Egymásnak koccanó kristálypoharaik szélén csillan vissza a bálterem fénye, az ezer és egy megbűvölt gyertya lángja, megvilágítva az erkélyt; fázósan húzom össze magamon a bundát, a halál nemesebbik testrészére kívánva magam amiatt, hogy nem választottam egy hosszabbat a rövidke ruhámhoz, de nem számítottam arra, hogy majd ilyen hamar el akarok tűnni az estélyről és ennek az egyetlen lehetősége az lesz, hogy kimenjek az erkélyre rágyújtani.
Haza akartam menni; amióta csak megérkeztem, kifejezetten vonzónak tűnt a gondolata annak, hogy hazamenjek és elfeküdjek a kanapémon egy üveg bor és egy jó könyv társaságában, elfeledkezve arról, hogy ez az estély egyáltalán tartott, de mindenki itt volt, így illetlen dolog lett volna kihagynom azt valami idióta indokot kitalálva arról, hogy a páfrányom magányos lesz nélkülem. Egyetlen este a csapatért - így magyaráztam ezt magamnak, pedig az arcizmaim már el voltak zsibbadva a folyamatos mosolygástól és az elfogyasztott pezsgőmennyiség is kezdett már a fejembe szállni; reménykedtem abban, hogy majd pár perc a hidegben segít ezen, kijózanít legalább annyira, hogy újra megtaláljam magamban a lelki erőt ahhoz, hogy tovább bájcsevegjek és mosolyogjak arra a rengeteg emberre, akinek a nevére már nem is emlékszem...
...de egyelőre csak remegő kézzel emelem az ajkaimhoz a félig leégett cigarettám és beleszívok, pár hosszabb pillanatig a tüdőmben tartva a füstöt; ha már halálra kell fagynom idekint, legalább egyedül leszek, nem kell senkivel sem csevegnem, és senkire mosolyognom, és úgy tennem, mintha a cipőm épp nem törné fel a lábam, a ruha nem kezdene túl kihívó és kényelmetlen lenni, ez az egész este meg elviselhetetlenül szar. Amikor meghallom, hogy nyílik mögöttem az erkélyajtó, nem is nézek hátra; inkább a lábaim alatt elterülő város fürkészem, abban a reményben, hogy az érkező nem talál majd itt semmi figyelemre méltőt és hamar visszamegy a bent lévő társasághoz anélkül, hogy hozzám szólna; nem volt kedvem bájcsevegni, csupán haza akartam menni, minél hamarabb.

Puccos ez a hely nekem, nem mondom, de pont elég a pia. Egy ideig ki is vették a kezemből a poharat, nehogy valami brutális faszságot mondjak az újságírónak vagy bárkinek, aki fontos, de mostanra már lekerült a póráz. Nem tudom miért vedelek, előre ünnneplek vagy mi, végül is ez lesz az első szezonom a Falcons-szal és ez tök menő. Nem gondoltam volna, hogy valaha visszakerülök a pályára, de örülök neki, mert ezekszerint elég jó vagyok, ahhoz meg, hogy ne engedd be kvaffot rohadtul nem kell rakétatudósnak lenni, mondjuk szerintem semmihez. Ha az ember tartósan hülye, akkor megtanul hozzászokni vagy pár év után beletanul, hogy leginkább kussol és mosolyog, mert azzal jár a legjobban.
Nem tudom hanyadik pezsgőmet iszom, de néha kicsit összemosódik a szemem előtt a villág, nem mintha zavarna, jobb dolgom úgysincs a fölösleges bebaszásnál, főleg nem ingyen.  Egy idő után valahogy kitévelyedek az erkélyre, nem is tudtam, hogy van, végképp meglepett, hogy ki is jöttem, nyilván kabát nélkül, mert egyrészt kemény vagyok, mint a Himaláján fagyott felfedezőlábujj, meg amúgy is van bennem elég alkohol, hogy egy kisebb falut melegen tartson. Szóval előrelendülök és kicsit kivágom az üvegajtót, épp hogy a keretéből nem és  kizúdulok a friss levegőre. Hideg van, mint állat,de igazából jól is esik. Belekortyolok a pezsgőmbe és körbenézek, akkor látom meg a lányt abban a furcsa öltözékben. Már a bunda se semmi, hát még a cipők, így sem hiszem, hogy a vállamig ér, hát  mi lehet szerencsétlennel ha még cipő sincs rajta? Lehet, hogy törpe, azokat meg tökre nem illik megsérteni azzal, hogy közlöd velük, mi a helyzet, mondjuk szerintem, ha valaki törpe annak elég nagy eséllyel feltűnt már, hogy kicsit kisebb, mint a többiek. Nem? Vagy mittudomén.
