Ezernyi színben pompázó virágok ölelnek körül, ahogy táncolok a nyári esőben, és Ő engem figyel; aranyszín haján nefelejcs-virágokból font, lassan bomladozó koszorú, amit fontam neki, és bár mosolyog, szemeiben olyan szomorúságot látok, amit korábban még sosem. Hiába invitálom, nem táncol velem, és nem énekel, hiába ismeri a gyeremeteg dal szövegének minden szavát. Nem beszél, és én nem kérdezem; ezer darabra tört tükörként reflektálom csak érzéseit, mintha a fejébe látnék, és térdre hullok a fűben, fájdalma súlya alatt elnyomva.
Nem kérdezem, mi bántja, és ő sem mondja el; a csendet csupán a dalom zavarja meg és a szél susogása a fák között. Egyedül vagyunk - elkorcsosult, halott fák közé festek ezüstös pókhálókat, virágokkal szórom teli a sivár földet, és lépteim nyomán nem jár más, mint a halál, és a sötétség, ami a szemeim előtt táncol, invitál, csontos ujjai közé fogja a kezem és keringőzni hív, és hagyom, hoyg vezessen, a feneketlen sötétségbe...
...és az Ő ajkain kelek újra életre, a nevem mondja, Greta, Greta, de hiába nyúlok érte, kezem csupán a levegőre markol rá, és ő hiába van itt, nincs sehol sem, és a hangja elhaló suttogás, és a keze remeg, mikor összefűzi ujjait az enyéimmel. Ő tart a felszínen, amikor el akarnám engedni magam, hogy elnyeljen a tenger feneketlen mélysége, és úgy kapaszkodok belé, mintha az életem függne tőle; és ujjaim aranszín hajába túrnak, és a nefelejcs-virágokból font koszorúja szomorú darabokra hull, mikor puha ajkai az enyéimre simulnak, és elveszek, elveszek a sötétségben, amiben egyedül csak ő a fény, ő az utolsó lélegzetvételem és ő az, aki utána napokig nem szól hozzám, mintha megbántottam volna, akaratlanul is, de mélyen.



A bagolyposta hosszú perceket késik; unott arckifejezéssel turkálok a reggelim maradékában a tányéron, kifejezéstelen tekintettel bámulva az ablakon túli esőt, mintha attól elállhatna. Akárhogy is igyekeztem, egy dalt sem tudtam felidézni magamban - mintha a múzsáim magamra hagytak volna ezen a magányos reggelen a várakozásommal és gondolataim ezreivel. Hiányoltam a nyár simogató melegét, a puha füvet a lábaim alatt és a cirógató napsugarakat, és hiányoltam az aranyhajú tündérem is, kinek koszorúja hetek óta, elszikkadva pihent éjjeliszekrényem fiókjában.
Nefelejcsekből fontam; az apró, kékes-lila virágok csak hozzá tartoztak, csak őt fogadták el viselőjükként, ők maguk mondták; és csak az ő számára fontam arany fényből koszorút, angyali glóriát, mintha az megtisztíthatná őt bűneitől. Bárcsak ennyire egyszerű lenne...!
Elkedvtelenedve tolom el a tányért magamtól; kongó üresség, fantomfájdalom a szívem helyén a hiánya, és akaratlanul is abba az irányba nézek, ahol régebben mindig ült, és vele én, és konstellációkról mesélt és csillagokat bűvölt a sötétségbe, és nefelejcs-virágok voltak a hajában, holtak, szárazak.
Aztán meggyűrt levél landol az asztalon előttem; az elmosódott tinta sikeresen olvashatatlanná tette a feladó nevét, de biztos vagyok benne, hogy ez az, amire vártam. Reszkető kezekkel és még jobban reszkető szívvel szorítottam a pergament a mellkasomhoz, sietősen felpattanva a helyemről; és a világ újra ezer szinben pompázott, és pillangókkal jártam keringőt a sötét folyosókon, kezemben a levéllel, gondolataimmal messze járva, messzebb, az óceánon túl egy másik időben és másik életben, ahol távolság nem lett volna kettőnk között húzódó, áthidalhatatlan szakadék.