Mert a tüske böködi a tenyerem

Korán reggel energetikusan pattanok fel az ágyból, halkan elosonva lakótársam mellet, hogy ne ébresszem fel. Ne keljen korán kelnie, ha csak délután kell bemennie a Minisztériumba. Miután szemem kinyílt, elkezdődött a készülődés hosszas folyamata, beöltöztem az elvárt „maskarába”. Nem mintha nem lenne kedvemre a kiöltözés. Sőt, boldog vagyok, hogy minden nap megmutathatom az embereknek, hogy mennyire elegáns is vagyok. Csodás napnak indult, hiszen csak két óra, és mehetek haza, ráadásul azt tanulhatom, amit szeretek. Minden a legnagyobb rendben lesz, nemde? Hát nem!
Kiválasztottam a kandallót, mivel eljutok a központba, mindennek a közepébe, ahol a csoda történik. Kimondom a szavakat és a zöld lángokkal el is tűnök. Nagyon rákészülök, hogy csak ki kell lépnek a tűzhelyből, és már ott sem vagyok. Pár lépés, és oktatóm már vár. Milyen jól indult a napom, nem ronthatja el semmi, vagyis azt hittem. Valami furcsa dolog történt, amilyet nem tapasztaltam még. Egyik pillanatról a másikra feltűnt, hogy nem a szokásos kis kandallóban vagyok, hanem… valahol egészen máshol egy másik egyénhez simulva. A fejemet piszkosul beütöttem, de azért nem fogok elájulni, csak kisebb kellemetlenség ez. Az, hogy egy ismeretlen szűk helyen vagyunk összezárva a hölggyel, aki csoda, hogy nem harap beszéd közben az ajkaimra. Az ismeretlen hamarabb szóhoz jut, mint én. Rájöttem, hogy nem beszéli túl jól a nyelvet, tehát őt felesleges szóvirágokkal fárasztanom.
- Semmi bajom nincs, ne aggódjon – igyekszem megnyugtatni. A helyzetet figyelembe véve, a helyzet nem rózsás. Be vagyunk szorulva, és a levegő vészesen fogy. Olyan gyorsan kell kiutat találni, amilyen gyorsan csak lehetséges. Mi lehet a legészszerűbb kijutás? Talán a hoppanálás, de működhet? Egy biztos, nyugodtnak kell maradnunk, reméljük a külvilágnak is feltűnt, hogy valami nincs rendben. Illetve, a professzorom tudja, hogy pontos vagyok, sose kések előre bejelentés nélkül, talán még keresni is fognak. Igen, minden bizonnyal, de… megéri várnunk a szabadítókra? Nem hinném, addig megfulladunk.
- Biztosan valamilyen közlekedési anomália, nem tudom pontosan – mondom, és a kezemmel a pálcám után tapogatok, nem nagyon érem el, de sehogy se sikerül, tehát feladom, én nem tudom elérni, pedig a saját övemen van.  Egyszerűen nincs annyi szabad tér se a jobb kezemnek. Ezt fel is adom egyhamar és a nőre nézek.
- Lenne szíves a bal oldalamról a pálcámat ideadni? – Kérdezem, hisz ha már összevagyunk simulva, akkor talán tud segíteni. Ha picit odakap a bal oldalon az övemhez, akkor megtalálja a bőrből készült tartót, és nekem tudja nyújtani.

