Már csak semmit kell aludni, hogy Haru elvigyen. Hová, hová azt kérded? Talán Kicune, ki innen, a kapun túlra végre, csak egy kicsit szárnyaljunk és inkognitóban, hogy Haru kedvére legyünk. Így, fehérben, habcsók vagyok a tükörben. Sokáig nézem, hogy elég édes legyek, és elég makulátlan. Mindig átöltözöm tanítás után, a szürke unalmas és semmitmondónak érzem magam tőle, míg a fekete blokkolja az energiaáramlást, de hát milyen buták ők Kicune, hogy nem tudják. Öv és nyakkendő, ugyan már, én olyan fehér inget veszek, ami selymesen tapad mellkasomhoz, fehér nadrágot, ami bő, de szűk is rám. Szeretem a mérleghintát, hogy az egyik oldala mindig ellentéte a másiknak. Élet, halál, fekete, fehér. Így most jól nézünk ki Kicune és Haru, ha a szemünkbe néz, ellenállhatatlan cukisággal bámulunk vissza, nyújtjuk majd neki a kezem, te a mancsod, akárhová is vigyen. Izgatottak vagyunk, széles mosollyal szaladunk elé és rögtön nagyon közel állunk, belenézünk a szemébe, megfogjuk kezét a kastély előtti tágas réten. Lágyan, mint a friss, hegyi patak, körülcsorogjuk és felfrissítjük, érzi majd mennyire tiszták vagyunk, fehérben, ártatlanul. Kristálynak érződöm most, neked hála és beiszom magam szemeidbe – kortyolj nagyokat belőlem. Édes vagyok és fiatal, te öreg vagy, hallgass Kicune. - Haru, ma van a meglepetés nap, ha jól emlékszem. Legyen hosszú és tartalmas. Becsukom a szemem, fogd a kezem és vezess, csinálj velem, amit akarsz Rábízom magam, mert csak víz vagyok most, mi körülleng.
Szerettem volna, ha így a tél közeledtével Nao nem szorul a négy fal közé, anyámmal ellentétben én nem óvom a széltől is. Úgy gondoltam elviszem a rokonom arra a kicsiny tisztásra, ami a birtok túl felén leledzik, apró törékeny tótükörrel, teknősökkel no meg egy kappával. Hoztam uborkát, belevéstem mindkettőnk nevét, majd megajándékozom, nehogy Nao vérét kívánja venni a bestia. Mert a kappát leszámítva ez egy békés, kedves kis hely, így hogy havazott pár napja egészen szépséges is. Bár amilyen fehérség virít a tájon ügyelnem kell majd Naora, elnyeli Őt a táj színe kaméleon módjára. Én barna ruhában vagyok, mint általában - szeretem a föld színeit. Ahogy Nao elébem fut és így megszemlél magának már nem jövök zavarba, szokása ilyeneket csinálni mintha rövidlátó volna és csak milliméteres közelségből mondhatná biztosra, valóban én strázsálok előtte. -Úgy el fogsz esni nem gondolod? Ámbátor kedves tőled, hogy ilyen mértékű bizalmat szavazol meg szerény személyemnek. Remélem gondosan felöltöztél, kinn maradunk a szabad levegőn, szívemre venném, ha miattam hűlnél meg. - Mérem végig aggodalmast, de elfogadom a kezét, terelem úgy hogy belém karoljon és vezetem, akár úgy is hogy látásával rám hagyatkozik csukott szemhéjai függönyén. -Hogy érzed magad újra az oktatás keretei között? - Próbálok könnyed csevej palástjába burkolózni, kipuhatolni hogy megy sora, barátai vannak, lettek-e, elmaradt-e valamivel, hogy segíthessek. Nem óhajtok kivételezni vele persze, de nem titkolt szándékom vigyázni rá.
