Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Ma semmi dolgom. Nem kell senkit megölnöm, vagy elrabolnom, esetleg megkínoznom, egyszerűen csak azt csinálhatok amit akarok, és kihasználom ezt a hirtelen jött pihenést, elindulok egy találkozóra, ami talán megbeszélt, talán inkább csak remélt. Megírtam levélben hogy mostanában merre leszek, és szokás szerint London legmocskosabb és legeldugottabb kocsmáit látogatom sorra, mert tudom hogy Hikaru utálja ezeket a helyeket, így őt nem kényszerítem ide. Magányosan töltöm el az estémet az ilyen helyeken, hogy aztán dohány és ópiumfüsttől átitatottan induljak tovább egy londoni üzletsorig ahol a pálcakészítő dolgozik. Sötét, kanyargós sikátorokon át érkezem, mindig is sokkal jobban szerettem ezeket mint szemből jönni, és megállni az ajtó előtt. A hátsó ajtó nem kínál túl sok kihívást, jelszó védi az idegen belépőktől, de én mindig tudom a jelszót, mert Hikaru néha olyan optimista hogy megadja nekem hogy zavartalanul tudjunk találkozni ha éppen olyanom van hogy látni akarom őt.
Besétálok a házba, sötét ruháim semmi újdonságot nem jelenthetnek, mindig így jelenek meg, viszont a hajam nagy részétől megszabadultam és most rövidebb kényelmesebb (nagyjából mint a képen) és kevésbé vademberes. Tudok egész kultúráltan is megjelenni ha éppen veszem a fáradságot, csak általában nincs miért.
Az egyetlen ember aki kicsit is érdekel engem, az Hikaru, és nem sokára meg is pillantom, ahogy egy pálcát fényesít nagy koncentrálással, és tény és való igazán impozáns darab.
- Invitó pálca! - szólalok meg hogy szemügyre vehessem. Nem is emlékszem már, az én pálcámat hányszor csinálta meg még akkor is, amikor már elvileg nem szabadott volna működnie. Ha egy pálca eltörik, akkor a mágiája kihuny, de visszahozható és még meg is erősíthető mint kiderült. Ahogy felém fordul, elmosolyodom.
- Szia Ruru, régen találkoztunk... - talán fél év vagy több is eltelt mióta utoljára láttam, nem tudom. Annyi biztos hogy most London környékén maradunk egy ideig a halálfalókkal és több időm lesz arra az emberre is, aki miatt még embernek nevezhetem magam, és nem szörnyetegnek. Bár ez nem a dementorokon múlik, azok nagyon szívesen adnának nekem egy csókot ha jól sejtem. De azt leshetik hogy mikor fogom magam hagyni nekik...

Elmerülve a gondolataimban, ülök a dolgozóasztalom felett. Okuláréval vizsgálom a kezemben tartott 4 és fél hüvelyes nyírfa pálcát. Igaz ugyan, hogy nem rendelésre csinálom, hanem mert csak... ez a pálca meg akart születni. Az ölembe hullt az ág, mikor az erdőben pihentem egy fa tövében. Napokat töltöttem az elkészítésével, ez az egyetlen útja annak, hogy ne gondoljak Shotaro-ra és az ő hiányára. El kell foglalnom magam és ez a kis pepecs meló erre tökéletes. Sok időbe telt kiválasztanom hozzá a töltőanyagot, de végül sikerült megállapodnom az unikornis szőrnél. Egyesítettem a kettőt, most már csak a maradék egyenetlenséget dolgozom el, fényesítem ki. Tökéletesnek kell lennie, különben sosem léphetek ki Ollivander mester árnyékából.
- Hé, gyere vissza! Még nem vagy kész! Kiáltok fel meglepetten ahogy a pálca mintha saját akaratából fogta volna magát, és kiröppent a kezemből. Annyira belemerültem a munkába, hogy nem vettem észre Sho érkezését, sem a hangját, ahogy magához hívta a művemet. Tekintetem ellágyul ahogy meglátom, zavartan túrok a hajamba, ami ennek hatására halvány rózsaszínbe vált. Mint mindig, amikor zavarban vagyok Sho előtt. Most hosszabb, mint ahogy megszokta tőlem, mert annyira igyekeztem magam elfoglalni az elmúlt fél évben, hogy teljesen megfeledkeztem róla.
- Szia Sho, látom a kopogás még mindig nem megy.
Nevetek fel és felkelek az asztalomtól, leveszem a munkaköpenyem és drága barátomhoz sétálok.
- Rég volt.. igen. H-hogy vagy?
Kérdem óvatosan elvégre, ilyenkor halvány lila gőzöm sincs, miket kell csinálnia. Ellenben alaposan körbejárom és áttapogatom a testét, sérüléseket keresve.
- Törés, ficam, repedés?
Dünnyögöm morfondírozva, mire újfent elé érek s közben éppen a derekát fogom. Most élénk pink a hajam, miközben a számat összemorzsolva pillantok fel rá.
- Mézsört?

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Rég jártam már itt, és kivételesen nem jöttem üres kézzel sem, de a kis "csomagom" leparkoltam odakint, mielőtt Ruru szívrohamot kapna tőle. Tudom hogy nincs oda a rovarokért, de ez egy későbbi probléma. Egyenlőre vegyen észre, de nem igen teszi úgy el van merülve a saját gondolataiba hogy észre se veszi a jelenlétem. Figyelem egy kicsit ahogy dolgozik, és elmosolyodom. Aztán hívom csak magamhoz a pálcát, hogy forduljon felém.
- Még nincs, de szép kis darab lesz - forgatom meg az ujjaim között a pálcát. Lezserül támaszkodom az ajtófélfának és nem sietek egyenlőre beljebb, megvárom hogy megmoccanjon, hiszen fél éve nem látott körülbelül. Vagy több, fogalmam sincs, a munka miatt összefolyik néha az idő és nem követem olyan nagyon a napokat. A legutóbbi három hónapban egy minisztériumi ifjú hű kis állata voltam, hogy informálódjak, és a Nagyúr most éppen szabadságra küldött hogy kipihenjem az elmúlt hetek/hónapok feszült koncentrációját hiszen egy pillanatig sem veszthettem el a kontrollt a mágiám felett.
- Minek kopogjak? Az ember nem kopog ha hazaér - mosolyodom el, és ennél közelebbi bókot nem fog kapni még a rózsaszín haja miatt sem. Zavarban van ezt tisztán látom, hiszen annak idején színskálát írtam a hajából hogy mikor milyen.
- Igen, régen. Nem volt sok időm - sóhajtok fel és nevetek ahogy körbesétál. Ezeket a pillanatokat csak neki tartom fent.
- Semmi! Jól vagyok - tartom fel a kezeimet amíg végigtapogat.
- Viszont nem egyedül jöttem, csak hát... nem hoztam be az útitársam - vallom be, mert kint hagytam és érzem is hogy ott van. Nem tudom még hogy itt hagyjam-e vagy sem.
- Kérek, ez nem kérdés - borolom meg a haját ahogy elhaladok mellette és felülök a munkaasztalára. Ezt utálja.

