Ez már a hallhatatlanok órája, miután tovalobbannak a Minisztérium dolgozói. Kandallók hűlnek ki, lábdobogások visszhangja kísért elsötétedő folyosókon. Csend markol sötét terekbe és ott, a Boltív mögött kinyílik egy ajtó. Az olyan emberek éberségével kösztöntök csendet és halált, akiket kerül az álom. Kutatásbűzt érzek, rejtélyek átható izzadtságszagát, temetni jöttem nappali dorbézolásaim, emlékfoszlányokat egy jelentéktelen kurváról. Ahogyan számba epret tolt, kései reggeli gyümölcsízét, seggének tömör rezzenését, amikor rávágtam és harsány kacajt, mert nem fájt a hájtól. Masszázst, levezető szexet, a második jobb volt, talán a kötelek miatt. Közös zuhanyt, záporozó cseppeket hátamon, hajamon, bimbóudvarán. Kellemetlen, mégis fontos részt, szinte rituálisan, az elválást. Emlékezzen rám, mint felejthetetlenre, egyszeri, mindent elsöprő alkalomra, hisz Mr Megtiszteltetés vagyok személyesen, egy kegy, órákra testet öltött álom, aki megdugta. Egyszer. Szórakoztatnak a kurvák könnyei, mint ahogy játékbohócok festett pofáján a maszatmosly. Szinte látom hogyan rágom be magam elméjébe, eltávolíthatatlan daganatként és jutok majd eszébe egy következő aktusnál, éppen a csúcson. Megrezzen majd, ha összetalálkozunk a folyosón, formás kis aktatologató a Varázsbűn-üldözésről, aki azt hitte, ha majd többen utánanéznek, ilyen tomporral, még a megbűvölt papírdarvakat is ütközteti és felmutat néhány tűrhető RBF-et mint gyakornok egy viszonylag népszerű ügyosztályon, az Alfa nem dobja el rongyként miután levadászta. Csak széttépi, cafatjaira szaggatja, maradványait kedvtelve nézi nappali műszakokban. Igen, mindig szenved majd, hogy nem elég jó, nem azt kapta, ami felülmúlhatatlan, orgazmusai közelükbe sem érnek annak, amit tőlem, miattam élt meg és aminek hitte magát a szememben. Így elégedet füstbe burkolom a csendes sötétet egy kielégült nappal után, égő cigarettám csak a fény, megnyitom a Halhatatlanok kapuit, útban át, keresztül sok-sok termen, megpiszkálni néhány eleven kollégát, mielőtt rányitnék a tetemekre.
Újabban arról álmodom, saját felhatalmazással jutalmazzák a türelmem - és hozzájuk kiváltképp sok szükségeltetik, több, mint ami elsőre látszik, szélesebb a takarás a színpadnál, és azzal a belenyugvó sóhajjal fejezem be a kései vacsorámat, hogy sejtem, megint arra fáj majd a foguk, amit tápláltam vele. Kislányként ezek a termek izgalmasnak tetszettek, a végtelen lehetőségek tárházának, és mikor az a nő, orrán szeplőkkel lehajolt hozzám, szeme egy kígyóé lett, nyelve szisszent, mielőtt ember hangján szólalt volna meg, azt ígérte, én is lehetek épp olyan, mint ő, az egyetlen kvalitás, amit meg kell tanulnom a velem születetteken kívül, az a türelem. Nincs nálam türelmesebb személy ebben az országban, mégis nehezemre esik olykor tolerálni névleg kollégáimat, gyermekekhez hasonlatos, kapkodó figyelmüket, minden idejüket, amelyet haszontalansággal töltenek. Felállok, kinyújtózom, lehajtom kávém maradékát: átmelegít a juharszirup, nagynéném ajándéka, pisztácia szűrődik át a fekete erőfalon, jól esik a lendület, amellyel megajándékoz, kísérletekhez használt, rugalmas védőöltözetem azt a gumiszerű hangot adja az élményhez, amely nagy lehetőségek előhírnöke, aztán csúfos csalódások őrlángja. Ma éjszakára épp a Halálhoz osztottak be, nem remélek semmi jót, főleg, mert ez a terület általában vakfolt számomra, érdeklődésem és habitusom az élethez köt, hívő pedig nem vagyok, istenlétem nem ebben a formában érzékelem. Nem kedvelem az itt tevékenykedőket sem, felsőbbrendűségükbe vetett képzeteik megmérgezik a velük való ép társalgást is, rémtörténetek őrült tudósaira, kaszaboló, boncnok varázstalanjaira emlékeztetnek.. - Jó estét. - kívánni nem kívánok, a megnevezésben sem vagyok biztos. Omega természetesen vitán felül áll, lényegében gyakornoka azonban rejtély számomra, milyen jelzést visel: egyébként is gyerekes ez a fedőnevezés, sorszámozás, nagy összeesküvést játszó gyermekek szép álmai között elvész a lényeg. Egykedvűen