Vajon mit talált ki, milyen lesz ott? Egészen hétköznapi vagyok mellette, egészen önmagam. Ezért is hajolok ennyire közel, nézni őt magamnak, látni ténylegesen és feltenni az örök kérdések egyikét, amit te sem tudsz Kitsune, hogy érzi magát mellettem Ő? Mint aki gyerekre vigyáz és mint aki kicsit élvezi ezt. Csak elnéző mosoly kanyarodik szám szegletében, lassú és bágyadt kicsit. Tetszik a barnája, azért ölelem, mert sokszor olyan, mint egy cédrus, meg akarom mászni, hűsölni az árnyékában, érezni a gyökereit, ahogy ajkamról felszívja a nedvességet. - Nem gondolom. Mennyit bírsz aggódni! Mintha egy évre elegendő tartalékod lenne belőle. Ne félj semmit, ha fázom lesz kihez odabújni Az én szép szál cédrusomhoz. Kezem óvatosan az övébe helyezem, ajkam magam nedvesítem kissé és teljesen rábízom magam, elengedem minden izmom, mintha csak lebegnék. Mély, hideg levegőt tüdőzöm, szinte eszem, mint vattacukrot és nagyon megkívánom a vattacukrot - Szeretnék majd vattacukrot, lesz útközben Jelentem ki magabiztosan, nagyokat lépdelve, legalábbis akkorákat, amekkorákat normálisan is lépnék. Haru mindig olyan hivatalos! Eltátom szám, egyrészt levegőt enni, másrészt beszélni, ha muszáj. - Sosem érzem jól magam a keretek közt sensei. Ott vagyunk már? Messze kell menni? Repülhetnénk is. Átváltozhatnál egy nagy kutyafelleggé, ami tulajdonképpen sárkány Óvatosan kell bánni a kívánságaimmal, Kistune hajlamos random teljesíteni őket.
Rendben, az öleléssel mai napig nem tudok mit kezdeni, ösztönösen ledermedek, esetlen bontakozom ki pírkezdeménnyel az arcomon és a hidegben páraként gőzölög elesett megkönnyebbült lélegzetvételem hogy elengedett. Zavarba hoz, mindig zavarba hoz, tehetetlen hagyom ahogy azt is belém karoljon, noha utóbbit már kezdem megszokni, nem kétségbeesetten pislogni most mi lesz velem. Bár arra hogy hozzám bújna csak félrefújom arcomba szökő egyik tincsem, na jól nézünk ki. -Ez a törődés jele, így mutatom ki. - Aggódom, de közel sem annyira mint anyám, így talán még nem a túlbuzgó kategóriába esem. De ha kevesebbet kérdeznék félek azt hinné nem érdekel eléggé jósorsa, jóléte, pedig de. Közben vezetni kezdem, szórakozottan elnézve hogy mennyire máshol jár, hiába érzem tenyeremben az övét. -Lesz? - Pislogok, értetlen szeppenve meg, ha lesz kaphat én ugyan nem bánom noha nekem túl édes ez az étek és összeragad tőle mindenem. -Ha ketten vagyunk nem kell senseinek hívnod... - Dünnyögöm magamhoz méltatlan, de noha az iskola megköveteli az illedelmes megszólítást magunk között egy család vagyunk. -Nem tudok ilyet és nem is szeretnék, még a végén elfújna a szél mellőled. Még odébb van igen, de megéri, nagyon kellemes és üdítő még így a hideg-hűs évszak közepette is! Sok a szűz hó arra, pernyésen könnyed és ropogós. - Ecsetelem megfestve képzeletébe előre a tájat, amiért útra keltettem társaságommal karöltve. -Ha jobban megfagyasztom a jeget a tetején rá is mehetünk, lenézni az aljára a közepén. - Ugyan nem tudom mennyi fog látszódni de már csak a tudat kedvéért is megérné szerintem hogy egy tó közepén ácsorgunk hópihe hullás közepette. Békés és érdekes, nekem legalább is, de talán Nao is kedvet kap.
