Nem rebegek búcsú imát a múló időért. Főleg, mert ateista vagyok, nem csak isten, de az emberek vonatkozásában sem hiszek, ha már ilyen kurva elmés gondolatokkal keltem ma is, nagyjából semmi másban, a tudományt leszámítva. Bár Angus Belby olyan elszántan próbál barátkozni velem, hogy vele kapcsolatban abban nem hiszek, hogy abbahagyja. Csak egy szokásos, unalmas este, pont olyan, amelyikben én nem megyek le Roxmortsba, nehogy véletlen kinyírjak még pár arra kóválygó, anyátlan halálfalót. Lassan ima lesz a nevem, habár volt egy eredeti terv, mely garantálta az lesz, az aurorok körében biztosan, akik vagy későn, vagy általában soha nem lépnek közbe. Jelenleg úgy állok a dologgal, nem megyek le Roxmortsba soha többé, mert a zseninek derogál mozdulni, mert bármilyen nagyképű indokot simán kitalálok, be ne hányjak például, mint az álmomban (Azkabanban egyszer) ahogy a holtest képe visszatért, ott van a napon minden percében random előtűnik a Hulla, a Kosz, amit én hagytam. Sylvester Rookwood, de gyűlölöm mindkét nevet, nevezzem magam simán Én-nek, aki bármit megkotyvaszt, még saját magának is, hiába szedte fel a pszichológiai kórtérképek arzeálját. Mert miért ne tartanék önvizsgálatot, ha nem adtam fel minden durva nyomrom ellenére ezt a röhejes, diagnosztikai célt, kutató életutat, imádok nagy célokat dédelgetni, majd Én felfedezem a sárkánykór ellenszerét, az összes agyi deviancia gyógyítójaként, én aki összeszedte már az összes agyi devianciát. Mélyről jó indulni, pokolból hányt ördögök a leghatékonyabbak. Ma csendes este van, a folyosókon senki, ha mégis, Friccshez küldöm őket, nincs nagyobb büntetés a mocskos kviblinek és nekik, két legyet rögtön egy csapásra, az eszemért tartom még magam az élő halál örök esszenciájában. Minden idióta vasjört iszogat, olyanokról fecserészik, amikől én sosem tudtam, legfeljebb belekötni, kiforgatni minent, régen, diákkoromban, vagyis egy éve, amikor még jelentett valamit belekötni mindenbe, mert szórakoztatott és mert nem volt más interakcióm – és mert most sincs. De szerencsére ma nem kell jártatni a pofám, lent vedel a csürhe még néhány órát, aki nem, kurva nagyot szív Friccsel, egy levegőt például. Könyvtárba, a zárolt szekcióba mást be nem enne a lépfene, pálcát se nagyon gyújtok, csak már a gerincek mentén sétálva, amolyan „fél” motivációval, a lumos egy enyhe, derengő változata elég hangulatvilágítás olvasni homunculus kísérleteimhez. Ha már voltak szívesek Voldemortnak nevelni és bizonyos szerencsétlenségek okán mániám azt hinni önbeteljesítő sorssal kicsesztem magammal, alkossak valami sötétet amelett, hogy tervezem megmenteni a világot az őrültektől. Mert mi nagyobb áldozathozatal is lehetne, mint kiirtani a fertőt? Szimpla tudományos érdeklődés, filozófia, magasreptű eszmefuttatás. Angus Belby megijedt, Rookwood félti Valentinet, átkozott vagyok. Miért is ne fokoznám minden bűnömet?
I solemnly swear
I am up to no good
Viviana Rayne
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
halálfalóhaverok
▽ Avatar :
billie eilish
»
»Kedd 19 Márc. - 19:58
bájitaloskönyvek rémei
Frissen és illatosan fésülgette ráérősen a haját, mint valami nagysága, akinek más dolga sincsen, mintsem szőke tincseiből selyemtengert varázsolni. A furcsa csend persze inkább csak a szobájára volt jellemző, a klubhelyiségben pedig, a megszokott arcok helyett csupa taknyos terpeszkedett, kihasználva, hogy a mogorva nagyok most valahol máshol rontják a levegőt, vagy aki mégis maradt, tesz rájuk vagy tilosban jár. Lemehetett volna ő is, igen, tervezte is, aztán mégsem. Jobb dolga akadt, mondhatni, okosabb, mint meginni suttyomban a lángnyelvet, vagy seggbeátkozni pár nyomorultat. Kétségkívül, azok a viccesebb tervek lettek volna, de nem kamatoztat semmit, azonban a mostani, amibe végül ő magának belement, viszont lehetséges. Szóval, lemondva a kicsinyes élvezetekről, az ésszerűbb utat választja. Vagyis, másnak ez az unalmasabb. Hanyag módon dobja le végül a szépészeti eszközt és vakarja össze magát, elvégre, az este sem lesz már távolabb, a siserahad visszaér és akkor majd mindenki jobban figyel majd, ki épp mire, csempészett holmikra, sárra vagy épp akár arra, mennyire dülöngélnek vagy épp vöröslő szemmel vihognak egyesek. Túl sok szem, és neki a kevesebb kell. Az út rövid, könnyű kikerülni a pörlekedő gondnokot, meg amúgy is, mintha valami fertő lenne és talán az is, sosem méltatta többre, mint épp a futóférgeket, bár azokat legalább hasznosnak lehet mondani, kiváló alapanyagnak lehet használni. Vajon az ilyeneket is? Ki tudja, majd talán egyszer valaki kipróbálja ezt is, ő meg majd abból is tanul valamit. Nem szégyen ha nálánál okosabbaktól les el egy-egy fogást, még ha nem is dicsekszik vele hangosan. Sejtette közben, hogy ha már kiürül a kóceráj, akkor nem a könyvtár lesz az, ahova jól beülnek majd tanulni, kész öröm, amikor a sorok közé besurranva, hangtalan macskaléptekkel halad a célja felé, remélve, hogy az ádáz szemek most ugyanúgy pihennek, bár úgy tudja, amaz is ugyanúgy lejár ilyenkor kikapcsolni, szóval nosza neki, most mindent is lehet megtenni. Szinte viszket a tenyere és csillog a szeme a sok-sok megfakult gerinc láttán, a néhol ismeretlenre kopott betűkön, vagy azokén, amiket épp kibetűzni sem tudna. Tudja ő, hogy ezeket a nyelveket lehet nem lenne utolsó dolog egyszer gyakorolni, de ami késik, az nem siet, hobbi-latin órákat ad magának, hogy az alapokat megismerje, és bár hangosan meg nem tudna szólalni, kezdi felfogni, hogy néha mit írnak le, vagyis írtak le egykoron, de ez nem sűrű eset és nem is lehetetlen. Gyakorlás kérdése, amitől csak jobb lesz. Ujjaival ugyan nem nyúl önkéntelenül a könyvekhez, mintha csak attól tartana, hogy a porba nyomokat hagyna, vagy leharaphatja az ujját az a bizonyos kötet, akármi kitelhet, régebben nem volt ennyire púderrózsaszín a mágia, látott már olyan átokleírást, amitől a gyenge lélek sírva fakadt volna, nem tudja, mikor korcsosult el ennyire minden, de neki igazán ez az, ami izgatja a fantáziát, nem az, hogy egyes kanoknak hány centi lehet a gatyájában. Fura, mi? Aztán megleli az ördöngös italok régi és foszlott példányát, hóna alatt pedig egy aprócska kötet pihen, abban