúllyal, tettetett szigorral, amiből persze mégis inkább csak valami játékosság marad (hát ugyan, merészelni nem próbálnálak meg lejátszani, esélyem sem lenne). A terelés még lehetne a játék része, de ahogy nem nézel rám, az árulkodó, és Merlinre, ha továbbra sem nézel rám, a végén még azt kell gondolnom, hogy nem türelmetlenségből és nem a hecc kedvéért beszélsz félre, hanem mert... nem tudsz táncolni.

De még nem nézel rám, tulajdonképpen nézel mindenhova, csak rám nem, ami valamiért nagyon szórakoztat. Ki látott már olyan színészt, aki nem tud táncolni? Hiába, Hollywood aranykorának már leáldozott, manapság meglehet már nem divat érteni mindenhez, játékhoz, tánchoz, énekhez, de tudod, én egészen biztos vagyok benne, hogy olyan nem lehet, hogy te ne tudj táncolni, esetleg csak rá kell ébresszelek, hogy nagyon is tudsz.
Egyébként én sem tudok táncolni, mármint, úgy igazán jól, soha nem tanított senki, de egymásnak borulva dülöngélni azért igazán nem nagy kunszt, a többi meg csak... hát nem tudom, én mindezek ellenére szeretek táncolni, van benne valami felszabadító, valami, amitől mindig nevetnem kell, mert vannak azok a helyek és idők, ahol egyáltalán nem kínos, amit művelek, mert pontosan ugyanezt csinálják mások is. Előttem aztán egészen felesleges lenne zavarban lenned emiatt.

- Ne mondd, hogy nem tudsz táncolni, mert úgysem fogom elhinni neked, mindenki tud táncolni - mondom is ki kerek perec, de még mindig somolygok, mint aki rajtakapott valamin, de ahelyett, hogy ezt a valamit szégyenteljesnek találnám, egy kicsit még jobban tetszel, ez a tartózkodás, amivel hirtelen mintha szabadulni akarnál - Akkor mégis miféle zene van ebben a lakásban...?

Rád pillantok a poharam pereme felett, hát persze, hogy nem hiszel nekem, hát persze, hogy bizonygatnom kell előtted a halandóságomat, a mulandóságomat, mert valamiért senki nem hiszi, hogy a színész is megbotlik egyszer, hogy az ereinkben folyó vér nem hatalmazott fel mindenre, őrültre és szépre, kellemesre és aljasra, utóbbi persze csak és kizárólag elegánsan, mert minderre képesnek kell lennünk, mert erre vagyunk meghívva, teremtve, kreálva, ha beledöglünk is. Kortyolok, a fragolino kellemesen elmossa a tészta ízét, és nem vágyom másra, csak rád, rád mindenütt, mégis sikerül valami olyasmit kinyögnöm szájpadlásomra ragasztott nyelvvel, hogy beleremeg az összes fogam.
- Macskazene, azt hiszem. - Erőnek erejével legyűrök még egy villányit a tésztából, hiszen legalább addig se kell azon töprengenem, mit válaszoljak a kérdéseidre. Ha látnál táncolni, azzal csak lerombolnám a porondot, amit a szívedben nekem emeltél, megbocsáthatatlanul korán, mert olyankor csak csupa láb vagyok, meg kar, meg minden modorosság, amit a szerepekre tartogatok, de nem tudok nélkülük lenni igazán. Ha látnál táncolni, félnél, hogy a lábadra lépek, esetleg még el is torzulna az arcod, amikor tényleg megteszem, és ezt nem kockáztathatom meg. - Ezek szerint tényleg erre kell a zene, hm? - felvon szemöldökkel túrok bele a tányérom tartalmába, talán az egészet meg bírnám enni, szépen, komótosan, hogy a tánc kínos perceit elodázzam. - Pedig azt hittem, elég, ha elnézlek téged tánc közben. - Megpróbállak zavarba hozni, kipuhatolva, meddig mehetek el, akkor talán megengeded, hogy hagyjuk ezt az egész tánc-dolgot a fenébe, és kellemesebb dolgokkal töltsük az időnket.