Azért az sem túl gyakori jelenség, hogy ennyire ne vegyem észre Shotaro érkezését. Valljuk be, majdhogynem rendhagyó dolog, de valahol meg mégse. Mindig is volt egy kis fáziskésésem, és mikor ilyen aprólékos munkát végzek, ez csak sokszorozódik mostanában Bezzeg régen, még az iskolapadot koptatva mindig megéreztem mikor közelít felém. Mostanra? Olyan ritkán látom, hogy erre foghatok mindent.
- Köszi, bízom benne. Több mint egy hete csinálom... Mivelhogy a jó munkához idő kell. Összecsaphatnám gyorsabban is, de azzal biztosan nem tudnám felvenni a versenyt a konkurenciával minőségileg. Inkább vállalom a rizikót a hosszabb várakozási idővel, minthogy kettétörjön a pálca egy varázslat közben. Persze ez most mind másodlagos, hiszen Sho végre meglátogatott, már nem is tudom mióta nem láttam. Az persze egyből feltűnik, hogy most más a haja, illetve mintha némi fáradt karika is lenen a szeme alatt. Nem tudom mit csinálhatott eddig, de ahogy elnézem, nem volt benne pihenés. A szavaira csak felnevetek, és beletúrok a hajamba, a pink lassan mély vörösbe fordul át.
- Örülök, hogy jól vagy. Meddig maradhatsz?
Kérdem megpaskolva a vállát, majd a konyhába masírozok a mézsöréért.
- Ez nem hangzik túl jól...Dobd le magad, mindjárt viszem. Kaját?
Kiáltok ki a szekrényből bújva, előhalászok egy korsót és teleengedem az egyik kedvenc nedűjével. Ha kért kaját is, akkor ások neki valamit a hűtőből és ezekkel megyek vissza hozzá. Mégpedig arra, hogy megint a tűzzel játszik.
- Sho! Ne már, az a munkaasztalom! Ha beleáll a hátsódba a vésőm és tönkremegy, tuti kicsinállak!
Nézek rá haragosan, bár ez pont elég arra, hogy kizökkentsen a zavaromból és újfent az a megszokott sötétbarna színbe álljon vissza a hajam. Egy fájdalmas fél percig beleáll az agyamba, hogy esetleg közben talált magának valakit a halálfalók között, de akkor meg nem jönne ide... vagy de? Ki a francot hozhatott magával???
- Mégis hogy érted... hogy nem egyedül jöttél..? Kérdem meg végül csendesen, mikor mellésétálok és a kezébe nyomom az italát. Némiképp talán gondterhelten meredek az asztalomra.

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Nem csodálkozok azon hogy nem figyel eléggé hiszen őt ki zaklatná? Nincsenek igazán ellenségei, hiszen ő sosem tett semmi olyasmit amivel kivívta volna a világos vagy épp sötétebb oldal haragját, én pedig mindig megvédem őt. Az emberségem utolsó darabkáját nem engedem elvészni. Elmosolyodom nyilvánvaló zavarára, és megtámaszkodom az ajtóban.
- Akkor tényleg nem esel túlzásba a sietséggel, de hát igaz. Alkalomadtán az enyémet is ellenőrizheted, bár most nem tettem benne kárt de azért... erősítsd meg egy kicsit - szólalok meg hiszen ő a legjobb és kétszer hozta vissza a nyilvánvaló halálból, ahonnan már nem lett volna szabad. Mégis megvarázsolta nekem hogy jó legyen és úgy működjön mintha új lenne.
- Nem tudom. Ameddig lehet. Napokat biztosan, de az is lehet hogy többet. Most leváltottak egy kicsit, de lehet hogy vissza kell mennem. Pedig de jó lenne kialudnom magam - sóhajtok fel, hiszen arra nem sok időm volt. Mindig láb alatt kellett lennem, és a legkülönfélébb bűbájokat alkalmazni hogy ne bukjak le. Azt hiszem le is fogytam pár kilót.
- Jöhet az is. Bármi de zöldség ne legyen benne egy szál se - sóhajtok ahogy felülök az asztalra, mert tudom hogy utálja. Nagyon utálja.
- Nyugszik, nem lesz semmi bajom, és az eszközeidnek se - nyugtatom meg ahogy elhelyezkedek és élvezem a kiszolgálást. Később majd kialszom magam tisztességesen a nyakában. Vagy zsebében. Elveszem tőle az italt, de mikor lefagy kis híján leesek az asztalról, és meg is morgom. Az aggodalmára elvigyorodom és füttyentek egyet. Egy közepes kutya méretú acromantula jelenik meg fürgén szedve mind a nyolc lábát. Már egészen... megszoktuk egymást, és rém intelligens lényecske.
- Kuronak hívják. A legújabb barátom - hiszen volt egy próba egy diáknak, és a nagyúr ezt kérte, aztán... nagylelkűen átengedte nekem. Felsprintel a falon és leereszkedik az ölembe.
- Egész jól megbarátkoztunk és betanítottam házőrzésre. Intelligens és remek jelző - magyarázom Rurunak, bár nem tudom hogyan viseltetik a pókok iránt. Én sose kedveltem őket, de ez még tojás korában került hozzám.

A megszólására nagyon felnőttesen nyelvet öltök rá. Tudom, hogy nem vagyok gyors... tudom hogy gyorsabbnak kellene lennem, de akkor nem lesz annyira precíz és pontos a pálca, vacakot meg képtelen vagyok kiadni a kezemből. Egyszerűen nem megy... nyilván ezért nem is vagyok milliomos. Főleg hogy Olli neve még mindig nagyobb a szakmában és boldog-boldogtalan hozzá szalad pálcáért, amikor a csemete eléri a megfelelő kort. Szívás, de remélem egyszer még a Fujisaki pálcákért is fognak így rajongani. Egyszer.
- Ugyan... annyira nem volt nagy dolog... Nevetek fel kicsit és megvakarom a tarkómat. Mindig olyan zavarbaejtő, amikor így vagy úgy, de megdicsér. Olyankor úgy érzem, értelme volt mindennek. Furán működöm, erre már rájöttem párszor.
- Rendben, tedd csak ki az asztalra, vacsi után ránézek.  
Mindeközben áttúrom neki a hűtőt, tegnapi kajából maradt még egy csomó, merthogy rendszeresen elfelejtek enni, így viszonylag soká húzza nálam..minden. Előveszem a bolognai spagettit meg hozzá egy negyed kilós sajtot és megállok vele az ajtóban.
- Jöhet, vagy valami mást ennél??
A válaszától függően vagy a spagettit melegítem, sajtozom, vagy keresek a mélyhűtőben valami húsfélét, amit kisüthetek neki. Bárhogy is, de visszatérek hozzá, és csípőre tett kézzel morgom meg.
- Csak azért csinálod mert tudod hogy haragszom érte, igaz? Kényes vagyok a munkaterületemre, mindennek klappolnia kell ahhoz, hogy jó pálcákat készítsek. Direkt nem akarod megérteni?  
A végére már csak sóhajtozok, és amúgyis az összes többi problémámat elfelejtem azzal a momentummal, ahogy elkerekedő szemekkel hallucinálok mellé valaki ismeretlent, aki elrabolhatta a szívét és csüng a karjába csimpaszkodva. Rosszullét kerülget, azt hiszem szédülök és lehet, hogy lázam is lesz. A füttyszava akadályoz meg abban, hogy komolyabb önostorozásba kezdjek és ne essek össze, ámbár utóbbi még nem biztos, hogy nem sikerül. A hangra bemasíroz egy házi öl...pók? A hajam kivételesen nem vált színt, hanem elveszti azt ami volt, hirtelen beőszül és az arcomon is mély barázdaként jelennek meg a ráncok, ahogy jóformán halálra ijeszt az a cucc. Még fél pillanatig látom, ahogy Sho ölébe mászik, én pedig eldőlök, mint egy zsák krumpli. Bamm, csattanok a földön és jó 2-3 perces tudatkiesés után mint akit elvarázsoltak... keresem a Chemotoxot.
-Nem akarom hogy bebábozzon és megegyen! Nem akarom, hogy Sho nélkül egyen meg! Nem akarok Sho nélkül lenni és nem akarok emésztősavban úszkálni!
Nyüszítem szinte kétségbeesetten miközben a legközelebbi szekrény alsó reteszét rámolom ki, keresve a rovarirtót. Vagy a pálcámat. Vagy valamit. Óriásújság?