a nemrég emlegetett átkokhoz hasonlóak pihennek, talán el is lopja, talán csak átkutatja, túl mohó igazából, maga sem tudja, mit kellene ezzel kezdeni. Elviszi, kimásolja belőle ami kell és éjjel visszahozza. Egész gyerekjáték lenne. Előbbi, vaskosabb kötetet lapozgatja, merül el benne, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ezeket nem tabuként rejtegetnék, vagy ha legalább neki lenne hasonló könyvtára, ha már nyugodt élete otthon nemigen, bár a legtöbbet tényleg ő fújja fel, ahhoz joga van, elvégre még tini és nő is, hiszti meg befelér, másrészt igenis tesznek arra a lapátra, hogy néha arra gondoljon, mennyire jobb lenne abba az átkozott kagylólevesbe belecsöpögtetni ezt a mézízű szépséget, amely olyat puffaszt az áldozaton, hogy valóban kidurran, mint a lufi. De mégis, az a családja, ezek meg a fantáziák és talán túl drasztikus módszerek. Észre sem veszi a környezetet különben, hogy az óramutató nem állt meg és pörög, hogy olvasás közben halad át a másik sorba, hátha ott még talál egy gyöngyszemet, és azt sem, hogy itt viszont már megint nincs egyedül. Így ütközik bele valamibe, ami túl puha polcnak, túl kemény a mindent betöltő pókhálónak. Felszisszen, mint egy kígyó, nem a fájdalomtól, ösztönösen tompítja hangját a könyvtár csendjéhez, mégis, a könyvet még időben elkapva, kicsit hátratántorodva pillant a valaki felé. - Te mi az anyádat keresel itt..!? - halk de csattanó, a könyvet becsukva mered rá haragosan, mert ebben a rohadt iskolában még egyedül sem lehet igazán, nem, itt mindig valaki azt teszi, amit épeszű ember nem és ő mégis. Csak egy rohadt délutánt kért, egyet. És mert amúgy neki van oka itt lenni.
Sosem volt idegen ellenség a csend, inkább állandó jelenség, gyatra kis élet megszokása. Pedig mások zsibognak, folyamatos értelmetlen blabla, ha épp csend van, zúg a mágusrádió emberi ökörségekkel, buta és lényegtelen minden, talán csak az eltűntek nyilvántartása, vagy a hullák neveinek kántálása bír némi hírértékkel. De mit érdekel engem, akinek a kötődés fogalma ismeretlen, nem szeretett senkit és a többi érzelmi blabla, a csend inkább csak megszokott átlagállapot és nem igaz, hogy van lélekjelenlétem ekkora baromságokon agyalni, mint mágusrádió ahelyett, hogy összefoglalnám a komponenseket és átlépném a tilos folyékony határát. Hiszen számomra minden csöpög. Az egész életem valami groteszk, félrekúrt vízcsapcső, amire rábasztak egy isteneset, hogy folyton szivárogjon. Könnyek, húgy, ondóváladék a képembe, bájital szakosodás, talán csak az ingerküszöböm nőtt, Brysen gecijén túl semmi nem lehet elég undorító. Lehet, hogy ezért vagyok az én is és ártom bele magam megint valami baromságba. Mesterséges élet a lombikban, szinte már alkímia, mintha nem tudnék mit kezdeni ezzel a rengeteg, felesleges tudással, vagy önkéntelenül is beteljesítenék egy szar jóslatot. Esetleg hiába hazudok, baromság, hogy Brysen átka fog rajtam így a halála után és de kár, hogy a vízcsövekben élve, tökegyedül senki sem kiált megoldást. Egy következő szint lenne, ha már hangokat is hallanék, épp elég galibát okoz gondolkodni, jobb ha nem kívánok önálló akarattal bíró, megoldást áruló hangokat. Ezt se kéne már felvenni a listára.
Mert a csendnek folyton zajt kell csinálni, érdekes, hogy itt a zárolt szekcióban, ha nem valamelyik furcsaságban settenkedő kolléga, vagy feljebbvaló, csakis valami öngyilkosjelölt szegdugasz lehet, aki marha keménynek képzeli magát, mert tilosban jár és beszökött ide, miközben olvasni se tud. A mai generáció háromnegyede nem tud helyesen olvasni. A csend tökéletességét megtöri ez a puha lépdelés, nem felnőtt férfi, egy girhes kölyök, esetleg csaj, ez utóbbit nehéz elképzelni, mert most sztereotipikus vagyok és talán magamból indulok ki hogy náluk miért is lennének fura különcök? Mindenesetre befordulok a hallott szekcióba és épp csak megdöbbenek, sokkal inkább azonosítani próbálom a platinát, ki a Merlintojása ez, mert nekem derogált mindig megjegyeznem azokat, akik nem tettek róla, hogy ilyet csinálják, hát ez mindjárt olyat mond, hogy elfelejteni se fogom, de előbb az analízis. Asszem Rayne, de csak tipp, a kettővel alattam járókat még kevésbé vettem emberszámba, aztán ez még Mardekáros is, azokat átkoztam puszta kedvtelésből, csak mert mire fel önteltebbek nálam ugye, vagy hagy hozzak fel érvként olyanokat, csak úgy, esetleg a butaságot, kevéssel találkoztam, akinek esze lett volna. Vagy csak azért utáltam, mert majd fél órát vitatkoztam a süveggel, ne oda tegyen! A kiscsaj is híján van az észnek, hogy rögtön pofátlansággal indít, pedig lehetnék én az atyaúristen. Nohát, pont az vagyok. Ráadásul hozzám ér, hogy fokozza jó hangulatomat, persze nagyjából senki nem tudja, George és Belby kivételek csak, hogy nem viselem el az emberi érintést. Rábasztak azok, akiket megerőszakoltak, valahogy szó szerint. Rögtön hátralépek, elfojtom azért a szisszenést, különben simán azt mondanám, fáj ha valami undorítóhoz érek. - Az anyámat biztos nem. Tegyük fel ezt a kérdést kicsit másképp, bár egyeseknek nehézséget okoz professzor úrnak hívni az értelmi szintjük messze meg is haladja az átlag alulit. A tied se lehet sokkal több, ha előbb pofázol, aztán nézel szét, hogy is mondják a kifinomultak errefelé? Kisasszony? Igaz én jelenleg egyet se látok. Visszatérve a kérdéshez, Rayne A sziporkázó pillanataimban végül minden beugrik. - Leszel szíves magyarázatot adni erre a nem túl legális sétára, vagy megspórolod a fáradtságot és magadtól lesétálsz Friccshez? Sikálni valamit, ha javasolhatom, a szádat. Csak enyhe gúny, ha éppen nekem anyáznak, hátha Rayne jó kislány lesz és nem fokozza az élvezeteket, elvégre ha beazonosít és miért ne, lehet a hatodikat is szétaláztam egyszer már helyettesítőként bájitaltanon, akkor rájön ja, pont én vagyok a rém, akitől mindenki fél. Talán mert senki nem érti hogy léphettem évfolyamot, vagy hogyan lettem 17 évesen tanársegéd, miért derült ki egy random oktatóról, hogy az anyám és akkor még a tényeket nem is ismerik. A különös, baljóslatú valaki, aki túl jól használja a pálcát, akit messze elkerült mindig mindenki már diákkorában is, akitől féltek. Bárkivel találkozom is, eleve az a fixa ideám, retteg.
