- Á azért nem olyan, csak ezt nem hozzuk fel, ennyi – persze lehet, hogy neki van igaza, és tényleg egyszer át kéne rágni magunkat ezen újra, és végleg lezárva. De lehet nekem, és nem kéne elővenni. Szerencsére, én úgy érzem, nem ezen a beszélgetésen, emléken múlik a dolog a barátságunkban, így nem aggódom, még ha netán eszembe is fog jutni, esetleg neki okoznék kellemetlen pillanatokat. Lehet, inkább ezért is fogom kihagyni, elvégre, nem kötelez arra, hogy beszámolót tartsak majd később erről, szerencsére. Sőt. Mindegy is.
- Nem szép dolog, viszont, megvallom, néha sokkal egyszerűbb – mennyire egyszerű. Neki is az lenne, de talán most mégsem sikerül neki. Nem hiszem, hogy pont miattam vesz vissza, de ha mégis, akkor legalább már valamit elértem, ha sok mindent nem. Nincs idő ezen filózni, meg, nincs is rá szükség. A közös hangot, vagyis annak elhagyását és másra cserélését könnyen megtaláltuk, egymás szájában, vagy épp finoman kóstolgatva repül az idő, peregnek a percek, és elszaladnak a kimondott szavak. Nekem legalábbis. A kívánság meg... hát már komolyan nem értem, annyira tipikus nő, hogy nem lehet megfejteni, mire is gondolt, gondol. Ez komolyan a kedvenc játékuk, én meg ezekhez totálisan hülye vagyok, szóval, ő van előnyben, örülhet neki, én meg majd hülyén döglök el.
- Akkor..? - motyogom, kiszalad belőlem, mégiscsak valahol érdekel, de kényelmesebb az, hogy mással foglalom le figyelmem. Nem zárom el magamban azt, amire annyira kíváncsi, érezheti, ha nem is engedem teljesen el, valamelyest kiütközik. Kellemesen. Még nekem is az, nem érzem azt, hogy meggyulladnék, addig és aközben főleg nem, mikor megérint és bizsereg minden apró porcikám, a hideg rázza szinte, de inkább az ő ereje, a forróság, vagy egyszerűen az, hogy a bőre puha, és nem olyan, mintha smirglipapírral dörgölne át éppen.
- Nem, de nem is vagyok annyira elveszett – kicsit, de csak egy picit döntöm oldalra a fejem, a nyakam szerencsére nem csikis, nem is olyan vészes terület, így érintve azonban nem is rossz. Aprót szusszanva nyelek egy nagyot, a magam keze sem egy helyben áll és elér oda, ahova egyelőre még egészen illedelmes. Vagy egy kicsit épp ki-kikacsint. Belefér.
Aztán felszisszentem. Ahogy eddig simított, úgy karmolt, persze nem csaptam rá a kezére vagy épp égettem le a bőrt az ujjairól, megfeszült tagjaimat kaparta, kihúztam magam, és ahogy jött úgy szállt el, mármint a hangomnak. Ahogy eddig csókoltam a nyakát, most úgy karistoltam foggal, csíptem össze a bőrét, majd elhúzva fejem, arra pillantottam, ahol nézelődött. Ó, hogy az.
- Egy barátságos hippogriffel. Ha nem rántom félre magam, a szemem kapja ki – és még mennyi ilyen vár rám.. Vannak apróbbak, voltak is, amik már nem látszanak, vagy épp a lábszáramon pihenő hegek. Apróságok, játékok, szárnypróbálgatások. Majd amikor a hiányzó ujjat vagy épp mást kell magyarázni, az izgalmasabb lesz. Megborzongtam, ahogy hozzáért, hiába gyógyult be, valamelyest érzékeny felület, nem fáj, de a hő, amit áraszt, erősebben csípi. A karján cirógatok végig, majd visszatérek bőréhez, ahhoz, hogy én is többet lássak belőle. Ebben a tekintetben már mohó voltam, hamar félrehajítottam a ruhadarabot és lejjebb hajolva csókoltam ott, amit eddig az anyag takart. Itt még talán forróbb volt mindene, puhább, szinte kívánta, hogy harapjam, de nem tettem, csak ajkaim érintették, vagy épp fogaim, de csak apró karcolásképp. Szám vigyorra húzódott, amikor lenyúlva kezd kibontani odalent is, szaporán, mintha már ő is sietne. Egyelőre én csak tovább simítottam, ajkaim közül hangos sóhaj tört elő, amikor megérintett. Beleremegtem teljes testemben, markolásom karmolásba váltott át. Mellkasán pihenő kényelmes domborulatokat ostromoltam, majd ahogy feltettem oda, úgy kaptam le, magamhoz szorítva, hátráltam vele, de nem jutottam messzire. A kanapét céloztam meg, de ha a földre gurulna le, az sem számítana. Ahogy csókjaim és kezeim elengedik immár kényelmesebb pozícióban, úgy szabadítom meg maradék holmijától, majd magamat is, lustán lerúgva a lábaimról, és fölébe tornyosulva vegyem birtokba ajkait, majd szép lassan mindenét, lassú alapokkal indítva. És az erő... mintha kinyúlna, mintha így, minden gáttól megszabadulva érne el az övéhez, megfogva, összekapcsolva, eggyé válva. Nem lepne meg, ha valami lángra kapna, nem tudom most kontrollálni, és nem is akarom. Mást akarok jelen pillanatban, és azt ő érzi. Bőrömet lassan apró verejtékcseppek is beterítik, a szoba másnak más kész szauna is lehetne, nekünk pedig a pillanat egésze. Egy kicsit egymáséi leszünk, egybeforrva.