Fejem dermedő testéhez érintem, beszívom illat-energiáját, majd visszaengedem hozzá, egy percig se legyen csak az enyém, miénk Kitsune, Harut kénytelen vagy elnézni nekem. Testének melegét, ahogy hozzásimulok, elkapom rezdüléseit, pírja után nyúlok, magamévá teszem minden rezgését. Hiszen általad képes vagyok rá, hogy bármikor merevedése legyen, mégis visszafoglak kilencfarkú, mégis, legyen ő az, legyen az egyetlen, aki csak az enyém. Ő nekem akkor álljon, mint egy fa, ha én egyedül keltem életre. Mosolygom rá, tudatában annak, határtalanul aranyos vagyok, simulékony és ellenállhatatlan, úgy vonom magam hozzá, mint egy szerelmes kandúr. - Tudom Mindent tudok Haru és neked fogalmad sincs… Nem tudod, mi tudjuk pontosan, ahogy elénkbe vág majd, hogy mikor és milyen, így a kérdéssel nem foglalkozunk. - Dinnyéset kérek majd és kiviset, kettőt egyszerre Úgy mosolygom rá, mint egy bárányfelhő, az én senseiemre, kicsit vállat vonok, hogy a legaranyosabb gyereknek tűnjek ebben az univerzumban, miközben régen felnőttem már, sőt miattad kilencfarkú társam, nevezhetjük magunk egyidősnek a létezéssel. Persze, hogy nem tudsz, de én sok mindenre vagyok képes, amit átlagos Senseiek nem tudnak, te buta. - Nem számít, ha vágysz rá. Én minden vágyadat valóra váltom. A szél sosem fújna el, hiszen erősen foglak. Fűzöm ujjaim szorosabbra az övében, miközben kicsit belekapaszkodom és egy percre hozzásimulva doromboló hangot hallatok, hogy ő majd nem fog tudni különbséget tenni macska, avagy róka voltam. - Csodálatos lesz, ahogy így lefested, imádok mindent, ami szűz, fehér, ropogós, a jeget, átlátszóságot minden valódi mélységgel. Csodálatos vagy, hogy kitaláltad ezt nekem Ölelem meg megint lelkesen, szorosan és lassú erotikával, mint amikor cukorral bódítják a kisgyermeket. Milyen érdekes, hogy épp itt van a vattacukor árus, télvíz idején a hidegben. Milyen különös! Karon ragadom Harut arrafelé, mert nincs akadály és bármikor lehet sárkány!
Egy cseppnyi sejtésem sincs mi is jár fejében míg mámoros mosolyban fürdik arca Azt hiszen jobb így, tekintve eléggé intim témát érint, amiben se beszédben sem amúgy sem szoktam jeleskedni, tekintve mennyire introvertált vagyok. Talán túlzottan is. De így, békés tudatlanságban csupán a könnyed mosolyt látva még kezelhető zavarral adózok ölelése oltárán, a karolást egészen jól kezelve. -Ha meg bírod enni... nem is tudtam vannak ilyen ízben is. - Ennek oka lehet az, sosem eszem vattacukrot de az is, hogy valóban szokatlan ízeket sorolt fel. Nao eléggé szórakozott néha, kár lenne tagadni. No meg ebből fakad olyat kér amit nem tudok teljesíteni, például sárkányrepülővé vagy felleggé válni, de hát legalább a fantáziájával nincs baj, csak félek túl sokat menekül oda a zord valóság elől, hm. -Értem, nos... azt hiszem én szeretem a saját formám, az animágia sem vonzott... - Nézek rá feszengve, hogy dorombol nem csak nekem de rajtam is, szabad kezem fejem vakarja, halk, apró neszező szerű nevetéssel hagyom annyiban ragaszkodását. A testi kontaktussal még