I solemnly swear
I am up to no good
Viviana Rayne
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
halálfalóhaverok
▽ Avatar :
billie eilish
»
»Szomb. 23 Márc. - 23:48
bájitaloskönyvek rémei
Minden túlértékelt, nem lát itt semmi olyat, amitől óvni kellene bárkit is, mert amúgy se jönne ide a kutya sem, akárhogy rágja át magában, a kötetek nagy része igazából még őt sem mozgatja meg, hát a zsibongó, idióta tömegeket meg amúgy sem. Azt tudja, hogy néha fogadnak egymás között a suhancok, ki meri megérinteni a harmadik polcot, kinyitni egy könyvet, vagy csak egyszerűen belépni ide, fényes nappal meg minden, mert a gyerekek játszanak csak ilyesmivel. Azonban olvasni is...? Na azt nagyon kevesen teszik, persze, nem tagadja, akik komolyan akarnak valamit kutatni, azok bekéretik magukat ide, szilárd indokkal és kérelemmel, amit ő nem tett meg, mégis itt van, mégis okosabb akar lenni, mint az átlag és baromira senki nem fogja majd értékelni és kitüntetni, esetleg majd csak később, amikor majd az akár itt szerzett tudása igencsak hasznossá is válik. Mert sosem lehet tudni és ő megadja mindennek a lehetőséget. Egy polc sem vágja agyon, egy könyv sem kap utána, bár mintha hallana fura kaparászásokat és suttogásokat, talán lapul itt egy beburkolt, elátkozott kötet is, amely épp őrületbe kergetné a legnyugodtabb arcot is, vagy csak szimplán olyan mély és régi a csend, hogy ő képzeleg ilyesmiket, mint ahogy a félősek a szörnyetegeket látják az erdő szélén. Nem mintha félne idebent, ez is csak a könyvtár, csak ide nem akarnak beengedni senkit sem, talán legszívesebben meg is semmisítenék páran, csak azok voltak erősebbek, akik védik a közkincset. Hálás nekik valahol, mert akkor most tényleg kénytelen lett volna lemenni a faluba kellemetlenkedni és unatkozni, itt pedig, ha egy kicsit is, de lefoglalja magát értelmes holmikkal és gondolatokkal. Ezt miért nem díjazzák amúgy? Miért csak átlagos hülyeségeket, vagy teljesítményt, azt pedig, hogy ha nem is a legszebb módon, de elmét élesít meg minden, az egyebek mellett, amiket művel. Talán mondjuk azok még nagyobb hangsúlyban vannak, talán azért nem, de valójában a francnak sem kell a megerősítésük, egyék meg és őt hagyják békén csendben működni és fejtágulni. Ja, ha lenne akár erre is lehetőség, de nincs, mert képtelenség. Ő megtett mindent, nem pakolta szét a polcokat, nem kiabál és mér nem is firkál bele semmibe, mint mondjuk más, jelentéktelen könyvekbe. Talán minden karma egyszer szép lassan utol is éri, ha nem előbb, hát később és laposabban, ki tudja, ő már nem számít ki előre semmit sem, talán épp hibásan. Gondolhatott volna arra, hogy az ilyen ürülésben talán valaki leltároz, vagy épp bármi mást tervez, ami épp neki is a fejében megfordult és mégse. Számolhatott volna a lebukás gondjával is, a következményektől nem félt, mint egyesek, és nem is fog sírni, ha eléri. Csak kellemetlen és most nincs hozzá türelme. Talán ezért is bukott ki belőle az úgy, ahogy, vagy igazából tényleg görény és a szép arca mögött, egy gonosz démon, aki mindenkibe bele akar marni. Vagy, és talán a legjobb tipp, tényleg meglepődött annyira, hogy mindent eldobva szinte, kifakadt. Bármi is a válasz erre, az eredmény érdekes lesz. Pont ő, pont itt, pont most. Lassan járatta rajta végig tekintetét és realizálta ő is, kivel lökte egy sorba a sors, vagy bárki keze. Remek, mondaná, sőt, mást is, de csak egy fújtatást engedélyez magának. Könyvet bezárva, magához ölelve áll meg végül, igazából csak azért, hogy az udvariasság ezen részét letudják, de ő menne is már, mégis, nyelve sem képes nyugton maradni. - Ó, bocsásson meg, professzor úr, hátulról még nem ütközik ki rangja – meg amúgy is, csak tanársegéd vagy, te seggfej, teszi majdnem hozzá, de ezt már csak fejben ejti meg. Ha oda nem lát be, akkor minden oké. Nem mintha szavaiban lehetne látni bármit, mert üresek, és csak szavak. Dehogy kér bocsánatot, ő is ezt mondta volna akármelyik taknyosnak, most mit kell szépíteni. - Nem néztem szét, mert lekötött az olvasnivaló. Épp házidolgozatban vagyok, olyankor az atya úr Istenre sem figyelek, a tudás fontosabb – a mérges tudás pedig még jobban. Valóban nem kisasszony, inkább fúria, máskor viszont kész hölgy, de az nem ma és nem neki, külön tudja válogatni a saját arcait, és mikor mi kényelmes. Tekintete őt figyeli, még várakozást is csempész bele, hogy vajon mit mond, mivel akarja sarokba szorítani és fenyegetni, őt viszont csak nagyon kevesek képesek, kevesen érik el azt a réteget, amit nem lehet megkaparni. Por és régi papír illata lengi körbe, talán még hajába is akadt néhány szál pókháló, amikor közelebb hajolt olvasni egy bonyolult és cifra címet, talán mindenhol poros és úgy tűnik, mint akit lehet olyannal bántani, mint Friccs meg a nevelése. Kedve támad nevetni, és egy apró mosoly ki is csúszik, fejét lehajtva hagyja, hogy szőke tincsei elrejtsék kicsit, talán ő szégyenkezésnek látja, de valójában az ajkát harapja, és visszatart mindent. Aztán visszapillant rá, rendezett vonásokkal és felsóhajt, gondterhelten, mesterkélten. - Nem kívánok ahhoz elsétálni, van most nála elég hülye. Mit magyarázzak ezen? Nem elég, amit a tankönyvekbe írnak, többre vágyom, kíváncsi vagyok, Rayne vagyok, rossz vagyok, mindent lehetne magyarázni. Miért kell azt büntetni, amikor az ember, főleg egy lány tanulni akar ahelyett, hogy a seggét és a melleit mutogatná a kviddicses fiúknak? Hmm? De most komolyan. Nincs itt senki, tegyük fel, hogy van valahol egy papírom erről, elolvasom amit akarok, és senki sem lát semmit. A szám pedig, köszöni szépen, ragyog. Nos, professzor úr, megengedi, hogy az előbbi kis kellemetlenséget a csendbe fojthassam továbbra is? - ó hallotta ő, hogy hülyének nevezte, meg mindennek, de most nem azt húzza elő. Most a hízelgést vagy épp csak azt a kisasszonyt, akit hiányolt. Igazából semmi kedve ehhez az egészhez, annyit tud róla, amennyit lehet, sosem vájta bele magát jobban abba, hogy megismerje őt. Azt tudja, hogy nincs rózsás hírneve, hogy ő is azok közé való, akinek nem húznak bajszot, de ő úgy néz ki, vonzza az ilyeneket és élvezi is. Talán mert valahol ő is ilyen, vagyis az előtt áll. Nincs ebben semmi rossz, ez egy iskola, nem börtön. Nem árthat neki senki sem.