Az óra lustán kattog valahol ezer mérfölddel messze, vagy épp pont a feje mellett. Apró sóhajok hagyják el ajkait, majd ahogy megjön a hangja, úgy válik minden a pillanat maratalékává.

Nem belekeveredni. No ez lenne az, amin én biztosan elbuknék. Nem minden esetben, apróságok már eddig is mentek mondjuk, de egy életet elfedni másikkal, és emlékezni mindenre... Szerencsére, annyi emberrel sose beszéltem, hogy a számokkal gond legyen, viszont nem is nagyon szoktam kitalálni a dolgokat. Van életem, még ha egy része nyomorúságos is, a többi elfogadható és kimondható. Vagy valami olyasmi. Ebbe sose mentem bele komolyabban.
- Köszönöm a tanácsot, majd ha egyszer odaérek, megfogadom – bár nem vagyok az az alkat, kijelenthetem, és igazából sokszor nem is tanulok az ilyenekből, a magam útján és kárán annál inkább, mert úgy vallom, messziről jött ember azt mond, amit akar, és ami neki jó, az nekem semmit sem használ. A bizalmatlanság is néha hasznos képesség, csak na váljon paranoiává, mert az viszont rossz tanácsadó tud lenni. Meg vagyok nyugodva, hogy velem nem jár, mert akkor bizony nem lennék itt, nem mentem volna a kocsmába, és a többi. Nem is lennék talán. Az igaz, nem igaz játék egyelőre ellaposodva kerül a polcra, nincs kedvem már azon filózni, hogy elhihetem vagy nevessek rajta. Őszintén, aki tesz arról, hogy a gondolatok ne is foganjanak meg, ott nincs mit áttárgyalni. Igen, ez most eléggé le van sarkítva, meg minden, de az ösztönök meg a hormonok már csak ilyenek. Ilyenkor tényleg igaz az, hogy csak egy dologra tudunk koncentrálni – bár ha azt nézzük, az egyikből kettő van -, egy feladatra, és egy aggyal, így jogosak lennének azok a sztereotípiák, de könyörgöm, ha úgymond ez a kérés, hát minek visszakozzak, mint egy cölibátusba rekedt marha? Ó de jó, hogy ilyen nem kísért. Szar lehet.
Mégse válok állattá, vagyis, csak kellemessé. Továbbra is kevesebb gondolattal. Elveszíteni, vagy épp nem. Na erről végképp nem kell a szentbeszéd, el is hárítom, nem foglalkozom vele. Elvesztettem eleget, nem figyeltem sok mindenre, és még mindig azt hiszi, hogy én ezt nem fogtam fel jól és életem egyik hibáját követem el, vagy a sokadikat. Utálom ezt különben. Gyűlölöm ha hülyének néznek, ha túl gyereknek, azért mert nem hármassal kezdődik az életkorom. Ez egy játék volt, tudomásom szerint, nem pedig az, hogy arról döntsek, amely aztán felforgatja az életem véglegesen. Aprót szusszantok türelmetlen, hogy a hülyének nézés és ez a téma már elég volt, ha meg kihasználtam volna, akkor az lenne a gond. Tuti. Tipikus. Szinte látom magam előtt amint épp mohó, kapzsi, idióta vagy egyeneset szemét válnék. Jó, lehet nem tőle, de egy másik hasonló esetben. Neeem, nem. Nem volt fontos, holnap sem lesz az, máskor sem. Nem értem, miért nem lehet ezt elengedni.
- Nem hát – apró vállrándítás a részemről is, és lezárva. És még hogyan.