mindig vannak gondjaim, de Nao elől legalább nem futok el. Még... nem futottam legalább is. -Ahm... szeretném hogy jó kedved legyen. - Teszem hozzá esetlen mert újra ölel, szinte rám olvad kellemes melegséggel, puhán, nem tudom hova tenni a dolgot, hogy kispárna vagyok karjai között, gyűrött takaró, aki óvná csak nem tudja hogy tegye. Kezemmel téblábolok, de nem tudom megérinteni, furcsának és távolinak érzem a dolgot így csak a szám rágom, hogy hogyan is kellene erre jól - normálisan - reagálni, de nem leszek okosabb, a vattacukor árus megment. Komolyan fellelhető itt egy, a puszta szélén, fagyban és hidegben? Álmélkodva figyelem, aztán veszek Naonak amit kér, ha van dinnye és kivi, azt, remélve nem okoz neki gyomorfájást, akkor hogyan játszanánk a hóban csendes szemlélődések közepette? De mielőtt akár beszélgethetnék az árussal hogy ugyan mit keres itt valószínűleg tovább állunk a tó felé, taposva a friss, ropogós havat, zúzmaraszőnyeget. -Mi szokott mostanában foglalkoztatni? - Kérdezek rá séta közben. Esetleg egy könyv, valamelyik tárgy, diák... nem szokott problémám lenni a beszélgetéssel, bár Naoval nem csak felszínesen szeretnék így némileg... talán meglátszik igyekezetem esetlenségemben, talán nem.
Haru, semmit sem tudsz be, olyan ártatlan és jó vagy, hogy a létezés napos oldalán tartod eladott lelkem. Szerelem vagy, tavaszi virágillat, fény saját kegyetlenségemben, naivitásod a csillag és én vagyok mindhárom királya. Kuncogás hagyja el ajkam. - Kapsz majd belőle, hogy új ízeket próbálj ki. Akár a nyelvemről is leszippanthatja, csak édesebb lesz, csak kandúrabban simulok hozzá, én a dinnye az édes kivi. - Tudom, hogy nem örülnél ennek és én is szeretem a saját formád Bár egy hatalmas, Haru-fejű sárkányt teremthetnék az univerzum egy másik síkján. Nahát Kitsune, remek ötlet, álmodni fogunk, ha odaérünk és majd azt hiszi semmi sem valóság, pedig minden álom megtörténik egy másik világban. Tapossuk a szűz, roppanós havat, úgy szökellek benne, mintha fellegben tenném, könnyedén, kecsesen, szinte embertelen eleganciával. A test lomha és nehéz, de nekem akárha alig volna súlyom és máris a vattacukor árusnál termek. Ujjaimra tekerem és mintha hab volna, leeszem róla, majd felé nyújtom a következő adagot, ha teljesen megeszi, be fogja kapni, ha elbódul az ízétől, leszopogathatja. - Kóstold meg. Minden nap próbálj ki valami újdonságot Repesem sugárzón és majd nézem, ahogy remélem, lassan szájába veszi. Haru roppant szégyellős napfény, de őt még nem kényszerítettem hiszen minden, amit fényt ad, elveszti azt külső behatásra és Harunak nem szabad összekoszolódnia. Mi foglalkoztat bennünket Kitsune? Hogyan szerezzünk hatalmat, öljünk Istent és embert, nyerjünk presztízst nem-e a világban, de mindenütt. Kegyetlen harcok ezek, de nekem olyan ártatlan a mosolyom. - A szexualitás. Mesélj nekem az első magömlésedről és hogyan kell örömet okozni magamnak, az ilyen dolgokról neked kell felvilágosítanod. Milyen kegyetlenek vagyunk…de csak csínján, a szavak szintjén édes Kitsuném.