Lehet én vagyok az igazságtalan „felnőtt” a hetedévesek matuzsálemi korával felvértezve, aki majd most irgumburgumot kiált? Röhejesnek tartottam az összes kis szabályokról pattogó idiótát, tilalom, csak arra néztem csálén, kicsit flegmán, akit tartással baszott meg a sors. Soha annyival persze, mint annak idején Brysent, vagy csak tudtam senki rosszabbat nem csinálhat, mint ejnye-ejnyézik itt nekem, vagy ó pardon büntetőmunkára küld, amiket kifejezetten élveztem, minthogy sosem volt az életemben semmi és ebben a kellemetlen ürességben jó volt mások agyára menni. Megadni a lehetőséget magamnak, hogy a tiltást játsszam ki, minden rendszer gordiuszi csomóját, be a kiskapukon, mintha a büntetés is csak egy különösen jól kevert rubik kocka lenne. Hogy közben idegesíthettem is mellékes szerencse. Amikor már félve int óva a tanár és viszolyog, a diáklét abszolút csúcsa. Így a másik oldalon lenni bizonyos értelemben perverzebb örömmel tölt el, másrészt nincs a szopatásban kihívás. Persze hogy én vagyok a jobb és több, én vagyok a tanár. Még ha annak is csupán segéde. A legtöbben úgysem gondolnak ránk nagy megkülönböztetéssel, talán csak én néztem sandán akkor is, mekkora lúzerek tulajdonképpen. Mintha minden segéd beállt volna csicskának, hogy nyaljon a nagyoknak, aztán ki gondolta volna ezt is? Nem csak ál halálfaló, díjazott sárkánykór elleni zseni bájitalfőző nem lettem, de beálltam nyalni úgymond, vagy ahogy akkor gondoltam, olyan ócskaságokért, mint az életem. De az ember sok mindent másképp gondol most, vagy épp a következő pillanatban, egy éve. Rayne kicsit olyan most, mint én, ugyanaz a rejtetten lenéző kifejezés és kényszeredett bocsánat, hazudik, baszódjak meg, vagy valami ilyesmi és fogjuk rá, az én első reakcióm sem volt éppen megfontolt, vagy tudományos. Mert mit tesznek ilyenkor a Sylik? Normális esetben nyilván kiderítik, hogy miért? Te, a kiválasztott mi okból kifolyólag vetemedsz tiltott könyvekre? Csak nem...érdekes vagy? Csak nem érdekel még aki érdekes? - De az ész kiütközhetne, hogy más, kevesebb nem nagyon jár erre. Kicsit összeráncolom szemöldököm, de kit akarok én becsapni megint? - Azt hittem valami izgalmasabb. A tudás az atya úr isten, vagy írhatjuk a számlájára, hogy nem gondolkodtál és akkor akár eltekinthetünk Friccstől? Bár mikor lettem én kegyelmes, vagy jó fej? Kis fintorral megrázom fejem, viszont mintha ő is szórakozna, ráadásul mi tagadás szimpatikus érvei vannak. Nem az, hogy baszik rám hallgatni, különben is fogom és elcibálom, hiába nem használhatok imperiot. - Rossz mert Rayne vagy...Jó nagy baromság bármiben is hagyatkozni a családodra, vagy hagyni, hogy bármiben is befolyással legyenek rád, akár abban, hogy rossz legyél. A Rayne család ilyen hímsoviniszta? Tök mindegy, hogy fiú vagy lány, klassz, ha tanulni akar és egyen szart az összes kviddicses. Egész jól csinálod, tök hihető. Pillantok rajta végig, nem mint nőn, életművészen. Egyik maszk dicséri a másikat. Az álarc felismeri, nem néz mögéje, csak tudja. Tudja, mert ő is máz, csupa visszatetszés. - Azt nem. Szarom le milyen kötelességei vannak a tanársegédeknek, különös megfutamodás lenne tőlem elengedni csak mert, tételezzük fel egyetértek. Talán a kerék végre visszabillen és a valóság olyan lesz mint régen, ha nem is teljesen, de szegmenseiben. Aki sportot űzött abból, hogy másokat idegesítsen, mert élvezte, hogy kínos, az emberek, helyzetek, titkos szándékok. - Folytatjuk az utat együtt és megnézem a házi feladatod. Vigyorodom el nyíltan, ó az irónia, káröröm, hogy kellemetlenség vagyok ismét. Valahogy feltölt, mint az Új remény. Aztán meglátjuk bejön-e a mugli film és végül én is a sith-ek oldalán kötök-e ki.
