Fél tizenkettő. Vagy esetleg későbbre jár? Nem tudom. Ahogy végeztem az óráimmal, az üvegek egyre csak gyűltek körülöttem, és én pedig azt hiszem, hogy berúgtam a prefektusi fürdő mellett közvetlen. Vagy kezdek kijózanodni. Vagy fogalmam sincs, hogy igazából mi történik, mert éppen a pálcámmal szórakozok. Földhöz csapkodni igazából nagyon jó móka, és nézni, ahogyan szikrákat vet. Vagy néha magából ki egy-egy csirkét, patkányt. Lehetséges, hogy a pálca megérzi azt, ahogy a gazdája bánik vele? Valamilyen szinten egészen biztos, hiszen ahogy az öreg Ollivander mondja: „Mr. Gallagher, soha nem a varázsló választja a pálcát, blablabla.”
- Persze, a pálca bök rá arra, hogy te leszel az a szerencsétlen, aki majd jól megvarázsol téged. – vakarom meg a fejem. Remélem, hogy egészen halkan motyogtam ezt, és nem éppen üvöltöztem, mert eléggé nagy szarban leszek akkor. Hogy magyarázom ki a tanárnak, aki éppen erre jár, hogy „bocsánat professzor, berúgtam, de annyira, hogy lábra sem bírok állni. Persze, hát segíthet nyugodtan. Sőt, mosolyogva megyek a büntetőmunkára is.” Ja, mert én pont ilyen vagyok. Igazából igen, és igen, tuti ez lenne. De akkor meg miért sírok itt, képletesen? Eh, Jim. Szerencsétlen vagy.
Ahogy megpróbálok feltápászkodni, csak egy béna mozdulatsorra futja, aminek a vége az, hogy beborulok a mellettem lévő üvegkupac közé, és hangosan-csörömpölve-káromkodva fetrengek ott, amíg nem látom, hogy valaki éppen jön felém. Ráadásul, ha minden igaz, abba az irányba, amerre a Griffendél klubhelyisége van. Mekkora paraszt lennék, ha előadnám, hogy prefektus vagyok. Mondjuk ki a fene hinné el, hogy egy prefektus éppen tökrészeg, és fetreng a piás üvegek között. Hát én tutira képen röhögném, és még rá is lépnék a nyakára, hogy érezze a törődést. Persze csak akkor, ha éppen az egy Mardekáros kiskirály, a saját házammal nem tennék ilyet.
- Öööö, ne haragudj. – próbálok feltápászkodni, ahogy közelebb ér, de ezzel csak azt érem el, hogy legalább már nem a hasamon, hanem a hátamon fekszem, így talán meg is hallja a lány, hogy beszélek hozzá. Próbálok összeszedetten kommunikálni, de a hangomon eléggé hallatszik, hogy nem csak két mézsört, vagy mézbort ittam meg. – Tudom, nem vagyok éppen valami bizalomgerjesztő látvány, de. Ugye arra van a Griffendél klubhelyisége, amerre éppen mész? Mert nagyon jól esne valami útbaigazítás afelé, hogy legalább visszataláljak odáig. Vagy valami izé, nem tudom, nagyon részeg vagyok. – biggyesztem le ajkaimat, hogy szavaimnak bizonyítási alapot adjak. Nem festhetek valami jól, ráadásul eléggé szarul is érzem magam. Amíg várok a válaszra, a mellettem lévő ép sörösüvegben lötykölöm a sört körbe párszor, mielőtt innék egy kortyot. Ez pech.

Azt hiszem, hogy nem ez lesz a kedvenc éjszakám. Nem csak azért, mert megállás nélkül forog a föld velem, hanem azért, mert sikerült csinálnom magamnak, és ennek a szerencsétlen lánynak egy olyan szituációt, amiből elég nehéz lesz kikeverednie, de ez még csak a legkisebb. A nagyobb az, hogy ha lebukunk, annak elég nagy büntetés lenne a vége, ami nekem biztos kevesebbet ártana, mint neki. Nem azért, mert én magasról szarnék a büntetésre, hanem én már kaptam pont eleget ahhoz, hogy a hozzáállásom a büntetések feldolgozásához jelentősen megváltozzon.
- Ugyan, nem kell annyira mellre szívni. – legyintek, és halkan kuncogok mellé. – Mármint, na, érted. Szóval a te egészségednek nem árt, az enyémnek meg használ, tökre szórakoztató ember vagyok én így, csak nem ismersz. – meredek magam elé, és próbálok koncentrálni, hogy a hangom ne üsse meg sem a bunkó, sem a részeg szintet. Az előbbi talán megy, az utóbbiban még én sem vagyok biztos, mert a körülöttem heverő piás üvegek nem arról árulkodnak, hogy kettő mézbort ittam volna.
Persze hogy felborultam. James Gallagher egy idióta, részeges, bukott diák, aki nem igazán törődik azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Nem érdekli, hogy a tetteinek milyen következményei vannak, de a másik fele pedig az a történetnek, hogy a családom nyomása, a sikertelenség, és az emiatt kialakuló depresszióm miatt vagyok ilyen. Persze egyik követi a másikat, és mondhatni, hogy a körből nem tudok kikerülni. Mondjuk lehet, hogy nem is akarok.
- Hé, ugyan annyira nem. Meg most mpppffffff…. – mondanám, de éppen befogja a számat. Kár, hogy csak a kezével, de ezzel kell megelégedni. Lesz ez még így sem. Beszélni úgy sem tudok, így csak egy szemforgatással tudom meghálálni azt, hogy befogja a számat. Kezeimet összefűzöm a mellkasomon, és dühösen forgatom a szemeimet, miközben ügyelek arra, hogy azért még egy üveget ne lökjek fel, mert akkor lehet még nagyobb szarban leszek. Vagyis leszünk. Mert már ketten kerültünk ebbe, és ketten kellene kimásznunk ebből. Valahogyan.
- Mmmpppfff… mmmppffff… - tisztán látszik, hogy valamit mondani akarok, és inkább a vállát kocogtatom, és a távoli, viszont egészen közeledő macska felé mutatok. Ha Mrs. Norris az, akkor az a vén bolond hamarosan itt lesz, abban pedig nem lesz köszönetünk. – Hé, ott a macska, ott a macska! – mutogatok, miközben hevesebben magyarázok suttogva, ami azt jelenti, hogy még több üveget verek fel, és még hangosabb csörömpölésbe kezdenek a körülöttem heverő dolgok. – Azonnal el kell tűnnünk! – kikászálódom a lány alól, és valahogy felküzdöm magam álló helyzetbe. Ennek a következménye az, hogy megszédülök, így a fejemhez kapok, de a kezemet nyújtom felé, hogy el tudjunk indulni.