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Nem foglalkoztat annyira hogy Ruru fáziskésik, azt hiszem így köti le magát hogy ne forogjon túl sok mindenen az agya, és neki jól áll ez a pepecselős meló amit végez az asztalon.
- Nem persze... - engem el, és körbejárom a helységet mielőtt újra megállnék, és felülök az asztalára.
- Jó lenne, mert ki tudja mit kell legközelebb kibírnia - sóhajtok, mert a nagyúr kiszámíthatatlan és nem tudom meddig leszek itt, mikor kéret vissza magához. Bár nem bánom most ezt a hirtelen jött szünetet, a kémkedésem a Lockwood családban véget ért. Jöhet egy újabb munka és egy újabb felkészülés.
- Tészta? NA jó, nem bánom jöhet. Később vadászok neked egy szarvast esküszöm... - lemondóan veszem el a tálat ha elkészül, és kezdek bele az evésbe. Keveset és lassan, mert sokat voltam állati alakban és nem akarom hogy megfeküdje a gyomrom. Ahogy ennyi kezdek és szidalmaz csak vigyorgok.
- Mi másért csinálnám most komolyan? Imádom a felháborodott képedet, mintha valami kárt tudnék tenni benne - mosolyodom el és behívom a pókot akit be akarok mutatni Rurunak is, bár a reakciója kicsit meglep. Nem tudtam hogy fél a pókoktól, de hát majd nem mutogatom neki sokat akkor.
- Mi a fene... - lepődök meg ahogy összeesik, és odasietek hozzá letéve a pókot az asztalra. Letérdelek az ájult férfi mellé és magához térítem.
- Stimula! - szegezem rá a pálcámat és elmormolom a magához térésére való átkot. Szemmel láthatóan pánikba esik és csapkodni kezd, és alig bírom lefogni.
- Ruru! Ruruka! Higgadj már le baszki, ez nem egy fenevad, ez csak egy pók! Hallod, és nem kéne kinyírnod mert kurvaértékes! - morgolódok egy kicsit ahogy leszorítom amíg meg nem nyugszik.

Természetesen minden szavát csak úgy iszom, nincs olyan betű és hang, ami ne jutna el tőle, hozzám. Elvégre számomra ő a család, bárki bármit is mond. Elég nehezen tudnám társítani ehhez a fogalomhoz azokat, akik ritkábban járnak erre, mint maga Sho, pedig ő is fehér hollónak számít.
- Az nem lenne jó. Meg kell védenie, bármi is történik. Hümmögök halkan, hiszen nagyjából ez a fő mozgatórugóm, hogy miért Sho a tulajdonosa az eddigi legjobb valaha készített pálcámnak.És ez mindig is így lesz. Azt hiszem, baromi sokat számít, hogy kinek készítem az adott pálcát.
- Ne válogass... amúgy zöldséget is kéne enned, mindenből mértékkel, tudod. Ha Holnap narancsos kacsát csinálok grillezett zöldségekkel, akkor mit eszel? Az ujjadat? 
Feddem meg egy kicsikét, mert ő hajlamos nem túl... praktikusan gondolkodni, vagy jobban mondva, semmivel sem foglalkozni. Én pedig nem szeretném ha vitamin hiánya vagy skorbutja lenne, vagy ki tudja még mit lehet összeszedni. Jó, én meg néha elfelejtek enni... de az más.
- Butaság... miért pont a felháborodott képem tetszik?
Duzzogok rajta egy sort, elvégre, nem ez a fixa ideám, hogy Shonak az jöjjön be amikor kiakaszt. Na ne már. Nem akarok világ életemben felhúzva lenni, mert neki az tetszik. Már indítanám is a második kört, amikor behívja az új... állatkáját. Én meg megcsodáltam a padlót közelebbről. Egészen közelről. A barátom sármos hangja ébreszt fel, meg ha jól látom a kezének állásából, a pálcája is közbenjárt. Kissé idegesen kapom el a kezét és fúrom magam a vállai közé, fölötte gyanakodva méregetve az asztalon maradt jószágot. Kissé... pánikoltam, egy kicsit.
- Egészen biztos nem fog megenni? A testvéreim azt mondták elég egyszer megéreznie az emberhúst... 
Jó, az tény, hogy főleg a köcsög tesóim az okai annak, hogy így reagáltam rá, de annyi rémmesével tömték a fejem annak idején, hogy akaratlanul is kiborulok. Főleg hogy ez ekkora. És meg mernék esküdni, hogy még csak nem is kifejlett.
-M-mi az eget fogsz vele csinálni? Nem úgy volt, hogy nem szereted a pókokat?
Egy kicsit talán össze vagyok zavarodva, azt hiszem. Kissé fáziskéséssel mászom ki a mellkasába belefúrt fejemmel, és összevont szemöldökkel nézek rá.
-Értékes? Lehet belőle pálcát csinálni? Pillázok kettőt hirtelen felcsillanó szemekkel, majd kihajolva oldalra felmérem a dögöt.

