Ahhoz képest, egészen nyugodt napot tudhatunk le magunk mögött, nekem legalábbis, mondhatni kész unalom volt. Bár már nem a legegészségesebb a városban való séta, nem féltem megejteni, mert az élet nem áll meg, vagyis nem teljesen, és jelenleg nem rettegek attól sem, hogy még a padok alól is kivetődik elém egy-egy rosszakaró. Tudtommal, nincs is ilyenem, de manapság, semmi sem biztos. Aiden-nek meg aztán végképp nincs, már emlegettem is neki, hogy biztos faragják a kis koronáját, ha beütne egy sötét új világkép, és azt is a lelkére kötöttem, hogy belőlem sosem lesz alattvaló, bár kétlem, hogy komolyan is vette vagy egyáltalán emlékszik-e a nyomorult humorom csillogására. Mindegy is. Az azért mégsem a legjobb látvány, hogy félig kihalt minden, nem mintha nagy-bevásárlást terveznék intézni, csak postát adtam fel a nagyoknak, olyan mugli-félét, hiszen így talán a legbékésebb az, ahogy értekezünk, és bár nem vagyok suta a telefonhoz, azt azért mégsem szeretem használni. És annyi apróm sosem lesz, így, marad a bélyeg és a várakozás. Talán nekem is le kellett volna velük lépnem, bár félnivalóm még mindig nincs – teljes mértékben nem is érzem, mert ahogy mondják, néha hülye vagyok félni is -, kényelmesebb lehetne. Azonban itt az iskola és persze ő is, akit nyomoronc lelkem nemigen akarna magára hagyni, még a végén unatkozna, vagy még rosszabb, keresne egy új és unalmasabb lakótársat magának. Ez legyen a legnagyobb problémám, ugye? De már nem lófrálok, és nem várom toporogva sem a posta előtt a nem létező azonnali választ, leléptem, mára nem megyek sem iskola, sem minisztérium közelébe, némi ehető dologgal a kézben szedem fel Aiden-t, és döntünk úgy, hogy jobb ha hazafele vesszük az irányt. Lehet, hogy fáradt, vagy épp semmi kedve, én meg már eleget jártam, manapság a hoppanálás sem a legjobb dolog, sőt mi több, fél füllel hallani véltem, hogy nem is akarják engedélyezni, szóval, marad minden a hagyományos kerékben, apostolok lovával vagy épp valamelyik fránya busszal, amin örülnék, ha ennyi év után nem kapna el a hányinger. De nem, ezt nem növöm el, így hálás vagyok, ha nem ráncigál senki ilyen helyzetbe. - Szutyok volt bent, vagy csak alapvetően lóg az orrod? - vágom zsebre szabad kezem, immáron közeledve a lakás felé. Egyszerű és nagyszerű hely, nincs annyira lerejtve sem, nincs mit, nem repkedünk a plafon alatt és más finomságot sem, egyelőre megfelel, addig biztos, ameddig nem öröklök valami jó nagy széfet. Tehát, ha rajtam múlik, soha. - Azért hétvégén elmehetnénk valahova. Mostanában annyira nem hallani nagy balhékról, szóval... megpróbálhatjuk, nem? - utálom a bezártságot, és bár nem ugrom fejest az éjszakába, ha ingatag a talaj, végtelenségig nem fogok bujdosni sem. Az ajtót hamar belököm, és indulhat a lépcsősor, szerencsére csak a második emeletre. Minden nyugodt, csak az a fránya macska fúj a saroklakás felől, szokásosan. Igazából, minden túl csöndes, de egyelőre, csak haladok felfelé.
A napom átlagosan indult. Egyszerűen bementem az órákra, ami igazán hasznos időtöltés. Elvégre, mi a fenét csinálnék, ha nem tanulnék? Elvégre, azért nem vagyok otthon, hogy itt koptassam a padot. Öt és fél órán keresztül töltötték belénk a professzorok azt az elméleti tudást, amit sose fogunk használni. Megtanuljuk a törvényeket, mikor azoknak már nincs a fele betartva, illetve mire oda kerülünk, hogy teljesértékű aurorrá válunk, már rég meg lesznek változtatva. Természetesen, ezért nem hibáztathatom a rendszert, meg van kötve a kezük. Most, hogy jobban elkezdtem foglalkozni a történésekkel csak a fejemet rázom. Annyi szörnyűség történik nap mint nap, és mi, leendő aurorok a mágusvilág rendjének őrei semmit, de semmit nem tudunk tenni ellene. Mármint, én személy szerint tudnék. Oh, de még mennyire, hiszen kezemben a lehetőség, de olyan nehéz dönteni. Van lehetőségem beállni a Főnix rendjébe, ismerek rendtagokat, általuk be tudnék kerülni, de azzal nyíltan szembe mennek apámnak. Igaz, helytelen érdekeket vég, büntetést érdemel, de akkor is az apám. és ezellen semmit sem fogok tudni tenni, hiszen bármit tehet, még ha nem is értek vele egyet, és haragszom is rá, attól még szeretem. Kissé talán letargikusan léptem ki utolsó órámról. Lehangoló volt hallgatni a sok marhaságot, amiről pontosan tudja mindenki, hogy fele nem igaz, de azért azt kell alapul venni… Legalább iskola után picit fel tudok derülni. Hiszen ott van a lakótársam, aki igazán megkedveltem az együttöltött idő alatt. Már a Roxfortban is szobatársam volt, így van ismeretség. Ő vett fel, már előre tekintően bevásárol és a szatyrokkal a kezében jött elém, és mentünk tovább hazafelé. Persze egy darabig sikerült nagyjából vidámabbnak látszani, de az illúzió hamar lehullott, amit a legjobb barátomnak tekintett személy, Max ki is szúrt. - Hát, néha kezdem megutálni azt, amit választottam. Ezeréves dolgokról beszélnek az annál is öregebb professzorok, és miután ezt megtették, közlik, hogy a fele nincs már érvényben – morgok. Igen, néha, ha sok jogi órám van, ki szoktam akadni, hiszen már tudom a legfőbb törvényeket, amik újak, és érzem a feleslegességét a magolásoknak. Bár, már hallottam azt is, hogy csak az a bizonyos professzor hajlamos így előadást tartani. A lakótársam felvetésére viszont egyből picivel vidámabb lettem. Mostanság annyira helyhez vagyunk kötve, bár mintha most szélcsend lenne. Remélem, nem a vihar előtti csend. Igaz, hogy a Mungót lerohanták, ami mindenkit megrázott. Igaz, hogy a hoppanálást is korlátozni akarják és mugli módszerekhez kell majd folyamodnunk, de mégis, békesség van, vagyis, többségében. Naponta vannak kisebb-nagyobb csetepaték, de engem még nem érintettek. Az a tény valóban zavar, hogy tudom, Atyám mennyi szörnyűséget követhet el, de elvonatkoztattam tőle a történéseket, így valóban felmerülhetett bennem is, hogy mint a békeidőszakban, elmegyünk kiruccanni valahová. - Természetesen, majd megbeszéljük, hogy hova is pontosan. Rám fér a kimozdulás – közlöm mosolyogva immár. Az ilyen felvetésektől egyből megjön az életkedvem. – Amúgy, neked milyen napod volt? -tettem fel a kérdést, miközben már felfelé nyargaltunk. Mikor elmentünk a szokásos undok macska mellett, csak halkand mordultam: - Bundásgeci… - és léptem be végül a kis lakásunkba. Szerettem a helyet, jól berendezett, otthonos volt. Levettem a kabátom, felakasztottam, kiléptem a cipőmből és ingben és öltönynadrágban leültem egy konyhaszékre, és végre letettem az eddig magammal cipelt aktatáskát az összes könyvemmel és jegyzetemmel magam mellé. - Olyan jó végre itthon! – sóhajtok fel, majd felteszem a költői kérdést lazára véve a nyakkendőmet. – Főzzek ma is, vagy most te szeretnél?
-
A hozzászólást Aiden Wright összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 16 Feb. - 12:30-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Maximilian Seaver
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård
»
»Szer. 26 Dec. - 12:42
Reszkessetek betörők
szószám: 658
Azt tudom, hogy neki több dolog miatt fájhat a feje, és bár nem vájkálok a családi életében szándékosan, sosem tudok az a kíváncsi lenni, aki már totál idegesítő szint, mégis, lehet, hogy az iskola az utolsó gondja. Nekem nem áll a hátam mögött olyan család, aki bármire kényszeríteni akarna, vagy akárhogy részt venne a dolgokban, bár ez nem azt jelenti, hogy ha apámra szüksége lesz valaha valakinek, nem cibálja ki a helyéről, ha még használható. Nem aggódok emiatt, fel sem ismerne, nemhogy idejönne, így, nem tudom, mennyire terhes egy ilyen család. Áldás vagy átok, ki hogy fogja fel, nem hiszem, hogy épp rám irigykedne, de azért, valahol azt is remélem, hogy hülyeséget nem fog csinálni. Vagy legalábbis, anélkül nem, hogy legalább tudatná velem, megadva a lehetőséget arra, hogy lebeszéljem tán. De csak battyogok mellette, várom és bámulom az utcai körképet, amiből szerencsére két fiatal nem tűnik ki, itt még valamelyest az élet is jó, pedig már ők is néha megérzik a rosszat, és felkészülve, óvatosabban mozognak. - Hja hát igen – szökkenek vissza a jelenbe, és bólogatok párat. - Mondtam én, hogy nem lesz az olyan egyszerű meg szép, mint aminek tűnik. Jobb lenne ha csak gyakorlatot kapnátok és kész, de hát, látod, ezt nem írják bele a felvételi tájékoztatóba, hogy oké, hős is lehetsz, olyan dolgokat tanulsz és érsz el, amikről sosem álmodtál, de addig hatszor megaszalódsz az elméleti órákon – ez egy igaz tájékoztató lenne, de tény, hogy sokkal kevesebben is választanák a pályát, nem mindenki szeret olvasni. Nekem is kell, de engem ezek érdekelnek is, bár, valamelyest nekünk is van jogtudomány, a lények vagy épp mások szempontjából, de egészen ki lehet bírni. - Amúgy persze, hogy nincs érvényben. Aki a mait tudja, az most kint van a terepen és hasznosítja, elég rohadt dolog van most a világban, lehet, hogy mire a végére jutsz, már a mai törvények se lesznek érvényben – mert ki tudja, ki kerekedik fölénybe, ki nyer, vagy ha épp a jó, akkor az mennyire megy el messzire. Új arcok vannak a székekben, nem tudni, mi sül ki belőle, meddig fajul az őrület. Hjaj. És mindeközben aurornak tanulni, mondanom se kell, elég merész bátorság, még úgy is, hogy amúgy nem választ egy oldalt sem. Mindegy, nem kell hülyeségekre gondolni. Elvégre, az a hely még egész jó lábakon áll, nem? - Király! Ha még egy hétvégét a tankönyveimmel kell töltenem, felgyújtom mindet. Van egy pár hely ahol egész pöpec koncerteket adnak, mugli helyek, talán senki nem akarja ott kiélni a vágyait, szóval... - vonom meg a vállam, a mágusvilág csendes, nem hiszem, hogy sokaknak van kedve koncertet adni, vagy csak én nem hallom, merre vannak ezek a helyek. Bár lehet, neki más ötlete és elképzelése van, mint az énáltalam kedvelt csörömpölő muzsika. Majd kiderül. - Ma is okosabb lettem, gyakorlatilag meg nem. Még mindig gyászos az, ha pálcát kell használnom, de már senkit sem lep meg. Beszéltem a proffal, és... mint eddig mindenki, most majd ő is úgy néz rám, mintha bármikor felrobbannék – sóhajtok egyet, mert bár nem titok, mégsem reklámozom folyamatosan. A vizsgák egészen jól sikerültek anno, azért is lehetek itt, de én azokért vért izzadtam, míg mások pöccintettek, nekem addig vagy ezerszer kellett megtennem, hogy úgy tűnjön, a csuklómban van a mozdulat. - De nem is érdekel, eddig nem akartak még kitenni, így ez kész siker – vonom meg a vállam, majd haladok tovább. Morog a macskára, az meg iszkol a helyére, fel se veszem. Egyszer akasztotta be körmeit a nadrágom szárába, azóta nem merészkedik közelebb, de azt se értem, miért nem engedik be, ha már elvégezte a dolgát. Bár akár, lehet, hogy egy animágus, aki mindenkit utál? - Hát, ha én főzök, akkor az lassabb, csak a két kezem használom – tök menő, amikor valaki pöccent és már sül is a hús, én viszont inkább ezzel nem. Lerúgom a lábamról a bakancsot, a kabátot a fogasra dobom, és a konyhába vonulva pakolok ki a zacskókból. - Nincs valami szaftos híred?