-Hát.. ha szeretnéd.. - És feldobja, hogy én itt kóstolgassam az Ő édességét, lévén nem vagyok annyira újító szellem, kellemes maradiságban ragadva a bevált dolgok biztos bástyájába zárva. Persze két falat vattacukortól nem leszek kevesebb, maximum több. No meg ragadósabb és édesebb ízű a szám. -Akkor jó. Az jó. - Bólogatok, mint valami virág a szélben, de nem tudom hova tenni a meglévő formám, noha ez egy szimpla kedves gesztus is lehet, elfogad de kiegészülve azzal ölelget, nem is tudom... szokatlan kombináció, számomra mindenképp az. Mert azt már volt szerencsém megszokni, hogy ennyire légiesen mozog, teljességgel fesztelen, ez Nao sajátja. Én magam sosem fogok erre a szintre eljutni szerintem, nem bírom elképzelni se, nem hogy próbáljam megélni, esetleg. Végül csodával határos módon itt a zord télben is találunk egy árust, megveszem amit kér, bár a kínált falatra csak pislogok. Kínosabb mosollyal csippentem le az ujjára gondosan tekert falatot és hagyom hogy elolvadjon a számban, csupán édes érzést hagyva. -Hát... ez tényleg tömény cukor... - Nem, nem hiszem hogy nekem való lenne a minden napra valami új életszemlélet, az Naoé, neki illik, nekem frusztráló lenne. Legalább annyira mint amennyire ez az étel édes és ragadós. Rólam elterelve a szót inkább róla kérdezek, mi foglalkoztatja, mi tartja mozgásban, ébren, már a tanuláson kívül ami tudom sokaknak egyhangú. Persze a választ hallva akaratlan köhintek párat, mintha maga az információ akadt volna a torkomon, mert... szexualitás?! Jó már nem olyan kicsi de... khm. -Ahm... hát... Nao, nem tudom erre én vagyok-e a legalkalmasabb. Engem ez a kérdéskör nem igen foglalkoztat, mint észrevehetted, nem igen volt barátnőm se. Az első... szóval arra nem igen emlékszem, nem szoktam... izgatni magam. A többi... veled egy korú srác nem beszélget ilyenekről? - Ők biztos átélték már és nagyobb lelkesedéssel ecsetelik önkielégítő szokásaik, mint én, akit nem inspirál a téma. Sőt... feszélyez, mert magamhoz nyúlva nem igen tudtam elmélyedni benne, volt hogy félbe is hagytam, másokkal meg el sem jutottam ide mert a csók is sok volt néha. Eleinte minden lány értéli, aztán inkább idegesíti, majd kétségei támadnak, pár próbálkozás után felhagytam vele. Lehet majd elveszek egy kedves japán lányt, valami aranyvérűt, akkor nem lesz panasz rám otthon, de mivel férfi vagyok ezzel szerencsére bőven ráérek még, addig meg tökéletesen elleszek egyedül. Csak hát... Naonak nem ilyen mintát kéne látnia, nem vagyok jó erre se, főleg mert Nao annyira nyitott míg én annyira zárt vagyok. Mint egy kagyló, amit feszegetni kell, ő meg maga a tenger, megfoghatatlan, végtelen, körbeölel... vörös képpel baktatok a szűz hóban koncentrálva annak ropogására, remélve lehűt annyira hogy ne világítsak itt a fehérségben az elhangzott kérdéstől.