Szerintem egy apróbb vitát, vagy nagyobbat is kellemesebb így zárni. Még nem volt olyanom, hogy a veszekedésből ilyenbe fordul a dolog, ritkán húznak fel és elegyednek velem ilyesmibe, elég birkatürelmet gyakorolok azért. Ez meg nem volt vita, csak talán én pattogtam rajta jobban és egy fokkal forróbban fűt a kazán, egyre megy. Úgy néz ki, elég is. Jó is. Élvezi, és én is. Persze, néhol csíp, vagy épp karmol, de mindenem úgy feszül és hajlik, ahogy kell, ahogy a legkényelmesebb, vagy épp a legközelebb. A fogak először csak elérik, majd óvatosan összecsippentik a bőr, nem vagyok állat, nem akarok foltot sem hagyni, mert nem illik és csak elcsúfítanám. Nem megenni akarom, hanem megízlelni. Forróság így is, mintha a vér töltené meg a számat, pedig csak hő az, az övé. A válla felé haladva még párszor bele-belekóstolok, már csak a saját kedvemért is, ujjaim is marnak, egy pillanatra birtokolnak majd elengednek, vagy épp az ott felgyűlt hőt nem bírják már, és mint egy kályha esetében, jobb ha kicsit elkapom onnan. De még mindig nem úgy fáj, holott ujjaim, vagy épp ahol jobban préselem magam hozzá, igencsak kipirosodnak, viszont tudom, hogy ezek hamar elmúlnak. Az apróbb égések ha megestek más miatt, elmentek. Nagy még sosem volt. Vajon ő lesz az?
- Mmmmh – húzódok el, a vállam feszül ahogy a sebhez ér, még aprót szisszenek is, de vigyorgok közben. Az agyat elöntötte a köd és a vér. Vagyis annak hiánya, hogy máshova távozott. - Nem félek, a másik sem épp betört példány – még ha nem is haragos vagy épp vad, mégse foglalkozott vele senki. Nem annyit, nem akarta. Így aztán, már mindegy, hogy mennyire félelmetes.
Talán most ebben egyek.
A pillanat tört része mégis évezredekre nyúlik. Egy pillanat, mint amint mi látunk egy csillag halálából, pedig milliónyi energia szabadul fel, lobban be és pusztít. A csillag halála ha nem is, a pillanaté talán igen. Fényes, és vakító, mégsem számít. A távolság eltűnik, és kikapcsol az agy azon része, amely valamit tehetne. Fölé tornyosulva, vagy épp más hozzá simulva találom magam, a következő pillanatban pedig ismét ellepem minden csókommal, ajkaim égnek, fájnak, talán még a vékony bőr is lesülne róla, mégis, mintha hűteném is legalább ott magam. Minden más lángol, lüktet, szívverésünk ütemére táncol, amely iszonyatosan gyors. Az orvosok már sápadnának, a látványon kétszer, de nekünk ez kell. A fellobbanó apró lángok végigtáncolnak bőrömön, mégis reszketek, mintha nem lennének falak, csak a hideg téli éjszaka ölelne körbe. Reszketek, de nem tudom, hogy most épp attól félek, ami jön – és nem, nem AZ a része ijeszt -, vagy épp annyira átadom magam, hogy nincs már rá sóhajom. Táncolnak, csiklandoznak, ahogy épp hajtincsei, ha olyan helyre hajolok. Éget, öle viszont nem bánt, sajátom simul, ahogy mozdul és ahogy összefonódunk testben és lélekben. A csók erre röpke pillanat volt, a sokadikra már nem is volt olyan újdonság, azt megszokta bensőm. No de ezt... Nem panaszkodom, volt rossz és jó együttlét is életemben, de ez most olyan helyre rakja magát a polcon, lécen, amit aztán senki nem fog megugrani. Senki. Elvesztem az eszem.
Önmagam.