Aprókat bólogatva a lakótársam szavaira haladok mellette a járdán. Elég hideg van, az előző napokhoz képest, eléggé rosszul esik a klímaváltozás. Szeszélyesen változik az időjárás, szinte nem is értem, talán a történésekkel változik ez is. Elég fáradt vagyok, így csak bólogatok egykedvűen, hiszen eléggé elszomorít az anyag szárazsága. Valóban nem mondták, nem is említették, hogy az unalom fog minket megölni. Csak olyan furcsa, hogy emészthetetlen, na de meg kell tanulni, túl fogom élni. Szeretem, hogy Max megérti, látja a problémámat. A látásmódunk itt megegyezik. Talán ezért is olyan szoros a kapcsolatunk, mert többé-kevésbé megértjük egymást. Én is értem, neki milyen nehéz lehet az adottságával. Régebben én is sárkánykórnak gondoltam, egy betegségnek, de rájöttem, hogy ugyan olyan adottság, mint a látók képessége. Áldás és átok egyben az adomány, de egész jól megtanult vele élni. Tudja kontrollálni a legutóbbi incidens óta. Miattam uralja magát, és ezzel megerősítette a hozzá való kötődésem. Már pár éve nyúzzuk egymást, így nem egymás cimborái, már egy picit a családja is lettünk. Neki csak én vagyok, aki ilyen pozíciót tölt be. - Mire a végére jutok az is lehet nem lesz rám szükség – szólalok meg kicsit lehangoltan, hiszen a jelenlegi anarchikus állapotot elnézve, semmi jóra nem számíthatunk. Persze nem szabad feladnunk a reménykedést ezt tudom Éppen ezért nehéz neki nemet mondanom, tehát hamar rábólintok a kimozdulásra, pláne, hogy nekem is jól jön. Vannak elég jó helyek a mugli világban, ahova érdemes menni. Hallottam pár eseményről, tehát nekem is lenne ötletem, ráadásul ahogyan Max fogalmazott: talán nem akarja ott senki kiélni vágyait. Persze, semmi sem biztos, tehát reménykedjünk csak ebben. Csupán néztem ahogyan beszámolót tart a napjáról, persze orrom elé is nézve, hogy arcom összetörése nélkül juthassak haza. Az arcomon olyan szokásos biztató mosoly jelent meg, ezt jól ismerheti már. - Figyelj, nehogy azt hidd, hogy ettől bárkitől is rosszabb varázsló vagy, mert ez nem lenne igaz, világos? A vizsgáidat úgy csináltad, ahogyan a profik, ráadásul, ha segíteni kell pálcás varázslatokban, segíthetek – ecsetelem neki, majd a szemébe nézek, és úgy közlöm vele, csak hogy nyomatékosítsam. – Én nem tekintelek időzített bombának, mert nem vagy az. Minden szavamat komolyan gondolom. Csak idióta emberek hajlamosak arra, hogy féljenek olyantól, amit nem tudnak, nem ismernek. A pyromágusokat eléggé félve nézik roppant erejük miatt, mivel a nyers mágia elemi energiába testesül meg. Ez persze csupán egy adottság, nem betegség. Meglehet, nehéz irányítani, de van, aki képes rá. Éppen ezért nem szeretem, ha így tekintenek Maxre. Ő nem bomba, egyser, véletlenül elszabadult az ereje, de tudom, hogy nem akarta. Nem az ő hibája, csupán a tudatlan környezet, aki egyből rávágja, hogy: „Sárkánykóros” és már nem is akar szoba állni vele, nehogy leégjen a szemöldökük. - Nagyon helyes, hogy nem akartak még kidobni, mert akkor diszkrimináció vádjával be is lehet őket perelni. Elég erős eljárás lehet, ami a részlegednek nagyon fájna anyagilag, mivel nem tehetik meg hogy kitegyenek emiatt. Nincs a szabályzatukban az, hogy nem foglalkoztatnak pyromágusokat. Ráadásul, azt már nem mondtam neki, hogy ki se nézném a minisztériumból. Nem engednék, hogy ez is bemocskolja a hírnevüket. Elég sok csorba esett már azon úgy is. - Az is igaz. Na akkor, lássuk miből gazdálkodhatunk – mosolygok rá megnézve a csomag tartalmát. Hogy végre itthon vagyok kicsit felszabadultam. Kevésbé utálom a helyzetet odabent. Átnézve a fellelhető alapanyagokat, fogtam egy kis csirkehúst és pálcámmal intve a tűzhely felé begyújtottam azt. Másik intéssel serpenyő került a felgyulladó tűz felé, és kezdett hevülni, közben szépen komótosan Elkezdtem egy über éles késsel felszeletelni a csirkemellet, de ekkorra már rajtam is volt a kötény. A rongydarab fekete volt, és rá volt nyomtatva egy felirat a Kiss együttes szimbólumával: „Kiss the chef!” Mellette még egy vörös rúzsnyom. Eléggé jópofa volt, tehát egyből megvettem a köténykét, ráadásul egész jó minőségű. Ebben szoktam főzni, hogy ne maszatoljam össze magamat. - Szaftos hír? Semmi érdekes. Kisebb csatározások, halálfalók mindenütt. Szorul a hurok, annyi szent. Az öcsém meg büntetést kapott, felrobbantott egy klotyót, mikor hugrások voltak odabent. Valódi kis ördögfióka, fele ennyire nem voltam eleven, mint ő. Mondom, mikor a csirkemell szeletek lefűszerezés után bekerültek a serpenyőbe, és picike oliva olajjal meghintve őket elkezdtem lassan sütni őket.
-
A hozzászólást Aiden Wright összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 16 Feb. - 12:32-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Maximilian Seaver
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård
»
»Hétf. 31 Dec. - 17:28
Reszkessetek betörők
szószám: 880
A borsó, meg a héja. Vagy valami olyasmi. Nekem nem ártott a lehűlés, de ezt ő is tudja, hogy ilyenkor nem nyavalygok, jobban utálom az esőt, vagy a néha-néha sikeresen felbukkanó nyári hőséget, vagy az akkora szelet, amelyben közlekedni sem lehet. Biztos álmos is, azért veszi nehezebben, elvégre ha jól láttam éjjel is még lapozgatta a könyveit, nem csodálom, ha már totálisan kivan attól, ha száraz szöveg kerül eléje. Ez ezzel jár, nekem se a kedvencem az, amikor jogköröket meg minden hülyeséget kell olvasnom, de az arány erre elég békés, valahogy meglelték a közös nevezőt, nála viszont a mérleg igencsak elbillent. Jó, valahol várható volt, mégsem a káröröm az, ami elsőnek kibukkan belőlem. Sőt. Másnál minden erőlködés nélkül, mert annak a nyomora cseppet sem érdekel. Kicsi a komfortzónám és kevesen férnek el benne, nem kívánom az egész elsőéves aurorgárdát megszánni, még nem is nagyon találkoztam azokkal akik vele szenvednek együtt, megesik az is, hogy még a sajátjaimmal sem vagyok teljesen képben. - Ugyan már, akárki kezébe kerül az irányítás, kelleni fogtok, csak azért arra figyelni kell majd, hogy a rosszaknak ne nagyon dolgozz. Messze van még az egésznek a vége, de fel a fejjel, mondom én, inkább csak a hülye törvényekre nem lesz szükség – ne kenődjön el annyira, feleslegesen azt mondják, senki sem tanul. Másnem, ha már minisztérium se lesz, akkor is ott lesznek a gyakorlati dolgok, amelyeket fel tud majd használni, képzettebb lesz, mint az átlagember. Így pedig elsőre igencsak hamar tudja meg és ismeri meg a helyzetet arról, mik a hírek a nagyvilágban. Nem használom persze napilapnak, hogy arról faggassam, mégis mi vár ránk, de az egészséges kíváncsiság tökéletesen belefér, vagy épp az, amikor csak lezuttyan a kanapéra és magától kezdi el mesélni. Én is amit hallok azt átadom, de az emberekkel ellentétben, a lények feleannyira sem okoznak problémát, vagy épp világégető gondokat. Nem csoda, hogy inkább őket „védem” és velük akarok foglalkozni. Egyelőre azonban kár bármin is aggódni vagy épp rágódni. Legyen a ma problémája a tanulás, a kényelmes burok, ami a Roxfortban is körbevett minket. Aztán pedig jöhet a jól megérdemelt szórakozás, ami ránk is fér. Nem mondom, hogy nem járkálok el hétköznap is, ha úgy adódik, az mégis sokkal másabb és legtöbbször egyedül teszem, mert ő ennyire nem ereszti el magát. Vagy igen, csak nem akarja mutatni, hogy úgymond a jó példát is mutassa nekem, a világnak. Egy kissé még mindig lázadok vagy mi a fene. - Hát... ez köztudott tény inkább, mint hit. Azt hittem, hogy én leszek az ellenpélda, akinek majd oly könnyedén meg. És nézd, nemigen sikerült – vonom meg a vállam. Világos persze, úgy gondoltam régen, ha nem használom a tüzet, marad a másik mágiának is hely, de ezek szerint ez nem a logika elvein működik. Most már tényleg meg kéne tanulnom lángcsóvákat köpni és akkor majd azzal vághatok fel. - Világos persze, persze. Jó, a vizsgák mások, arra rongyosra gyakoroltam a pálcámat, épp veled. Jó, persze, szólok, egyelőre még bírom. Nem tudom mennyi ilyen lesz még, szerintem inkább a csontforrasztást kell majd gyakorolni, a bájitalfőzést és lehetőleg azt, ahogy a gyíkok visszanövesztik a tagjaikat – az nem árt, meg nem ritka, ha egy-egy ujjnak nyoma kél, ha sok időt tölt el az ember a szakmában. Én igyekszem majd óvatosabb lenni és remélni, hogy a tüzes hús nem lesz annyira finom nekik, sőt mi több. - Köszi, bárcsak a társadalom is te lennél – könnyebb lenne, mindennel és nem csak nekem, akárkinek, aki olyan gonddal küzd. Persze, vannak olyan képességek, amiket a világ ölelve üdvözöl. Ha a hajamat tudnám színezgetni, vagy épp szépségemmel csábítani őrületbe másokat, azzal bezzeg nem lenne ekkora gond. Áhh, az se jó, ha másra vágyom, mint ami van, akkor meg az vinne az őrületbe. A szavaira előtör belőlem a nevetés, de nem azért, mert gúnyolódom, sőt mi több. - Na tessék, még hogy nem jó semmire sem, amiket tanulsz! Már úgy fogalmazol, mint egy vérbeli auror, ettől a szövegtől már meg is ijednének. De van valami hasonló amit már én is láttam a lapokon, elvileg még nincsenek korlátozásaink és tudtommal olyan rossz renoménk sem, mint a szerencsétlen farkasoknak. Majd emlékeztetem magam erre, vagy visszamondom nekik a szavaidat, hogy tudják hol a helyük. Azonban, ha életem során megmar egy vérfarkas, akkor duplán hányattatott sorsú lennék? Hmmm – mondjuk, csak így, mókázás terén hangzik jól egy tüzes farkas, biztos kínszenvedés lenne vagy végbe se menne. Mindkettő kór, lehet kioltanák egymást. Ez egy jó elmélet lehetne. - Bocs ha kifelejtettem valamit, elhagytam a kiscetlit, amire felírtam – vélhetőleg már akkor, amikor megírtam, jellemző rám. Takarításkor majd előkerül. Itthon már könnyedebb mozogni, a konyhába kiülve ha nem is segítek, nem megyek tespedni a kanapéra sem. A fejem megrázva támaszkodom az asztalra. - Ez akár jó hír is lehet – ha nincs annyi halálhír akkor már jó. Az öccse meg még jobb. Nevetek ismét. - Mindig is bírtam az öcséd stílusát, lehet nem is olyan elveszett, mint aminek kinézett. Csak rázza fel az életet odabent, nehogy nyugalom legyen. Valóban, te Wc-ket nem robbantottál, egész jók voltunk ahhoz képest... Bár, még mindig elkap a röhögés amikor a frászt hoztad a lányokra hajnalban azzal a hatalmas csótánycsaláddal – mi sem voltunk szentek, én biztosan nem. De, nem is arról híres az az iskola, vagy ahol ennyi gyerek van. - Jó illata van, amúgy.