várom, ma éjszaka mit kíván bebizonyítani, mihez segíthetek, holott meg vagyok győződve róla, hogy képességem nem szolgálja az ügyét, ehhez mást kellene igényelniük, akár a szellemügyisek egy kollégáját, más kultúrák varázslóit, ahol tájak gyermekeit, ahol a halott szerves része a létnek, távozása nem csak ajtócsapódás, de egy ablak sarkig tárása. Ugyanakkor, jövök rá, míg karbatett kézzel figyelem ténykedését, érkezését, idézőjeles egyetemes hozzá nem értése az én malmomra is hajthatja a vizet még. Ha tennem kell, hát saját tempómban. Talán élet és halál ura magát Istennek szólítja, de ki az Isten annak, aki nem hisz benne? - Ma a huszonhármas kísérlet kerül sorra, ha jól értesültem. Az idegrendszer halála, annak mágiával való kapcsolata. Tudom, arra gondol, a protokolltól eltérni veszélyeket rejt, de mit szól, ha képességemet ismerve mást eljárást javaslok? Omega csendre intene, Omega megfontolt, talán ide sem rendel, ha látja a beosztást, Omega nem kockáztat, ha biztosan nem nyer a dolgon, bizonyára minden reggel ugyanazt veszi magához, kávéját sem ízesíti, így tarthatja meg józan eszét éppen itt.. de a gyakornoka, a gyakornoka osztriga villásreggelire egy nagy pohár kombuchával. Fekete szénsavas üdítőbe ejtett mentolos cukorka. - Megpróbálhatná a harmincast előtte. A testek metamorfózisa. Egy közös idegrendszer könnyebben vizsgálható.. persze, csak ha igazán válaszokat keres.
Igaz, hogy Vesta Zabini határeset. Élet, halál mezsgyéjén egyensúlyozó temérdek. Metalény, meghaladva mindkét végletet, több mint élet és több a halálnál. Ki gondolta volna, ma éppen őt sodorja utamba a véletlen? Milyen ostoba lennék hinni bennük, meglepetésnek, szerencsének csúfolva meg ezt a bizonyára kiszámított találkozást Vesta titkos algoritmusai alapján. Erősen szívom meg még utoljára ezt a ma esti búcsúszálat a „valóságtól”, végét puhán tartva ajkamban, szinte hangosan és ízesen, lassítva, természetes kéjjel, melyet magamra vettem minden egyszerű tartással, hogy gesztusaim sajátja legyen. - Estét Vesta Somolygom füstöm mögül, aprót ránduló ajakkal, mi mosolynak készül. Rá nem vigyorog felelőtlenül az ember, éppen olyan nő, aki előtt még inkább csiszolnom kell legfinomabb mozdulataimon. Aztán csikké rövidül az elhasznált szél és szemét lesz rátaposó cipőtalpam alatt. Egészen ráérősnek mutatkozom, izgalmat palástolva, vagy rajongást temetve el mélyen, mintha a tudás, mint olyan Vesta képében csupán díszes nagyítólencse lenne. Ajkam kissé megnedvesítem, próbálok nem készséggel válaszolni neki, sőt megfontoltan belélegzek és ki, mielőtt beszédre fanyalodnék. - Mint mindig igen jól értesült Biccentek mindentudása felé és attól tartok nem vagyok elég jó legilimentor gondolataimból, kémiámból elég gyorsan eltüntetni mennyire meg akarom dugni. Mint agyamban egy jelzőtábla, vagy tűz, amire sokszor figyelmeztettek, éppen ezért akar beletúrni minden gyerek és megfogni a parazsat, elszopogatni, agyonhágni minden ostoba tilalmat. - Ha nem vetette volna fel az eltérést, mint opciót magam kezdek célozgatni. Vesta, kegyed a lehetőségek vad tárháza, az előírások eltiprója. Már rég…Önnel akartam tartani egy protokollcincálásra Mekkora arcom lesz majd Omegának, szinte látom, ahogy képletes kezekkel szorongatom golyóit és orgazmus lesz irigységének letüdőzése. Közelebb lépek, megbabonázva és veszélyes síkokra tévedve Vele egy aggyal, szapora légzésem meddig rejtegethetem? - Gondolja, hogy elbírná idegrendszerem az Önét? Hát készen áll vezetni, Vesta? Hacsak nem habzó szájú őrültként végzem minden vágyam lenne egy közös test, agy, kapuk mögé nézni, de attól tartok le kell adnom Alfa-büszkeségemből és megkérni, vezessen. Talán a végzetem útja lesz, de úgy élek meg minden percet, hogy ha hirtelen vége, ne bánjam meg. Így nálam alkalmasabb társat nem talál, élje ki rajtam a legelvetemültebb ötleteit. Nyújtom felé jobbom, mint emberi alku szimbólumát, vigyen bűnbe és hagy legyünk első emberpár, Éva kész vagyok harapni gyümölcseidből.