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Kényelembe helyezem magam és a felnőttes magatartásán is csak nevetek. Vele szemben nem kell álarcot viselnem, vele szemben önmagam lehetek, és tudom hogy nem ért egyet azzal hogy a jobb karomon viselem a nagyúr bélyegét, de Ruru ezt nem értheti. Nem járt abban a pokolban mint én, és nem tért vissza onnan az életbe. Ő nem ismeri azt a helyet ahol én éltem évekig.
- Meg is véd, nincs azzal baj, csak sosem árt az extra óvatosság főleg nekem - mosolyodom el, hiszen nem épp veszélytelen életet élek és nem is igen akarok ezen filózni hogy mikor hagyhat el a szerencsém.
- A kacsát elfogadnám, de a zöldségeket hát... mértékkel, mert elegem lett belőle egy időre. Nehéz időszakom volt és fogytam vagy öt kilót szóval... eléggé nem zöldet akarok - sóhajtok, és elhelyezkedek az asztalon hogy egy kicsit boldogítsam Rurukát. Tudom hogy kényes a munkaterületére de nem teszek benne kárt, és később még hagyni is fogom hogy eljátszadozzon velem.
- Nem tudom hogy mi tetszik benne de ilyenkor vicces vagy és nem olyan kis ijedős vsiszafogott - mosolyodom el, ahogy bele eszek a tésztába és aztán megmentem az életét. Vagyis, magához térítem az ájulásból és magamhoz húzom, hagyom hogy a vállamba meneküljön és erős karjaimmal ölelem át.
- Mivan?! Idióták a testvéreid! Ezek nem kannibálok, és Kuro pláne nem. Csak akkor esznek emberhúst ha nagyon nincsen más táplálékuk, amúgy kis rovarokkal és egerekkel táplálkoznak mint minden más pók - sóhajtok fel, ahogy közelebb hívom egy kicsit.
- Nem tudom még, de kaptam, méghozzá nem akárkitől. Nem vagyok oda értük, de tojásként került át hozzám és felneveltem és nevelem is - válaszolok és ahogy mellém ér, megsimítom. Kellemesen szőrös tud lenni egy ilyen jószág.
- Nem hiszem. Hacsak nem kérsz tőle pár szál szőrt hogy kipróbáld, de kétlem hogy ez legális lenne - helyezkedek törökülésbe és az ölembe veszem.
- Úgy gondoltam neked adom, házőrzőnek de... azt hiszem nagyon hozzám nőtt szóval... maximum közösbe tudom ajánlani. Egyébként tényleg rém okos, és mentálisan lehet neki parancsolni, megérti a gondolatokat. Csak össze kell kötni egy varázslattal a tudatod vele - magyarázom, és miután megsimítottam elengedem hogy fedezze fel a házat nyugodtan.
- Szóval...még mindig franciaágyad van, ugye? - kérdezem enyhe vigyorral.

Néha úgy érzem, hogy korábban kellett volna megismernem. Hogy valami úton módon...bárhogy, akárhogy, de korábban kellett volna találkoznunk. Akkor talán megállíthattam volna azt a folyamatot, azt a körfogást amibe került. Utálom azt a jelet rajta. Utálom, hogy egy feláldozható katona. Elvégre, valljuk be, Tudjukki nem a jófej irgalmáról hírhedt. Gyűlölöm a gondolatát is annak, hogy bármikor elveszíthetem. De nem tudok tenni ellene semmit. Ha feladnám őt szintén elveszíteném, elvennék tőlem és a halálfalókkal szemben a Minisztérium éppoly kegyetlen, mint Ő mindenki mással.
- Az nem történhet meg... Szorítok rá a pólóm szegélyére, miközben úgy nézek rá, mint egy dacos kisgyerek. Nem, nem létezhet ilyesmi. A legtöbb energiám és munkám abban a pálcában van. Nem.Törhet.El. A szavaira viszont ledöbbenek egy pillanatra, mint a szélvész úgy rántom fel a pólóját és guggolok le szemrevételezni. Basszus, ez tényleg laposabb. Ellágyulnak a vonásaim, nyomok egy puszit a köldöke alá, majd visszaegyenesedve lesimítom a pólót a hasára és megpaskolom.
- Akkor készülj fel, a következő napokban masszív hízókúrára foglak. 
Csak a fejemet vakarom, nem hiszem, hogy más lennék ilyenkor, de ő lát engem kívülről, még az is lehet, hogy igaza van. Bár azt hozzá kell tenni, hogy ami szerinte vicces, az nekem többnyire zavarba ejtő. Persze a hirtelen jött sokk és életmentés kicsit visszább veszi a tempómat, de kihordtam lábon most egy szívinfarktust, szóval összességében jól állunk.
- Rovar.. egér...?
Ismételem meg elmélázva, majd mintha fény gyúlna a lelkemben mászok a jószág elé és nyújtom neki a kezem.  
- Van egy rakás kártevőm, neked adom az összeset, cserébe nem eszel meg és haverok vagyunk. Áll az alku?  
Néha ijesztő, hogy Sho kedvéért mennyire tudok alkalmazkodni.. mindenhez. Sokszor magamat is meglepem ezekkel a húzásokkal, de ha hozzátartozik mostantól, akkor őt is kedvelnem kell, elvégre Shotaronak nincs olyan része, amit ne szeretnék. Biccentek drága barátom szavaira, mint házigazda megengedem Kuronak, hogy felfedezzen. Ezek szerint pálcákra nem veszélyes, az egereimet meg viheti teljes lelki nyugalommal. Bár az most baromira elkezdett érdekelni, hogy egy acromantula szőre hogyan viselkedik egy pálcában. A töprengés valószínűleg kiült az arcomra, és a hajam is enyhe kék árnyalatban pompázik. Sho az egyetlen személy ezen a földön, akinek a jelenlétében nem tudom, nem akarom kontrollálni a mágiámat. Morzsáira zúzza az összes koncentrációmat egyetlen mosolyával.
-ÉS akkor hurcolni fogod magaddal? Nem fog... megenni, amikor átváltozol?
Nézek rá aggódva, miután hagytam elkacsázni a pókicát a lakásomban. Csak ne másszon rám este... attól még kitörne a sikítófrász.
-Persze, semmi sem változott azóta, hogy itt jártál legutóbb. Nézek rá kukán, enyhén oldalra döntött fejjel. Tudhatná, hogy nem szeretem túlzottan a változásokat, ennek ékes példája, hogy a lakásom mindig pontosan ugyanúgy néz ki. Egyrészt vigyázok mindenre, másrészt hülyét kapok a bútorvásárlástól.

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Nem tudom változott-e volna valami ha nem ragaszkodik a gyerekkori barátságunkhoz olyan nagyon, de be kell vallanom, valahol ad egyfajta biztonságérzetet hogy nem vagyok teljesen egyedül a világban és van olyan aki mellett nyugodtan aludhatok, tudva hogy nem fog hátba támadni. Tudom jól hogy utálja látni az alkaromat díszítő jelet ami Voldemort sajátja, de már ha akarnék sem szállhatnék ki, és tudom hogy nem is fogok. A körözési plakátom elég sok helyen van és lassan már vérdíjat is kitűznek rám a sok gaztett miatt de hát... Sosem volt reményem a boldog békés öregkorra és nem is akarnék úgy meghalni.
- Nem fog, de tudod elég sok mindent kibírt már mellettem ez a pálca, ragaszkodm hozzá - teszem le az asztalra, most éppen semmi baja nincsen, de egy kis plusz erősítés sosem árt neki. Szerencsétlen pálca amit melletem átél... Én már felmondtam volna a helyében.
Fekuncogok ahogy felrántja a ruhám és szemügyreveszi az alakom. Fogytam de szálkásabb lettem mert nem hagytam magam elpuhulni de azért én is érzem hogy egy két ruhám lötyög rajtam és újabban derékövet is kellett szereznem hogy ne hagyjon el a gatyám.
- Nem tudok sokat enni de majd igyekszem. Kihasználom a konyhaművészetedet alaposan - biztosítom róla hiszen egyedülálló és élő ember, tehát nem halt még éhen és tud főzni. Meglehetősen jól, ami azt illeti. Elnézem ahogy a nagy gondolkodásában kékre válik a haja. Neki ez természetes, nekem egy varázsige, de mivel sokszor megyek kémkedni tudnom kell magam álcázni és nem csak százfűlével. Jó méregkeverő vagyok.
- Kuro nem fog zavarni téged, és nem esz meg álmodban sem. Ellenben az egereid reszkessenek- mosolyodom el, ahogy Kuro végül elindul hogy belakja az új otthonát. Nem félek tőle hogy baja esne elvégre a padlás nagy és nem parancsoltam neki semmit, szabadon mászkálhat. Szerintem nem vagyok olyan rossz gazdája.
-Nem tudom. Ahová lehet igen, ha meg nem akkor leparkolom nálad hogy egészséges szinten tartsa az egérkolóniád méretét. Nem, olyankor sem bánt és igazán jó fedezék. Láttál már olyan vadászgörényt ami egy acromantula hátán utazik? - nevetek fel röviden az abszurd gondolatra és beletúrok a hajamba. Ki kellene aludnom magam rendesen.
- Mik a további terveid? Dolgozol még ma? - kérdezem mert ha igen akkor én addig pihenek egy kicsit, rám fog férni. Nagyon fáradt vagyok a folyamatos feszült koncentrációtól.