Vörös orral érkezek meg a ház elé, melyben kicsiny lakásunk van. Elbeszélgettük azt a kevés gyalogutat, de a hideg így is alaposan átjárt. Persze Maxet nem. Neki van egy kis belső kályha a testében, ami bárcsak nekem is lenne, talán nem fagynék meg minden alkalommal, mert egyáltalán nem bírom a kicsit hűvösebb időjárást, de attól mégis imádom a telet, a havas tájat. Ez köztudott rólam, hogy imádok télen vonattal utazni. Átszelni gyönyörű tájakat és nekem csak azzal kell foglalkozni, hogy nézem azt. Amikor el-el akad az adott vágány, akkor is, csupán gyönyörködök a távban. És a vonaton ülök, tudom az ő kis útját, és látom miként küzd meg a hótorlasszal. Egyszer, mikor muglik által működtetett vonaton ültem, megesett, hogy így elakadt a hóban. Nem gondolkoztam sokáig, fogtam én is egy lapátot és segítettem legyűrni az akadályt, és tovább figyeltem az útját a végállomásig. Édesanyám mondta mindig, hogy: „Minden hasonlat sántít valahol” sokszor emlegetem itt is, tehát jelen esetben is az ő mondását tudnám hajtogatni. Hiszen nem lehet tökéletes, és kicsit furcsa is a hasonlat, de Max, itt mellettem olyan, mint ez a vonat volt. Láttam az útját, ha nem is az egészet egy elég hosszú szakaszát, és segítem őt, ahol elakad, amennyiben módomban áll. Nem tudom, ő mennyire veszi ezt észre, egyáltalán kér-e a segítségemből néha. Nem tudhatom, de feladatomnak tekintem, hogy ott legyek neki, mint egy biztos pont az univerzumban, amire támaszkodhat bármikor. Tudom, hogy jó, ha legalább egy ilyen ember van, akire merünk hagyatkozni. A családommal ezt nem tehetem, sőt, tágabb értelemben, a minisztériumra se tehetem, csak Maxre tehetném, de mégis, miért terheljem a nyűgömmel, mikor neki több van, mint nekem? Ahogy mondta, szükség az lesz rám mindig, tehát ez majdnem olyan biztos pont, de mégis. Mire lesz rám szükség. Honnan fogom tudni, hogy jónak vagy rossznak dolgozok? A gonoszság eleve relatív fogalom, hiszen egyik fél gonosznak bélyegzi a másik céljait, miközben egy pillanatig nem különbek az övétől. Tekintve, hogy a szavakból kifogytam, csak némán bólintok. Igen, lesz szükség rám, az már viszont más történet, hogy hajlandó leszek-e annak szolgálni, ki ezt a rendszert követi. A fiú következő szavait már nem hagyhatom szó nélkül. Olyan sokszor tépem rongyosra a szám, mert semmi önbecsülése nincs ebben az esetben. Igaz, nem a legjobb a bűbájok használatában, nem fog sose olyan szinten varázslatokat végrehajtani, mint én, ez tény, de mit nevezünk jó varázslónak? Mert tudom, hogy ő képes legyőzni harcban számos más varázslót. A lángjaival sok kárt tud okozni. - Tudod, mindezek ellenére te vagy a legjobb varázsló, akivel valaha találkoztam. És ebből nem nyitok vitát, hallod? – próbálok komoly, diktátornak tűnni, de azt a látszatot hosszú távon, ami fél percnél több időt jelent, képtelen vagyok fenntartani. Emlékszem arra is, természetesen, hogy Maxszel mennyit gyakoroltuk a pálcával végrehajtott varázslatokat. Alapjáraton másik tervem az volt, hogy nem aurornak, hanem tanárnak megyek, és a mugliknál használatos, gyógypedagógia foglalkozást húzom ki. Sokat gyakoroltam vele a mozdulatokat. Párszor megfogtam a csuklóját, és így írtam le a levegőben a kezével, majd mondtam neki, hogy ismételje meg… és addig írtam le az ő kezével az adott mozdulatokat, míg bele nem égett az agyába, és ötből legalább háromszor nem sikerült végrehajtani a bűbájt. - A csontnövesztést valóban el kell sajátítanod. Nem akarlak elrettenteni, de aki varázslényekkel foglalkozik, és auror a barátja annak gyógyításhoz nem árt, ha konyít – somolygok még mindig megrohanva az emlékek által. A legproblémásabb bűbájok tanulásáig. Őszintén nem is nagyon értem magam, gőzöm sincs kiért kezdem el neki segíteni. Nem tudom, hogyan lett a barátom, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a legjobb barátommá lépett elő. Ami eléggé durva, mert nagyon sok ember vett körül engem mindig, de őt nem. És pont vele találtuk meg azt a közös nevezőt. - A társadalomnak fel kell nőni ahhoz, hogy el tudják engedni az effajta félelmeiket – mondom, és belül kicsit humorosnak találom magam. Én, egy kétlábon járó aurorként beszélő lelkigondozó vagyok. Nem baj, ez vagyok én, ezen nem fog változtatni senki. igazán nem értem a Maxhez hasonlókkal szembeni ellenérzéseket. Mi készteti az embereket a gyűlölködésre? Persze, vannak olyanok, akik spontán cseszegetik, zaklatják a másikat, de amit sokan csinálnak az több a soknál. Mikor Max felnevet, én is vele nevetek. Sejtem, hogy min kezdett nevetni, egyszerűen nehéz lenne nem kikövetkeztetni. - Tudod, nálam szakmai ártalom lesz. Ne csodálkozz, ha egyik nap már csak a törvénykönyvből idézek. Illetve jól látod, a vérfarkasok rosszabb helyzetben vannak – bizony sok várfarkas lincselésről hallani. Olyan szörnyű egy betegség, hiszen a főzetek nélkül teljesen irányíthatatlan. Nem úgy, mint a pyromágusok hatalma. Az terelgethető egy irányba. – Egyébként, három H-s lennél… Halmozottan hátrányos helyzetű. Jég és gumiszobába tennének… De legnagyobb eséllyel a kettő nem tűrné egymást… egyik-másik nem lenne többé érvényes. Ez olyan, mint a vámpírok esetében a mágia. – Elég abszurd ötlet. Elképzeltem a legveszedelmesebb vérfarkast, aki tüzet okádik. Egy biztos, nagyon félteném az ő életét, csak úgy, mint a sajátomat is. Már a gáztűzhelynél állva szórok egy kis chili pelyhet a csirkehúsra úgy sülés közben. a bocsánatkérésre halkan megjegyzem: - Szerintem minden itt van, köszi. A hús illata hamar megcsapja orromat, alig várom, hogy készen legyen. Kuncogok, ahogyan emlékeztet gyerekkori önmagamra. Én is csínytevő voltam, akárcsak öcsi. Miután abbahagyom a nevetést. - Hogy meddig kergettem azokat a bogarakat… De megérte. Életemben kevésszer pukkadoztam úgy a nevetéstől. Fel is visították egyből a prefektusokat. Majdnem megsüketültem mellettük. Igaz, nem értem, hogy tudtak úgy megijedni egy csótánytól, mikor annyi gusztustalan eredetű kenceficét tudnak használni, szépségápolás néven. Fülig ér a vigyorom. Éppen megfordítottam a húsdarabokat a serpenyőben - Max, ide tudnál dobni nekem egy fokhagy… - a mondatomat a dolgozószobámból érkező robaj törte meg.
-
A hozzászólást Aiden Wright összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 16 Feb. - 12:33-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Maximilian Seaver
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård
»
»Szer. 9 Jan. - 10:02
Reszkessetek betörők
szószám: 1050
A hangulat manapság sosem a legjobb, ez tény, és mindenkire rányomja a bélyegét. Miért lennék meglepve, hogy ő is eléggé kap belőle, akaratlan szívja be a feszültséget, mert egy auror aki épp oktatja őket, magával cipeli. Még néha én magam is észreveszem, hogy az, aki magyaráz, közben teljesen máshol jár. Arra leszek kíváncsi, mikor indul meg a tömeg, mikor látom azt, hogy fogják a kis életüket és messzire menekülnek. Azt hiszem, akkor és ott lesz az a pont, amikor minden végleg elfajul és kitör a végjáték. Lehet a sok emlék meg a hosszú családi történelem, de ami nem működik, azt nem kell erőltetni. Az ő családja is igencsak ingoványos, nemigen jártam a közelükbe, mindig úgy voltam vele, hogy nekem nincs ott helyem, nem azért, mert a vér meg a származás, hanem mert egyszerűen nem akartam nyűg lenni. Meg tudom hogyan szoktak ilyenkor viselkedni. Nem, az egy teljesen más világ, egy olyan, amit nemigen lehet nekem megközelíteni, mert olyan idegen és rideg. Jómagam a vértisztasággal csak akkor foglalkozom, ha egy mély sebből mosom ki a mocskot, egyebek iránt még a suliban sem, akármennyire a házam diákja lehettem, megtette azt sok nagyképű senki, akinek aztán csak elég volt egy kicsit mutatni, és nem mert olyan közelről ugatni. Manapság meg mások figyelnek erre, ha igaz. Aztán, hogy mi lesz belőle, egy jó kérdés. Kezeimet összedörzsölve melegítem át, azért ott mindig megérzem, mennyire hűvös van, vagy épp nincs. Ez egy jó tél, legalább nem csak latyak van, de nem is lehet ahhoz hasonlítani, ami a hegyekben uralkodik. Egyszer, még az otthoniakkal voltunk valami túrán, lassan és kényelmesen, sátrazva, és bár fárasztó volt, tényleg ki tudja pucolni az ember fejét rendesen. Nem lettem nagy természetbúvár, de már rég nem vinnyogok, ha a kisutca emelkedőjét kell megtennem újra és újra. Oldalra pillantok rá, ahogy kissé átfagyva és némán baktat mellettem. Biztos messze jár fejben, nem firtatom, nem kell akkora fáradtság ahhoz, hogy ne legyen kedve arról a helyről beszélni. Így lépkedem én is tovább, vagy épp beszélek, mikor hogyan jön ki. A cél már nincs messze, egy forró tea meg majd mindenen segít. Abban mondjuk nem, ha megint oldalakat kell tanulnia, azt helyette senki nem fogja, tény, de talán mára már eleget kínozták. - Hah! - nem szeretem ha fényezve vagyok, mint egy serleg. Tudom, hogy jót akar meg minden, de hát, nem kell itt semmit sem szépíteni, vagyok aki vagyok. Valamit valamiért alapon, nem vitás, nagyon beletörődtem én már ebbe, csak az idegen környezetet kell erről tájékoztatni, hogy velem mi a helyzet és jobb az, ha nem is akarnak mást rám erőltetni, mert biza nem fog sikerülni, ha a fene fenét is eszik. - Miért lennék én a legjobb? Mert tudok pár dolgot, amit mások nem? Ugyan – legyintek, mert bár nem mindennapos az, mégsem érzem magam tőle különbnek, sőt. De lehet ez csak az én bajom, és egyedül vagyok vele, könyvet még nem írt senki a témában önmagáról. Belegondoltam már abba, mi lenne a tűz nélkül, vagy ha épp más lenne bennem, ha ugatnék néha vagy épp más, akkor is itt tartanék-e – vélhetőleg nem -, és a kérdés, hogy lenne-e akárki, aki hozzám szólna. De ilyeneken többnyire másnaposan sikerül gondolnom, az most nem kínoz, így figyelhetek minden másra. - Szóval még téged is tegyelek helyre ha úgy adódik? Fel vagy te arra készülve? - komolyan tekintek rá, hogy tényleg rábízná-e magát arra, aki jelenleg itt ül előtte. Persze, igaza van, említették is és van róla tananyag bőven, annyira elég, hogy ellássam, ha nagy a baj, azt úgyse nekem kell piszkálni. - Majd meglátom, mennyire sikerül. Aztán még a végén kiderül, hogy rossz szakmát választottam. Bár, ettől nem félek – a lények jobban érdekelnek, mint az emberek, és nagyon rossz gyógyító lennék, már látom is magam előtt. Az empátia többi része belé szorult, ami benne van, az meg épp elég, hogy ne egy rongydarab legyek. Van elég fehér köpenyes akik ténykednek a világban, most meg sokan tüzelik a diplomájukat, hogy ne legyen közük a Mungóhoz semennyire sem. Vicces, tényleg jobb itthon ténykedni, majd veszek valami könyvet a témában. - Sose fog, meg ha marad ez a helyzet, akkor főleg. Ahogy a muglik sem a mágiához. Félnek, rettegnek, mert nem értik, meg ők nem képesek rá, ami a legnagyobb probléma – vonom meg a vállam, mert ha valamit megtanultam, az ez, és nem kellenek hozzá mágiamentes emberek is. Könnyű ezt most mondani, de diákévekben nehezebb volt, szerencse, hogy ezt is, mint a pattanásokat, sikerült elnőni sok már hülyeséggel egyetemben. Talán csak ő tudja, mit és mennyire változtam, mert lehet, még magam sem vettem észre a dolgokat. Megeshet. Sokszor suta vagyok észrevenni a dolgokat. - Jaj, mentsen meg az ég a törvényektől! De nem hiszem, hogy olyan aktakukac leszel, elvégzed a sulit, kimész és már el is felejted – vagy valami ilyesmi. Remélem. Nem hiszem, hogy aktakukac lesz. - Hát, most valamelyest már nem, ha olvastad, most épp mindenki, aki valamivel küzd és bír, még a vérfarkasok is, fel lettek emelve és kiváltságokat lettek. Tudod, eddig köpködték őket, most pedig kezetcsókolnak nekik – fintorgok, és ezek azok, amelyek miatt nekem a minisztérium nem a szívem csücske. Most csak a tanulás köt oda, remélem, ha vége, kicsit messzebb kerülhetek, ahol annyira nem szorongatja a nyakam. - Ja, valami ilyesmire gondoltam én is, hogy nem működne. De merszem sincs, hogy én legyek az első, aki kipróbálja – nem vagyok bolond, nem ugrok fejest csak úgy az ismeretlenbe, jobb szeretem a mostani magamat. A kaja sül, a lakás biztonságos és kényelmes, nem állok neki kideríteni, mennyire tudnám szétcsapni magam egy ilyennek. - Mert lányok, és a bogár az fúj, meg aminek sok a lába. A krémek nem másznak el – vonom meg a vállam, hogy erre az undorra nem tudom a választ, és már nyúlnék is, amikor valami robban. Úgy pattanok le a székről, mintha az durrant volna el, ajkaimat káromkodás hagyja el. Egy pillanatig rá nézek, majd megindulok a forrás felé. - Remélem nem bájitalt hagytál a láng felett és az szállt el – vagy inkább remélem ezt? Lehet elért ide is a rosszak tábora? No de minek? Lehet nem is tőlünk jött, hanem a környéki muglikat ütik? Nem tudhatom, amíg nem látom. Egyelőre csak a pálcám veszem elő, de a másik is készenlétben van, mikor elérek az ajtóig. Nem tőlem jött, tőle. - Mi a jó büdös...
