- Miért most?
- Miért ne? - homlokom ráncolva pillantok fel rá, mintha nem érteném, mintha nem lenne a napnál is világosabb, mire gondol kérdésével. Óráknak is beillően elnyújtott percekig nézek csak rá, mellőzve a pislogást és a légzést is talán, mielőtt egy, tüdőm mélyéből érkező, makacs határozottsággal átitatott sóhajt szabadítanék a világba.
- Igen, neki is köze van hozzá, sokat beszélgettünk a minket fenyegető veszélyről és amit mondott, lökést adott, de a döntést magam hoztam meg. Nem ülhetek örökké a fenekem, azon aggódva, hogy mi lesz a jövőnkkel, nem várhatom el, hogy mások harcoljanak értünk, a saját kezembe kell vennem a sorsunkat. Tudod, hogy hasznos lennék a rendnek, véla vagyok, előbb hallgatnak meg engem a hozzám hasonlók, mint bármelyikőtöket – jól ismerem őt, túlságosan is talán, elég egyetlen pillantást vetnem rá, hogy arca rándulásából tudjam, ha nem is tetszik neki a döntésem, ha nem is ért egyet velem teljesen mindenben, nyert ügyem van. Most pedig semmi más nem érdekel.

..................................................................................................

Fogaim közé szorult ajkam harapdálva, egész testemben megfeszülve meredek a távolba, épp csak annyira fordulva el a mellettem álló alacsony nőtől, hogy ne kelljen látnom az arcára ülő aggódást és kétséget, melyek jelenlétével így, másfelé nézve is tökéletesen tisztában vagyok. Tudtam, mi fog történni, nem ér meglepetésként a néma tiltakozás, az anyai féltés, s mégis, vékony határ választ el csupán attól, hogy meginogjak elhatározásomban és visszakozzak, mindennél jobban vágyva arra, hogy kedvezzek édesanyám akaratának. De nem tehetem meg ezt, azzal csak annyit érzék el, végül, amint kitisztul az elmém és ismét elfog a tettrekészség, haragudnék magamra, rá és az egész világra pillanatnyi gyengeségemért.
- Jól leszek, visszajövök – ígéretem csendes, tétova suttogásként hagyja el ajkaimat, hiszen mind a ketten tudjuk, az igyekezet nem elég, hiába leszek figyelmes és óvatos, hiába igyekszem elkerülni a bajt, abban a helyzetben, amibe keverni óhajtom magamat hamarosan, ez vajmi keveset ér majd. Hinnünk kell azonban a legjobban, hogy mind a ketten tovább tudjunk lépni, képesek legyünk elengedni egymást.
- Ostoba vagy, de büszke vagyok rád, fiam – a szavakkal, melyek lelkem mélyéig átmelegítenek, vállamra ejtett nehéz kéz érkezik. Megrogyok alatta, vagy talán az érzések intenzitása alatt, egy pillanatra, mielőtt minden erőm összeszedve mosolyt erőltetnék arcomra és szüleim felé fordulnék.
...................................................................................................

Izgatott elégedettségem elrejteni képtelenül, és nem is akarva igazán, vágtatok végig az ismerős utcákon. Hónapokkal ezelőtt jártam itt utoljára, s bár vannak tekintetet magukra vonó változások, egyik se elég számottevő ahhoz, hogy hosszabb időre magán tartsa pillantásom. Elképzelni se tudok jelenleg elég nagy eseményt, mi megakaszthatna és megakadályozhatna abban, hogy végre újra láthassam Őt.
Világéletemben kedveltem az embereket, boszorkányt, varázslót, muglit egyaránt, nem hittem volna így se soha, hogy lesz, aki minden eddiginél nagyobb hatást gyakorol majd rám. Akinek hiányát rögtön távozását követőn megérzem és alig várom majd, hogy újra láthassam. Bárki, bármit gondoljon is, elsődleges oka nem ez volt a döntésemnek, hogy csatlakozok a rendhez, magam elől azonban nem titkolhatom el, nyomott a latban bőven ez is.
Lemon, a maga gyermekin bájos, ártatlan álmodozásával, tudásvágytól csillogó szemeivel, füleid simogató lágy hangjával különlegesebb, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Fiatal, éretlen és mégis, újra és újra elkápráztatott, milyen felnőttesen képes szemlélni a tőle még egészen távoli eseményeket is, hogy vele a beszélgetés egyszerű volt és kellemes, nem kellett gondolkoznom azon, mikor, mit mondjak neki, jött magától minden.
Szaporább tempót erőltetek lábaimra, amint meglátom a néhány méternyire magasodó épületet, tudva, hogy annak ajtaja mögött Lemon vár majd, olyan örömmel fogadva jelenlétem hírét, mint amennyire én fogadtam, hogy probléma nélkül találkozhatunk ismét, sokkal előbb, mint arra egyéb esetben lehetőséget kaptunk volna.