Igaz megszoktam már az egyedüllétet, önellátó vagyok, főzök, mosok takarítok, néha úgy is érzem magam, mint egy család nélküli családanya. Hülye egy hasonlat, de javarészt helytálló. Ezért is vagyok különösen boldog, amikor Sho meglátogat és esetleg még egy kis időt is tölt velem. Igyekszem hathatósan kerülni az alkarját, ruha van rajta vagy sem, konokságból már csak azért se nézek oda. Nem szeretem azt ott... Olyan, mint egy expressz jegy a halálba, csak épp nem retúr. ÉS még csak nem is páros.
- Ebbe bele se akarok gondolni... Sóhajtom és a fejemmel biccentek, hogy hová tegye le, és akkor majd megnézem miután emezt megcsináltam. Az ijedelem nem volt alaptalan, bár a sármjából szemernyit se vett el ez a pár mínusz kiló, de azért nem kéne, hogy elfogyjon.
- Legfeljebb megtömlek, mint ahogy a libákat szokták. 
Vigyorgom rá pofátlanul és szélesen, mialatt letessékelem a munkaasztalomról. Vagy legalábbis kicsit odább, hogy tudjak dolgozni tovább, meg amúgy is meg kéne ennie a spagettit, mielőtt teljesen kihűl.
- Hát az egereimet vihet, nyugodt szívvel. Neki adom az összeset.
Erősítem meg magamban az elhatározást, miszerint kibírom a pókot Sho kedvéért. Az ő kedvéért majdnem mindent. Viszont nem állhatom, az imént elmondott képet elképzeltem, és egy idétlen vigyor virágzott ki a képemen.
- Szerintem rajta te lennél a vadászgörények királya. Mint valami nívós paripa. 
Röhögög fel egy kicsit, miközben elhelyezkedem, megigazítom a lámpácskát s onnan pillogok fel életem legkedvesebb értelmére.
-Nos, ezt a pálcát jó volna befejezni, meg nem tudom, hogy a tiéd mennyire sürgős.. mikor hívhatnak el, ilyesmi. Ezért gondoltam minél hamarabb megcsinálom. Vagy... ne csináljam?
Én és a határozottságom... pontosan tudja ő is, hogy ha azt mondja, hogy most inkább ne tegyem, akkor leteszek mindent, ha azt mondja foglalkozzak vele, akkor a világ is megszűnik létezni.
-Elég fáradtnak tűnsz... megágyazzak neked, ledőlsz egy picit? Vagy... áttelepedjünk a kanapéra és alszol az ölemben úgy, mint régen? Kérdőn pillantok rá, mert nekem mindenképp jó, ha a 2 méteres körzetében lehetek.

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Fogalmam sincs hová máshová mehetnék "haza" mint ide, ebbe a kis legánylakásba amit Ruruka birtokol, és amit egyszerre használ műhelynek és lakásnak. Van valahol egy lakásom nekem is, de évek óta nem jártam ott, és megette már a kosz az egészet szerintem. Majd odaadom a kulcsot neki, hátha ő tud vele valamit kezdeni. Maximum kiadja bérbe, mittudomén.
- Akkor ne gondolj bele. A legjobb pálca amit kívánhatok magamnak, és már nem is tudom hányszor turbóztad fel nekem - sóhajtok, ahogy leteszem az asztal szélére ahonnan lemászom hogy alaposan szemügyre vehessen és vehemensen esik pánikba a fogyásomat illetően. Nem mintha eddig egy két ajtós szekrény lettem volna, de azért görényként élni kicsit megterhelő, de a mentális tudatot nagyon is edzi.
- Nem tudok sokat enni mint mondtam. Összement a gyomrom, de majd igyekszem - meg erősíteni is. A mágia nem minden, és hiába a nagy erő ha a test nem bírja el. Sokan elfeledkeznek erről, de mutasson nekem valaki elhízott halálfalót!
Elmosolyodom, hiszen tudom hogy nincs oda a pókokért, de nem is kell hogy oda legyen, Kuro elég jól el tud bújni ha éppen nincs rá szükségem.
- Ugye milyen menő lennék? - szusszanok fel, és hátratúrom a hajam és befejezem az evést. A tál felét sikerül csak eltüntetnem, de messze jobb mint a görény kaja, amit akkor ettem. Bár vadásztam de azért egy tészta, mégis tészta.
- Csináld csak a dolgodat én még pár órát használhatatlan leszek, emrt alszom egy keveset aztán... jöhetnek a kérdéseid is hosszú tömött sorokban - sóhajtok fel és leteszem a tányért, és megrebben a szemem ahogy elkezdek összemenni és szőrös lenni. Pillanatokon belül görény formában leledzek és fürgén felkapaszkodok a vállára, és mint egy sál, helyezkedek el, néhol kissé meg is karmolva talán. Fülön nyalintom, és leteszem a fejem. Azt csinál amit akar, de én most aludni fogok.

Bő három órával később ébredek fel még mindig a nyakában és nyöszörgés szerű ásítással adom a tudtára hogy bizony felébredtem és fészkelődök egy kicsit, de még nem csúszok le róla.