Mindent mégsem. Hangosabb, már nem sóhajt, ahogy én sem, bár a sikoltás nem, a nyögés vagy hangos zihálás tör ki belőlem. Agyam totál káosz, a pillanatok megint peregnek, hátamon csordogál az izzadtság, majd felszisszenek, ahogy elérik a karmolásokat, ahogy belecsípnek. Éget. Az ütem egyre gyorsabb, követhetetlenebb, aztán észre sem veszed a robbanást, csak azt, ahogy lefelé hull, amikor kívánnod kell. Amikor azt hiszed, és érzed, hogy nincs jobb és szebb pillanat. Hangja betölti a lakást, talán elér a világ másik felére is. Ajkaim ugyan bőrén, de így is széles vigyorra húzódnak, zihálva, a lángoktól kísérve lassítok vissza, miután minden porcikám beleremegve jut el oda, ahol ő jár nem sokkal előtte. Talán percek teltek el, talán órák, nem tudhatom. A lángok ölelnek, bőröm minden pocikája fáj és húzódik, mégis minden kellemes, általam elért lángjai pedig a dohányzóasztal szélét kapják meg, de csak annyira, hogy ha innentől ránéz, nyomát látja, de nem válik használhatatlanná. Mint holmi karmolás. Kezem ahol szorította őt, elengedi, vörös tenyérnyomot hagyva, mind az erő, mind én, mind a tomboló sárkány. Lassulok, ölelő lábai között simulok, és már nem harapok, apró csókok garmadával borítom be őt, mintha ezzel akarnám megszórni a csúcs utolsó pontját, szegletét. A sárkány most éber, és bármire képes lenne, akármire. Másik kezem a kanapé egy ép felületét markolja, mert félő, az már ártana, bántana, az anyag is szinte belereccsen ahogy szorongatom. Ahogy ott már más van, nem a gyönyör, inkább a kín. Hangosabban zihálok, mellkasom le-fel jár, elvesztettem a kontrollt kicsit. Szemeit lehunyva lélegzek mélyeket, és veszek bele a pillanat utolsó törtjeibe. Aláhullás.

Bőröm itt-ott ég és bizsereg, lassan eléri agyamat minden inger, lustán, ráérősen, mert a kellemes minden mást elsöpört, ahogy szorongatom, ahogy bármit is tettem, amire nem is emlékszem, mert elvesztem a pillanatban és minden másban, vagy épp csak benne. Hisz nem ezt kutatjuk minduntalan? A gyönyör, a csúcs pillanatát, azt, hogy egy pillanatra minden tökéletes katarzisként robbanva elsöpörje a jelent, a múltat, de talán még a jövő minden reményét is. Elveszni kicsit és közben kapaszkodva megtalálni az utat, a másikkal együtt. Mert ugye, lehet egyedül is boldogulni, de a kettő mindig szebb.
Nem a rózsaszín köd telepedett meg bennem, ettől nem kell aggódnia. Ahogy lassan feleszmélek, ki is mászom minden ködből, megérzem a cirógatást, amelyet nem ujjai okoznak, a hőt, ami nem belőle áradt, az egészet, amit csak elkövettünk. Annyira kikapcsoltam, mint még sosem. Nem ő volt nekem az első, és az utolsó sem, csak épp benne olyasmi volt, amivel, ilyen közelről először sikerült találkozni és összekapcsolódni. Ettől jobb és kicsit talán rosszabb is volt, összezavarodva belsőm, agyam pedig tompán sodródott az árral, szinte sejtettem, hogy ez el fog jönni, a pillanat és ahogy máskor sem, ott sem tiltakoztam. Ó, lehetek görény, kihasználó és alamuszi alak, emellett mégis szabad, aki azt cselekszi, ami épp akkor jól is esik. Szinte érzem, ahogy a verejtékcseppek legördülnek a hátamon, majd azon nyomban fel is száradnak. Ahogy a narancssárga világ táncol a még lehunyt szemhéjaimon át érzékelve, de a szavak még várnak, apró, el-elszakadó csókok és sóhajok vannak még ott, minden butaság. Mint mikor egy álomból ébred fel akárki, úgy tódul végül minden egyszerre az érzékekre, a fülbe, az orrba, ahol már csak nem az ő illatát érzem, hanem a tűz és azáltal felfalt kárpit érdekes bukéját, ahogy fülemben az édes nyögések mellé pattogás és reccsenés szimfóniája költözik, és ahogy a szint egyszeriben rándul lefelé, ha eddig nem is adta meg magát az a vacak, ami amúgy nyikorgott, csak senki nem figyelt rá, most végképp vége.
- Azt a jó büdös... - de belőlem is csak röhögés tör ki, pedig koccan a fejem kicsit a padlón, aztán meg ő huppan le rám, ez viszont a kellemesebb része. Látom őt, majd azt is, hogy gyönyörű tábortüzet alkottunk mi ketten, oda sem figyelve, mert minek és mert feleslegesen nem töltöttük az időt a bútorok védelmére. - Öhm.. bocsi? - fogalmam sincs, mennyire voltam én a tettes, vagy mennyire ő. Mást keres, sejtem mit, kezemet pedig derekára simítom, ujjbegyeimmel cirógatva lustán, ahogy ott pihen, piheg, ujjai megint bőrömhöz érnek és lehunyt szemekkel, lassan rendeződő lélegzettel viselem és élvezem az apró simításokat. Amint ujja ajkamhoz ér, kedvem támad ráharapni, játszva ugyan, de lustán mozgó ujjaim mellé apró csók dukál, figyelmem, és mocorgásom alatta. Odalent kellemes zsibogás, kicsit feljebb tornázva magam billentve húzódnak ajkaim vigyorra, ahogy megszólítja azt, ami, vagyis aki most teljesen éber. Észre sem veszem, szabad kezem a rozoga, meggyilkolt bútor lángjaihoz téved, úgy táncoltatom benne az ujjaimat, mintha csak puha hajtincsek lennének, majd ugyan lángok nélkül, de forrón emelem hátához, viszonzom a csókot, és miközben tüzet olt, ezen ujjakkal simítok végig gerincén, aztán ejtem le a földre. A szőnyeget már nem pörkölöm.
