Nem alszik, így nem ez a kilépőm pillanata. Talán. Kiiszom a maradékot, és az üveg után nyújtva töltöm meg a poharat, nem várom el, hogy pattogjon ide-oda, ha épp az a cél, hogy kicsit összeszedi magát.
- Szólj, ha kérsz – emelem meg az üveget, és visszateszem a pultra. Ez már nem az első pohár, mégis, nem érzem sem a fejemben, sem másutt, csak finoman végigmar s mintha elillanna. Olyan ez, mint egy nagy figyelmet kérő munka, amit semmi nem tud megzavarni. Talán. De azért nem akarom magam mata részegre levinni, amikor már ülni sem tudok, így vélhetőleg, ezután a kör után vizet fogok magamba tölteni, esetleg talán egy erős kávét, ha már csendesebb lesz a frontvonal. A csend beáll, beül kissé közénk és nekem is időt ad arra, hogy zakatoló szívverésem szabályozzam, majd magát a tüzet is, hisz nincs rá szükség, nem támad és én se támadok. Nem is akarok, továbbra sem, pedig figyelmeztetett. Akkor sem engedem tovább forrni, én már csak ilyen vagyok. Bolond, óvatlan és lebecsülöm ezt a tüzet. De mivel senki sem egyforma, ez így is van jól. Őszintén, rosszabb lenne, ha ő is ilyen lenne.
Kezem persze indul a zsebem felé, amikor felülve már pálcát látok a kezébe, pohár helyett. De mint egy westernpárbaj, én lassabb voltam, ő gyorsabb, előbb indította. Viszont, a várt átok helyett szó szerint a pajzs kerül elém. Ó, én meg átvitt értelemben értettem mindent, már akartam hivatkozni, hogy a lényem erős, meg az ingerküszöböm is többnyire.
- Ja, hogy ilyen pajzs... - eresztem le a kezem. Nem ismerem el magam a pálcamágia mesterének, így néha, bevallom, meg is feledkezem arról, hogy amúgy használnom kellene. Nem nézem le, nem utálom, csak néha úgy érzem, elboldogulok én két kézzel is. Apró botlás, belefér. Így már végképp nem mozdulok, ameddig ez itt kitart, nem fog elérni semmi, azért mégis figyelek.
- Legalább őszinte vagyok veled és nem valami nagyképű köcsögnek állítom be magam – vonom meg a vállamat. Na azt sosem szoktam, nem kenyerem. Nincs rá szükségem. - Kötelező momentum a fájdalom? - érdeklődöm, mégis miért céloz egyre többször arra, hogy nagy bajt okozna. Ha bántani akarna, mint a regényekben a gonoszok, akkor már megtette volna, akkor nem pajzsot kapnék, hanem bénító átkot. Nem, itt más mozog, amit nem értek, és amely miatt nem tudom megérteni. Követelődző és idegesítő se kívánok lenni, az a rosszabbik véglet, mélyebb, mint akármi más, így hagynom kell, ha akar, megnyílik, ha nem, csak annyit közöl, ami neki kényelmes. És el kell fogadnom, még ha a tűz többet is érdeklődne.
- Tudom. És ez a jó. Szerencsétlen alak vagyok – vagy épp csak kevésbé értékelt. Manapság egész semleges a rátám, nem panaszkodhatok, de sejtem, hogy lesz még, amikor majd fogni tudom csak a fejem. De ez később és nem itt.
Szavai már nem a vicces felemet érintik meg, hanem a valódik. Azt az elveszett kölyköt, akit elhagytak, akiről kiderült, hogy mi lakik benne, aki sehol sem találta a helyét és aki mindig úgy érezte, egyedül van. A nyers valóság, a csupasz bőr. A pohármentes tenyerem felfele fordítva élesztem újra a lángomat, poharat letéve pedig a másik tenyeremmel kiegészítve táncoltatom, miközben hallgatom a kemény valóságot. Amit nem akartam elhinni. Amit el akartam kerülni és mégsem.
- Mindig másban kerestem magamat. Majd ő segít, majd az orvos, majd a vajákos, majd ez, majd az. Talán neked van igazad, és csak kikerülöm, nem is akarok ez lenni. Nem tudom. Nem is tudom mit vártam, vagyis... hát láttam a lehetőséget, vártam, hogy te talán okosabbat mondasz, mint amit már tudok. Nem tudok trükköket, mert nem engedtem sosem, hogy akkora legyen, csak amikor legyűrt. Hjaj.. béna egy balfasz vagyok, tudom, és most a te idegeidet nyúztam ezzel – már röhögök magamon, ökölbe szorítva a kezem, fojtva a lángot, amely körbeöleli, mint nemrég tette ő, idegességében. Majd ismét megszelídülve apasztom el, és ujjaimat összekulcsolva hagyom kihűlni azt. Magamra vagyok utalva, csak az a nagy büdös helyzet, hogy sosem ismertem meg magam igazán, mert valahol mindig kicsit más akartam lenni. Kegyetlen az igazság, annyi szent, jobban éget, mint az erős ital.