Ilyenkor igazán örülök, hogy úgy a nagy általánosságban nem felejtek el takarítani és így amikor Sho hazajön, egy egészen rendezett lakás várja őt, természetesen velem együtt. Már csak a kötényke kéne a derekamra, plusz mellméret, meg az, hogy gyakrabban hazajöjjön, és ráfoghatnánk, hogy idilli családi kép. A szavaira csak mosolygok, elvégre a neki készített pálcám lesz mindig a legjobb munkám. Annak kell lennie a legjobbnak, pontosan azért, hogy megvédje az egyetlen embert, akit igazán a családomnak szeretnék nevezni.
- Nem baj, majd igyekszem táplálóra csinálni. Figyelem kissé elvékonyodott vonásait, fejben pedig már a holnapi menün gondolkozok. Hús lesz, sok-sok hús. Kezdésnek talán barbequezhatnánk is egyet. És akkor is vele lehetnék.. Nincsenek ám hátsó szándékaim, á, dehogy.
- Igen, bár szerintem már így is elég menő vagy. 
Pillantok rá talán egy árnyalatnyi zavart pírrel az arcomon, de hamar túlteszem magam a dolgon, vagyis hogy igyekszem másfelé nézni. A tényen semmi sem változtat, sem azokon a csillagokon és rózsákon, amit az alakja köré képzel az agyam, mikor meglátom az ajtóban.
- Rendben, akkor ezt befejezem. 
Mozgatom meg a pálcát a kezemben, hisz időközben visszatelepedtem a munkaasztalom elé. Nem hittem volna, hogy még most is állati alakba fog bújni, elvégre a szavaiból azt vettem ki, hogy nagyon sokat kellett így lennie, de meglehet, hogy már embernek lenni fárasztóbb számára. Vagy csak megszokás, nem tudom. Ahogy felmászik a nyakamba, még azt a kis apró karmolást sem tudom fájdalmasnak megélni. ujjaimat futtatom végig a gerince mentén, hébe-hóba hozzáérek, nekidörgölöm az arcom, miközben a pálcát tökéletesítem. Mikor meggyőződöm, hogy elég mélyen alszik, puszikat nyomok a bundás kis testére. Hihetetlen, hogy mekkora nyugalmat képes hozni a szívembe, amikor velem van. Hamarabb elkészültem mintsem azt vártam volna, úgy látszik ennyivel hatékonyabb vagyok, amikor Ő is itt van velem. Amikor nem aggódom érte, hogy hol van, életben van-e. Mivel még mindig édesen szuszogott a nyakamra fonódva, nem volt szívem felkelteni, neki láttam hát az ő pálcájának. Apróbb foltozások után varázslattal szilárdítottam meg a magját és egy ősrégi könyvből kilesett főzetet készítek neki. Bízom benne, hogy használni fog. A gyógynövényeket apróra vágom, mozsárban trancsírozom szét a szemeket, s mágiával tisztított és átitatott vízbe keverve halvány türkiz löttyöt kapok. Ha minden igaz így is kell kinéznie, szóval most elmerítem benne a pálcát egy percig. Sho fejét simogatom, mialatt visszaszámolok. Valamiért eszembe jutnak az iskolás éveink. Az, ahogyan csendben figyeltem őt, a legmenőbb és egyben az egyik leghangosabb srácot. Már akkor is csodáltam, páratlan párbaj tehetsége volt. Őszintén? Fogalmam sincs, végül miért is kezdett velem barátkozni. Jaj, a pálca. Majdnem elfelejtettem. Kivéve áttörlöm, az asztalra rakva pöccintek rá a pálcámmal. Felfénylik és elalszik, újra. Most három perc. Aztán öt, hét, kilenc és tizenegy. Újból és újból. Mindent, csak megvédje Shotarot. Ilyenkor úgy érzem, még az illegális dolgok sem tarthatnak vissza attól, hogy a lehetőségeimhez mértem megóvjam azt, aki fejjel rohan a vesztébe. Várom, hogy megszívja magát a pálca, miközben konokul meredek a tartályra, amiben úszkál. Talán némiképp gondterhelten nézek rá, magamban fohászkodva, hogy sose hagyja cserben a gazdáját.
- Oh, felébredtél... 
Rezzenek össze a nyüszítésre és a mocorgásra, hirtelen azt hittem én gubóztam össze annyira, hogy megnyomtam az ilyenkor amúgy pici testét. Tenyeremet simítom az oldalához és hozzádörgölöm az arcom.
-Biztos elég volt ennyi pihenő?
Kérdem, miközben az elbájolt óra jelez, hogy ideje kivenni a pálcát.

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Jó érzés ide jönni, és még mindig ez a hely áll a legközelebb ahhoz hogy otthonnak hívjam. Ide tudok haza jönni, hogy nem az üres lakás várjon otthon, hanem valakivel együtt lehessek. Kevés embert akarok magam körül, de ő pont egy ilyen már régóta. Nem tudom miért maradt még mindig a barátom ennyi év után. Semmi nem indokolja, és mégis itt van.
- Az jó lesz, mert totál ki vagyok - sóhajtok fel ahogy láb alatt vagyok neki, de nem hajt el, és tudom hogy meddig mehetek el. Kuro eltűnik valahol a lakásban a padlás felé, és szerintem már az egér kolóniát fosztogatja, de mit bánom én? Legalább nem Rurura hozza a szívinfartust.
- Lehetnék ennél is menőbb még? - kérdezek vissza halvány kis félmosollyal, ahogy végigmérem és figyelem ahogy dolgozik. Egy ideig csak nézem, aztán kitör rajtam az igény az alvásra, és előtte el merem engedni magam, és nem tart semmiből hogy átalakuljak az állati alakomba és a nyakába tekeredjek.
Még érzem hogy megsimogat, végigsimítja a gerincem és valahogy megnyugtató így elaludni. Nem is ébredek fel órákon át.

Amikor mégis, akkor ásítok egy hatalmasat és felnyüsszenek hogy tudassam vele, ébren vagyok, de még nem moccannok meg. Hagyom hogy a görény hajlamaim is kijöjjenek.
Bólogatok ahogy nyújtózom, és lecsúszom a nyakából az ölébe és ott még gátlástalanul szerettetem magam egy kicsit mieltőtt leugranék hogy vissza változzak.
- Elég volt ennyi egyenlőre. Majd alszom még veled, ha befejezed a pálcámat - pillantok az asztalra hogy lássam mit csinál. Kiveszi a pálcámat a folyadékból, és visszaülök az ölébe, elszakítva a munkától.
- Eleget hagytalak dolgozi, Ruru - jelentem ki sokat mondóan ahogy a nyakára simítok.

Egészen elmélyülten csinálom a pálca megerősítését, elvégre egy olyan személy tulajdonában áll, akit a legkevésbé sem szeretném, hogy meghaljon. Ezen okból kiindulva pedig mindent, de mindent megteszek, ami csak a képességemből telik, hogy ez ne történjen meg. Érzékelem a nyünnyögést és a mocorgást is, de szemmel láthatóan Sho még elvan így. Hát akkor nem tehetek mást, megvakarom azt a pocakot, amit úgy mutogat nekem. Vakargatom és gyurmázom egy kicsit, elvégre tudom, ilyenkor az állati ösztönei miatt ezt különösen élvezi. Ezt egészen addig csinálom, amíg ki nem ugrik az ölemből, illetve közben rájövök, hogy az utolsó kört még ki kell vennem a szmötyiből, és épp azt kezdem törölgetni, mikor Sho immáron normál alakjában áll mellettem.
- Már nincs sok hátra. Elég sokat aludtál így javarészt túl vagyok a nehezén. Pillantok rá futólag, mialatt szárazra törlöm a pálcát és az asztallapra helyezve fogom rá a sajátomat, de egy akaratos animágus az ölembe huppan. A hajam színe azonnal öltözik rózsaszínbe, bőrömön hullámként szalad végig a libabőr, ahogy a nyakamhoz ér. Mindig is tudja, hol vagyok érzékeny... és nem átallja ki is használni ezt a tudást.
- Igazán? Úgy gondolod? 
Nézek fel rá amúgy komoly ábrázattal, enyhén felvont szemöldökkel, miközben a szemeibe nézve irányítom a pálcámat a pálcájára és mondom ki a varázsigét, amivel még utoljára felizzik és egybeolvad az anyag az anyaggal. Melléejtem a pálcámat és jobbom révetegen túr a hajába.
- Most nagyon sok idő telt el a legutóbbi látogatásod óta...
Se nem számonkérés, se nem panaszkodás, csupán kérdőjel nélküli kérdés és kérés nélküli ténymegállapítás az egész. Kezeimet átvezetem a derekán és szorosan magamhoz ölelem elfogyni vágyó szikár testét. Azt, melyért iskolásként titokban majd vesztem, s melyről sosem gondoltam volna, hogy valaha is figyelmet fog szentelni nekem.