Nem erőszak a cukorka. Rásandítok félmosolyogva. - Ha te szeretnéd. Ne miattam kóstolja. De miattam lenne jó, ha nem undorodna az ölelésemtől. Pedig azt hiszem ez már így lesz Kitsune, hogy nekünk ez jutott. Akkor talán a rossz érzéseket kell elengedni, mert itt vagyunk magunknak mindig és lemondani Haruról, az ő tulajdonképpeni szekálásáról, hogy mindig zavarba hozzuk és te megengeded nekem, hogy elmerüljek emberszemeiben, érintés csodáiban, vagy ábrándképekkel áltassam magam. Nem nevetsz ki, nem kárhoztatsz, csak tudod, hogy ez is az ember részemhez köthető, amit talán mégis lenézel egy kicsit.Valahol én is, másrészt meg akarom hagyni. A vattacukor édes ízével ajkamon szökkenek mellette, mintha szellemlábakon táncolnék, vagy mintha rajzoltak volna. Néha valóban azt képzelem a tehetséges írók pennája nyomán megelevenedő entitás vagyok, aki hajladozik a papíron és kitalált mozgást végez ilyen szépen. - Nem ízlik. Sós típus vagy? Kérdezem és milyen különös, ugye Kitsune, ahogyan reagál, bátortalanul és őszintén. - Soha nem akartad kipróbálni? Soha nem akartál hozzáérni? Miért? Hogyan lehet, hogy csak úgy elsiklassz az élet ezen tapasztalata mellett? Kérdezem csendes tűnődéssel és nyugodtan sétálva mellette. Bevallotta. Akkor megvallom én is. - Nincs, akit megkérdezzek. Nincsenek barátaim, nincsenek velem egykorúak. Mert mi ketten olyan idősek vagyunk már és én önként vállaltam, hogy kilépek az idő rabigájából. Hallgatjuk a hó friss ropogását, kínos csendben ballagva előre a meglepetéshelyig. Zavarban, érzem, hogy de nehéz ez neki, de mit tehetnék én? Mit mondhatnék, amíg oda nem érünk? - Azt hiszem minden embernek szüksége van valaki másra. Ember vagy, tehát szükséged van rá. Még nem találtad meg azt, akire szükséged van? Vagy talán csak nem tudod kire van szükséged. Fordulok felé kérdéssel a haladásban, melynek lassan a végére érünk.
Sosem tudtam mit kezdeni az érintések forgatagával, annak természetességével mivel bennem mindig darabosan ragad meg, adom tovább. A saját világomban jól elvagyok, de másokéval kiegészülve káosz költözik az enyémbe. Próbálok a vattacukorra figyelni, annak ízére, hogy ujjammal a számba veszem és hagyom nyelvemen szerteolvadni, mint virágszirmot elragadni a szél által. Nos... bólogatni kezdek Nao szavaira. -Azt hiszem inkább. A semlegesebb ízvilágokat jobban kedvelem, mint a tofu és a rizs. - Hogy említsek pár példát, ez az édesség túl erős és túl erőszakos az én visszahúzódó lelkivilágomnak. Nao abban a szerencsés helyzetben van, hogy mindenre nyit, minden illik az Ő világába, ekképp lehet, hogy még én is. Valahogy nem szorítódom ki, noha próbálom is tartani ezt az állapotot a magam esetlen módján. Aztán teljes és ösztönös bénázásba kezdek, erre nincs szebb vagy illőbb szó, elvégre én és a szexualitás... nem mondom két külön fogalom de nem is összepasszoló fogalmak, azt hiszem. Feszengve igazgatom kabátom, mert melegem lett, holott tombolnak a mínuszok. -Megtettem, kipróbáltam de... nem igazán... fogott meg a dolog nos... ösztönös szépsége. Nem siklok el, csak másra fókuszálok, azt hiszem. Elvárás, hogy házasodjak, de nem kívánok gondolni rá egyelőre. - Halogatom, bár nem is tudom pontosan miért. Aztán csak pislogok rá, mert... mire gondol pontosan egykorúság alatt? -De hisz vannak veled egykorúak Nao. Vagy nem érzed magad velük egykorúnak? És hogy hogy nincsenek barátaid, annyira nyitott vagy és újító, az ellentétem, Neked... azt hittem seperc lesz. - Lehelem fehér kipárolgással bele a hidegbe, hirtelen elhűlve az előző forró hőhullámot leváltva. Nincsenek barátai? Csalódott vagyok, de nem benne, hanem magamban, mert szinte elkönyveltem hamar lecserél, erre tessék... valamit elrontottam, nem adtam át jól és emiatt nem érez közel magához senkit sem. Ebből az önmarcangoló állapotból a megállapítása ragad ki. -Inkább utóbbi. Nem tudom ki való mellém, hogy én ki mellé való vagyok. Sosem tudtam tartós és mély kapcsolatokat kialakítani. Senkivel sem vagyok rosszban, de azt hiszem Te vagy a legjobb barátom, mégsem tudok jó barátod lenni, emiatt pedig szomorú vagyok. - Sóhajtom, megvallom bűnöm, hogy ingatag vagyok magamban, hogy elégedetlen saját teljesítményemmel. Előveszem az uborkát és megkeresem a kappát, hogy odaadjam számára, jelezve maradjunk békességben és megállok a tó partján. -Nos... ez lenne. Remélem azért tetszik! Mihez kezdjünk, mit próbáljunk ki? A tó befagyasztását, hóangyal kirajzolását, hóállat építését, valami mást? - Ha mást nem ebben próbálok a kedvére tenni, érezheti gyermeki buzgósággal apránként helyrehozzam a dolgokat. Megint.