Prüszkölve röhögök frappáns, de velős válaszára. Igaz. Mit számít, azzal még nem váltottak meg világokat, csak ésszel, azt meg lehet épp nem kellemesen használom. Ám legyen, akkor így kell hozzáállni, bevallom, az életem meséjét nem kívántam előadni, magam is meglepem azzal, hogy beszélek. Elvégre, elüldögélek én órákig csendben, talán magamhoz vettem volna egy könyvet is, vagy utólag, késve tartom be a kérését. Helyette inkább iszom és figyelem, agyam dolgozik, csak nem helyesen. Aiden jót mulatna azon, ami most vagyok, röhögne, hogy előkerült a szerencsétlen felem, aki mindenről fecseg. Aki zavarba tud jönni és akit úgymond csak ő látott jobban. De ő nincs itt, magamra vagyok utalva, szóval... Kezdjem el az önállósodást.
- Remek – igazából, nem kívántam felhergelni. Megint nem. Se tűzzel, se szavakkal. Igazából, mikor végzek, akkor tudatosul bennem, mennyire mélyre nyúltam le. Pislogva emelem fel a fejem, mind a tüzemre nézve, mind rá, és most kedvem lenne a whisky áztatta falba verni a fejem. Mert ez nem én voltam, nem igazán. Másoknak főleg nem, keseregtem én eleget egy-két személynek, vagy megérte, vagy nem. Erre már idegeneknek is. Marha jó!
Arcom szabad kezemmel dörzsölöm át arcom, ő is mozdul. Keze felemelkedik és támad, a falat ostromolja apró gömbbel, izzó „bombával”. Szétkenődve tűnik el, de előtte még egy utolsót robban. Hát ilyenre is bőven lehet használni, mondjuk ez sejthető volt. Határ a csillagos ég, mindig erre kéne gondolnom.
- Rendes lányok étkészlettel dobálóznak – nem gúny, vigyorgok ismét, de akartan lobbantom be magam, mintha a pajzs mögött is védeni akarnám satnya életem. A pajzs ismét kap egy adagot, én pedig felállok a székről, kezd kényelmetlen lenni, hogy falak vannak körülöttem, hogy nem futhatok. Ó, pontosan gyáva, erre pedig mordulok.
- Ó, nem lehet mindenki tökéletes, még így sem – forgatom meg a szemeimet, észre sem veszem, hogy most ő teszi azt, amit én vele. Hogy már-már irányít, korbácsol, éleszt. Érzem is persze, ó, ne tenném. Szörnyű. Ezt nem kívántam sosem, de most, ez a válasz a kérdésemre. Kellett nekem, mint púp a hátra. - Sosem voltam mártír. Annyira ne nézz szentnek – de hogy tettem-e valamit. Igaza van, sokat nem. Vagyis, túl sokat inkább. Védtem a normális felet és ápoltam, a többit pedig mint valami guru, a nyugalom és a halálos hűvösség mögé temettem. Most onnan kaparja magát elő, pulzusom kissé emelkedik.
- Nem? - nem hát. Nem mintha amúgy kérem volna, kértem volna engedélyt, vagy hogy egyáltalán legyen. De nem lehet visszaadni, kikapcsolni, elfojtani sem nagyon, pont ez a gond. Nem válogat, kiszúr valaki szerencsétlen az meg megszívja. Megszívom.
- Bocsáss meg, hogy nem vagyok dühöngő őrült, és nem égetek mindent porrá! Ó én balga... - de persze, nem lennék az sosem. Annyira mélyre nem. Vagy mégis? Rángat épp. A pajzs eltűnik, elveszi. Immáron ismét egymással szemben állunk, de hogy támadjak, ó nem. Igen, gyáva vagyok, de valakinek annak is kell lenni. És támad. Amit eddig a pajzs fogott fel, most szünet nélkül árad felém, és pontosan a képem közepére van címezve. Na azt már nem. Ajkaimon káromkodás zúdul ki, kezeimet védekezésre emelem.
- Cseszd meg... - mormogom, aztán becsapódik. Nem vagyok mestere, de talán az igaz, hogy én vagyok ez is. Saját tüzem az, ami megvéd, amely felfogja, és amely egy lobbanással falja fel a „lőszert”, csíp, éget, mert ez nem a sajátom, ez más mérge, ez más ereje. Mindenhol elér, pedig csak alig ért hozzám. De meg nem mukkanok, lerázom magamról, mintha csak nedvesség lenne az eső után és bámulok rá. Észre se veszem, hogy kissé zihálok. Nem edzeni akartam, vagy mégis? Az érzés lassan múlik, ahogy az előbb a csókban elért úgy most is, csak már nem olyan kellemesen.