Eredetileg nem is akartam megszólítani, de…van nála cigi, ami azt jelenti, hogyha kicsit jófej, akkor nálam is lesz, mert adni fog.
-Hey….stripper-integetek neki, miközben három lépéssel melléérek- adsz egy szálat?
Így közelről szép arcú lány, lehet szarul indítottam, de hát ilyen a formám, előbb jártatom a számat, minthogy agyaljak.

Tekintetemmel követem a lassan hulló hópelyheket, elgondolkodva a múltamon; nem tudom, mi tett ennyire nosztalgikussá, de mikor emlékeim között megjelenik egy ismeretlenül ismerős arc, egykori vőlegényemé, rezignáltan sóhajtok. Nem akarok rá emlékezni; nem ezen az éjjelen, amikor az egyetlen dolgom az lenne, hogy csak mosolyogjak és bólogassak, bájcsevegjek a semmiről. De lassan már ez utolsóhoz sincs túl sok kedvem, ezért is teszek úgy, mintha nem vennék tudomást az érkezőről és csak tovább nézek magam elé, remegő kezemmel emelve az ajkaimhoz a cigarettám a hidegben; de az érkező csak nem hagyja, hogy elfelejtsem a létezését, már első szavaiban inzultál, és alkoholpárlatos agyamban megfogalmazódik a válasz egyből, és a nyelvemre kell harapnom, hogy ne sziszegjem a szavakat egyenesen a... mellkasába, mikor mellém ér. Hiába a tizenkilenc centis cipősarkam, még csak a válláig sem érek; így jobb híján a fejem kell felemelnem, hogy lássa, ahogy a megjegyzésére csak megforgatom a szemeimet, ahogy eldobom a lassan szűrőig égett cigarettacsikkem.
- Miért adnék? - Szemöldököm lassan vonom a magasba, egy hosszabb pillanatig az arcát fürkészve; ismeretlenül ismerős arca van, mintha láttam volna már valahol, csupán nem elégszer ahhoz, hogy nevet is tudjak hozzá csatlakoztatni. Szétzilált haján puhán ültek a hatalmas hópelyhek, és egy pillanatra elképzeltem, milyen lett volna lesöpörni őket onnan; de aztán le is eresztem a tekintetem, egyenesen a félig üres pezsgős poharára, aminek a tartalma pont elég lenne ahhoz, hogy elmossa a fejemből az efféle, idióta gondolatokat. Evidens volt, hogy az alkohol gondolkodott helyettem; normális esetben meg sem fordult volna a fejemben, hogy szóba elegyedjek vele azután, hogy sztriptíztáncosnak nézett.
- Kérj a strippertől, akit keresel, biztos itt van valahol. - Irritáltan morranok, ahogy a korlátnak támaszkodok, nem törődve a hóval, sem a csontig maró hideggel; lassan kezdem megbánni, hogy emellett a ruha mellett döntöttem, ami miatt már legalább hárman lekurváztak. Legszívesebben rágyújtanék egy újabb szálra, de akkor egyből őt is illene megkínálnom, ha már itt van mellettem, és úgy figyel, mintha legalább szarvaim nőttek volna aze lmúlt tizenhét másodpercben.
Tiltakozóan szegezem a tekintetem a cipőim orrába, abban a reményben, hogy majd az eltereli a figyelmem arról, hogy a férfi mellettem igazából egészen jóképű, ha eltekintek a rémes megjegyzésétől; bár jár neki a piros pont azért, mert nem kérdezte meg, mennyiért vihetne el egy körre, mint az utolsó delikvens, aki elől igazából kimenekültem ide, az erkélyre, hogy gyárkémény módjára füstöljek, annak ellenére, hogy elhatároztam, le fogok szokni. De pont az ilyenek miatt nem tudtam - hiszen amikor épp nem az öltözékemre tett valaki megjegyzést, akkor a magasságomra, és egyszerűbb volt elfüstölni a dühöt és csalódást, mint publikusan jelenetet rendezni egy efféle apróság miatt, ugye?
Valamiért nagyon vonzó a kezében az a pezsgős pohár; kicsit bánom is, hogy az enyém már üres, és szomorúan felé is sandítok, alsó ajkam beharapva fojtva el egy rezignált sóhajt. Vajon mekkora pofátlanság lenne most itthagyni a férfit a fenébe és visszamenni a terembe egy újabb pezsgőért?

Nagyon jó vagyok abban, hogy bevágódjak nőknél. Valószínűleg a süketeknek tetszenék a legjobban, mert ha beiszom olyan faszságokat tudok beszélni a számmal, hogy díjat kéne adni érte.  Archer díjnak is hívhatnánk, annyira gázul szólok, de visszavonni már úgysem tudom az meg kibaszott szánalmas lenne, ha elkezdeném itt mondogatni, hogy mennyire sajnálom. Részeg vagyok, ha ez nem elég mentség, akkor semmi nem az.