- A jóság relatív -jelentem ki magabiztosan, akárcsak egy politikus a Minisztériumból. Bizony sok minden ragad rám ott tanulmányaim folyamán, például az is, hogy így fel tudok szólalni. Ráadásul nem a levegőbe beszélek, tényleg sok mindentől függ, hogy kicsodát mondunk kiemelkedőnek. Elvégre, valamiben mindenki tehetséges, vagy jó, ez tagadhatatlan. Csak végig pillantok Maxen és nem a szinte sose mosolygó, kissé antiszociális embert látom, hanem a lakótársamat, akit a legjobban becsülök bármely embernél. – Attól vagy a legjobb, hogy Nem gondolod magad kiemelkedőnek, nem vagy arrogáns. Lehet, hogy pálcával nagyon nehéz bánnod, az is lehet, hogy nem te vagy a leghatalmasabb számmisztikus, de te vagy Maximilian Seaver, és nem próbálsz más lenni. Szóval van okod arra, hogy büszke legyél magadra, nem jó, amikor valakinek az önbecsülése ennyire a gnóm segge alatt van. De abba is hagyom a magasztalásod, az lenne jó, ha nem kéne győzködni, hogy értékes vagy. – Nézek rá egy pillanatig szelíd szemekkel. Igazából ehhez hasonló beszélgetésünk már volt, de valahogy még nem értem el, hogy úgy értékelje magát, ahogyan az egészséges lenne. Azonban kezdem úgy érezni, ez eléggé lehetetlen feladat, de hát már csak ilyen. Ellenben én, aki tele önbizalommal, ambícióval, talán úgy gondolja, hogy könnyen beszélek. Az övéhez képest nekem kifogástalan életem volt mindig is, míg neki nem annyira. A múltját annyira sose boncolgattam. Nem tudhattam mennyire fájó pont és féltem belekérdezni, megvártam, hogy megnyíljon nekem, és magától meséljen, ha akar. Mostanra már elég nyitott, mármint a saját határain belül, de még mindig annyi vakfolt van vele kapcsolatban. Még teljesen kiismerni nem sikerült, és hogy ez baj-e? Nem is tudom igazán. Lehet jobb ez így. Fejemben van ennek a csirkehúsos ételnek a receptje, egy kést nekiállítok darabolni, szépen pucolja és kockázza a krumplit, egyszerre csinálok 3 feladatot. Rendkívül unalmas lehet a muglik élete a mágia nélkül, kár, hogy sose fogják megérteni milyen így élni, hanem csak ellesznek ott a maguk gyártotta kütyüikkel, ilyen az automobil is. Mennyivel jobb az a seprűknél? Hát tud az repülni? Nem, nem tud! Akkor, mi olyan izgalmas az unalmas gurulásban? Na mindegy, sose fogom érteni. Kár is nagyon elmerengenem rajta, mert még odaégetem az ételt, ami nem lenne szerencsés. Igaz, egyikünk se válogatós, de jobb, ha a húsnak nem szén íze van. Bár, ha valakinek az az ízlése, nem akarom megsérteni, de én inkább nem rágcsálok német brikettet. - Az igazat megvallva, örülnék, ha néha majd összefoltoznál. Biztosan jól fogod csinálni. Vagyis, jobban, mint én értek a gyógyításhoz. – zavartan vigyorgok. Szeretem én a gyógynövényekkel való foglalkozást, ki is préseltem magamból egy megfelelő jegyet, de azért nem csapok fel orvosnak, ha nem muszáj. Igazán, azt se tudom hogyan lehet rendesen bekötözni egy sebet. Szerencse, hogy bűbájjal az is megoldható. - Ugyan, aki pályát tévesztett az már az első hónapokban vált, de te túlélted. – Ráadásul pont el tudom őt képzelni legendás állatok közelében. Ráadásul, ha jól ismerem, akkor még szereti is őket, igaz is. Némelyik nagyon csodás lény, ráadásul annyira sokszínű az ő gondozásuk, hogy nem unatkozhat a varázsló, aki azt az utat választja. Talán békésebb is, mint az én választásom. Itt nekem majd nem csak a sárkányoktól kell tartanom. Folyamatosan a fejemben jár, hogy mekkora veszélyre is vállalkoztam. Aki nem látja az aurorok szempontjából a helyzetet, nem látja, ami a Minisztériumban folyik, az fel se foghatja, hogy valóban mekkora a baj. Nagyobb, mint maga a tény, hogy van egy mágikus Antikrisztus, aki térdre akar kényszeríteni mindenki. A Belső rendszer összeomlik, lehullanak a védőfalak és végül terror lesz. Egy új világrend. Ez az, ami ellen én harcolni akarok. Látható a végkifejlet, ha Voldemort győz, akik nem álltak mellé azok meghalnak, és nekem van kiért küzdenem. Ezért az egy dologért indultam el az aurori pályán, semmi másért. Hogy segítsek harcolni. Hogy a növekvő sötétben próbáljak szikrányi fényt adni. - Tudod, a szükség nagy úr. Megnyugtatlak, amint vége lesz ennek az egésznek, a vérfarkasokat ugyan úgy köpködni fogják, letudjhák a segítségüket azzal, hogy „ez volt a kötelességük”. Mindig így volt ez, most is így lesz. És igazad van, nem leszek aktakukac, annyi szent. Meg is bolondulnék a sok papírmunkába. De van, amit használni fogok, de arra pont nem fektetnek hangsúlyt. – Forgatom a szememet unottan. Igen, frusztrált vagyok emiatt, hogyan is ne lennék? Hát ekkora marhaságot… Hamar áttérünk egy olyan témára, amiről keveset tudok, de érdekel. Furcsa dolog a biológia és a mágia ötvözete. Kettő természetfeletti kór vajon ütné egymást? Ha igen, akkor miért? Szinte száz százalék, hogy van, aki ezt kutatja. Annyi a tudálékos mágus, hogy valódi csoda lenne ha valaki nem áskálna ezen a területen. - De valljuk be, nagyon menő lenne. – Vigyorgok át a vállam felett a köntöskémben. Igen, annak tartom, egy tüzet okádó vérfarkas jól nézne ki, félelmetes lenne, tehát nem szívesen futnék vele össze egy nyugodt nap után. – Persze, nagyon is ajánlom, hogy ne haraptasd meg magad, ekkora őrültségbe ne is vágj bele. Meg is rettenek, hiszen hiába mondja, hogy nincs mersze, azért szemem előtt a rémkép, hogy kipróbálja. És mi lenne, ha nem alakulna át, hanem a vérfarkas simán megölné? Illetve, mi történne, ha nem tudna uralkodni magán? Bele se gondolok, mert bepánikolok, mint azok a lányok tették a bogaraktól. Maxre néztem, és csak vigyorogtam a fejem rázva. És még egy dolog, amit nem tudok felfogni, hiszen akkora marhaság, hogy ettől fél valaki, de bármit a bőrére ken. A főzőcskézésem megszakad a robbanás hatására. Pánikszerűen rántok pálcát és indulok is a hang irányába. Max kérdésére odavetem. - Nem főztem semmit. – és viharoztam a kötényemben a dolgozószobám felé. Szinte berúgom az ajtót, amikor észreveszem, hogy egy lyuk tátong a falon, amely a mögöttünk lévő sikátorra néz. Egy pillantást veszek a dolgozóasztalomra. – A Grimoárom… A könyv, ami hiányzott, az egy régi, még a dédnagyapám keze által leírt könyv, benne sok varázslattal, recepttel és minden varázslattal kapcsolatos okossággal. Levert a víz. Van még másolata a könyvnek, de ez az én példányom, ráadásul a családunk tudása. Nem vesztegetem az időt. a résen kiugrok, tudva, hogy Max követ. Bűbájjal tompítom a saját, illetve szükség esetén Max esését. Látom még a fekete taláros alakot futni, érdekes mód nem hoppanált el. Futásnak eredek, amilyen gyorsan csak bírok. Ha elkapom kicsinálom, az is biztos. - a mondatomat a dolgozószobámból érkező robaj törte meg.