Lehet, hogy túlságosan kötődöm a káoszhoz, de hogy érintéseim összezavarják egyszerre mély izgatottsággal tölt el, sok ujjongással őt piszkálni, még egy kicsit, Haru ne haragudj, olyan jól esik. Egy kicsit még piszkállak, hogy szeressen valaki, egy kicsit még érezd az édeset, mielőtt te is eltaszítasz, hogy nem lehet. Nekem semmit. Látod Kitsune, mindenki egyetért veled.
Beszívom a hűs levegőt, elfelejtem a többes számot, mert annyira mindenre gondolok most, tofura, riszsre. - Igen, illik hozzád, olyan ősz és semleges és te szeretsz ilyen lenni. Inkább csak mondom halkan, mint tényeket és pontokat teszek mondatom végére, próbálom kímélni, egy kicsit, Harut nem bántani, csak óvatosan szurkodni. Hát mennyire szeretem az én gyámomat, ő pedig veszélytelen, ezt mondod mindig, édesen mosolygunk zavarán és te bennem, ahogy kertelve előadja az őszintét. - Mire fókuszálsz? Ezen lehet segíteni, vagy talán csak nem azzal történt, aki megmozgatott, ha az ösztön nem elégít ki, akkor mélyebbre kell ásni kedves Haru és ha a feleség kínos, próbáld a saját nemeddel. Tudod, fiúkkal. Hajolok felé, füléhez egészen közel hátborzongatóan belesuttogni, lassan, hogy értse a lényeget. Elfordulok tőle, kissé féloldalasan, azt a fiút szeretném, aki mást szeret. Talpamról áthintázok a spiccemre, mély sóhaj ez, de nem hallja csak kitsune. - Furcsa vagyok Haru és öreg, ijesztő. Lenne valaki, aki érdekelne, de ő olyan nagyon szeret valaki mást és annak a barátja. Miért ne félne tőlem Zhexian, aki olyan távol van, bár kétségtelen, érdekli Őt is, minket együtt minden sötétsége.
Mintha rosszul érezné magát, így belekapaszkodva jobbjába simogatom. -Remélem, nem hibáztatod magad.
Simulgatok tovább, mert mintha szüksége lenne rá és milyen kár, hogy kárognánk Kitsune, ha a hollók is mi lennénk, de az a szerep másnak jutott. Nem akarom, hogy szomorú legyen, csak nagyon meghökkenek, amikor mégis beszélni kezd, sőt annyi érzelem tódul belém, hogy szinte csorog ki fülemen, vagy ha ott nem is, hát a szemem lesz nedves, te pedig röhögsz ott Kitsune, mélyen legbennem. -Komolyan én, tényleg? Te is nekem egyetlen ember vagy, de miért gondolod, hogy kevés lennél? Nekem te soha. Kitsune már másképp vélekedik Haru neki tofu, nyers és főzhetetlen, de én bújok karjaiba, ölelésébe, hátha megéri mennyire fontos, hogy de szeretem és bánt, mert ő nem szeret viszont, nem tud kötődni senkihez. - Azt hiszem hozzám nem is lehet kötődni, ne hibáztasd magad. Az én lelkem olyan osztott, olyan sok és furcsa lenne, de majd egy fiú. Meglátod, fiú lesz. Jósolom kis gonosz éllel abban a hangban, mert fáj, hogy az emberek rám soha nem gondolnak úgy, hát csak a démonoknak vagyok vonzó. De odaérünk és én ujjongom a kappának, Kitsune most hátrébb húzódik, mert azt hiszem rossz hatással lenne rá. Meghát annyi tervet sorol és kezét erősen kulcsolom az övébe, hogy arrébb húzzam a hóba. -Mondom a sorrendet. Hóangyal és jég. Az állatka építése esetleg a végén, bocs Kitsune és az legyen mindenképp a róka, az a kedvenc állatom, a tied? Hadarom ölelgetve és ugrálva körülötte.