Apolinariya Koldovstoretz

Mert a tüske böködi a tenyerem

Mostanság éreztem úgy, mintha be lennék zárva egy burokba, amiből nincs menekvés. Egy búra, amiben benne tartanak, míg csak bele nem fulladok a sok őrültségbe. A sok bajba, gyászba. Pontosan olyan volt a hasonlatom, mint a hely, ahová -talán éppen a sors fintora - kerültem. A szűkös hely, a nekem simuló nő… az utóbbival még annyira nem is lenne gond, sőt. Amennyire a sötétben látom, és érzem őt, bizony ezzel egyáltalán nem lenne problémám. Nem akadékoskodnék. Mi tagadás, kicsit megilletődik a baleset hatására, pár pillanat múlva érzem csak, hogy a fejem fáj. Bevertem, talán vérzik is, de nem jelentős a sérülés minden esetre. Szédülök egy cseppet, de annál jobban meg vagyok telve adrenalinnal, hogy kifeküdjek.
Hamis kis mosollyal nézem a lányt, és válaszolok neki készségesen.
- Aiden Wright, szólítson csak Aidennek. – mondom bele szinte a szájába, hiszen ajkaink nincsnek távol egymástól. Az első találkozón még kevés emberhez kerültem ilyen közel. Erre lenne pár beteg poénom, ami elsütésre vár, de inkább kihagyom, tekintve, hogy fáj a fejem, ráadásul egyéb kellemetlen tényezők is kezdenek kibontakozni, ahogyan Polina- mint megtudtam a nevét- a pálcám után tapogatózik. Hol az övemet tépázza, hol csak simogat. Aminek egyáltalán nem örülök.
Hiába, a simogatás, cirógatás jó dolog, nem elvetendő ötlet a jövőre nézve, de tekintve, hogy szűk helyen vagyunk, nem biztos, hogy jó sül ki belőle. Aki nem tudná, azzal közlöm, hogy egy nemsoká 19. életévét betöltő fiatal fiú vagyok, ereje teljében. A velem szembe levő nő, meg rendkívül csinos, ráadásul a domborulatait a mellkasomon érzem, miközben cirógat. Természetesen, egy adott kényelmetlen jelenség fog bekövetkezni. Hiába mantrázok magamban mindenféle: „Nagymama” vagy esetleg „lakáshitel” nem igazán sikerül. Lehet, hogy a hely és az alkalom nem illő, da hát mit tehetek? Erőszen zavarban vagyok, az arcom enyhén vörösre vált, nem mintha szégyellős lennék, de akkor is, ilyen helyzetben nem voltam. Mikor a szívem szapora veréséről tájékoztat, csak odavetem halkan. – Igyekszem megnyugodni. – közben azon imádkozok, hogy ne vegye észre, de ez olyan, mintha a jégsarkon számítanék a jég spontán öngyulladására. Úgyis észreveszi vagy észre fogja venni.
- A pálcám, picit még balra, próbálja meg, kérem. Szinte már el is érte.  Sokat segítene, ha a kezemben lenne. – közlöm vele meg-meg bicsakló hangon. Egek ura, csak ezt éljem túl. Soha többé nem élek olyan mugli dolgokkal, mint mentolos rágógumi. Leszokok róla, hiszen szabályosan függője lettem, és amióta rágom kevesebbet gyújtok rá. Hetente csak egyszer-kétszer…
- Polina, önnél nincs pálca véletlen? Talán az önét én könnyebben elérem. – mondom neki, hogyha sokáig szenved még vele. Annyira remélem, hogy a testem heves reakciójáért nem fejel orrba egyből. Hiszen, ha picit is nyitott felfogású, tudhatja, mi történik és megértheti.