Bizonyos pillanatok szülik a tolvajt - illetve az alkalom, de gyermekként nehézséget okozott a mondás pontos idézése, már akkor is hajlamos voltam úgy viszonyulni a környezetemhez, mint anyaghoz, amely szabadon alakítható, és nincs oly szilárd pontja, amely ne felelhetne meg a kedvemnek, ha igazán akarom - elképzelhető, hogy ebben neveltetésem volt a leginkább bűnös, és itt, ezek között a szűk falak között sosem mulasztották el saját szájízük szerint korrigálni vélt vagy valós hibáit. Akkor még nem volt Omegához hasonló, szabadon pusztító szakbarbár, hogy mást ne mondjak képességeivel és világnézetével kapcsolatban, még volt valami hallgatólagos értékmegőrzés, és az emberség végső védvonala: nem tapintunk túl azon, amelynek következményeit elménk nem mérheti fel. Olykor elhatároztam, hogy én mégis átlépem a szabott határokat, elvégre nem létezhet a váratlan, amelyet a testem ne tudna szabályozni.. de mondhatjuk, hogy kinőttem, esetleg bele, ahogyan a most is kényszerből viselt gumiruhába, de Omegát és kis védencét nem kötik a józanság szabályai, utóbbi rég levetette magáról a józan ész láncait. Annál könnyebb irányítani. - Nem tennék olyat, amelyet az idegrendszere nem viselhet el, elég kellemetlen műszaknak nézne elébe, ha az véletlenül meg találna bomlani. Ismerem az emberi teljesítőképesség határait.. egy egészen kicsit. - de természetesen a nagy monológ nem maradhatott el, feltétlenül adnia kellett az alaphangot, tömjénes-zsíros mellékízét kölcsönözve mindennek, amire készülünk. Én természetesen nem vagyok hivatalosan felelős egyetlen cselekedetemért sem a kísérletek alkalmával, de még egy sem hagyta, hogy vezessem, talán félelemből, talán mert egyikük sem vágyott megélni a teremtést a maga természetességében, vagy lehetséges, hogy egyszerűen őrült. Hogy mi vár ránk.. azzal kapcsolatban azonban én sem fogadnék nagy összegben. - De akkor talán lássunk is hozzá. Üljön le, helyezze magát kényelembe. Járhat némi fájdalommal.. Meg sem kísérlem elhitetni magunkkal, hogy szenvedése nem szolgál az örömömre - talán képes vagyok irányítani a saját fájdalmam, de teljesen nem mentesülhetek alóla, bármit írjanak is jegyzeteikbe a testemről. Kihasználom az összes lehetséges, fejen található testnyílást, és habár ismertem az elméletet, milyen lesz, ha beékelem magam valaki más szervezetébe, a tapasztalat.. minden képzeletet felülmúl. Egészen közelről nézve más árnyalatú az írisze. Hallom, ahogy dobog a szívünk. - Bizonyos elméletek szerint eredetileg így terjedt a mágiáért felelős gén. - közlöm az orrával, és érzem, hogy kirázza a hideg: érzem a karján végigfutó ingerületet, érzem, ahogy dobog a szíve. A szívünk, technikailag. És némi fájdalom árán, az övét nem is lenne oly nehéz megállítani innen.. kinyújtom az idegeinket, befonom előbb a billentyűket, kizárom a pánikot, majd... Ki hitte volna, hogy a kísérletekkor kötelező ruhám más célt is szolgál a vizuális abúzuson kívül...? De nincs igazán lehetőségünk végiggondolni.
- A Misztériumügy kettes protokollja értelmében kizárta a kísérletben résztvevőket az n+1 idővonaláról. Kérem, várjanak türelemmel, míg kollégáink helyreállítják a létezésüket. - egy tisztáson heverünk, hűvös szél kergeti maga előtt a közeli erdők illatát. A nulladik kísérleti létezési sík, az idővel dolgozók legendáiban sokszor felbukkanó, ismeretlen terület, ahonnan visszaállítják tévedésiket. Hát persze.