-
A hozzászólást Aiden Wright összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 16 Feb. - 12:34-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Maximilian Seaver
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård
»
»Vas. 27 Jan. - 0:39
Reszkessetek betörők
szószám: 1115
Ééés úgy beszél, mint egy igazi értelmiségi, aki nem sért meg senkit és semmit, mindig polkorrekt és még a szótagszám is ki van mérve, mint a szentírás. Nem mintha ez zavarna, meg eleve kell is majd neki, amikor majd okosakat mond egy-egy ügy feltekerése után a nyilvánosságnak. Azt hiszem szoktak ilyesmit is, vagy csak egy, mindenki nevében, teljesen mindegy, a lényeg, hogy nem dadognia és húsz percig egy-egy mondaton agyalnia kell majd. Úgy lesz hivatalos aztán, szóval ne mondja, hogy nem lesz helye abban a közegben. Még ha én mondanám, az igaz is lenne. - Minden relatív, ha azt nézed. A gazdagság, a jókedv, bármi. Mindenről más a véleménye egyes embereknek, szóval... Bár, a jóság manapság már igencsak kiéleződik. Mert lehet jó, de mégis rosszra hajlamos, csendes támogató vagy épp őrült szabotőr. Ki tudja manapság már eldönteni – vonom meg a vállaimat, ez nem az én feladatom, hogy megkeressem az igazat a hamis mosolyok és főhajtások között. Most van bőven ezzel munka, hiszen elkülönülnek a határok és mégis, eltűnnek. Ez tégla, az hazug, az ott pedig valamit tervez, vagy épp fordítva. Elég káoszos manapság még a relatív jó is. - Minek akarnék más lenni? Ezt sose értettem amúgy. Ha Mágiaügyi miniszternek hiszem magam, attól se leszek az, maximum ha jól csinálom, bedugnak a mungóba agyturkászok elé. Magasztalj csak, azt tudod szereti az egóm – vigyorodom el. - Jó, nem vagyok annyira lent, örülök, hogy mennek a dolgok, de akkor se vagyok elégedett, viszont ezzel nem csak én vagyok így. Lehetnék magasabb, helyesebb, nagyobb vagyonnal, kisebb orral, ügyesebb pálcával, és a többi. Ez népbetegség, ha úgy vesszük, még a muglik között is, nem vészes, tökéletesen lehet vele élni, csak motivál, ha épp rátör az emberre – való igaz, ha valami már kellőképp felcsesz, mert nem sikerül, legalább már dühből kétszer annyira próbálkozom, ha úgy adódik. Volt rá elég példa, majd még az erővel is, amivel legalább kicsit úgy haladok, ahogy kell, legalább tudom, mikor kell állnia és mikor nem, a többi meg... No az majd a következő ilyen kirohanás eredménye is lehet, bár tény, én fegyverként nem tervezem olyan sűrűn használni. Ritka, ha ilyesmikről beszélünk, tény, de elő szokott jönni, nekem is vannak rosszabb napjaim vagy akár épp neki, mikor hogy jön ki a lépés. Téma mindig akad, és ő azok egyike, aki nem kezd el erőszakosan faggatózni. Néha persze ki-kicsúszik egy kérdés, de sosem olyan kellemetlen, hogy ne kelljen válaszolnom. Nem kérdezte azt sem, mi lett anyámmal pontosan, apámat én mondtam el, a többi apró hülyeséget is vagy elkerültük vagy hamar átrágtuk. Fura is, de kellemesebb, mint kitalálni valamit, amely lefedhetné az igazat is, csak kellemesebb szájízzel. Magamtól meg nem hozok fel ilyeneket, néha kérdem meg, mi újság náluk otthon, tekintve, hogy akadnak néha gondok, és ennyi. Ez meg bőven belefér a kellemes udvariasság fogalmába. Nekem is kéne már levelet írni az épp kicsit csendesebb helyen élő családnak, hogy miképp érzik magukat, holnap talán meg is ejtem az utam a postára. Most elnézem, ahogy a konyha feléled és nem általam, mert az mindig hangosabb szokott lenni, szinte csörömpölés, bár bevallom, mióta nem a manók készítik az ebédem a Roxfortban, azóta egyre jobban megy, talán ebben végre tényleg jó leszek. A házias házisárkány. Meh. - Meglátjuk. Addig majd a szék lábát kötözgetem és ha nem törik el a fa, akkor már nem csinálom túl szorosra. Kencéket meg árulnak minden félét, azért nem aggódom – így is van a kis dobozkában. Az volt az első dolog, amit beszereztem, no meg ami benne van, hogy ha baleset is történik a tűzzel vagy épp a béna zöldségszelésemmel, lépni lehessen ellene. Mint amikor először az ajtózárat szereled fel, duplán, mert tudod milyen a környék. Egyszerűbb előre gondolkodni, ezt már sikerült megtanulni, aztán csak a többi. Szerencsére, a környék egész jó. - Az igaz, bár van aki küzd, pedig... Van egy csaj, egyem meg, hát hogy az még egy bólintértől is sikítófrászt kap, de komolyan. Elméletben penge, na de amikor kimegy terepre, akkor vége. Nem értem miért nem keres mást, bár azt mondja a tanár, hogy ilyen titkár lehet belőle aki betéve tudja a törvényeket – vonok vállat, mert nem érdekel a csaj, csak ha a közelben van, kellemetlenebb úgy dolgozni, hogy közben a lények is feszültek, mert épp jajong fejhangon. Ez már csak ilyen szakma, az iskolapadból dönteni kell, és ami akkor jó, nem mindig válik be. Sőt. De legalább leköti a figyelmet egy-egy terepgyakorlat, nem kell a benti káoszban létezni, meg ilyesmit. Inkább egy erdő, mint a bürokrácia asztalai. Pfejj. - Ja hát persze, nem is áltattam magam olyannal, hogy nem így lesz. Csak nem olyan bolondok azok sem, hogy bedőlnek ennek. És mit fogsz használni? - érdeklődök, mert hirtelen nem ugrik be, csaknem jogszabályokat akar bevetni. Vagy azt kell? Fene se tudja, belekeveredek itt a végére, jobb, ha hagyom is válaszolni, míg én találgatok. Bár tény, lenne mit ezen boncolni, az illatok mellett nehezebb, így nem is megyek bele mélyen. Meg, nem vagyok sokat tudó ember sem ebből a szempontból, így hát, csak fecsegés. - Ugye – az már duplán veszélyes, talán még besorolást is kapna. Úgy nyolc ikszet, de az a nyolcas feküdne. - Sok hülyeséget csináltam, de ezt nem. Még ha mondjuk olyan hírnevem lenne, mint a nagyoknak, akkor se. Ez nem az a fogd meg a söröm kihívás – húzom el a szám, és hát, biztos lenne valaki, aki azt mondaná, hogy ezzel viccelni sem illik, de szerencsére azok nincsenek itt. Végül aztán nem számít sem a kísérlet, sem az, hogy milyenre sül az a finom falat. Más szag költözik be a finom illatok mellé és már talpon is vagyunk, törünk előre. Kár mindenért, nyugodt napot kívántam ma magamnak, magunknak, nem pedig valami világi robbantást. Ha eddig nem figyeltek ránk a szomszédok... te jó ég! Azonban ez akkor nem realizálódik bennem, csak az, hogy menni kell és tenni kell. Adrenalin, mint tudjuk. Én is kint vagyok, szerencsére össze se töröm magam. És nem is gondolkodom, hogy muglik vagy sem, pálca kerül kezembe és szerencsére a ház háta mögött vagyunk, ahol kevesen járnak. Sőt, kapóra is jön. Sehol senki, így aztán.. - Incarcerous! - kiáltok, és úgy néz ki, a harag siker, a kötelek elindulnak, el is érik, de hát ugye a távolság, még ha utána is rohantam és lejjebb ment. Elbotlik, belegabalyodik, de nem lesz ez olyan szoros, mint kellene, nem fogja ott tartani. Remek, de időt ad nekünk is, így futok, amennyire tudok. Aztán már nem lesz olyan könnyű, ha civilek közé ér, én nekem meg nem hiányzik az, hogy elő is vegyenek azért, mert hülyén cselekszem. Pálca vissza a helyére, morogva, és hát, van, amit úgyse tudnak, így barátom, ha Aiden agyonver, én még meg is pörköllek. Nem a te napod lesz az.
Érdekes témát súroltunk, melyet hosszasan lehetne körül lengeni. Nehéz eldönteni, hogy ki melyik oldalon áll tekintve, hogy összeforr a jó és a rossz. Tényleg, mi ez a kettő, Csupán kifejezés, hiszen mindenki jónak látja magát. Saját ötletek, célok, ambíciók. Csupán önmagunk malmára hajtjuk a vizet, mindenki ezt teszi. Próbáljuk elérni, hogy nekünk legyen igazunk, általa nekünk legyen befolyásunk. Mindenki ezt akarja. Kötjük az ebet a karóhoz, és az elveink igazát bizonygatjuk, még ha nem is igaz. Egyáltalán rájövünk, ha a világ legnagyobb marhaságára tettük fel életünket? Nyilván nem. Azonban, ha halálunk után büszkén tekinthetünk életünkre, akkor biztosak lehetünk a jó úton járásban. Addig is csak reménykedhetünk. Végignézek a lakótársamon, látva milyen kishitű magával szemben. Sose mértette miért nem képes elhinni magáról, hogy jó mágus. Szerintem jó. Ha nem a varázslásban, akkor csak, mint a társadalom tagja. Szükség van rá. Sokan nem érzik azt, hogy értékesek lennének. Pár csoporttársam is többször hangot ad annak, hogy szerinte ő nem elég elismerésre méltó. Pedig mind azok vagyunk. Egy-egy apró szóért, mosolyért. Már szebbé teszik a világot. Persze erre szokták azt mondani, hogy hippi vagyok, de ebből nem engedek. Az érték mindenkiben megmutatkozik, amit védeni kell. Amit ápolni lehet, miért érdemes felkelni. Itt van ez a fiú mellettem. Nem lesz a legnyitottabb ember, nem neki van a legjobb humora, de cserébe évek óta velem van. Itt vagyunk egymásnak. Ez az, amire büszkén tekinthetünk, ha lerakjuk valahol a biciklit. Csendben hallgatom, míg végigmondja, de nem szállok vitára vele. Halványan mosolyogva hagyom tovább folyni a beszélgetést. Úgysem fogom meggyőzni, hogy akkor is jó varázsló. Már évek óta fejébe vette, tehát felesleges törnöm magam. Úgyis érzi, hogy számomra ő a legjobb. Más nem veheti át a helyét. Akkor főleg nem vehetik majd, ha ő lesz az én személyes gyógyítóm. Persze tudom, hogy őt a bestiák érdeklik, nem szanitéc létre adta a fejét. pedig hiszem, hogy abban se lenne rossz, ha beletanulna. Ellenben én viszolygok a végtagvesztéstől, és a nyílt sebektől. Attól függetlenül megcsinálnám, de Max a kevésbé finnyás kettőnk közül. - Ha a széklába biztonságban lesz, akkor már én is. keményebb vagyok én még a fánál is. – vigyorodok el ekkor már a tűzhelynél állva. Mindig is erős fizikumom volt, annak ellenére, hogy az aranyvérűek sokszor picit gyengébbek. Ez betudható a „beltenyészetnek” De szerencsére a családunk folyton frissítette a vérvonalát kisebb dinasztiákkal. Persze a történelmet visszakövetni már nagyon nehéz. A legrégebbi infó a házunkról az 1100-as években történt. Persze előbb is voltunk, de a történelem viharjaiban elveszett a nevünk, majd akkor bukkant fel, mint egy egyszerű udvari varázsló, akit rejtélyesen álmában ért a halál. Nyilván a tanítványa volt, de bizonyítva nem lett. Nem is szükséges. Annyit tudunk, hogy a család grimoárjait ő kezdte el vezetni. Már vagy három vaskos könyv van az őseink összegyűjtött tudásáról. Átkok, feketemágia, rúnák és minden érdekes dolog. Nekem csak a legfrissebb van meg, abban található a legkevesebb tiltott varázslat. Elvigyorodok az általa mesélt lányon. - Sokan nem bírják a terepmunkát. Egyszerűen derogálhat nekik egy-egy mágikus lénnyel találkozni, de hogy egy bólintértől is… Az azért már egy szint. Mit csinálna, ha egy sárkánnyal kerülne szembe? – eljátszok a gondolattal, hogy szemben egy sárkánnyal sikít a lány. Hát nem lenne hosszúéletű. Még szerencse, hogy a sárkányok nem mászkálnak nagyon a világban. A minisztérium ügyel a sárkányügyekre. Nem tesz jót a varázsvilágnak, ha meglátnak egy-egy sárkányt a muglik. Hatalmas pánikot keltene, és a Miniszter inná meg a levét. Persze jelenleg sokkal nagyobb gondokkal