Mert a tüske böködi a tenyerem

A szívem szaporán ver, több ok miatt is. A fejem vérvörös. Nehéz helyzet, ideges vagyok. Persze, vannak ennél kilátástalanabb helyzetek is, de azokban nem én vagyok. Valóban félek egy kicsit, de elég gyakran történnek ilyen balesetek, birtos van valami jelzés, már biztosan keresnek. Az lehetetlen, hogy ne tennék. Elveszek a nő illatában. Érdekes a parfümje, de mégis olyan kellemes. Egyszer nekem is volt egy olyan jó illatú, de azóta se találtam meg melyik volt az. Vagyis megtaláltam, de már nem olyan volt. A cég, ami gyártotta vezetőséget váltott és ez bizony a minőség rovására ment. Na, össze kell szednem a gondolataimat, elterelődött a figyelmem. Mindig marhaságokon agyalok, amikor ilyen van, de legalább nyugtat valamennyire.
Nagyra értékelem, hogy a nő nyugtat, jó az, ha egyikőnk tudja a másikat, bár ő tényleg nem tűnik idegesnek, ami ijesztőbb, mint maga a falban ragadás ténye. Milyen pszichopatával kerültem én ide, aki nem féli a halált? Alapjáraton mindenki ragaszkodik az utolsó pillanatig az életéhez, de őt szavai alapján csak az mozgatja, hogy engem kimenekítsen. Vagy talán biztos benne, hogy megment? Nem is tudom.
- Bízom…benned. – szólok az arcába suttogva. Milyen furcsa helyzet. Furcsa és rémisztő, de mégis tudok ilyet mondani. bízom benne. Azonban nem telik el pár másodperc és amolyan páli fordulat. Egyik szemem sirt a másik nevetett. Mostmár az akarja, hogyha itt fogunk megrohadni, hogy legalább azt tudjam, hogy nem fél? Fantasztikus, máris könnyebb. Ingerült vagyok, a kezem ökölbe szorul, az ujjaimból kiszalad a vér. Fantasztikus tudni, hogy ő nem ideges, de tényleg, azonban ez engem hogy a zivatarba kéne hogy érdekeljen?! Ugyan, azért legyünk már normálisak. Talán valami furcsa ruszki perverzitás lehet a halál nyugodt felfogása. Lehet, hogy ő úgy érzi nincs miért élnie, de nekem annyi minden van még. Eljutni egy Rolling Stones koncertre és együtt mozdulni a tömeggel a zenéjükre, érezni a mellkasomban a hangszórók basszusát. Ezen túl ott van egy új sport, amit pár Oxfordi egyetemista csinált. Egy hídrol ugrottak le elvileg és kötelet erősítettek magukhoz, persze úgy, hogy hevederben voltak. Valami bandzsa jumping vagy minek hívták. Ezen túl ott az öcsém. Még a végén apám bekebelezi és ő is a halálfaló söpredék közé fog tartozni. Ráadásul még meg kell írnom a beadandómat is. Illetve, a lakbért hogyan fogja Max egyedül fizetni? És ráadásul Max… Őt nagyon sajnálnám itthagyni. Nehéz értelmeznem miért esne oly’ nehezen, de talán miatta kelnék át nehezen a túloldalra.   Nem, nem halhatok meg, bár szerencsére a nő is csinál valamit.
A kezével tapicskolja a falat, de ötletem sincs mi történik, amíg meg nem szólal. Addig is csak sejtésem, hogy valami ősi cucc. Merlinre, ezek a vodkavedelők furcsák, de maguk módján csábosak.
Mikor a mormogást abbahagyta a tenyere a derekamra került és nedveset éreztem… Biztosra vettem, hogy vér. Jóságos csokibéka, vérmágiát használ. Hallottam, hogy valahol nem annyira elveszett ez az ősi tudomány, de hatalmas ára van és gonosz tudomány, azonban most megmenthet minket. Ezt követő századmásodpercben még furcsább, megcsókolt. Kicsit fennakadok, de hát oda se neki. Hagytam, de nem viszonoztam, bár rájöttem: levegőt adott. Nem is használtam el, csak a következő kérdésére egy halk és rövid „Ok” hagyta el ajkaimat, és gazdálkodtam a tüdőmben lévő levegővel, és ha kellett aprót kortyoltam a légből. A vérzést el tudom majd állítani, van nálam véralvasztó szuper folyadék, ami a sebre löttyintve egy másodpercen belül elállítja a vérzést, cserébe csíp, mint a sárkány tüze.  Sárkány… veszélyes helyzetben Max jutott az eszemben. Ugyan, ki más?! Kezdem magam egyáltalán nem érteni.

Mert a tüske böködi a tenyerem

(16+, káromkodás)