Outfit: Link » @ «Music: Link

Igor & Shotaro

I'm ready to fight

Ez a pár óra gondtalan alvás igazán jól esett és most szőrös kis testemben nyújtózkodva nyüszítek ahogy ásítozom, és megrázkódok egy kicsit. Ruru ölébe csusszanva szerettetem magam, mert ilyenkor előjönnek a görény ösztönök, és azok meg szeretik ezt a fajta kényeztetést, és ő előszeretettel gyurmázik ilyenkor rajtam.
Amikor megunom, kiugrom az öléből és elkezdek visszaalakulni emberré és már úgy simítom hátra a hajam az arcomból, és a pálcámat szemlélem a kezei között. Egyedül az ő kezébe merem adni, mert tudom hogy soha nem ártana nekem és nem élne vissza ezzel a bizalommal hiszen ő az egyetlen barátom, az egyetlen ember akitől még én is embernek érzem magam és nem egy szörnyetegnek. Az a bizonyos jel a karomon megpecsételt a sorsomat de nem bánom, én választottam ezt.
- Jól esett aludni, nagyon nosztalgikus volt... - hiszen régebben is sokat aludtam így Rurun, mert tudtam hogy mellette nem érhet baj, és vigyázza az álmomat a munkamániája mögött.
Az ölébe telepszem, és akadályozom a munkáját, azt hiszem ezt nevezik nehezítő körülményeknek. Hagyom, még hadd fejezze be a varázslatot, de már a nyakára leheltem a vágyat és a hatás sem maradt el, mert a haja már élénk rózsaszínbe fordult. Imádom hogy ilyen nyitott könyv.
- Úgy gondolom. Több mint fél éve nem láttalak... - csókolok a nyakára puhán és megharapom a füle hegyét.
- Tudom, de nem tudtam hamarabb jönni. A feladatom nem engedte - sóhajtok fel, ahogy hagyom hadd kalandozzon a keze a testemen. Ki vagyok éhezve és bár már elkaptam egy csinos nőt, mégse vitt rá a lélek hogy vele vezessem le. Bár sose mondtam hogy hűséges lennék, és néha nem is vagyok, de amiről ugye az ember nem tud, az nem is fáj. Mindig visszajövök ide, és ez az, ami számít.

Kész szerencse, hogy viszonylag sokáig aludt, hiszen most szemmel láthatóan éhes a figyelmemre, így pedig bajosan lehet ám pálcát készíteni, vagy akár babrálni is vele. a legapróbb hiba is végzetes lehet a pálcára nézve, s a figyelmetlenség egy készítő legnagyobb ellensége. Meg a hepciás vevők, de ez más kérdés.
- Igen, igazad van... sokszor aludtál így rajtam. Mosolyodom el enyhe visszaemlékezéssel a múltba révedve. Miután kiderült, hogy nem néz keresztül rajtam s igazából hajlandó velem barátkozni, onnan már valahogy... minden sokkal színesebb volt. Az addigi fekete-fehér világom hirtelen... egészen megváltozott. De ezt sosem mondtam el neki. Így is épp elég zavarba ejtő, hogy előtte nem tudom kontrollálni a mágiámat. Most is.. tiszta rózsaszín a hajam... Éhező pillantásommal meredek a szembogaraiba, miközben kezem a pólója alá csusszanva karmol fel a lapockájáig.
- szörnyen hosszú...*nyel* félév volt... 
Kulcscsontjára illesztem ajkaim, s oly erősen húzom magamhoz, mintha attól félnék, köddé válik. Valójában... tényleg attól félek. Orromat dörgölve bőréhez, nyakán húzva végig csókra éhes ajkaimat húzom őzt közelebb magamhoz. Ne kínozz már tovább... elég legyen... elég a távolságból. Bármit is akar tovább mondani, egyszerűen nem hagyom neki. Talán kissé furcsa lesz neki a helyzet, lévén, ő szokott az akaratosabb lenni köztünk de.. de most! Hosszú volt az a fél év... szörnyen hosszú... Aprókat harapok a szájába, félve,reszketve vágyva ízlelgetem a nyelvemmel. Vajon változott valami? Vagy minden olyan, mint eddig? Vajon... mi vagyok én neki? Szorosan fogva derekát és megtartva őt felállok a munkaasztaltól, a székből s a kanapéig csoszogok vele, el sem engedve ajkait. Arra borulunk le, s én zavaromban bújok fölötte simulva a vállgödrébe. szörnyen hiányzott... szavakkal elmondhatatlan.

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Sehová nem térhetnék haza a világba, és minden otthon amit ismertem valaha is, már rég nincs meg és nem tudom mit mondanák ha meg kellene neveznem egy helyet ahol nyugtom van. Alighanem Ruru címét adnám meg, még szerencse hogy senki nem kérdez tőlem ilyesmiket hogy hová mehetnék. Sehová. Halálfaló vagyok, és ha nem a nagyúr mellett vagyok akkor egy helyre vihetnék de azt aligha nevezhetném otthonnak, mert olyan elvetemült nem vagyok hogy az azkabant annak nevezzem. Valahogy nem vonzanak a hideg kőfalak és a dementorok jelenlét sem szeretem noha már ők sem tudnának igazán kárt tenni bennem. A lelkem, régen meghalt az utolsó morzsákat egyetlen ember őrzi és ha neki valami baja lesz, elszabadul minden nihil. Nem lesz visszaút, nem leszek érző lény többé.
Felébredve hagyom hogy gyúrjon kicsit, a masszásnak ez is egy formája és szeretem amikor így foglalkozik velem, és nem csak örökké aggódik a biztonságom miatt. Amiatt nem kell, inkább maga miatt tegye.
- Jah, mindig belealudtam a tanulásba, mert olyan lassú voltál hogy nem győztelek bevárni és így kénytelen voltam valamit kezdeni magammal - mosolyodok el, de sokszor aludtam rajta úgy is, hogy nekidőlve, vagy éppen őt használva párnának. Voltak még páran akiket kedveltem az iskolában és népszerű voltam a srácok között is, sok csajt szédítettem, és aztán nevettünk. A többiek eltűntek és csak mi maradtunk Rurukával. Aztán meg csak ő maradt. Nélkülem javarészt. Mert néha hazajárok hozzá ugyan de az nem az igazi otthon nekem.
Az ölébe telepszem ahogy dolgozik és feltartom benne, mert nem tehetek róla hogy ennyire hiányzott.
- Igen, tudom. Nekem is hosszú volt, de a munka az munka és elfáradtam egy kicsit, szóval pihenésre van szükségem - mosolyodom el, és birizgálom egy kicsit ahogy magához ölel. Tudom mennyire szereti ahogy őt szekálom és megcsókolom, máris elolvad, a haja élénk rózsaszínbe fordul, és felnyögök mikor a kanapéra borulunk de elnevetem magam.
- Az ágyadban kényelmesebb lenne - átölelem és áthopponálok a kényelmes franciaágyra ahol még el is férünk és fordítok a helyzeten hogy én legyek felül, és lesimítok merészen az oldalán egy egy kósza pálcaintéssel eltüntetem a ruháinkat is. Immár meztelen testem simul az övének, és vágyaink kézzel fogható formát öltenek.
- Hiányoztál... - markolok rá, hogy még véletlen se tudjon megszólalni, és az ajkaira csókolok. Nem hagyom hogy ellustuljon, és megszabaduljon tőlem.