Felhúzom a bal térdemet, mellette tűzdelem egyik darab tésztát a másik után a villám hegyére, és úgy tüntetem el a falatokat szépen sorjában, mintha finomabbat sosem ettem volna. Ha megkérdeznéd, persze nem hazudnék, sokszor ettem már ennél jobbat, de sok jobbra pár hét múlva már emlékezni sem fogok, míg az itt-és-mostra, a te tésztádra, a kicsit tömény mézre és mustárra úgy érzem, örökké fogok.

- Fogalmam sincs, ez mit jelent - nevetem szinte csukott szájjal, hacsak nem macska nyávogás fog szólni az összes lemezedről, be nem láthatom, mivel próbálod majd meg megúszni az elkerülhetetlent, amihez igazából pont te ágyaztál meg magadnak - Há-áát... mi másra? - nem mondom ki egyenesen, de csak azért, nehogy azon kapjam magam (meg téged), hogy már árkon-bokron túl vagy, úgy menekülsz ki most a lakásodból. Mások akkor csinálnának ilyet, ha ilyen korán mondjuk házasságot és négy gyereket emlegetnék, nem gondoltam volna, hogy pont ilyesmivel próbálhatom meg, milyen kötélből vannak az idegeid, vagy éppenséggel mennyire akarsz a kedvemre tenni, nem csak vízszintesben.

De hát már tudod, rémesen csökönyös nőszemély vagyok. Leteszem a villám, a poharamért nyúlok és egy nagy kortyra kiiszom mind, ami benne volt, de aztán nem azért állok fel, hogy újratöltsem.
- Ugyan, Pol, ilyet csak a lusta férfiak akarnak, de te nem vagy lusta férfi - vagy legalábbis a szó leghagyományosabb értelmében nem gondolnám, hogy az vagy és ha épp nem kérnéd, talán még hagynám is, hogy ez történjen, de most eléd állva kiveszem a kezedből a villát, amibe úgy kapaszkodsz, aztán megpróbállak felhúzni a székről - Na, gyere, megmutatom, hogy kell, mit szólsz? A zenéhez nem is ragaszkodom! - mintha ettől jobb lehetne.

Persze, azért minden ízem tudja, hogy meg fogom adni magamat neked, mint már eddig ezerszer ezalatt a néhány hét alatt, édes megadás ez, mert nem úgy gondolok a kapcsolatunkra, mint valami izzadtságtól bűzös bokszmeccsre, ahol az egyikünknek feltétlenül nyernie kell, földre taszítva a másikat, és kifejezve az uralmát - bár minden hozzám hasonló ingyenélő komédiásról él a zsigeri előítélet, hogy hatalmaskodó különcök vagyunk, a kis mikrokozmoszunk Heródesei, és biztosan van helyzet, amikor tényleg ez vagyok. De nem most, most semmi heródesi nincs bennem, mert hagyom, hogy felhúzz a székről, sőt, látod, még a villát is leteszem a tányéromra, jó leszek, megígérem.
- Nem vagyok? - felvonom a szemöldököm, még kicsit incselkedem veled, mintha nem tudnánk mindketten, hogy a végén úgyis itt fogok táncolni, esetlenül, zene nélkül, de téged legalább ölelhetlek közben, és ez - mondjuk úgy, hogy ez igazán kárpótol mindenért. - Pedig pont arra gondoltam, hogy ezután a fiiiinom vacsora után milyen jó lenne csak elnyúlni a kanapén - vágyakozó pillantást vetek a mondott irányba. - Kegyelmezz meg nekem, kérlek! - könyörgőre fogom, pedig nem is tudom már, hogy igazán el akarom-e kerülni a dolgot. Látni téged így, valami csalafinta, magabiztos fénnyel a szemedben - ha ezt tovább nézhetem, komolyan mondom, még a kánkánba is belemegyek, bár akkor majd biztosan leverünk néhány dolgot, ami az előrejelzések alapján amúgy is a földön végezné a későbbiekben. - Kérem, Úrnőm! - És már térdre is estem előtted, úgy kapaszkodom a lábadba, felnézve rád, mint ahogyan Gloster könyöröghetne Goneril előtt. Persze, a darabban ez sosem történik meg, és amikor felnézek rád, én is egészen másban bízom. Azért belepakolok ebbe a néhány másodpercbe minden kétségbeesést, parancsszóra sírni és jajveszékelni a legkönnyebb.

