Micsoda csodás találmányok ezek a liftek. Megannyi dologra lehet használni őket amellett, hogy eljuttatnak egyik pontból a másikba. Például tökéletesen megfelelnek arra, hogy az emberek klausztrofóbiás rohamot kapjanak, vagy éppen stílusos helyszíne lehet egy gyilkosságnak, esetleg a melegágya egy túlfűtött alkalmi szexnek... na és persze arra is nagyon jól funkcionálnak, hogy az ember lánya átlényegülhessen az előre eltervezet szerepébe.
A bátyámmal való váratlan találkozás felkavart és még nem volt időm megemészteni a hallottakat, de azt sem engedhedtem meg, hogy miatta menjen kárba ez a jól kitervelt kényszerrandi Lamora urasággal. Amíg a lift felfele tartott igyekeztem összeszedni magam, illetve inkább átszellemülni az új szerepembe, ami legszebb reményeim szerint bebocsájtást enged a férfi kis birodalmába a kilétemről és ittlétem okáról való faggatózás nélkül.
Fonott hajamat félig kiengedve kissé felborzoltam és helyenként elkentem a rúzsomat. Kigomboltam hosszú szövetkabátomat és összerongyoltam, téptem a ruhámat, hogy úgy nézzek ki, mint aki éppen egy vadállat szájából lépett volna be a liftbe pár emelettel lennebb. Amint kinyílt az ajtó, zilált kétségbeesést színlelve szaladtam az első ember felé, akit az osztályon megláttam. Egy titkárnőféle fehérnép volt, tipikus csúcsosvégű, piroskeretes szemüveggel. Hihetetlen, hogy egyesek képesek beleerőltetni magukat az ilyen mugliféle sztereotípiákba...
- Kérem segítsen! Nagy bajban vagyok! Megharapott egy... egy... – mutattam véres kezemre hüledezve, amin jókora fogsorlenyomat látszott talán túlzottan is sok vérrel. Egy profi egyből megmondta volna, hogy semmi köze a sebnek a vérfarkasharapáshoz, de egy avatatlan szem piros szemüveggel... – A testvérem azt mondta, hogy Mr. Lamorat keressem, csak ő segíthet nekem... Kérem! Ha a férjem megtudja, megöl! – ráztam meg a halálra rémült nőt, aki kérdés nélkül rohanni kezdett velem egy ajtó felé, amin a látni kívánt díszes név állt, és se szó-se beszéd... berontott.

Minden egyes nap, amit az irodában töltök, felér egy örökkévalósággal, ám ezt furcsa módon nem negatív értelemben mondom, sőt. Inkább vagyok itt, és rendezem a papírmunkát, minthogy a rezervátumban a sok idióta, kezdő sárkányidomárt kelljen elviselnem, alkalomadtán pedig még tanítanom is. Persze a sárkányokkal eltöltött idő csak az igazán minőségi.
Békés volt a mai nap. Bár, mikor itt vagyok, általában nincs nagy fennforgás. Talán az itt tartózkodásom ennek az oka - de ebben nyilván én sem hiszek -, vagy általában véve ilyen csendes, nyugodt a légkör. Bár a drága kollégáim elmondása alapján elég sok gikszer van az osztályon is, nem csak a politikai részlegen - mármint, a politikaibb részlegen. Ott is vannak ismerőseim, akik mesélnek, de az nyilván más. Mindenki színez egy kicsit itt, tarkít egy csöppet ott, és csak a sokféle elbeszélésből tudom összesakkozni, mi is történik az épületben. Na, nem mintha annyira érdekelne.
Hatalmas robajjal nyílik ki az irodám masszív ajtaja, ami most épp nem mutatkozik kifejezetten teherbírónak, ha a törékeny Nancynek így sikerült feltépnie, de a mögötte lobogó kisasszony láttán természetesen meg tudom érteni a lendületét. Én is így sietnék, ha róla van szó.
- Ms. Thatcher, miben segíthetek? - intézem felé a kérdést, közben pedig a látszólag véres Karkarov-lányka felé pillantok, és pusztán Nancy hangos aggodalma miatt nekilátok "ellátni a sebeit", amik nem olyan súlyosak, mint azt a kedves, naiv irodista hiszi. Mindegy, ha kenegeti, talán elmúlik majd egyszer.
- Nancy, kifele! - rivallok rá nemes eleganciával, majd ahogy sértődötten, az orrát magasan felemelve távozik, elengedem Nadia kezét, és pálcámmal alig pár pillanat alatt megtisztítom a művértől.