I solemnly swear
I am up to no good
Viviana Rayne
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
halálfalóhaverok
▽ Avatar :
billie eilish
»
»Szer. 3 Ápr. - 14:36
bájitaloskönyvek rémei
Kölyökképe van professzornak lenni, és mégsem. Van a tekintetében valami, ami komoly, mély és öreg, öregebb, mint talán a teste, amit mozgat. Nem ijesztő, most nem, egyszerűen csak ott van, míg saját tekintete üres és felszínes, a kékség mintha egészen szürke is lenne, megzavarták, az előbb még csillogott és örült, mert örült az apró győzelemben. De ez itt a luxusbörtön, itt mindig van egy őr, vagy csak önkéntes rá, aki terelgeti a birkákat, de ő nem birka, nem együgyű és nem akar terelve lenni. Már biztos soknak tűnhet, ő itt sosem akar semmit sem, játssza magát, az eszét, minek műveli, fogja már vissza magát, kész cink és kabaré. Lehet. Legyen. Érezze bárki annak, legyen az akárki, egyesek szavára akkor sem figyelne, véleménye akkor sem érdekelné, ha üvöltene, mert ahhoz túl koszosak. Kedve lenne most dúdolni valamit, azt játszani, hogy ő sem érdekli, hiába figyeli ragadozópillantással, pislog lustán, mint egy macska vagy kapaszkodik a kötetbe, mint a szeretőjébe. Apró pók mászik mögötte a polcon, jelentéktelen, csak menekül, mert a csend és a nyugalom, amiben eddig csüngött, most nem létezik. Próbálja kiolvasni miféle szöveg van a gerincen, elkalandozik, jeleket vél látni a kopott betűkben, melybe a sötét tincsek és persze maga a betolakodó is belerondít. Így kénytelen ismét ránézni, megmutatni, hogy ő kicsit most el lett kapva, sarokba van szorítva, hátát dönti a polcnak, koszolja be felsőjét a porral, súlypontja mégsem ott van, mégsem játszhat dominót, ő csak kimaxolta a távot kettőjük között, amennyire illik, menne még messzebbre is, de az már menekülés és azt nem láthatja senki, mert ő túl bolond menekülni, ezt már megtapasztalta. Jó lenne tudni mindent arról, ami előtte áll és amibe belevájhatná körmeit, hogy fájjon, de nem tudhat mindent, fájdalom, de sokszor így jár, aki szándékosan nem figyel másokra, aki nem fordít sok figyelmet erre a helyre. Lehet tetszene neki a mese, lehet utálná és akkor valamelyik fintort az arcán nem kellene megjátszani, de most eltűnik, figyelő szempár, semmire nem görbülő ajkak, apró kopogás, kocogás a könyv borítóján. Nem leplezi, hogy türelmetlen. Mit lép, lép-e, miért van még mindig csöndben, szólhatna már valamit, szóljon, csak ne ezt a némaságot. Az apróbb könyvet szedi ki eddig helyéről, és csak mellékes mozdulatként öleli a naggyal magához, csak teljen az idő, ezekkel dolga van, az ő barátságuk többet ér és talán még időben lesz, hogy a siserahad ne érjen vissza. Vagy ó, direkt húzza, milyen aljas. És mégsem. - Van akkora kényelmem, hogy az ilyenekre néha ne kelljen figyelnem. Ahogy másokra sem – buta lánynak tűnni, aztán ravasznak, a legokosabbnak, a legelérhetetlenebbnek, megannyi lehetőség és megannyi nap mindig mást, ami kedve csak akad. Ma egyik sem, ma önmaga kívánt lenni, önző, okos, kíváncsi, féktelen, tapossuk a határokat halálra. Csak meglátták. Gyötrelem. - Valóban nem, nem gondoltam, hogy bárki maradt, aki érdekes vagy épp... nem – az aprónép nem számít. Apró mosoly, kicsi és törékeny, és nem is igazi. Minek igazi. - Szívesen eltekintenék, mert csak átkozódik és büdös, mint egy tál rohadt káposzta és a macskaalom – mert rohasztja a kórság, amiről nem illik nyíltan beszélni, átkos vére marja elméjét, csak folyton fenyegetőzik és ismétli önmagát. Unalmas, szánalmas, majd lógni fog ő maga is, az ő fajtája kifejezett ínyencség egyesek számára. Had rázza amaz meg a fejét, nem is kéri igazán, hogy nézzen el, vagy fog, vagy nem, makacsnak tűnik, olyannak, akinek kell az utolsó szó, és akinek mindig igaza van, mert annak kell lennie. Rossz tükör? Talán neki kéne az a test, neki kéne férfinek lenni, akkor könnyebb lenne, a törékeny lányokat nem nézik komolynak. Még. Újabb mosoly, de ez mélyebb, beleér a feketeségbe és a valóságba. - Az is csak egy jelző, igen, de a nevem is. Nem lehet csak úgy, a családom olyan, mint egy tál alma, kiveszel egyet, az egyik vagy kukacos, vagy szép és zamatos, vagy annak tűnik és rohad. Apám hímsoviniszta bizonyára, nem tudom, adok címet, hogy meg lehessen kérdezni – von aprón vállat. Befolyás. Nos, az volt és valahol van is. Szeretne önálló remek lenni, de kár tagadni, hogy igencsak sok mindent annak köszönhet vagy átkozhat, hogy oda született. Kár tagadni, még ha nem is mondja ki. Mindenki más és más, őt gyakorta hasonlítják egy árnyékhoz, amit nem bír, és ami ellen építkezik. De minek kösse ezt egy ilyen orrára? - Hihető? Ez kivételesen igaz. Inkább ezek, mint mások – emeli meg a kezeit picit, benne a könyvekkel. - Nem magyarázkodom arról, mi az én akarom és mi az övék, ez személyes dolog, mint a korom vagy a súlyom kérdezni. Manapság kérdezősködni is meredek, szóval legyen, lehet hinni amit akar ez a rohadt hely, ha kicsapnak, az csak öröm, több időm marad minden másra – von vállat, bár ennyiért nem fogják, és olyan mélyre sem megy, de ahhoz tökéletesen passzol, amikor tele van mindene, és legszívesebben messzire menne. Ameddig zárva a kapu, rá van csatolva a nyakörv, addig menne, tépi a pórázt és a kerítést, de mi lesz, ha nyitva marad egyszer az ajtó? Képes lesz-e rá? Elkalandozik, visszahúzza magát, most nem menne semerre. Sosem túl messzire, mert ott várja a jövő. Édes jövő. - Ó – szalad ki ajkain, bánatos tekintettel, mennyire nem szomorú, csak még türelmetlenebb. Nem akar vele lenni, nem akarja hallani a hangját, nem akarja kicsit sem megismerni. Aprót szusszan, számol el ötig, az egész jó módszer, azt mondták. - Nincs mit nézni, most kezdtem volna el. Üres pergament tudok mutatni, vagy üres ígéretet. Vagy meg se írtam volna, mert nem találom az anyagot. Elrontottam, lehet, de kíváncsi vagyok, mi után kutat itt más – billenti kissé oldalra fejét, pergamen is van nála, elvégre kilopni a tudást azzal könnyebb, de nem moccan, semmit sem tesz, csak hagyják már békén. Miért akarja manapság mindenki eljátszani, hogy érdekes számára? Nem szereti a tömeget.