A bogarak mindig túl közel merészkednek a fényhez – és én sok boldogtalan emberhez hasonlóan, mélán néztem, ahogy csáprágóik lassan megpörkölődnek a gyertya lángjában. Nem volt az az elviselhetetlen fájdalom, ami megálljt parancsolt volna, potrohról potrohra gyulladva, sercegő ízeltlábakkal egyre kártékonyabban emésztő, a fény mégis többet jelentett, tudást, melyért érdemes meghalni. Vesta kihívó tökéletességében rejtezik az én halálom – talán, bogárlétem ostoba harakirije. Az istenek nevetnek, aligha szánnak, részvéttelen nézik hogyan mászom önként a tűzbe, mint ahogy mi sem szánjuk veszni hagyni a bogarakat. Milyen isten Vesta, hogy összeköti mindentudását egy halandóéval? Milyen bogár vagyok eldobni magamtól kéj mámorait, sorozatos élvezeteket, napjában többszöri alélt percet tükrök előtt csodálva arcélem, ágyékom kidolgozott ívét, szemernyi élvezetet nyújtó szeszélyt, amit mind semmi az egészhez képest. Az élet egy pillantás és minden újabb percet érdemes utolsónak, egyetlennek élni. Kiszívtam minden nappal az élet velejét, feszítettem a gyönyör cérnáját, mit veszítenék? Pengevékony, határokig feszített zsinór vagyok. Hiányzik a kötéltáncos. Az idő linearitása bukott elmélet. - Sok kellemetlen műszakhoz volt szerencsém, azonban egy hasadt elme felülírná eddigi tapasztalataim. Remélem az ön esetében a kicsit is duplán szorozzák. Helyezem magam, oda, kényelembe. Titkolom, hogy aggódnék, egészen céltudatos vagyok, ami kétely megszáll, főleg a „kicsit” kontextusában, túllépem, mint egy szükségtelen akadály. Kurta biccentés jár csak fájdalomnak, hamarosan nem egészen saját szemmel nézek, többet szagolok, gondolkodom dualitásokban. A fájdalom háttér információ, a megértés erősebb, zsiger és fény. Elégek. De a bogár nem bánja, utolsó pillanatában sem hátrál, ott a tűzben megtisztul, egész lesz, nem áldozatnak fogja fel, szükséges lépés a halál, áldozat az új élet oltárán. - Kezdek érteni bizonyos elméleteket. Már olyan közel vagyok én is… Hol van a levegő, sok ez a rázás, és ahogy kattannak lassabban bennem a billentyűk. Megáll az óra, elporlad a bogár, de odaát minden átlátszóbb lesz. Csak egy kicsit kellemetlen…meghalni. Elcseréltem hűvös szellőre, fekve a semmiben, tisztázatlan terület. Kezdet és vég, indulási pont. Felülök. - Megállt? Az időtől kérdezem, hány kihagyott szívverésnyire vagyunk még a felfedezéstől? Milyen messzire mehetünk? Mennyire mélyen hatolhatunk a tévedésekbe?
