Duzzogva üldögélek a szobámban, miközben azon tűnődöm, hogy egyáltalán mi a túrónak jöttem én haza. Komolyan, jó, ha egy hete megjöttem és máris szobafogság! Hol itt az igazság? A nyári szünet lényege az lenne, hogy végre kiengedhetem a fáradt gőzt, nem kell tanulni, erre tessék! És mindezt miért? Mert mertem megmondani anyának, hogy igenis pikkel rám az a csávó a suliban! Dühösen rúgok bele az asztal lábába, ami tompa puffanással fogadja ezt az egészet – ellentétben a lábujjammal, ami a dolog következtében elkezd sajogni. Ebben a pillanatban diszkrét nyikorgással nyílik az ajtó, majd feltűnik mögötte édesapám arca. De most még ez sem tud felvidítani, így rá is csak morcosan meredek.
-Hú, azt hiszem, betévedtem a sárkány barlangjába! - viccelődik, én viszont cseppet sem értékelem a humorát. Dühödten fújtatok egyet, majd ledobom magamat az ágyra. Ő azonban nem tágít, hanem leül mellém.
-Tudod, hogy édesanyád csak a legjobbat akarja.
-Azzal, hogy majdnem egész nyárra bezár!? - kiáltok fel, mire apa tenyere a számra zárul és csendre int. Megforgatom a szemem, de azért befogom a számat. Néhány pillanatig még így nézünk egymásra, majd elenged.
-Szeretné, ha jövőre jobban tanulnál.
-Jó, én meg szeretnék egy unikornist. Az élet igazságtalan. - suttogom indulatosan, apa viszont csak a fejét rázza mosolyogva, majd az ajtó felé int. Szóval tulajdonképpen ő sem ért egyet anyával. Vagy csak nem akarja, hogy tovább hisztizzek.
-Úgy emlékszem, buliba indultál. Bár ez a viselet elég meghökkentő. - mutat a pizsamámra, én pedig a kezdeti, lelkes vigyorom után hirtelen elpirulok. Miután anya kiadta az ukázt, nem nagyon kezdtem el készülődni a bulira. Sietve pattanok fel az ágyról, hogy lázasan kezdjek keresgélni a szekrényben. Basszus, nincs egy normális ruhám! Mondom én, hogy az élet igazságtalan. Egy sóhaj kíséretében lerogyok a szekrény előtt, meg is feledkezve róla, hogy apa még mindig az ágyam szélén ücsörög.
-Nincs egy rongyod? - kérdezi megértően. Ismeri már ezeket a dilemmáimat, így meg sem lepődik azon, ami éppen történik. Helyette feláll és mögém sétál, majd leakaszt egy fekete miniruhát és elém lógatja.
-Nem ezt keresed? - tétován felpillantok, majd elkapom a ruha szegélyét. Igazából nem ezt kerestem, de valahol igaza lehet. A kis fekete mindig megmenti a helyzetet. Felkapok egy csillogó cipőt a szekrény aljából, majd elveszem a ruhát is minden válasz nélkül, aztán tétován apára nézek.
-Izé... nem mennél ki? - Nem fogok előtte öltözködni, hát ne már! Apa felsóhajt és megforgatja a szemeit, majd az ajtó felé indul. Már éppen távozna, amikor még visszafordul az ajtóban és rám kacsint.
-De ígérd meg, hogy jobban igyekszel a suliban. Ez lesz az ötödik éved, tudod, hogy az milyen fontos.
-Jó, oké! Csak menj már ki! - lépek oda én is, hogy kitessékeljem, majd amikor kattan mögötte a kilincs, szaporán öltözködni kezdek. Tudom, hogy nincs túl sok időm, hiszen minél később lépek le, annál tovább kell anyát feltartania és akkor gyanús lesz. Felkapom a ruhát, a cipőt pedig a kezembe fogom, majd a tükörbe pillantok. Basszus, mi ez a séró!? Gyorsan visszarohanok a tükörhöz, majd kapkodva átfésülöm szőke tincseimet. Hát... egynek elmegy. Aztán lecsapom a hajkefét és mezítláb osonok ki a szobámból. Hallom a szomszéd helyiségből, hogy beszélgetnek a szüleim. Ezaz! Diadalittasan elvigyorodom, majd némán lesietek a lépcsőn. A konyhán keresztül aztán a hátsó ajtóhoz rohanok és már kinn is vagyok. Irány a buláj!