Remélem hogy legalább egy kicsikét szeret idejönni, hogy még ha nem is képes az otthonának hívni ezt a kis házikót, azért jól érzi itt magát velem. Még akkor is, ha én túl gyenge vagyok őt megmenteni önmagától. Túl gyenge ahhoz, hogy kiszakítsam onnan, ahol most van s tehetetlenül nézem, ahogy pengeélen táncol. Sem bátorságom, sem erőm nincsen őt megvédeni, de legalább az itt töltött napjait, óráit igyekszik széppé varázsolni. Sajnos mást úgysem tehetek érte. A szavaira felszisszenek.
- Úgy, még kend is rám! Fogalmad sincs milyen nehéz volt koncentrálni az anyagra, miközben mellettem szenvedtél igen látványosan. Szívom be a levegőt a fogaim között, aztán elnevetem magam. Nem tudom hol romlott el minden, hol volt az a pont, ahol Sho elvesztette a világát. Ha tudnám, visszamennék oda. Ha tudnám, ha merném, ha tehetném. Ettől függetlenül ő azon kevesek egyike, akik olyan mértékű hatással vannak rám, hogy a jól begyakorolt önkontrollom ilyenkor darabjaira hullik. Úgy vált színt a hajam, mintha kötelező volna, és ráadásul még csak erőlködnöm se kell miatta. Ezért mindig is utált egy kicsit, de helyette tudott másért szekálni. Igazából, mindig talált valamit, amivel szekálhat egy kicsit. Eleinte szentül hittem, hogy gyűlöl a képességem miatt, és eléggé soká tartott felfogni, hogy talán nem egészen úgy van, ahogy hittem.
- Jaj már, ennyire elkényelmesedtél a fene jó dolgodban eddig? 
Csettintek a nyelvemmel, hiszen nem túlzottan szokásunk válogatni a helyszínek közt. Ahol jól esik, most meg? Franciaágy. Úgy látszik a görénység átmenetileg offolja benne a spontaneitást. Érzem a rántást, aztán a térdem a puha paplanomba süpped bele, de csak pár pillanatig, aztán fordul velem a világ. Halkan nyikkanva terülök el a saját ágyamon, sötét gesztenye hajam kuszán terül el körülöttem. Azt hiszem, sikerült felzargatnom egy alvó oroszlánt. Egy felettébb szexi és veszélyes oroszlánt, de mégis a kedvencem. Nyögve sóhajtok, ahogy a parányi gátként szolgáló ruhaneműk egy csapásra eltűnnek, s a leheletfinom falak semmissé válva engedik egymásnak feszülni a testeket. Hajam átmenetesen fordul szépen rózsaszínből bíborrá, ahogy a pillantásom is lustul, de mégis csillogva falja Sho szikár alakját. Szólnék én, de még nyögni sem hagy a galád, úgy tapad az ajkaimra, mint szomjazó a flaska vízre a Szaharában. Ujjaim felkúsznak a felkarjain, s néhány kört rajzolva a lapockáira lekarmolok egészen a kerek fenekéig és alaposan belemarkolva lököm feljebb magam fölött.

Outfit: Link » @ «Music: Link

Ruru & Shotaro

I'm ready to fight

Az egyetlen hely a világon ahol igazán hazavárnak az itt van. Nem tudom mikor alakult ez ki, de minden ami az emberségemből maradt az egyetlen személynek köszönhető. Ez itt az egyetlen hely ahová hazajöhetek és úgy érzem hogy érdeklek is valakit. Ruru az, aki vár egem évek óta. Azóta mióta elvégeztük a sulit és meghalt minden rokonom. Nem maradt senki aki embernek tartott volna azután, amin átmentem. Elvadultam és elvesztettem minden fényt és célt ami eddig előttem lebegett. Nem kellett semmi, a halálukat akartam, az összesnek! Mindegyik rohadéknak aki részt vett a családom megölésében, puszta jókedvből. Levadásztam az összeset, a vezért hagyva utoljára. Érezze csak a vadászat mámorító örömét. Ahogyan én vadászok rá holott ő volt a farkas. Micsoda szánalmas szerencsétlen, de küzdött, és harcolt ellenem. Mindhiába. Megöltem és aztán hazatértem Ruru pálcaműhelyébe mint mindig és ilyenkor egy kicsit érzem azt hogy még ember vagyok.
- Rád is kenem. Nem kellett volna annyit szenvednem ha időben befejezed a tanulást és foglalkozol velem, ahogy kell. De te persze húztad halasztottad és én meg álmos voltam - mosolyodom el halványan az emlékre. Régi, és megfakult mosoly de őszinte és az övé.
Ő sosem akart nekem rosszat és nem bántott engem. Mindig előszeretettel nézem ahogy a haja váltogat a színén és annak idején a roxfortos éveimben egész listát írtam róla hogy mi mit jelent így jól tudom hogy zavarban van de örül is nekem. Én is nyugodtabb vagyok hogy jól van és semmi baja. Nem szabadna itt lennem, veszélybe sodrom minden alkalommal a megjelenésemmel, de nem tehetek róla hogy idehoz az első utam. ez most sem volt másként.
- Hm, elkényeztettek mit mondhatnék - mosolyodom el halványan, ahogy a franciaágyra hopponálom magunkat. Nem volt rossz dolgom görényként de nem is az életcélom egy minisztériumi talpnyaló kiskedvenceként éljem le az életem és szenvedjek a sok idiótaságtól amit beszél. A közelében kellett maradjak hogy mindent tudjak és úgy kellett viselkednem mint egy igazi szőrmóknak és most furcsa embernek lenni de mégis... Ruruval vagyok. Az ágyon fölé gördülök. Nem titkolom el a vágyamat és nem kell különös képességekkel rendelkeznem nekem sem hogy lássam, nincs ellenére a dolog. Nem hagyom szóhoz jutni és egyetlen ki nem mondott varázslattal tüntetem el az összes ruhánkat az ágy mellé. Érzem hogy ő is akarja és mindennél jobban vágyom rá.

Bő két órával később és három alapos kör után heverek mellette az ágyon és kellemesen sajgó testem végre megkapta a kielégülést. Hiányzott és Ruru még jobban, hogy vele könnyítsek magamon. Nem tudom hogy ő mennyire gondolt erre annak idején, hogy a férfiakkal könnyebben van vagy csak egyedül én kaptam meg.
- Ruruka - szólalok meg lassan, ahogy végre odafordulok a fejemmel.
- Te gondoltad volna hogy minden ennyire kisiklik? Volt erre bármekkora esély is? - kérdezem.