Jogos lenne vajon a felháborodás részemről, amiért lényegében az engedetlenségem miatt megfosztottak az önálló létezéstől? Felülvén nem tekintek a férfire, aki, ha minden tervszerűen működik, bizonyára halott lenne, mert az emberi test ekkora terhelést nem viselhet el még mágusként sem, és mindenkori főnökei gondoskodtak róla, hogy ne is sejtse, milyen fájdalmakkal járt volna ez a metamorfózis a gyakorlatban. Ez a sík azonban sokkal valószerűtlenebbnek hat, mint bármi, amit eddig bent tapasztaltam: voltak alkalmak, mikor megbízhatatlanabbnak tartott kollégáimtól egyszerű nagyzolásnak tartottam létezését, de tapintható a kövezet, a fűt fújó szél ereje az arcunkon, a láthatár messzire vesző merevséget, minden érzékelhető, minden érezteti is, hogy itt van, és egyelőre méhéül szolgál a kísérletet nyilván elrontók számára, egészen addig, amíg a holnap reggel megkezdődő műszak valamely dolgozója kegyeskedik helyreállítani őket. Az idő azonban még a legdeviánsabbak történeteiben is mindig szerepelt, mint a miénkhez nem hasonlítható elem - összefoglalva tehát ez jelenthet órákat, napokat.. éveket számunkra. - ...nem. Máshogy telik. - válaszolok röviden a valószínűleg nem nekem feltett kérdésre, végül is lehetséges, hogy a szakbarbár mindent kizárt, amely nem kötődött szorosan a szakterületéhez, elméletileg tőlem sem várja senki, hogy átfogó meglátásokkal rendelkezzem az időmágiáról. Felállok, megszokásból leporolom magam, a fák között apró kunyhó körvonalait látom, arra intek az állammal. - De úgy látom, mással is előfordult már.. legalább annyi időre, hogy házat emeljen itt magának és az utána érkezőknek. El tudnék képzelni kellemesebb halálnemet is, mint ez a bukolikus pokoltornác, de nyilván nem válogathatok jelen helyzetemben, csupán az aggaszt, vajon mennyire tér el a két idősík - az évek lehetősége felfoghatatlan jelen pillanatban, felfoghatatlan, hogy itt rekedjünk minden kinyíló kiskapu nélkül. Pálca, és valószínűleg használható mágia nélkül. - Mennyire ismeri ezt a mechanizmust? - kérdezem egy apró próba közben: a képességem működik, de felteszem, korlátok között. Bizonyára nem gondolhattak minden kivételre, ez pedig minden szempontból az, még a gyakorlott kutatók számára is tartogat meglepetéseket: ha meg is védhették szerencsétlenül istent játszó kollégájukat a tényleges haláltól, el nem vehették a próbálkozás kulcsait a kezemből, mert az lényegében maga a kezem. - És mit tervez, mihez kezd a most megadatott.. valószínűleg rengeteg idővel?
Olyan közel volt, mindennek a megértése, bizonyos heuréka, kiesni belőle traumatikus, mint a születésre mondják. Létezés és halál, két kezdet peremén az idegrendszer ugyanazt a páni kezdést éli át, kiindulópont és vég érzésre egyforma. Valaki deja vuban érzékeli, elmúlás előtt, haltam már, miközben megszületett. Elválva tőle, halálba száműzve hatványozottabban élem át életfonalam metszését mindennek a végét kezdet kezdetén. Idő ez, amíg ráeszmélek az új burok létezésére, végtelenség, vagy a tér visszarúg a peremén? Egyfajta másvilági szféra, mégis milyen valóságos. Tág fogalom a máshogy, de Vestára pillantva megértem korlátozott lehetőségeink, vagyis kénytelenek vagyunk elfogadni az elíziumi mezőkön eltöltött idő relativitását. Kiszámíthatatlan és ijesztő a nem tudás. A nő mégsem rémül meg, mint én egy pillanatra, ahogy több síkon egyszerre peregne félszeimben esemény-akarások. Kell az a néhány másodperc megérteni, semmi olyan fontos, halaszthatatlan nincs az életemben, amit akár még ne próbáltam volna, élvezeteket tekintve, hogy összeroskadva bánnék, akár hosszabb időre vele maradni. Nincsenek holnapjaim és szívesen búcsút csókolok a hamis motivációknak. Tekintettel követem Vestát, majd állok fel utána, meglepő a ház, ugyanakkor teljesen természetes. Mit nem hoztak még létre a mágiában? Hatalmasat kell tenned, hogy te legyél az első új ösvényeken. - A világ gondoskodik rólunk, étel, alapanyagok. Bár gondolom határolt és dehoppanálás biztos. Apropó úgy érzem magam, mint valami héjától fosztott gyümölcs. Ez talán azt jelenti elnyeli a mágiánkat. Kezem vesző elő szikrát csiholni, jelét keresni annak, maradt-e még bennem varázs. Omega egykori intelmei derengnek fel a kettes protokollról, néhány átfutott margó, fülszöveg a lényeges címek alatt. - Egyfajta inkognitó, védelem és büntetés kettőse, de van nyitja. Minden térnek létezik egy kulcsa, ennek is van rejtélye, ha másért nem, higgye el, gondoskodtak róla, hogy ne unatkozzunk. Ebben az esetben szerencsés vagyok, ki más mellett lennék képes bármit hatékonyabban megfejteni? Terveim hallatán visszafogottan provokáló, pajkos félmosolyom veszem elő, hogy jól bevált kisugárzásom felelevenítsem. - Önnel egy nem tervezett örökkévalóság is a lehető legjobb kimenetel számomra. Hiszen magamba szívhatom az oly sokat tudását, még ha nem erejének teljességében is létezik itt velem. Kérdés persze, kölcsönös-e ez? De kezdetben talán, mint első lépés, nézzünk körül a kunyhóban, fedezzük fel a területet, feszítsük határait, jöjjünk rá a kiskapukra – és Vesta, engedje meg, hogy segédje legyek kezdetekben, hogy egyszer majd társává nőjek. Vajon lesz egy ívem mellette, meddig szórakoztatom, tudással, vagy kiszipolyozva jutok ki, ép elmével, bomlottal, értve, vagy menthetetlenül?