- Baszki – ülök fel végül, és a kanapéra nézek. Ő kiment, én magamra rángatom legalább a meglelt alsóm, mert úgy illik, de a többit csak leltározom még egyelőre, hogy oké, megvan, nem égett el. Túl nagy a forróság még körülöttem, és míg távol, felállva lépek az ablakig, és tárom ki, mind a füstnek, mind magamnak. Kellemes, libabőr borít mindenhol, miközben visszalépdelve, a kanapé helyett a dohányzóasztal teszem le magam, és pillantok épp közeledő alakja felé, azért valahol kaján vigyorral képemen. Még mindig nem alszik az a dög.
- Jövök neked egy kanapéval, azt hiszem.

A fene akarta bántani, de az agyam kikapcsolt, kikapcsolta és most nézhetem, ahogy rossz és ahogy fáj. Morgok magamban, ez nem én vagyok, sosem égettem meg senkit aközben, sosem, egyszer vagy párszor fordult elő, vész esetében, de vele nem volt vész csak... és mégis, felkapcsolta azt a rohadt kapcsolót és tessék, ez az eredménye. Elkapom a dobozt, előhúzom belőle a szálat és rágyújtok, jól jön az, azt mondják utána minden jobban esik, és való igaz de a kurva keserű pirula ott van a számban, rá kellene harapni és akkor majd jól megkapom a magamét. Ahogy sántít, ahogy leül és ahogy megpihen. Ez nem természetes. Vagyis, a fáradtság igen, én is érzem a tagjaimban a fásultságot és a kellemes fáradtságot, amikor a normálisak eldőlnek és vagy alszanak vagy csak néznek ki a fejükből és fura kérdésekre válaszolnak. Engem nem pörzsölt meg, vagy nem érzem, kicsit helyezkedek, a földön maradok és a romokat figyelem, inkább, mintsem azt, hogy elengedtem magam, hogy tényleg kiengedtem azt a vadállatot és nem gondolkodva úsztam az árral.
- Ne haragudj... - megint kimondom, mert tényleg ne. Nem szándékos volt, ő viszont ezt akarta, úgy néz ki, ezt várta, ki is mondta párszor és hogy mennyire jó neki ez, azt csak ő tudja. Nekem kellemetlen. Olyan, mint mikor részegen összefekszem valakivel és reggel belátom, hogy vagy olyan, aki a tökéletes tiltott gyümölcs, vagy bűn ronda. Ő az előbbi, ő az, akivel lehet nem kellett volna kezdenem, mert fellobbantottuk a dolgokat odabent, veszélyes játékot űztünk és űzünk azóta, hogy én balga az ő kapualjában álltam meg és ő rám talált. Fura dolog ez, hamiskás és valahol izgalmas. Hisz ezért is tesszük a dolgokat, az izgalom miatt, és hazudnék, ha nem mondanám, hogy ez is vonzott ide, eddig és hát, hogyan. Fújom a füstöt, a bensőm kicsit csillapodik, de forrong, még mindig kapna utána, még mindig kérne belőle, hogy kezdjék előröl az egészet és égessék fel az egész várost. Nem szabad. Van még gát, él még, és megtámaszkodva pillantok rá, meglepve.
- Levezetni? Ezt hogyan... hogy érted? - értetlenkedem, nem tudom, nála ez mit jelent. Kicsit kesernyés ízű a hamu a számban, a füst illata, amelynek marnia kellene az orrom, de sose éreztem kellemesebb illatot ennél. Sosem volt jobb. Mint egy csodás parfüm. - Veled... Nem tudom jó ötlet-e, a mostani után. De, talán lehet. Kíváncsi vagyok, megint és nem tudom elzárni. Mit művelsz velem..? - nyögöm ki, miért ne mondjam ki hangosan. Forrongok, csendesebben és mégis érzem. Szinte még mindig izzik a levegő.