kell szembenézni. – Nyilván, ott akkor nagy hasznát veszik. Szükség van az irodai munkára is. Persze hogy van, ők működtetik a terepmunkásokat, de ahhoz elvontnak kell lenni, hogy napi tíz vagy tizenkét órákat az asztal mögött ücsörögni. Ráadásul folyamatosan tanulni. Hát én nagyon szépen köszönöm, inkább nem. Jó nekem kimenni terepre és rendbontókat lekapcsolni, meg harcolni azokért, akikért megéri. Kiket szeretek és tisztelek. Ez az én életcélom, nem más. Ezért kelek fel reggelente ezért megyek be és magolom be a sok szart, amit tökfeleslegesen verne a fejünkbe, mert két év múlva úgyis mások lesznek. De mit lehet tenni, ha meg kell csinálni, akkor meg kell. Sok álmatlan éjszakát töltöttem már felettük. Egyszer a diszkriminációt ellenző tanulmányt is átolvastam. Na igen, ha a fele így lenne. abszolút másként működne a világ. A vérfarkasok békében lehetnének, de ez nem fog így történni szinte biztos. Na majd húsz év múlva talán eléggé felnő a társadalom ezeknek az elvetéséhez. Jó lenne, ha a Vérfarkasok nem lennének kitagadva, se más, aki valamiben is különbözik a többiektől. - Hát mondjuk a párbaj készségeink, harcmodorunk nincs nagyon hangsúlyozva. Illetve néhány ügy lefolyását is csak érintjük. Kelleni fognak a törvények is, de főként nem a törvénykönyv szavalásából fogok állni. - Nem bizony. Én leszek, aki odamegy, elfog, legyűr és bevisz. Nem kell ilyen szinten ezt betanulni, ahogy kérik. Nagyon remélem. Az elképzelt bestiára gondoltam, ahogy a húst fordítottam a serpenyőben. Borzasztó veszélyes lenne. Nem is lenne ember tán végül, kit ezzel verne a sors. - Nagyon helyes, hogy így gondolod. Szét is rúgnám a segged, ha ki akarnád próbálni. – Mondom szelíd hangon. Nagyon rosszul esne, ha veszélyben kéne tudnom. De nyilván ő sem akarna annyira kitaszított lenni. Még a pyromágussága is irritálja. Persze sokan megvetően néznek rá, meg félnek tőle. Én ezt leküzdöttem nagyon hamar. Mikor a robbanás történ, nagyon megijedtem, de nem vesztegettem az időt, a tolvaj nyomába eredtem. Egyből tudtam mit lopott el. Rohanok utána, Max is megiramodik. Nem futunk sokat, de egyből rámond a barátom egy igét, minek hatására kötél ugrik pálcájából és csavarodik a másik lábára, mire én ekkor utána lepek és pálcámat előre szegezve felszólalok. - Stupefy! - de futás közben mellé lövök, a varázslat az útra érkezik be, de szerencsére a kötél kitart, amíg odaérek és jó erősen hatba rúgom, minek hatására elejti a pálcáját, melyet pont előhúzott. Majd a pálcát a jaját kezembe rántom egy mozdulattal és a két pálcát szegezem a varázslóra. - És akkor most velem jössz! Langlock! – és mielőtt szólhatna egy szót is, a nyelve szájpadlásához tapad, majd egy intéssel alaposan megkötözöm. Mivel szemtanuk nincsenek, felcsapom a vállamra a kistermetű tolvajt és Maxnek tartom a karom, hogy ragadja meg, ha ezt megteszi hoppanálok velük és a tolvajt a kanapéra dobom. A konyhában füst ül, ottmaradt az étel a gáztűzhelyen. Egy mozdulattal elzárom a tűzhelyet, majd egy apró igével helyreállítom a szétégett ételt, mintha most sült volna ki. - Ez úgy gondolom az enyém. – rángatom le a hátizsákot a válláról és veszem ki belőle a vaskos kötetet. Szerencsére nem sérült ez esés-kelés közepette. Miután visszapakolok a dolgozószobámba, visszamegyek a tolvajhoz, és feloldom a nyelvét. - Ki vagy te?
-
I solemnly swear
I am up to no good
Maximilian Seaver
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård
»
»Vas. 24 Márc. - 1:02
Reszkessetek betörők
szószám: 1165
Azt hiszem, nem most fognak megváltozni a világnézeteim, ebben mind a ketten biztosak vagyunk, ő is, én is, nem csűrjük tovább és főleg nem veszünk össze azon, amik az álláspontjaink. Nem is akarok megváltozni, mert akkor egy beképzelt nyomorult lennék, aki elhiszi, hogy erős és okos és ügyes, magabiztossága hamis és ez hülyeségekre vezeti. Ennek fényében amit elhiszek, aszerint élek, elmennék nagypofával mindenhova, még aztán simán párbajozgatnék is, ott meg szépen kiderülne, mint a nászéjszakán, hogy hú de nagy az a füst, de a lángocska, az bizony kéremszépen aligha pislákol. Talán ezért is tagadom meg élből azokat, amiket mond nekem és amikkel biztatni próbálja a motivációm, meg mindenem. Jobb így alapon nem is figyelek ilyesmikre és folyamatosan a saját nyomorult, de valós realitásomon lépkedem kényelmetlenül, hogy mindig nyitva maradjon a szemem és ne csukjam be, ne tévedjek olyan lépcsőkre, járdakövekre, amik simogatják a talpam és elringatnak valamiféle rózsaszín ködben. Mazoismus, vagy őrültség? Meglehet. Vannak ilyen dolgaim, amik nem nyílt titkok, nem látszanak és ritkán jönnek elő, de léteznek. Az, ahogyan mégis motiválom magam olyanra, ami tényleg szükséges, vagy épp ha mégsem sikerül, hogyan lelem meg a békét, minden felemnek. Ami tényleg hasznos. Csak erről még mi ketten sem nagyon beszélünk, holott ismeri, néha pedig bele is segít, csak a makacs felem nem mindig kér még az övéből sem, sajnálatosan. Mégis, nem szökött el, nem lépett le és nem is haragos. Nem is értem amúgy, viszont mégsem kérdezek rá, pedig felbukkant bennem az is, hogy... Miért? Csak így ennyi, röviden, tömören. Miért bírja el, miért nem szól be és szólal fel, akármi. Más is kérdezhetné, miért gondolkodok ilyesmiken, arra pedig ott a válasz a múltban, ott, amikor a család szó jelentése elvesztette az értelmét, az, amikor bár kaptam másokat, sosem foltoztak be semmiféle űrt, sosem érték el a lyukakat és a sebeket, amik még talán a mai napig nyitottak, néha gennyet eresztenek vagy fájnak. Csak nem mutatom. Nincs miért. Végül is, örvendek, amikor a téma terelődik, mert ez könnyebb, mint lenyúlni a lelkem mélyére. Alapesetben az nem nehéz, de nem is könnyű, mert nem törődöm vele, nem tárgyalom ki, ahogy mondjuk sok minden mást sem. A hírességeket, vagy épp a politikát, mert bár ott vagyok a tűzvonalon, néha csak annyira érintem, hogy azt bármely polgár is megtehetné helyettem. Nem vagyok tabutéma, csak ha mindig rólam lenne szó, abba beleőrülnék. - Hah! - jelenik meg a vigyor, és a kényesebb témák visszakerülnek a sötétbe, a dobozba. Ápolni, összerakni, beragasztani. Ezt majd később kell szerencsére, amikor már majd ténylegesen olyanok üldöz, aki átokkal válaszolnak neki. Ha addig nem keveredik bele valamibe. Egyelőre nekem többször van monoklim, karcolásom, és harapásom, sőt, még több is lesz, lélekben már felkészültem arra is, hogy akár egy ujjamat is elveszíthetem, vagy a kezemet épp. Persze, mágia, majd megoldják, és hátha abba nem fog elérni a gyilkos tűz sem, másnem leszek kampókezű kalózutánzat. De na, szóval az ő sebei. Azok átokhegek lesznek, mint harapások és karmolások. Hjaj. Vennem kell pár könyvet majd. - Na azért ne kérj majd fűrészt a szülinapodra, hogy ezt leteszteljük. Meg addig ne is nagyon kapjál be semmit senkitől, ameddig elvégzem a szobámban a hobbigyógyító tanfolyamot – mert a Mungó meg nem élhető út még, a kuruzslók meg... Füvekkel és füsttel próbálkoznak, vagy épp tökéletes medimágiával, csak valamiért kibuktak. Egyszer hallottam fél füllel egy tagról, aki mugli módszereket is belevitt a dolgokba, és inkább többeket segített a túlvilágra, mintsem a napfényre, pedig ha létezett precízebb nála, az hazudik, tudása nagy volt. Csak hát.. Szóval ja, elég szívás időszaka ez mindenkinek. Nekem is. Én is beszereztem egy rakat mugli-módi dolgot: fáslikat, ragtapaszt, valami penicilit meg fertőtlenítőt, kis táskában árulják, mert kellenek a kocsikba is meg minden. Ott van az ágyam alatt, a géz és a ragtapasz egész jól megy, az a rohadt lötty meg jobban éget, mint én. Szánalmas, mi? De magamra nem merek mondani olyasmit, amitől simán elvérezhetek. Mixelem a két világot, miért ne? Nem vagyok aranyvér. - Meg derogál hogy ott kosz van, bogarak, növények, és nem az van, ami a könyvekben, hogy egy helyben áll a valami és te ellátod. Nem, az ha fél akkor támad és erre nincs felkészülve. Amúgy meg, a bólintér rohadt alamuszi, amilyen kicsit, úgy fáj amikor harap – rázom meg a fejem, ezzel már az iskolában szembesültem, ott volt tananyag. Vajon ízlettem neki? Nem kérdeztem meg, mert úgy elpofoztam, hogy sose lett meg. - Az ilyenek már a futóféregig se jutnak el. A sárkányok meg más terep, más képzés, attól senki nem aggódik. Tény, sokszor keverik össze, nem azért mondom, mert te igen, csak ettől nem félnek – javítom ki a dolgokat, aztán lapozok is, mert én amúgy tökre megnéznék párat, de messziről, bár nem tudom, hogy mennyire lehetne egészségesen messze tőlem, hogy mindenem lássam. Csak miniatűröket láttam, amiket megbűvöltek, hogy okádjon pár lángocskát, de az vajmi kevés. Na nem baj, majd lesz bakancslista. - Nem, ti inkább az elkapók lesztek, aki meg nem bírja kint, megy az asztal mögé. Nem? Egyik se szégyen, lehet engem is oda vágnak, bürokrácia meg minden faszom indokkal – legyintek egyet, hogy ez most nem a lehúzás része volt. Csak megjegyeztem. De mire bármi mást, ugye az élet és a citrom.
Igazából egyikünk sem mérlegel, csak pánikszerűen cselekszik. Mert nekem ilyen kalandban sosem volt részem, bevallom, és nem tudom mit kell. Aztán lassan realizálom, igazából a saját botlásom teszi azt. Riadtan nézek körbe, muglikat keresek, de ha voltak is, elrohantak, vagy ha nem voltak, majd később lesznek. A mit művelünk mi kérdés az összes általam ismert nyelven felmerült bennem, de aztán közben Aiden is célba ér, elkapja, és igen, most auror, nem tanonc, amit látott, azt most előadja. Én meg? Állok ott, libabőrösen, csak nem a hidegtől. Még mindig, mint valami őr, úgy nézelődöm körbe, mintha bankrablás folyna és számolná az időt, hogy mennyi van még vissza a menekülésig. És talán valóban így van, de aztán Aiden lép oda, ragadom meg a karját és érezheti, hogy most tapintásom forró, az adrenalin feltüzelte a kazánt, meg talán én is. Mert ezzel majd talán azt is szóra tudom bírni, aki nem akar dalolni. Mégis, a lakásban ismét toporgok, megyek, megnézem a lyukat és vissza hozzá. - Nem maradhatunk itt, vele nem. Robbantott, mindenki hallotta, jönni fognak a feletteseid, és neked nem hiányzik, hogy igazságszolgátass fusiba, meg az se, hogy nyílt utcán használtál mágiát. Azt majd rákenjük erre a farokra, ha kérdik, de most.. menni kéne – szusszanok ismét, és odalépek hozzájuk. Én nem tudok jól hoppanálni, megtanultam az elméletet, de miután majdnem nem maradt meg a bal combom, úgy döntöttem, hogy nem teszem többé. De ha nem hallgat rám, meg fogom tenni és ezt ő is tudja. - Menjünk abba a hülye kis házba, ahol egyszer valaki bulit tartott és ahol John vagy ki lógatta ki a seggét az ablakon. Az a lepukkant vacak – indítványozom, az amúgy is messze van mindentől, ott lehet kérdezni és válaszokat hallani. Ó, barátom, látom a rémült tekinteted, és felé is pillantok, kiropogtatva az ujjaimat. - És te nem szöksz semerre, ugye, ugye.