-Az... túlzás szeretek, de ilyen vagyok azt hiszem. - Ilyen semmilyen, azt hiszem. Mindenhez passzoló de semmiből sem hiányzó. Hát... nem baj, valakinek ilyennek is kell lenni, nem? Arra csak nagyon megütközve nézek, hogy fiúkkal kéne próbálkoznom ha már a lányokkal nem ment. Abszurd ötlet. Mondhatni Naos. -Nem gondolnám jobb lenne, csak kínosabb, valahogy engem nem villanyoz fel ez a téma. - Túl szemérmes és visszahúzódó vagyok ehhez, nem ártana kitárulkozni hozzá nem? No meg a fiúkkal való felvetés eléggé zavarba hoz, főleg Zhexian-san miatt, mert vele már beszélgettem ilyesmiről és... hagyjuk. -Ó... Nem vagy öreg Nao csak hamarabb felnőttél mint mások. Próbálj meg sokat vele lenni, akkor majd könnyebben észrevesz és lehet viszonozza az érdeklődésed. - Nem gondolnám fiú az illető, de ez most mellékes is, hiszen érdekli valaki, szívből szeretném ha boldog lenne, ha találna valakit akivel igazán jól ellehet. Velem valahogy tudom nem az igazi. Emiatt kissé szomorú is leszek, de mosolygok hogy belém karol. -Igyekszem. - Jobb híján ezt mondom, mert tudom csinálhatnám jobban is ezt a dolgot, csak nem tudom hogyan is kellene. Sosem voltak igazi barátaim. Csak Nao, ezt el is mondom neki, meglep hogy megkönnyezi a dolgot, talán mégsem vagyok reménytelen! -Ezt jó hallani, igyekszem. - Mosolygok, tényleg próbálok megfelelni neki, jó lenne. - Én is könnyebben kijöttem a fiúkkal, így van ez rendjén. De majd találsz még srácokat, csak... idő. Elég közvetlen vagy, és lehet hozzád kötődni, én is kötődöm. - Mi sem természetesebb, nem? Elvégre itt vagyunk a hóban és örülünk egymásnak. Inkább elterelem a témát és a felvetéseim után vázolja is a tervet, nevetek halkan, hogy rendben. -Hmmm... a koi. - Szeretem azt a halat, szerencsét is hoz és szép, békés, nekem való. De neki is látunk végigmenni a kitervelt dolgokon, bár épp csak zavar, hogy a képzelt barátját is bevonja, kiszoríthatatlanul mindig velünk van, de nem baj, nem foglalkozom vele! Hóangyalt készítünk, siklunk a jegen, elnézve az aljára, fényt küldök a jég alá, elsüllyesztve, feltérképezve a jégtábla alatti életet. Aztán próbálkozunk rókát alkotni hóból, nos az enyém nem hasonlít, Nao ügyesebb, de azért elvagyunk vele egészen sokáig. Ilyenkor úgy érzem nem lehetetlen, hogy egyszer lecseréljem "Kitsunét". Persze mielőtt teljesen átfagynánk visszaindulok vele az iskolába, a kandallónál megmelegedhetünk és majd jövünk még, megyünk más merre is.
Kezdőlap