Szabadulás, mely közelebb áll, mint hinném. Erős félelem uralkodik a szívemen, ahogyan érzem a levegő fogyását körülöttünk.  Egy apró könnycsepp jelenik meg a szemeimben. Még ragaszkodok az életemhez, ha egy mód van rá. Nem mintha olyan fontos ember lennék. Ugyan dehogy. Nem tartom közérdekűnek a létem. Vagyis világ szempontjából még nem sokat veszít, de azért jobb élni. Számomra és azok számára, akinek fontos vagyok.
Idegen szavak hagyják el a nő száját. A varázslat folytatódik. izmaim feszülnek, annál is jobban, mint eddig. Csoda, hogy szét nem pattannak. Mindig is zavaró, ha csapdában van az ember, de a varázslat, amit végrehajt is rátesz. Érzem a gonoszságát. A sötét erőt mögötte, a vérmágiát. Alapjáraton nem szokás ilyet használni már. Azt se tudtam, hogy tanítják még valahol. Elvileg azt hallottam, minden egyes rítusért megfizet a varázsló. Talán ez csak egy legenda, talán nem.
Látom, ő is izgul, én a jelen állapotánál sokkal jobban rettegnék, ha helyében lennék. Rajta múlik mind a kettőnk élete. Nagy felelősség. Az ősi szavak beégnek az agyamba, hallom őket a fülemben, érzem az erő sötétségét. Mindent megtesz a kijutásunkért, remélem nem fizet nagyobb árat, mint amennyit az én életem ér.
Mikor beszél próbálok mosolyogni, és egy puszit nyomok az arcára és megölelem gyorsan.
- Köszönöm Polina - És azzal kezével átjárót nyit. Kiesünk, a táskámat is kiveti az átjáró mellénk. És egyből a térdemre állok és a sarkaimra ülök, a nő az ölembe fekszik. A kezemmel Elszorítom a karjában a vért. Hogy lassítsam az elvérzésének folyamatát. Megmentett, nem eshet baja. A szabad kezemmel a pálcámért nyúlok és kinyitom a táskámat, ahonnan egy kis tégelyt reppentek a saját kezembe ledobva a pálcám magam mellé.
A mágusok, kik gyűrűjébe estünk csak ott állnak és néznek minket. Mint valami bazári majmokat, vagy esetleg egy cirkuszi hippogriffet. Igazán egyiknek se érzem magamat, talán jogosan gondolom így, de lehet, hogy valamelyikre mégiscsak hasonlít a fejem.
A tégely tetejét szinte leveszítem és a kezem megmerül a krémben.
- Polina, maradj velem. Figyeld a hangom. Ez fájni fog. Hé, be ne csukd a szemed!
Aggodalom lesz úrrá rajtam. A vére a bőrömig hatol, ahogy a tócsában - mely ereiből ömlött ki – térdelek és tartom őt. A krém a sebére is kerül, mely nyilván el is kezdi marni és a vérzést elállítja. Gyorsan dolgozik. Két másodperc talán.
 - Mit állnak ott? – Ordítok a körülöttünk állókra. – Hozzanak már egy orvost, de kibaszott gyorsan. Kurva életbe!

Mert a tüske böködi a tenyerem

Kissé megkönnyebbülve néztem a sebet, amint a vérzés szinte rögtön eláll. Nincs veszélyben, de azét tartom. Jelentős a vérvesztesége, ami tudom mit jelent. Kába, és félrebeszél. Nem igazán értem mit kérdez, de hamar el is engedem a magamban megfogalmazódó kérdést.
Ki ez a tünemény és miként került ide? Sors, miért vele kevertél egy útba? Talán fontos személy lesz még életemben ez a Polina. A csacsogására csak megsimogatom az arcát, halk csittegéssel nyugtatom. Nem szabad, hogy valamin is felidegesítse magát. Próbálom értelmezni mondatát, de lehetetlen megfejtenem elméje üzenetét, melyet felém küldött annak reményében, hogy eljut hozzám. Az akcentusa, a hangerő és a mondat kuszasága nem segít megfejtenem, tehát fel is adom. Letudom annyival, hogy ezt nem értem. Nem úgy, mint a következő mondatot. A Mungóba. De oda csak halálfalók és az ő támogatóik tehetik be a lábukat… Na ne, az ölemben egy halálfaló lehet? Száját egy csittegéssel fékezem, mielőtt többet elárul. Itt neki nagyon rossz sorsa lenne, ha ez kiderülne. Közel hajolok hozzá és suttogok.
- Erről egy szót se többet. Most az itteni gyengélkedőre viszlek, ott pihenünk, majd onnan lesz elég erőd hoppanálásra, oké?
Persze a kérdés költői. Nem hagyom, hogy a kezükbe jusson. Hogy miért nem? Egyszerű, az életemet köszönhetem neki és a tudásának. Nem fogom hagyni elveszni. A körülöttem lévő egyik ismert csoporttársam segítségét kérem, és hozza az aktatáskám, míg én Polinát a gyengélkedőnkre viszem. Lehelyezem az ottani kopottas ágyra és ismét odasúgom neki nyugtatóan megsimítva a nem véres kezemmel haját.
- Pihenj egy kicsit, utána elviszlek a Mungóig. Most jobb, ha pihensz, biztonságban vagy.
Megóvom őt. Később tudom, hogy találkozni fogunk. A Mungóba be tudom vinni apám révén. Az ő nevével van bejárásom az ispotályba. Elutasítom a nővér tüsténkedését. Várok, hogy pihenjen, hisz most, hogy nem veszít több vért elmúlt a veszély. Szerencsére senki nem zavar minket egy fél óráig, majd onnan álmában hoppanálom őt és behelyezem a Mungóba. Ruhája zsebében hagyok egy cetlit csupán. Még találkozunk.