Letettem az ego simogatásról, mint célomról. Sajnos sose fogja elhinni, hogy mennyire értékes lény is ő. Számomra az. Ő az, akit sose akarok elveszíteni. Tény, hogy mindig szorosan függtem tőle, de ezt tudja jól. Hát nem értem akkor mi a francért akarja magát kisebbnek mutatni, mint ami? Ezt sosem fogom megérteni. Vigyorgok csak szavaira. Eléggé morbid látvány volt, ahogyan egy fűzéssel próbálgatom a strapabíróságomat. Az ilyen groteszk képeket mindig a lelki szemeim előtt kirajzolom, csak tudnám miért. A sok könyv, vagy mese, amit hallottam, olvastam? Igen, azért lehet a fantáziám ilyen élénk. Elképzelem magam, mint a fabábot, Pinokkiót. Ha annyiszor nőne az orrom, ahányszor füllentek…. Öt perccel előtt érkezne meg az orrom hegye, mint én. Nem nagy hazugságok ezek. Csupán akárki kérdezi mindig fel vagyok készülve az oktatásokra. Nem vagyok egyedül, mindenki hevesen bólogat a nagy kérdésnél, és felsőbb hatalomhoz fohászkodik, hogy ő egyszer se legyen kérdezve. - Megpróbálok nem megsebesülni, köszönöm, hogy aggódsz értem. Azonban, ha most keverednék csatába és találat érne, az nem lenne oly egyszerűen kezelhető. Ez így van. Itt repkednek a halálos átkok. Utána már pusztán egy kubikus kell, aki rám húzza a földet. Ha pesszimista gondolat, ha nem: ez így van. Persze ha túlélnék egy támadást és megsebesülnék jó lenne, ha Max képzett gyógyító lenne és sámándobokkal dobolva meggyógyítana, vagy mit csinálnak ezek a kuruzslók. Nem sokra tartom az orvostudományunkat, hiszen oly sok mindent nem tudnak még felismerni, hogy az már siralmas. - Igen, eléggé egy sunyi dög az. Engem is megharapott egy még régebben. Olyan erőset tud csípni, hogy az egész rohadt tejútrendszert megszemléled. Fűzi hozzá a bólintéres mondókához. Emlékszek, olyan tíz éves voltam, amikor a házunk körül egy darab megharapott. Nem tudom honnan került elő, de nagyon rossz helyen volt. A karomba harapott, én meg ordítva rohantam a nagymamámhoz, aki egy mozdulattal elérte, hogy a lény elengedjen. Nagytudású asszony volt. Sok mindenhez értett szerencsére. Rengetegszer gyógyított meg minket a bűnrossz csodaszerével. Az íze az állott trolltakonyéhoz hasonlíthatott, bár még sosem kóstoltam egy trollnak semmilyen testnedvét se. - A sárkányok? Találkoztam már egy sárkánnyal. Furcsa egy lények azok. Távolról tök jónak tűnnek, érdekesen néznek ki, majd, amikor közelebb jönnek. Gyújtogatnak, harapnak, karmolnak… És kieszik a legjobb dolgokat a hűtőből. Vigyorogva nézek rá, majd hozzáteszem. - Várj, szerintem nem egy sárkányról beszélünk. Szoktam néha tenni ilyen sárkányos megjegyzéseket, de tudhatja, hogy csak poénból. Nincs mögötte semmi sértés. Vagyis én nem szánom annak. Igaza lehet, nem is fűzök hozzá semmit. Akik már a bólintérnél fennakadnak, azok hogyan akarnak további varázslényekkel foglalkozni? Pláne nem specializálódhatnak sárkányokra. Megvallva az igazságot, szerintem az egyész varázslénytan legérdekesebb része az, amely a sárkányokkal foglalkozik. Mindig érdekelt, de sosem volt lehetőségem, még látni is mindössze egyet, kölyökkorában láthattam. Tetszett, ahogy a kis gyíkra hasonlító sárkányfióka próbált kitörni a ketrecéből. Tetszett a törekvése és egyben sajnáltam a rabságáért. Olyan igazságtalan, hogy mi itt szabadon járunk-kelünk és erre csomó állat jut abba a helyzetbe, hogy mi őket elfogjuk és ketrecben tartjuk. Vajon az emberek mit szólnának, ha ketrecben lennének tartva? Ez szerintem embertelenség, de nem az én véleményem formálja a többiekét. - Én remélem engem nem dobnak be aktakukacnak, mert nagyon morcos leszek. Nem nekem való a papírtologatás. És ezt hamar igazolom.
A gyors kergetőzés hamar lezajlik, gyorsan utolérem a könyvemmel iszkolni vágyó tolvajt. Előlem nem fog oly’ gyorsan meglépni, nem ám. Koma, erre rábasztál. Már a házunkban álltunk, megjavítottam a falat, mikor rájöttem mit tettem. Talán nem látott minket senki, vagyis nagyon remélem. Ha látták kihajítanak a minisztériumból engem is meg Maxit is, és remélhetjük csak, hogy komolyabb eljárást nem indítanak érte. Apám befolyása kimentene, de nincs szükségem a felhajtásra, pláne nem az ő segítségére. Max szavaira a hajamba túrok és morgolódok. - Nem kell elmagyaráznod, hogy mi történt, tisztában vagyok vele… - Dühömben gyomron rúgom a férfit, mire felnyög, és a vallatást be is rekesztem nyomban. - Veled meg majd amott beszélünk. – Ez volt, amit a törvényen kívüli hallott utoljára. A kis lakás, amiről Max beszél egy érdekes hely. Nem kell róla sok mindent megemlíteni. A szobáikban van itt-ott pár baljós szerelemfolt – ha érted a célzást – és szakadt, gusztustalan egy hely, szóval itt szoktak a legnagyobb bulik lenni. A semmi közepén található, egykor, még fénykorában útszéli motel, de mára csak elhagyatott épület. Csődbement, vagy meghaltak a tulajok, nem tudjuk. Mi elbitoroltuk azt a helyet és ott tartottunk már pár összeugrós, padlóig leivós estét. Megfelelő hely egy ilyen ember kihallgatásához. Vállamra kapom a férfit, aki súlyra és termetre is kisebb tőlem. Meglepően az. Nem rég kerülhetett ki a Roxfortból ő is. Korát próbálom meghatározni, de végül nem teszem, túlságosan nehéz és felesleges elfoglaltság. Max karját is megragadva hoppanáltunk az emlegetett házba, ami szokásosan kihalt volt és csendes. Mivel be volt rendezve egy székhez kötöztem a férfit. - Na akkor lehet megdolgozom egy kicsit. Morgok az orrom alatt. Max szemeibe pillantok, hálásan biccentek felé. - Testvér, köszönöm, hogy ismét itt vagy velem. És végre kimozdultunk. A végére már csak vigyorgok. Éppen arról beszéltünk, hogy rég nem mentünk sehova, erre tessék, egy kaland ugrott a nyakunkba.
-
I solemnly swear
I am up to no good
Maximilian Seaver
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård
»
»Vas. 19 Május - 18:41
Reszkessetek betörők
szószám: 1131
- Amúgy egy csomó regényben meg mindenhol a sebet kiégetik, ha vérzik meg minden, szóval... igazából ez is egy előny, hogy nálam ez kéznél lesz, szó szerint. Ne aggódj, nem lenne gáz, elvérezni nem hagylak – finoman boxolom vállon, elvégre tényleg nem, de igazából az égés jobban fáj, mint egy liter fertőtlenítő, de ez az ár, mindig a fájdalom, amely végül jobbat okoz. Vagy sem. Letettem az eddigi témákról inkább, én nem rágom át még egyszer, nem olyan dolog az, hogy nekem csak úgy elmúlik, neki meg nem kell erről beszélnie, témát is kell hagyni neki, mondhatni, és még mindig jobb az, hogy rajtam és a békasegg alatti önbizalmat kell néha rágnia, mintsem valami komoly és rosszabb huzamú dolgon kell újra és újra pörögnie. Kellemetlenebb, én végül mindig úgy adom elő, vagy igazat szólok, hogy beadom a derekam, és jobbat hiszek. Aztán mégse. Ez ilyen. Már megszokhatta, biztos megszokta és fura lenne, ha másképp állnék a dolgokhoz. Még magamnak is. Az persze már, hogy az én aggodalmam meg az övé is merőben eltér és más, én előbb vagyok mérges a dolgok miatt, mintsem aztán realizáljam, hogy nem is ezt kéne, hanem inkább okos szavakat használni. Na abban nem vagyok a legjobb, semmiben sem, de ilyen az, ha el van cseszve a fiatal kor, a család és még a kötődés dolgot sem tanulja meg jól az emberfia, aztán csak bonyodalmakat meg minden szart okoz. Belegondolva, ha most azok ott nem lépnek ki az életemből, netán még igazi testvérem is lenne, merre lehetnék most? Biztos kényelembe, vagy ugyanitt? Jó kérdések ezek, belesajdul a fejem, meg minden. Huh. Egy pillanatig biztos hülyén nézek ki, de elmúlik. - Annyira nem vészes, vannak rosszabbak. De még olyanokkal nem foglalkozom, amiktől tényleg tejútrendszert látom, vagy épp amitől egyet kevesebb ujjam vagy karom lehetne. Tény, arra inkább ügyelek, de na, majd jól áll biztos – legyintek párat, ez olyan, mint neki szembenézni a csúnya és/vagy halálos emberekkel és átkokkal, nekem lecsíphetik a kiálló részeim, vagy az egész fejem, de még mindig egész menő vég lesz, mint remegve és ráncosan valahol a sötétben kimúlni. Azt valahogy sosem tudtam elképzelni és nem is akartam. Majd lesz valami addig biztos, ha más nem is, felemészt a belső tűz. - Szerintem kellemetlenebb belerúgni az ágy lábába éjjel. Nos, attól még aztán a csillagok is lejönnek – hány forrasztott lábujj ért egyet vajon most? Az összes. Ugyan kevesebbet varázsolok az átlagnál, sőt, még az alatt is jóval, ezt az egyet jól megtanultam, ha nem a lábon, másnem a kézenn, az orron, akárhol, ez nem fogott ki annyira rajtam, meg ezt muszáj is volt, úgy látszik, ha kellően motivál valami, egy sajgó tag, leküzdöm a korlátokat vagy mi. Na csodák azért nem fognak történni, de aprók mégis. Meg ugye a borzasztóan közhelyes szükség, meg minden más. Olyankor másképp működik az ember, legyen szó bármiről, nekem ezek a vizsgákon jöttek elő mindig, vagy hát majd fognak is, nem kellett még olyan mérföldköveket meglépnem, amelyek mint valami regényhős életét és fejlődését okozta volna, mindegy milyen irányba, persze, valamennyire mindig történik velem valami és formál, mostanság főleg, de még nem olyan vészes. Még.. - Huh? - fordulok felé, figyelem, elsőnek tényleg benyelem, hogy elment és megnézett egy igazi pikkelyes szörnyet, nélkülem, egyedül, akárkivel, de aztán csak én is vigyorgok, mint a tök, röhögök meg minden. Jó, értem én, értem a tréfát, szerencsére. Tőle, az, hogy mástól mennyire, nemigen próbáltam élesben. - Közelről is jók azok, hidd el. Annyira nem harapnak, karmolni se, mert a legtöbb lerágja a körmeit, no de egy hűtő... Ne hibáztasd őket, egy telepakolt hűtő mindennél jobban csábító dolog, főleg, ha éhes is – nagy komoly bólogatás, mintha csak szakértő lennék és hát ha a mostani, humorfaktort elnézzük, az is vagyok. Ösztönlény vonal az, ahogy nekiállok és mindennél előbbre teszem egy jó kaja érdekét és élményét, aztán csak minden mást. Mit tagadjam, felesleges, egyszerűbb vagyok, néha, de amúgy több. Mindegy is. - Ó, nincs sok különbség amúgy. Csak pár, apró... - mintha tényleg így lenne és nem léteznének a hatalmas magasságok, a pikkelyek és karmok különbsége, vagy épp az, hogy miképp cincálnék én szét egy darab húst, amaz bestia meg engem az egész közben. Felkúszik a karmomon a libabőr a gondolatra, aztán elsüpped. Mert ugye, az ilyen fantazmagóriák jobbak lettek volna később, csak az élet nem úgy írta.