Ugye milyen igazságtalan, hogy vannak őrültek rajtam kívül, olyanok, akik mellett én teljesen normálisnak tűnök, épp csak a szemfenéken csillan meg valami sötét, az emberek automatikusan idegenkednek tőle, de nem találnak rá józan magyarázatot. Valami nem stimmelt egyszer egy Sylvester-történetben, lehetett volna egy évszázada is, olyan hosszú volt 15 év vele, a másik bolonddal, aki bolonddá tett és nála mégis normálisabb voltam. 17 éves tanársegédként legalábbis nem érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy elsős diákfiúk nadrágjába nyúljak, máris egy pont nekem, mínusz meg annak, akit végül kinyírtam mindezért. De egy életnyi kegyetlen kínzás, tömör szenvedés és meghasonlás sem volt elég ahhoz, hogy ilyen őrült legyek, mint például Rayne, aki a már rég eldobott ambícióim csodálatos kliense lenne. Egy újabb kísérleti patkány és a tudás megint elvenné az eszem, el annyira, hogy neki is ártsak, mint a sikertelen 01 és 02 és mennyire leszartam, hogy mi van velük, fontosabb volt magammal szembenézni, szörnyeket látni, megváltozni. Vagy annyira mégsem, alapjaimban elbaszott maradok, mint ő, csak én mégis teljes másképpen, nárcisztikus csöppnyi pszichopatizmussal, de én gúnnyá formálom az istenkomplexusom, míg ő az én és felteszem mások pofájába vágja, megeteti velük, mint egy tál moslékot és közben leszarja mit gondolnak róla. Valahol én vagyok 15 évesen az első gyilkosság előtt, valahol meg nem, mert az őrületnek hosszú skálája van és külön mellékutakat jártunk be rajta. Azért nagyon lenézően pillantok rá, hogy ilyen kislány és ostoba, mindig figyelni kell, mert bármikor lenyeshetik az ember fejét. - Akkor elég nagy luxusban élsz. Kivéve, ha valaki ilyen magabiztos és még nem üldözték eléggé. De Rayne még nagyon ártatlan ahhoz, hogy vérdíjat tűzzenek ki a fejére és elég bolond, hogy sértegessen, ha ugyan annak szánta ezt a rövid értekezést az érdekességről, aminek talán részét képezem, mint kellemetlen, érdektelen tényező. Pontosan láthatja, ha képes mimikából konzekvenciát vonni, leszarom, érdekesnek gondol-e, nem hétvégi teapartyn vagyunk, ahol zsonglőrködéssel majd felhívom magamra egy idiótán vigyorgó kamaszlány figyelmét. Csak álljon be szépen egy kényelmes sorba azok közé, akik látnak bennem valami kurva zavarót és nem foglalkoznak vele. Friccsre azért megrándul a szám széle. - Én szerettem nála büntetőmunkázni, halálra lehetett szekálni közben. Ja, kínoztam, mindenki volt rossz gyerek, nem? Család, már ettől kiver a víz és gonosz borzongás kúszik végig testemen, kimondatlan gyűlölet, néma átkokkal, mert belterjesek vagytok, szinte ajkamon van, hogy néhány elmebeteg kitalálta szaporodjon egymással a nemesség, hogy mind selejt legyen, akit nemzenek. Rohad az egész kibaszott kosár, az enyémnek arany magja is egy kifordult pöcegödör, ahonnan kifüstöltem a sok vakondot és mind meghajoltak előttem, aki több lett, félvérként, aki annyira hasonlított mégis, majdnem Voldemorthoz. - Persze, hogy rohad mindenki, egyszerű genetika, pont ezért hiteltelen minden szavuk, nevetséges fertő ez a családnak nevezett beteg közösség. De ti ragaszkodtok hozzá és felveszitek a szokásaikat, mert gyengék vagytok ellenállni a hímsoviniszta apáknak és kukacaitoknak. Vajon gyenge ő is? Vagy kifelé tapos a posványból, egyáltalán felismeri, hogy abban van? Aztán az álarcai beszélnek helyette, de talán csak hozzá hasonló látja meg, aki szintén évekig hordja, aki eltűnt mögötte. Gyanítom felfalták már őt is, mert én nem tudom honnan kezdődök valóban én, hihetően adja elő magát, az vagyok én is, mennyi szegmense van a tébolynak. - Igen, ismerős, könyvek az olyan nevetséges fogalmak helyett, mint barátság, unalmas interakciók átlagember és azalattiakkal, hidd el nem én fogom eljátszani a mintatanárt, aki diáknak is ugyanitt lógott mialatt a sok üresfejű nyomorult Roxmortsban tömte magát fogszuvasodással. Ne örülj, nem árullak be, nem csapatlak ki, nem érsz annyit, hogy felesleges köröket fussak miattad, mármint ellened, csak annyit, hogy kérdezzek. Mi ez? Tudod elég önző vagyok, nem akarom, hogy rajtam kívül más is életekkel játsszon. A könyvekre meredek, bár biztos „ártatlan” feketemágia, aminek a felét nem érti, egy gyors ellenőrzésbe ő sem hal bele. - Házi feladat és a falvédőről is pont most jöttem. Kompromisszum? Megmutatod mi után kutatsz, aztán elárulom én is. Nem fognak kicsapni innen, túl mélyen vájtam be magam a Roxfort bioszférájába és annyira ostoba sem vagyok, hogy veszélyes hulladékként veszélyes hulladékot veszélyes hulladéknak adjak. Hű, de kibaszott poénos ez megint, kár, hogy nem hallja, mert a kínzáson edződött legilimentor is én vagyok, ha már beteg elme, nem félek betekintést nyerni, ha azt szép szóval megtagadja tőlem és még erőszak sem lesz, lehet mindent jól csinálni, ha elég súlyos árat fizetsz érte.
I solemnly swear
I am up to no good
Viviana Rayne
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
halálfalóhaverok
▽ Avatar :
billie eilish
»
»Vas. 5 Május - 19:56
bájitaloskönyvek rémei
Persze, hogy kényelmes és semmi nem érdekli. Talán majd pont ő és a jelen? Nem sok esélyt lát de nem is érzi lehetetlennek. Azt mondják, a hasonló habitussal rendelkező emberek hamarabb felismerik egymást, mint a tudatlanok. Hogy figyelnek a jelekre, arra, hogyan pislog a másik, hogyan néz rá, miképp beszél. Ez amolyan ösztön, sok esetben azért, hogy aztán elkerüljék egymást, a két dudás az egy szem csárdában, nem biztos, hogy kellemes lenne a társaság, sőt mi több, valahol szenvednének és még rosszabb, jobb kerülni és nem figyelni rá, nem is felfogni a létezést, mert aztán csak a vihar lesz belőle. Aztán lehet csak téved, lehet csak az arccsont formája, a szemek alakjának játéka az egész, csak egy látszat, vagy még annyi sem. Honnan is tudhatna mindent, ugyebár. Az túl unalmas lenne, azonnal, kész válaszokat kapni a semmiből. Persze, kényelmes lenne és nagy előny, de elveszne minden, ami a szórakozás, ami a mini, fejben eldőlő csaták alatt történik vagy épp a nyílt macska-egér játékban. Ó nem, erről nem mondana le, még ha most úgy is van vele, hogy ez az egész felesleges és időpocsékolás. Talán máskor nem lett volna viszont jobb és alkalmasabb, ketten a rejtett szigeten, a csöndbe és békébe burkolva, polcok között rejtve és egymással szemben. Ha mindent tudnának a másikról, vajon kellemesebb vagy épp szörnyebb lenne? A pillantásra nem válaszol, látta már eleget, őt