- Nem, nem vagy - úgy mosolygom ezt a szemedbe, mintha ettől válhatna csak igazi igazsággá, hogy nem hogy lusta nem vagy, de nem pont most leszel az, mert most rendkívül fontos feladatunk van. Ha tehetném, elvenném minden aggodalmadat azzal kapcsolatban, tudsz-e táncolni, akkor te is pont úgy éreznél, mint én, hogy nincs abban semmi kínos, ha kicsit ügyetlenek vagyunk, a lényeg az, hogy szabadnak higgyük magunkat. De nem igazán van azzal baj, hogy nem vagyunk egészen egyformák - kétlem, hogy lenne abban bármi érdekes, ha saját magam kiköpött másával találkozgatnék.

Nevetéssel jutalmazom az előadást, jobbra és balra fordulok, de valójában inkább csak törzsből - mint aki úgy tesz, mintha szabadulni akarna, épp csak elfelejt komoly erőfeszítéseket tenni - Hű, Pol, ha tudom, hogy egy kisgyerekhez jövök vacsorázni, már rég elmentem volna, biztos aludnod kéne már, nem igaz? - kérdezem kicsikét gonoszkodva, jobbom megsimítja a homlokod esedező ráncait, eligazgatja onnan az előrebukó hajtincsek sötétjét. Biztos tudod, ha sokáig folytatod így, le fogok tenni mindenféle ellened eltervezett galád tervről, de még nem nagyon tudom, melyikünk fogja előbb feladni. Általában mondjuk én szoktam.

- Szóval? Ez a végső szava, monsieur? - majdnem fejlődik a francia tudásom, figyeled? (Ordas nagy hazugság.), finoman billen rád a bal szemöldököm, miközben kinyújtom feléd a jobbomat, de nem ám úgy, hogy magaddal ránts, inkább úgy, ahogy a hölgyek nyújtják táncra a kezüket.

Te boszorka, mondanám legszívesebben, mert éppen a szakértelmedet bizonyítja, hogy rám hárítod a döntést, merek-e úgy dönteni, hogy elutasítom a táncot? Talán ez még csak a kampányidőszak, talán van bennem némi félelem, mert ami a hivalkodás és a mesterkéletlen öröm alatt van, az csupa előre kiszámított mozdulat, mintha nem létezhetnék Jágó árnyéka nélkül - mint ahogyan Othello sem létezhetett.
- Nem hiszem el, hogy még a franciádat is bedobod - felvigyorgok rád, a sarkamra ülve, elengedem a térdedet egy pillanatra, és megpróbálom összeszedni magamat, legalábbis azt a férfit, aki az olvasópróbák és a karaktercipők ösvényén kívül is képes járni, vagy éppen vinni valamire. Nehéz feladat, de azt hiszem, te fogod a kezemet, és amíg ez így van, leszarok minden mást. Persze csak verbálisan. - Te aztán tényleg nagyvadra mész.
Felállok, leporolom a nadrágomat, majd felvont szemöldökkel feléd nézek, telve kíváncsisággal és szorongással. - De segítened kell! Még azt se tudom, hova kell tenni a kezemet. - Most feléd nyújtom mind a kettőt, és ha nem ugrasz el, minden bizonnyal meg is csikizlek. Gaia őrülten, hahotázva röhögött, ha a talpát csiklandoztam, komolyan, mint egy zabolázhatatlan ló, és rúgott, és csípett válaszul - harapott is, egyszer, ha jól emlékszem. De te más vagy, nagyon más, felfoghatatlanul más, illatra, ízre, egészen. Abban legalábbis erősen kételkedem, hogy belém tudnál harapni.