- Stílusos, bár nem túl kellemes belépő, Művésznő. Azért persze örülök, hogy Önt látom, nem pedig az imént itt sipítozó hölgyet. Mi szél hozta? - közben kihúzom az asztallal szemben lévő egyik széket, ezzel is utalva arra, hogy foglaljon helyet. - Kér valamit inni?

A terv bejött! Úgy tört be az a szerencsétlen asszony, mintha legalább a Minisztérium gyúlt volna fel és  azt tervezné, hogy ölébe kapva a szeretett férfit, fejvesztve rohan ki az épületből, hogy aztán boldogan éljenek együtt míg meg nem halnak. Ugyan Nancy! Találó név, el kell ismerni, én sem adhattam volna neki megfelelőbbet!
Amíg be nem csukódik mögöttem az ajtó, hűen játszom a törékeny sebesült szerepét. Miközben Preston elkezdi ellátni a „sérülésem”, vészjóslón jajgatok, hogy „Merlinre, a férjem megöl!” vagy „Ádáz fenevad leszek!”, hogy „Hogy szerettem pedig a teliholdat!”, „Jaj, átok ült a fejemre!”, „Mr. Lamora, maga az utolsó reményem!” stb., csak hogy kerek egész legyen a fogás, amit Nancy elé tálalunk.
Preston pedig elrontja a mókát, kiüldözi a szegény fehérnépet, aki vérig sértve csapja be maga mögött az ajtót. Az ő helyében én még hangosabban tettem volna ezt meg, de szigorúan csak azután, hogy meg nem válogatott megjegyzéseket teszek a bánásmódra. Bár a férfi engem sem köszönt feltétlenül hízelgő módon...
- Nem túl kellemes? Megbánt, Mr. Lamora! – biggyesztem le ajkam játszi sértődöttséggel. – Vigyázzon mit mond, így is terjedelmes a bűnlajstroma! – intem óvatosságra, s közben eszébe jutattom, ha a látványom nem lenne ehhez elég, hogy tartozik nekem a bosszúmmal. Ha minden a terv szerint alakul, talán egy egész élet is a rendelkezésére áll majd, hogy lerója azt.
- A jó munkaerőt meg kell becsülni! Szerintem a titkérnője (vagy akárkije) igenis kellőképpen járt el. Nekem legalábbis tökéletesen megfelelt. – veszem védelmembe a piros szemüvegest. – Ön mi mást tett volna, ha halálra rémült arccal, tépetten, a vér bíborában megjelent volna egy szerencsétlen pára, akit a halál szele éppen csak megsímogatott, de az elrohant előle, hogy segítségét kérjen egy nagy, erős, okos és jóképű bukott angyaltól, akiért már Ön is az első pillanattól fogva csorgatja a nyálát éjszakánként? – mert kétségtelen, hogy az a szerencsétlen odavan a főnökéjért, akit istenít. - Gondolja csak magát az ő helyébe! – adom elő magam, nem éppen aszerint a koreográfia szerint, amit elterveztem, de végül is, amíg a szerepben maradok, egy kis improvizáció nem árthat.
- Mi szél hozott? Hát a halál szele, mondom! – ismételem magam, aztán elmosolyodok. – Igazából csak jótékonykodni jöttem. A minap elbújtam egy katolikus templomban és azt tanácsolták nekem, hogy tegyek jót valakivel és akkor az én szememben sem fog csillogni az a sötétség, amit látni véltek és semmiképpen nem adtam rá magyarázatot. Háh, vicces volt a kopasz reverenda, de azért egy próbát megért. Szóval azért jöttem, hogy megmentsem Önt az unalom kínjától és hogy olyan sivár mélységekbe süllyedjen, mint az a sok szürke robot, akik ezt az egész koszfészket monoton módon reggeltől-estig berohangálják! – szemléltetésképpen ujjaimmal felrohanok mellkasán, aztán a felkínált hely felé pillantok. Felkuncogok és egy kecses mozdulattal feszes tomporomat az íróasztalára helyezem. Végigsimítok a finoman megmunkált fán, az erek mentén haladva, mintha szakmailag értenék hozzá. Pedig csak annyit vontam le belőle, hogy tetszetős, jó ízlésre vall. Bár ezen nem is csodálkozok a birtoka után...
- Mivel viszonozza hát háttérszándék nélküli, nemes cselekedetem?