sokan, az olyanok, akik könyékig mocskosak és elértek valamit, mind így nézik. Mind ezzel a tekintettel és gondolatokkal. Mert ő csak egy kislány, egy senki, akinek nagy az arca, mocskos a szája és semmi sem elég neki. Csak játszik és egyszer megkapja a pofont, amitől majd nem mer senkinek sem szólni. - Igen, abban. És tökéletesen megfelel – minek tagadja, abban van és volt. Sok olyan van, amit meg kellett volna kapnia a rosszakért cserébe, de apja nem tette. Mert ez az ő műve, egész lényét ő alkotta akaratlan vagy készakarva, hol azzal, hogy tiltott, hol azzal, hogy egyenesen behunyta a szemeit. Mindenkit a család csesz szét először, aztán csak a többi. Ő mondjuk másokra nem ad, nem foglalkozik velük, bizony behunyja a szemeit. Mondhatni még a saját családjára is. De mindenkinek megvan a maga hülyesége, a saját hibája. Túl önállóan kezeli magát, túl szabadnak, még egy ilyen helyen is, mint ez. Mert miért ne? Ki állítja meg? A büntetőmunka sosem, a pontlevonás nem érdekeli, rosszabb mi lehetne? Kicsapják? Annyira rosszat sosem tesz, sosem került abba a helyzetbe, ha pedig visszafogja magát, okkal teszi. De nem ma. Ezért is a szabad nyelv, a szabad szavak. Nem fog a torkának ugrani még ő sem, meg vannak kötve a kezei idebent, mint mindenkinek. Ez a hely egy színpad, egy színtér, az van, amennyit enged és közben lehet üvölteni, hogy ez így nem jó. De úgy néz ki, mindketten csak egy apró jelenségek a másik életében, miért vannak itt még? Mert egyikük, és ez a másik lesz, nem adja fel egykönnyen, szadista vagy hát épp csak annyira benne van a karó, hogy nem lehet már kipiszkálni. Nincs sok kedve a műmosolyra sem, úgy fintorogna ő is. Aztán hagyhatná már tényleg. - Unalmas egy idő után. Csak ugyanazt ismétli, üres fenyegetések, fellógat, megláncol, nincs benne semmi szórakoztató. Szenved csak – mint a sebesült ló, aki hiába gyógyult fel, sosem tud fájdalom nélkül szaladni. Az ilyeneknek adnak a muglik egy lövést a fejükbe, talán lehet neki is csak egy pillanatnyi átok hiányzik ahhoz, hogy békére leljen. Legalább többet nem morogna. Rég nem foglalkozik az efféle szórakozással, elég a diákokkal, a világgal. Azzal ott elbánt az élet eléggé. - Nem mindenki olyan, mint ők. Nem vagyok olyan, mint ők. Fertő és betegség. Ó igen, tudom mire célzol. Elveszi a húgát, elveszi az unokatestvérét, láttam elég családfát. Én is rajta vagyok az egyiken, én is több vagyok, mint a legtöbb nyomorult itt és mégsem. De elég vak vagy, hogy egyből azt hiszed, hogy mindenki gyenge. Én meg rohadt ellenálló, mint ennek a rohadt kastélynak a falai, amik még mindig nem dőltek össze – pillant körbe, látványosan, minek is a színjáték. Persze, csak a nevét ismeri, azt nem, hogy ő micsoda. Ő az ellenállás, mert míg a fiúk könnyen állnak szembe, a nők mindig nehezebben mertek, mindig szinte fejet hajtottak. Talán nevet sem tudna mondani, amikor valahol egy lány azt mondta elég, és nem azt, hogy igen. Vagy ha van is, nincs híre, mint az ő meccseinek sem. De gyűlöli, ha gyengének hiszi bárki is. Persze, van még mit tennie, hogy ez egyből leesen, az idő még vele van. Itt áll, a könyveivel, hátát a polcnak támasztva, figyel és hallgatja őt, fejben már mást számol. Szinte már ujjai önálló életre kelnek, már majdnem felcsapja az egyik könyvet és nekiáll folytatni a sorok falását, mégis megálljt parancsol nekik, arca a semmiből abba folyik át, aki jól szórakozik a hallottakon, a látványon, a másikon. Még egy apró nevetést is enged magának, körmeivel halkan dobol a könyv borítóján, majd sóhajtva csóválja meg fejét. Tincseibe már került kis por, de vidáman táncolnak. - Mégis azt készültél eljátszani. Felesleges körök voltak csupán, de megértem. Nem nyithatsz azonnal úgy, ahogy nekem tetszene. Én sem tettem úgy, hogy neked tetszett volna. Ha nem érek semmit, miért érdekel? Nem önzőség ez, hanem egyszerűen nem bírod, ha nem tudsz valamit, ami egy pillanatra, akár egy csillanásnyira is felkeltette a figyelmed. Akár csak a könyv címe, akár én, ahogy egyáltalán meg merem fogni. Nem érsz nekem sem semmit, miért adjak választ? - von aprón vállat, miért is pazarolják egymásra a drága időt? És miért teszi ezt, miért megy bele? - Mégis örülök. Felesleges köröktől kíméltél meg, tudod milyen unalmas magyarázkodni? Biztos tudod, de mégis. Ám legyen, ha választ kívánsz. Hogy mi ez? Ugyanaz a kíváncsiság, amely miatt tudni akarod, mit csinálok. Én nem játszadozom, kislány koromban tettem utolsónak, az pedig nagyon rég volt. Én fejlődök, kutatok és cselekszem. Ha ártani akarok, akkor azt teszem, ha csak magamnak keresek valamit, kipróbálom. Ha csak egyszerűen meg akarom tudni, hogyan tudok jobb lenni, mint a nagyszájú férfiak a történelemben, ide jövök és olvasok. Hisz mennyivel hasznosabb olyan átkot találni és használni, amit senki sem ismer és nem is vár. Ha meg tudok főzni egy rettentő bonyolult bájitalt, akkor az órák alatti nevetségesen egyszerű. Mi ez? Ez én vagyok – megfizette az árat, amelyet a hallgatásért kapott, hogy ő egy tudálékos csirke, csak kutat, néha harap, de mégsem a teljes igazság. Hogy ő ölni akar majd ezekkel, hogy nem gyógyítani, vagy épp párbajhős lenni. Aztán lehet átlát mindenen, de mit számít? Nem lehet örökké mögötte, nem figyelheti mindig. De lehet szomorú lenne, ha nem próbálná meg ezek után. - Egyedül szokásom ténykedni, ha már ketten tudnak egyvalamit, az nem titok, és veszélyben van. Honnan tudhatom, hogy mégsem rohansz akár az igazgatóhoz, hogy elmondd, mit művel egy diákja. Te sem tudhatod, én elmondom-e neki, mit tesznek a tanársegédek. Ostobák vagytok ti, hogy egyből kitárulkoztok, ugye tudod? - bár semmi sem garantálja, hogy ő igazat mondana a válaszkor, de jól esik neki, hogy kicsit önmaga lehet, kicsit jobban kiengedheti önmagát, mint a mosolygós libát. Mint egy gyónás, könnyebb minden. - Egy főzetet keresek. Hallucinogén, színtelen és szagtalan, ha nem vagyok merész elgondolású, erjedés után a levegővel érintkezve finom gázzá illanó, aztán pedig... Minden fejben dől el. Gyengébb változatot készítenék persze, tudod, kellemes órákra – rögtönöz hirtelen, és igazából mégsem. Álmatlan éjjelen jegyzett már fel ilyesmit, szóval, ha nyer ezen a találkozáson, egy ilyet, akkor minden rendben. De a valódi ok, hogy itt van? Talán épp az, hogy nincs. Hogy itt akar lenni, hogy itt érzi magát jól és nyugalomban. Hogy a por, a doh és a pókhálók világa az egyik a kevés helyből, amit el tud viselni.