Bármi fertőzés is érte az Avery-családfát, nem kímélte őket a remény szintjéig sem, nem hagyott számukra kapaszkodót még a hétköznapi beszélgetések szintjén eligazodó mugliszületésűek ízében sem, a férfire pillantva bárhol is vannak, sajnálom rokonait. Természetesen édesanyám és én - időnként létező dacszövetségben, mert egyébként céljaink függetlenek voltak annyira, hogy valódi kapcsolatot ne tarthassunk fent - értesültünk róla, hogy két tagjuk is kiiratkozott a vállalható társaságból, de a munkaköröm nem tette lehetővé, hogy ignoráljam, pedig soha alkalmatlanabb társaságot az oktrojált öröklétre, mint az istent imitáló gyermeket, akit még az a közeg sem viselt, amelyből kinőtt. - Valóban játéknak fogja fel? A börtöncellának is van nyitja, a börtönőr kezében. Biztos vagyok benne, hogy nem tüntettek ki bennünket azzal, hogy nem csak elméleti tévedésünk után egyből visszatérjünk, és folytathassuk ott, ahol abbahagytuk. - de amennyire híján vagyok az empátiának, ha róla van szó, annyira lehetséges éppen, hogy ezt az egészet is egy perverz elme álmodta meg, inkább valóban a játék öröméért, mint a büntetésért. Ha megtehetném, ezek után felmondanék, de nyilván ez lehetetlen, kölcsönös szimbiózisunk azért működhetett eredményesen, mert sem a Minisztérium, sem én nem kívántunk függetlenedni, annak következményei bizonyára beláthatatlanok volnának - szükségük lenne egy világméretű kettes protokollra. - Mondja, mit remél kettőnk ittlététől? Eddigi szóváltásaink a munkánkra koncentrálódtak, lényegében a nevemen kívül egyetlen tényező sem ígéri, hogy valóban szimpatikusnak találjuk majd egymást. Sőt. Talán nem ringatja magát abba a hitbe, hogy kollégáin kívül bárki szívesen leülne vele akár kávézni, akár a kötelezőeken túl három egész percre - legalábbis nem remélheti senkitől, aki nem bír hasonló érdeklődéssel, az természetesen gyümölcsöző párbeszéd lehetne. De ő, aki az eszközt érzékelte bennem, csupán udvariasságból embernek tekint, a szó legtermészetesebb valóságában, morális fennakadás nélkül. Inkább egy sóhajt kíséretében a kunyhó felé indulok valami el sem hitt megoldás reményében, ez a beszélgetés halott, akár minden más, amihez együtt kezdünk.
Szoktatom magam a gondolathoz és számlálom mi mindent veszítek, ha itt meghalok. Lehet, hogy Vestának idegen ez a közöny, mert bár a létezés tudója, egyébként értelmes dolgokra pazarolja szabadidejét. Nehéz elképzelni kötögetés közben, vagy hogy köpenyt húzva pitét süt a hátsó kertben, de az emberi természet kiszámíthatatlan, ha lehet benne bármi emberit találni. Amit valóban csak akkor fedezek fel, amikor hisztizni kezd, egyébként csak a tudást látom, lehetőséget belemarni és kisajtolni minél többet, ha az életnek nevezett szervezet ebbe a képtelen helyzetbe száműzött. Vagy a ház oldalát rugdossam, soha többé nem dugok, csak ővele? Hogy most is ez a legnagyobb gondom? Vagy muszáj, mert megéri kurva jóban lenni vele? - Próbálom felfogni úgy, hogy adott ez a helyzet, de jelenleg nem találom a börtönőrt, pedig elvenném a kulcsát, minden áron. Az ember ösztönösen küzd az életéért, vagy keresi a kiutat, ha célorientált. De magáról tudom, hogy nagyobb, nálam is és ha valakinek nem okozna nehézséget kijuttatni minket, az Ön. Ha Vesta nem tudja, nem tudja senki és talán elkezdhetnék őrjöngni, ha bánnék valamit is, vagy ha ez az utolsó napom. De az az igazság minden, ami odaát vár pótlék, kéj, Ómega értelmetlen molesztálása, harc az idő kínzó lassúsága ellen csak hamis illúzió. Mert én nem élvezek pitét sütni, nekiülni kötni valamit, hogy a munkán kívül egyetlen művészet nyűgöz le igazán. Sőt. Nem talál szimpatikusnak. Talán az ilyen istenszerű nők átlátnak a férfiak összes álarcán, ahogy bemozdulok elé, lassú, kínzó vonzódással, vagy megtörhetetlen akarattal elcsábítani. Talán őt és talán