- Oké, oké, szép lecke volt, mára elég is...

Mint a macska farkát húzni, olyan ez az egész, egy pillanat és felfújja magát, karmol, támad, aztán lehet nyalogatni a sebeket. Mintha nem ez lett volna eleve a dolgok kimenetele, sőt, talán erre is lett  játszva, mégis, valahol harag van a dög felé, hogy ő volt a hibás. Itt persze nincs, még magamra sem, hiszen a cél nem kifejezetten a bosszantás volt, hanem inkább esetlen tapogatózás. Próba, úgymond, mégis milyen lehet az, amikor hasonlóval hoz össze a sors. Elgondolkodtató, hogy vajon mindenki így reagál rá, vagy ez is olyan különböző, mint az ujjlenyomat vagy mint az arc? Vadállatokkal könnyebb bánni, ott úgymond, tisztábbak az ösztönök, ott nem kérdezel és nem kapsz válaszokat sem, csak csendben ülsz és megfigyelsz. Lehet, itt is ezt a technikát kellett volna alkalmaznom, bár kétség kívül idegőrlőbb lett volna, mint beszélni. Meg ő nem is állat, hozzá kell tenni. Szóval...
- Ez az igazi forró helyzet – fújom ki magam, miután leülepedett bennem is, már nem éget annyira. Azért figyelem, nem támad-e, nem kezd második körbe, ahol sokkal nagyobb a tét, na de a hév is. Az már jobban megrettentene, első körben elég lett volna a kedvesebb kóstoló is, nem pedig rögtön a közepébe ugrani és robbanni. Ez az én hibám, felfedtem a gyengepontot, mint a hasfalat, ahol a legvékonyabb a bőr, és könnyen átszúrható. Eleresztettem, vagy túlságosan engedtem a tűz csábításának, már mindegy. Remélhetőleg, nem rekedt meg mélyen benne, vagy ha igen, tényleg úgy szarik rá, ahogy kifejezte. Én visszazárom a szelencét, visszatemetek mindent, és felveszem a mindennapos arcom. A tűz már nem támad, kezeim leeresztve követem, ahogy elém lép és ahogy a kabátom adja oda. Elveszem, hisz igaza van, eljött már az idő, hogy elváljunk, ahogy annak korábban jelei akadtak. Magamra öltöm a kabátot, megigazgatom a gallért és készen állok. El kell engedni, igaza volt, csak magam tudom megoldani a gondjaimat, de mégis, ez olyan, amit hallani kell egyszer, hogy tényleg elhidd. A hidegzuhany, szavakba öntve néha nem is olyan hasztalanok, ugyebár. Be se láttam, mint ahogy sok mindent nem. Mikor kikerültem az iskola falai közül, és a való világ, a rút igazság elért, aztán pedig most. Csak épp nem törődtem vele, nem eléggé. Talán igaza van, és tényleg nem érdemlem meg, azonban teljesen mindegy, mit mond, mert nem lehet elvenni tőlem. Az enyém, és én se tudok változtatni rajta. Ha kihuny, vele hunyok én is? Ettől nem leszek holnaptól elit-sárkány, vagy dühöngő őrült, azonban a nézeteim változhatnak. Például, hogy ha most visszaérek, lenyúlom Aiden cigisdobozát és elfüstölök belőle párat, talán még azt a likőrt is legurítom mellé. Megérdemlem. Kihúzva magam, a nyíló ajtóban megállva pillantok rá.
- Jó éjt... vagy hajnalt, Dawn – azzal kisétálok, az ajtó bezárul és a fejezet véget ér. Lefele menet kezdem igazán felfogni, miben volt részem. Bementem a fenevad barlangjába, ha úgy tetszik. Igen, utólag okosabb az ember, így lépteim sebesek, az ajtót szinte kilököm és a szabad fellélegezve, zihálva távolodom el a háztól, majd jóval odább állok csak meg, lehiggadni kicsit. Oké, ez... ez egyszerre volt izgalmas és életveszélyes, hideg van de a víz lever. Fel sem fogtam igazán. Aztán, lábaimat sebesen szedve indulok meg, és hazáig meg sem állok. Hihetetlen, hogy nem olyan rég még az volt a legnagyobb problémám, hogy mekkora monokli nő arcomra. És most? Túl vagyok a női sárkányon, innentől kezdve, az élet egy fokkal már könnyebb. Baszki, hogy mekkora ökör vagyok...


//ezt a karikát köszönöm //