Vajon törhető-e a luxus kislánok szarva, avagy miből lett annó a cserebogár? Hazudék, ha azzal áltatnám magam nem érdekelnek a Rayne krónikák, az idézőjeles luxusok kapcsos zárójelei, vagy az egyszerű miértek, okok, amiért ez a lány ilyenné vált, már azt leszámítva persze, hogy az aranyvérűek mind saját belterjes mocskuk különc demensei. Senki sem normális, aki nemzedékeken át az unokatestvérével házasodik, egyetlen generáció csupán tizenvalahány százalék, de többszöröződik ez minden keveredésnél, Rayne, Rookwood, Mardekár, amiért mind tövig bekapnák a falloszt csak oda, mert az elég sötét, elég elmebeteg pszichopatát játszani. Ha még pislákol bennem az érdeklődés, vagy rejtélyek beteges rigolyái, hát Rayne lenne az a könyv, amit végig olvasnék, mint medipszichiáter. Tanonc. Talán. Biccentek, hogy neki megfelel a „darkos” hercegnők címe, mintha beutalót nyújthatnék kísérleteim csokoládégyárába, mitől forog olyan sötéten a szőke haj takarta fogaskerék. Talán csak a tudós beteg kívánsága ez, de nem kellene rohanni. Ő még mindig csak egy kislány, én meg a mondvacsinált, posztjára baszott balek, hierarchikusan felette és persze mindenki felett, mint arra Brysen tanításai mindig figyelmeztettek. Valóbaján, talán csak nézőpontok, hogy mindenki felett, avagy alatt tengődöm-e. - Igaz…minek belerúgni a nyomorultba. De azért voltak olyan gondolatai, amit még érdemes volt eltiporni, akkoriban. Két éve, talán. Vagy csak ennyire unatkoztam, igen, valószínűleg kihasználva a kötelező büntetőmunkák kényszerét, megpróbáltam a magam számára elviselhetővé tenni. Azt felesleges lenne megkérdeznem ő élvezettel vonul-e büntetésbe, elég okos, ravasz hozzá, hogy a bajait ne tetézze, talán unalomból sem. Biztosan vannak sötét céljai, oltárt csinál Voldemortnak valamelyik pincében és gyűjtögeti az elhagyott lábkörmeit. Nem? Nem olyan? Vajon mi bizonyítja hogy őt nem bomlasszák a rossz gének? Valamennyire még bennem is munkálkodnak. - Nem azt mondtam, hogy nincsenek kivételek. Anyám ágáról az enyémek is egymással szűrték össze a levet, de többségében mégis igaz, hogy az elgondolás nem túl egészséges. Szomorú, hogy kihal a mágusvér, ott a pont Voldemort bácsi, de lehetne ezt jól csinálni. Szomorúbb, hogy baszunk a genetikára és egyre több demens gyökér születik. De minden családban felbukkannak a kivételek, nyilván, különben kihaltunk volna. Vonom fel szemöldököm, villan tekintetem rá, ő annak tartja magát? De vajon mivel bizonyítja? Hogy megérti mindazt, amit próbál elcsórni a tiltott részlegről? Vagy a fejében van neki is minden, mint ahogy azt az enyémbe is beleverték könyvről könyvre, sorról, sorra? Csak nevet és kötekszik, azt hiszem ez egyenlőtlen harc, mert mindketten leszarjuk annyira a másikat, hogy erőfeszítéseket tegyünk annak érdekében, hacsak nem egyéb érdek kívánja, minthogy ő használjon, vagy én használjam. Mégis elég okos, biccentek, magamban ismételve meg csak szavait. Nem nyithatok akárhogyan, bizonyos elvárt normák szabályoznak, ahogy őt. Például titokban és pirkadat után tud csak zavartalanul a zárolt részben tevékenykedni. - Ez így van. Nem bírom, hogy nem tudok valamit. Okos vagy, de ezt inkább csak sejtettem mielőtt bizonyítottad. Ha a világ teszem azt nyolcvan százaléka nem érdekel van értelme bárminek? Néha a dolgok logika nélkül történnek. Éppen én mondom, aki mindenből visszafejti az értelmet, bizonyos szakaszokig persze, mert néha engem is tarkón vág minden kusza logikátlansága, mert van, amit nehezen magyarázok, mint az érzéseket például. Éppen olyan kutatási területet választottam, melynek értelmi része még hagyján, van azonban a jéghegynek ama láthatatlan alja, ott a felszín alatt, csupa rejtély, micsoda önmegvalósítás, nem? Ha elkezded kutatni, amihez nem értesz. Bingó, csak fel kell cseszni az embereket, hogy szépen furulyázzanak, a büszkéket elég egyszerű, csak bele kell gázolni, hogy megmutassák, ők elég érdekesek én pedig mindennek gyönyörű szellemében a nyakukon maradjak. Legalábbis így volt régen, amíg fel nem fedeztem a lélek mélységeit, ha elég érdekesnek tetszettek búvárkodni. Az elismerő él most sem hiányzik tekintetemből, egy aprócska bravó a kislányokhoz képest. - Helyes minden tudásvágy és haladás, hogy több legyél, mert ezáltal több vagy a legtöbbnél, legyen az kortárs, családtag, akárki lényegtelen. Még ha különös feminista indíttatástól is teszed, mert valóban az aranyvérűek gyakorta elnyomták a nőket, talán első boszorkány feminista lehetnél, noha úgy gondolom téged mások nyomora hidegen hagy és ezt mind a saját függetlenségedért teszed. Apró elemzés csupán, nem hiszem, hogy a korabeli Szent Johannát látom. - Úgy gondolod, hogy én tárulkoztam fel? Igen, talán kihágás, hogy úgymond nem jelentem azonnal a mi hőn szeretett fehér szakállúnknak, ejnye-bejnye diák létére a Zárolt részlegben! És Dumbledore, aki erről már számtalanszor bizonyságot nyert, csak megint megállapítaná milyen alkalmatlan vagyok, mint ahogy tudja is, nem az a legfőbb bajom, hogy diákokat hajkurásszak és nem is ezért vett fel. Mi mással vádolhatnál? A gunyoros stílusomért, amit ismer már 6 éve? Vagy az orrodra kötöttem magamból bármit is? Nem hiszem… A megfélemlítés nálam megalapozott kell, hogy legyen. Helyette kitárulkozik és az ostobaság kockája máris perdül egyet. - Próbáltál már bármi hasonlót? Minden elmére másképp hat a vegyület, drog, hogy pontosítsunk és ha gáznemű talán egy egész osztálynyi diákot tervezel kimérgezni vele. Elég egyszerű összerakni bármi ilyesmit, semmi kihívás abban a szimpla leírásban, három sorral mögötted a Módosult Tudatállapot erjedéssel című könyvben. De alapként talán megteszi, egy kezdőnek. Ha el tudod készíteni kipróbálhatod az én személyes jelenlétemben. Mintha a káposzta és kecske esetét játszanánk újra, mert én mint tudós kíváncsi vagyok a hallucinációira, neki pedig fejlődés a gyakorlás, ha ez ő, ahogy állítja. Én már továbbfejlesztettem néhány ilyet, amikor még kísérletezni akartam és talán…ismét csepegtethetnék valamit sajátságos tudásomból Rayne elméjén zongorázva.
Kezdőlap