utoljára. Tekintetem ráfüggesztem és a hisztijében találom meg az embert, a tudást most félreteszem. Korai volt, pedig kényszeríteni fogom, ha csak meg nem öl és magamat is, jóban lenni vele. Muszáj. Mert meddig maradunk így itt? - Szóval nem talál szimpatikusnak? Mi alapján von le ilyen messzemenő következtetéseket, ha hosszabban még nem is beszélgettünk, soha? Sóhajtom ajkára szavaim, egészen lágy és bizsergetően veszélyes, egy igazi kígyó szédítő mozdulataival. Senki sem volt, aki ellenállt volna kísértéseimnek, és nem mondtam, hogy nekem nincs tudásom, amit megosztanék vele. - Egységet, hiszen akármeddig maradunk itt, csak én leszek Neked, és csak te Nekem. Szerinted megérné ellenségeskedni, csak mert? Egy okot mondj, amiért nem kedvelsz, amin nem lehetne változtatni, amiért megérné ellenségeskedni. Te is tudod, hogy ha harcolunk is, előbb utóbb ki kell békülnünk, ha nem akarsz megölni, de nem akarsz megölni. Súgom lágyan ajkára, persze attól függ minden következő lépésem mennyire ellenkezik majd, mennyire kell becserkészni, végtére is nő, vad ő is, van időm rá, ajkára simítani ujjaim és végigszánkázni arcán, csak óvatosan, mintha még külső burkát simítanám.
Avery Nagyúr egyetlen hatalmas balszerencséje, hogy éppen velem, az arcok alkotójával akadt össze a maga sorscsapása szerint: ahhoz nyilván kétség nem férhet, hogy az övé nem hagy kívánnivalót maga után, hacsak épp éjszakák, vagy kalandvágyóbbak számára nappalok ígéretét, az ajka formáját elnézve olyan csókokét, amelyekről regények lapjai szólnak végtelenségig. Ezt egy metamorf bizonyára önmagában a játék öröméért érzékeli csupán, látja a vonások finomságát vagy durvaságát, ereket a bőr alatt, elképzelheti, mint épül oszlopaira, megfeszül a vászon és ezt a tekintetet formázza rá a megnevezhetetlen - és ellophatja. A hiúságban minden bizonnyal osztozunk: vele és azzal, ami megalkotta őt. - Milyen szerencsés, Avery Nagyúr, hiszen együtt lehet azzal, amit a világon legjobban szeret: saját magával. - jelzem az ellenszenvem, egyelőre nem is mérlegelve a lehetőséget, hogy valóban lehetetlen volna kijutnunk innen. Felfogni sokkal nehezebb műveletnek tűnik, mint megélni, tehetetlenségem elfogadva indulok a nevetséges kis kunyhó felé, és nem kell csalódnom, a férfi hangja ide is elér, egy egész élet vár ránk, amiben hallgathatjuk mindketten, különböző lelkesedési fokozatokkal. - Szomorú lehetett az élete, ha csupán ezzel kelthetett maga iránt szimpátiát: nem érdekelnek praktikái, és talán nem tekinti értéknek neveltetésnek, amitől úgy igyekezett szabadulni, mint körei öntől, de had osszam meg önnel - közel sem olyan vonzó, mikor udvarol, mint mikor csak önmaga. Köszönje azoknak, akik nem nyújtottak kihívást, és elhitették, puszta héja, teste elégséges bármihez is: vétettek ön ellen, önnek nem kell ellenem. Megállok még, összefonom a karjaimat, figyelem a mozdulatokat - a vonzó, csábító mozdulatokat, nehéz és értelmetlen volna letagadni, ugyanakkor: Avery Nagyúr több, mint szokásai, rossz híre, ami elűzte volna az összes erkölcsöt a maga közeléből. Többnek kell lennie, ha ez volt munkaköre, és én a többet akartam, ha mást nem, látni biztosan. Hiszen ő is tudja, teremthetek olyat, mint ő, különbet, látványosabbat is, egy dologra azonban nem vagyok képes: lelket nem adhatok másikat az arcom mögé, ezért tudom értékelni, ha tudom, jelenlétét - a másik ember társasága mindenkoron áhított, izgalmas kihívás. Bízom benne, nem bukik el közös végtelenségünk első próbáján. - Még egy lakótársi viszony sem így kezdődik, megérti talán, hogy a végtelent nem csak az arcával élem majd le, és főleg nagy gond volna, ha ez az arc bosszúságot okozna csak, amint megszólal, nem egyébbel foglalja el magát: biztos vagyok benne, hogy még ön sem lenne képes valakit egy életen át kielégíteni csak a szájával.