Persze, azonnal egyikünk sem gondolkodik racionálisan, de aztán megjön az, és hát reménykedünk. Ki lehet szórni egy adag felejtésbűbájt, vagy reménykedni, hogy a peremkerület adta lehetőség majd elfed valamennyit, elvégre, nem gyűlt ide akkora tömeg, lehet azt hitték, valami más dőlt össze, elvégre van a közelben elég raktárépület meg gyárak, azok is elszólhatták magukat. Mindegy is, nem akarok jobban belemenni, amit lehetett megtett, megtettünk, én igazából nem voltam nagyon hasznos. Sőt. Megint. Már megszokhattam volna, nekem a mágia más, ő meg tudja amit kell, cselekszik, de nem akarom, hogy mindig mindent ő oldjon meg. Viszketek a gondolattól. - Akkor is muszáj volt. Még így is lehet belőle szopás... Minek jött ez a barom? Jó, a könyvért, de mire kell neki? Nem tudta volna eladni vagy valami – szusszanok, elnézem, ahogy Aiden teljesen más arcát mutatva rúg bele a szerencsétlenbe, kicsit sajnálom is, aztán nem, ha engem lopnának meg, nem a lábam használom elsőnek. A semleges helyen kiropogtatva a tagjaimat, már sokkal könnyebb és kellemesebb. Miért ne ereszthetnénk itt el magunkat, erre csak nem jár a kutya sem. Aztán ki tudja. - Aiden... megcsinálnád kint azokat a mugliriasztó bűbájokat? Csinálnám de, jobb ha te és működnek is valóban. Addig figyelek rá – vagy hát ha ezt később lépi meg, akkor is él, kell még idő, hogy a fejeink totál tiszták legyenek, vagy kellőképp fűtöttek. A hely semmit se változott, csak rosszabb lett, szerintem csövesek is élnek itt télen, mintha az egyik szobában látni lehetne a tűz helye, ahol a füst és a lángok kimarták az amúgy is mocskos falat, oda se neki. Félrerúgok pár útban pihenő dolgot, aztán nézem őket, ahogy leteszi, ahogy elkezdi. Odalépkedem végül, és megcsóválom a fejem. - Ez semmiség, te is tudod. Egy ilyen kaland amúgy sem jutott volna eszembe, így hát.. - nézek a szerencsétlenre, aki már rég megbánta, hogy megpróbált ilyesmit. Sőt. Szerintem azt is, hogy megszületett. Bármit. Motyog, hallom, hogy könyörög, hogy magyarázkodik. Igen, el lehetne intézni így is, könnyen, pár szóval, hogy adja át, kinek és minek dolgozik és mégsem, az nem könnyű. Ő csak azt magyarázza, engedjük el. Miért is? Nincs két szép szeme. - Megengeded? Sose próbáltam élesben, és... miért ne? Mit vesztünk vele..? - emelem meg a kezem, sok látszata nincs, de én érzem már, ahogy felforr, ahogy izzik. Apró lángocskák, majd eltűnnek, nem ez a lényeg. Nem akarom megsütni, megölni, csak ráijeszteni. És lám, a lángokra figyel. Én pedig rá. - Rossz szomszédságba keveredtél. Egy leendő auror és egy vadállat közelébe. Választhatsz, tűz, vagy igazság?
Égető tűz egy sebben. Biztos kellemes módszer, de felettébb hatásos. Elvégre a vérzés eláll, ha kiégetnek egy sebet, de a módszer felettébb fájdalmas. Barbár, mugli módszer, melyen én siha nem szeretnék alkalmazni senkin. Elvégre ott van csomó más bűbáj és mágikus készítmény, mely pillanatok alatt beforraszt egy sebet. Az is fájdalmas, de sokkal hatásosabb. Egyszer sikeresen szétnyílt a bőr a lábszáramon, amit nagyanyám gyorsan lekezelt a családi grimoárból tanult kenőccsel. Égetett egykicsit, de két perc múlva a seb apró nyomot hagyva összeforrt. Csak két nap kellett, hogy teljesen eltűnjön. Elmondása szerint apámon is rengeteget kellett ezt használni, ő is volt gyerek és szeretett fára mászni, akárcsak én. Belegondolok, hogy milyen lenne, ha a nagyanyám a sebet kiégette volna és nem a kenőcsöt használja. Borzalmas erre gondolni, tehát a sebégetésre mosolyogva a fejemet csóválom. Bár igaz, vészhelyzetben Max ezt tudja alkalmazni. Ez egy előnye az ő helyzetének, hogy mindig van nála tűz. Ahogy a bestiákról beszélünk én csak vigyorgok. Elvégre Max sokak szerint bestia a betegsége miatt, de ezt nem így gondolom. Én élek vele egy légtérben, de maxi8mum csak akkor tűnik bestiának, amikor dühösen kifosztja a hűtőt és bánatában eszik. Ötletem sincs, hogy eszik annyit, talán tényleg egy sárkány, és nem csak Pyromágus? Vicces gondolat lenne, vagy esetleg a Sárkánykór sárkányoknak megfelelő étvágyat is ad? De mindegy is, hiszen a gondolataim ismét bugyutaság irányába terelődtek. - Hát azért jó lenne, ha megőriznéd a végtagjaidat és nem szórnád majd el őket egy-egy kisállat miatt. Ráadásul jól áll neked, hogy egyben vagy. – "Egek Aiden ezt mégis mi a faszért mondtad?!" – teszem fel magamnak a kérdést, de zavartan visszanézek a melóba, amit csináltam. Talán ezzel leplezem azt, hogy magam se értem miért beszélek ilyeneket. Nem szokásom csak úgy bókolni mindenkinek, erre tessék mi történik! Az ágy lábát említve halkan kuncogok. Nekem is sok élményem volt ilyen véletlen összetűzésekkel kapcsolatban. Egyszer kétszer szekrény sarkát is megtaláltam kislábujjal, szóval tudom, hogy az is hatalmas fájdalommal jár, de azoknak a mocsadékoknak a harapása rendkívül fájdalmas, persze lehet csak én vagyok nyafogós és az emlékeim felerősítik. Viccelődök Max-szel, mert tudom, hogy tőlem nem veszi sértésnek, ha sárkánynak nevezem. Persze mert tudja, hogy semmi bántó szándék nincs benne. Még rá is játszik, de persze nem folytatom nagyon az általunk ismert események bekövetkezése miatt. Azért az utolsó szavait még felfogom, és visszafojtok egy sárkányfakos beszólást, pedig igencsak a számra állt már. Majd másik alkalommal elsütöm, ha belevág majd egy témába.
Miután a könyvtolvaj üldözése megtörtént Max és én élugrottunk az igénytelen házba. A szemétláda tolvajt agyon tudnám verni, amiért a grimoárhoz csak hozzáért. Hogyan veszi a bátorságot?! Betörni pont a mi házunkba, ráadásul berobbantva a falat. Éppen megrugdosom, amikor Max átveszi helyettem. Látja, hogy elvesztettem a fejemet. Egy dolog, amitől mindig veszélyben éreztem magam, ha behatoltak a magánszférámba. Soha senkinek nem tudtam ezt eltűrni, és soha nem is fogom ezt tenni. Ami az enyém azt megvédem, még ha el is durvulnak emiatt a dolgok. Max ezt akadályozza meg amikor kiküld, hogy tegyem muglibiztossá a helyet. Nagyot sóhajtva egy szó nélkül kiviharzok és elkezdem kiszórni a varázslatokat. Pár másodperc sem telik bele, de miután biztos, hogy egy varázstalan se téved erre rágyújtok egy cigire. Dühtől vérben forgó szemeim kezdenek emberire váltani, és már kevésbé kívánom kitekerni a megkötözött kis féreg nyakát. Visszatérek, és megköszönöm Maxnek, hogy segített. Hiába mondja, hogy semmiség, más nem biztos, hogy megtette volna. A varázslók sem olyan segítőkészek már egymás felé, mint egykor. - Hogy mit akart a könyvvel én sem tudom. Eladni meg el tudta volna, elvégre vannak benne elég ritka receptek és családi titkok, varázslatok. Így vannak rá érdeklődők bizonyos körökben, nyilván piti bűnöző, aki megtudta, hogy ott lakok. A családunk arról híres, hogy sokáig független volt, nem kért segítséget egy családtól sem. Erősen fejlődött hát mágikus tudásunk is, annak ellenére, hogy sose leszünk nagy dinasztia. Ahj, az átkos része, hogy nemes vagy az, hogy féltened kell amid van. Ezzel az alaposan eltángált tolvajra pillantok. Szinte kölyök, tőlem egy évvel fiatalabb, kb most végezhetett a Roxfortban, hacsak nem kicsapták. Akik így viselkednek legtöbb esetben már hivatalosan rég nem birtokolnak pálcát. A háború lehetővé teszi, hogy ne legyenek elfogva az ehhez hasonlóak. a bűnözés kevésbé van visszafogva, hiszen a halálfalók az elsődleges célpontok. Nagy fájdalmam, hogy apám is egy közülük. Az, hogy ezt a tolvajt üldöztük tényleg egy kiruccanás, amit eleve tervezgettünk. Ránk fért a helyzetváltás, de engem stresszel tölt el az egész. Dühös vagyok, hogy betörtek a házunkba, ezek után bármikor megtörténhet ez? - Persze Max, jó szórakozást. De ne legyél túl durva. – Utasítom a haveromat és hagyom, hogy a dolgát tegye. Amint már kellően elszórakozott vele megragadom a torkánál az ismeretlen fickót, kiveszem a szájpecket és ráordítok. – KI A FRANCNAK DOL… A szavaimat egy köhögésroham szakítja meg. Már megint, már egy ideje köhögni szoktam, de nem túl feltűnően, ez azonban más. A kezemet a szám elé kapom és összegörnyedve teszek pár lépést el az áldozattól. Amint befejeztem a könnyes szemeimmel látom, hogy némi vért juttattam a tenyerembe. Kissé ijedten nézek a tenyerembe, nem tudom mi van velem, de ez nem normális.
Kezdőlap
Ahhoz képest, egészen nyugodt napot tudhatunk le magunk mögött, nekem legalábbis, mondhatni kész unalom volt. Bár már nem a legegészségesebb a városban való séta, nem féltem megejteni, mert az élet nem áll meg, vagyis nem teljesen, és jelenleg nem rettegek attól sem, hogy még a padok alól is kivetődik elém egy-egy rosszakaró. Tudtommal, nincs is ilyenem, de manapság, semmi sem biztos. Aiden-nek meg aztán végképp nincs, már emlegettem is neki, hogy biztos faragják a kis koronáját, ha beütne egy sötét új világkép, és azt is a lelkére kötöttem, hogy belőlem sosem lesz alattvaló, bár kétlem, hogy komolyan is vette vagy egyáltalán emlékszik-e a nyomorult humorom csillogására. Mindegy is. Az azért mégsem a legjobb látvány, hogy félig kihalt minden, nem mintha nagy-bevásárlást terveznék intézni, csak postát adtam fel a nagyoknak, olyan mugli-félét, hiszen így talán a legbékésebb az, ahogy értekezünk, és bár nem vagyok suta a telefonhoz, azt azért mégsem szeretem használni. És annyi apróm sosem lesz, így, marad a bélyeg és a várakozás. Talán nekem is le kellett volna velük lépnem, bár félnivalóm még mindig nincs – teljes mértékben nem is érzem, mert ahogy mondják, néha hülye vagyok félni is -, kényelmesebb lehetne. Azonban itt az iskola és persze ő is, akit nyomoronc lelkem nemigen akarna magára hagyni, még a végén unatkozna, vagy még rosszabb, keresne egy új és unalmasabb lakótársat magának. Ez legyen a legnagyobb problémám, ugye?