Jelentéktelen megérzés volt, mintha nem élnél le egy egész életet egyetlen ember oldalán, hogy Vesta azok közé bogozza majd magát gondolataim, sőt tapasztalataim szövevényében, akik „megdolgoztatnak” mind szavak, gesztusok, tettek terén. A nagyúrra, arra használjuk elsősorban, akit nem szokványos nevén nevezni, aprót rándul szemöldököm. Ha gúnyból érti is, legyez némit az egomon. Nyilván, kétségtelenül, apám után szabadon. Tetszetős, kissé rekedt nevetést hallatok ezen igazság okán, valóban én magam vagyok számomra a társaság! Minőségben nyilván legjobb. Azért Vesta sincs sokkal alatta. - Igazán hízelgő kedvesem, de ha már Nagyúrnak hív, tudhatná, valahol mindre jellemző, hogy elsősorban magát preferálja. Azért kifejezetten üdítőnek élem meg követni, ha tartottam is tőle, elmúlt az, ezen evilág törvényeinek megfelelően. A verbális harc pedig sosem okozott különösebb problémát. Igaz, hogy szeretem azt hinni, nekem a világon semmi sem okozott problémát. Enyhe mosollyal viselem időnkénti közbeszúrásait, mint akit kevés gonosz megjegyzés hat meg, felnevetek, lehetne ez akár zeneszó is, olyan gondosan begyakorolt. Talán tettetésből indult, mindazonáltal a hosszan megjátszott allűrök rajtunk maradnak, beépülnek személyiségünkbe. - A világért sem szándékozom véteni Ön ellen, megint csak bókol, többre való az, aki igazán vagyok, minthogy milyen a testem és ha vonzóbb vagyok önmagamként, igazán tetszhetek magának. Nem is hibáztathatná ezért senki, én pedig hagy köszönjem meg a lehetőséget, hogy nem kell megjátszanom magam az elkövetkezendő órákban, években. Valóban több ez, mint futótűz, egyetlen, gyors menet, néhány csábító mozdulat, vagy a tökéletes tekintet, így számomra is idegen, hovatovább rémísztő. De nem akarok az örökkére gondolni, teljesen bepánikolni és elveszni, jelentse ez bár a normális reakciót tőlem, ha az „önmagam” akarja. Veszek azért egy hosszú és feszült levegőt. Tanulni is mit ér tőle, ide bezárva? Ki sem próbálhatnám, elfelejthetném a vad flörtöket, a feles energiát hol vezetném le, ha nem véres hódításokban? Mert ha önmagamat kérné nem csak a tökéletes csábítót kapná, nem csupán szenvedélyt, vázat, szép mimikákat, mit kezdene azzal a rengeteg sötéttel, nem igaz? - Én sem hiszem, hogy kielégíthetne egyetlen ember, vagy kordában tarthatna, esetleg én magamat. De az Ön minden zsenialitásával a kiutat fogjuk keresni, ha ad belőle nekem is, két géniusz szeme többet lát alapon, akkor nem kell kettőnknek örökre elviselnünk engem, esetleg arra vetemednünk, hogy elpusztítsuk. Mindazonáltal Ön lebecsüli a képességeim, nincs nálam változatosabb orális nagymester, még hosszú évtizedekig tudnék újat mutatni a csiklójának. Nevetem el a végét, de talán megérzi zavart rezgéseim ezzel kapcsolatban, ahol a tettetés megszakad és átfoszlik a valóság szövetén, ebbe a lehetetlen helyzetbe. - Mit akar hallani? Hogy egyre idegesebb vagyok? Amit valójában gondolok? A kezdődő pánikrohamot? Mert egyáltalán nem vagyok olyan erős és tökéletes, mint ő, vagy mint mutatom? Könnyebb a flegma kígyó bőrébe bújva Nagyúrként megzendíteni a tettetések húrjait, mint arra gondolni, hogy nem vághatom gerincre minden második Minisztériumi alkalmazottat és hatalmas potenciálom egyetlen nőre korlátozni, valakire, akihez minden eddiginél nehezebb lesz közeledni.
Kezdőlap