Elég alacsony a csaj még így is, pedig olyan cipője van, amiben a rúdon illik lelkesen forogni, mondjuk kit tudja, rudat még tudok neki biztosítani, ha úgy alakul. Szokták is mondani, hogy az ilyen törpe nők még a szokásosnál is gonoszabbak hát tök igazuk volt, mert még véletlen sem ad nekem egy nyomorult szál cigit sem, pedig semmibe nem lenne neki. Igazán megszánhatna, végül is tök jó arc vagyok, csak most ő még ezt nem tudja.
-Ne már-húzom el a számat- még egy laza szaxi se lesz?-iszom ki a maradék pezsgőt a poharamból.
Feszítem a húrt, azt szokta erre mondani anyám, biztos kő leszek következő életemben, amiért ilyen retekül viselkedem, de most nem nagyon vagyok olyan állapotba, hogy felkászálódjam a korlátra ebben a jólszabott szürke öltönyömben és hosszan meditáljak azon, hogy miért vagyok ekkora türhő állat. Nem mondom, hogy nem tenne jót, de a csaj tuti retardáltnak gondolna, ha még nem egész biztos benne, hogy a kerekek a kis fejemben elég össze-vissza állnak. Látom a fején, hogyha tudna akkorát ugrani le is fejelne, de így maximum attól kell rettegnem, hogy gyomorszájon fejel, arra meg hátha nem hajlamos. Igazából a lelkemet meg a fél vesémet eladnám egy kibaszott szál cigiért, a helyzet is kezd idegesíteni, lehet meggondolom és exhumálom magam…vagy nem így szokás mondani.
-Na jó, bocsi faszarcom van egy kicsit-mosolyodom el, mintha az előbb nem emlegettem volna előtte poénosan a szopást, de hát nincs is ezzel gond, ugye? Tök normális az egész szituáció és nem fog tökön könyökölni végül. Meg se várom, hogy mondjon valamit már nyomom is erőszakosan a szar dumám.
-Szóval Archer vagyok-nyújtom felé lapát kezem és, ha megrázza, utána elkezdek kutakodni a zsebemben, hogy egy laposüveget húzzak elő- és szívesen adok a whiskymből, ha adsz egy szál cigit.

Mély levegő, Ashe.
Szükségem van néhány mélyebb lélegzetvételre ahhoz, hogy legyűrjem magamban a vágyat arra, hogy gyomorszájon könyököljem ezt a szerencsementest, ha már nem érek fel addig, hogy lefejeljem; de aztán rájövök, hogy nem is vagyok ennyire agresszív, csupán az alkohol gondoltatja velem ezeket a dolgokat, és igazából nem is ütött szíven, amit mondott, sem az, hogy kurvának néz, mert mindenki ezt teszi, biztos a cipő meg a bunda hibája. Ennek ellenére idegesen babrálok a gyűrűmmel, próbálva legalább annyira megnyugodni, hogy angyali mosolyom ne torzuljon vicsorba, amikor felé fordulok, és a lehető legártatlanabbul kacagom el magam, mintha csak a világ legszórakoztatóbb dolgát mondta volna.
- Édes, legalább vacsorázni elvihetnél, mielőtt ilyet kérsz. - Játékosan kacsintok rá, pajkos mosollyal az ajkaimon, pedig nincs bennem semmi vidámság; nem is tudom, miért csatlakozok az ostoba játékához, és főleg miért adok neki ilyen lehetőséget, amit felhasználhat ellenem, de most már késő lenne visszavonni a kimondott szavakat. Nem akarok gyávának tűnni a szemeiben, még ha nem is kéne, hogy számítson a véleménye bármit is; bár a saját szemeimben sem akarok gyáva lenni, és egy kis ártatlan csipkelődés még egyébként sem ártott senkinek, nem igaz?
És már törném is a fejem egy újabb megjegyzésen, bármin, amit utána felhasználhatnék ellene, és amit már valószínűleg sosem lesz esélyem megtenni a hirtelen kedélyváltozása után; még ha tudom is, hogy ez az egész bocsánatkérés is arra megy ki, hogy kikuncsorogjon egy cigit, azért szemöldököm meglepetten vonom fel, hogy ez tényleg megtörtént és még viszonylag őszintén is hangzott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól egy icipicit, de tényleg csak kicsit, hogy ilyen hamar reflektált ezen; talán ezért is hagyom a fenébe a korábbi műmosolyt és egy józal őszintébb (és sokkal halványabb) mosollyal fogadom el felém nyújtott kezét, bizonytalanul simítva kezem az övébe, mintha ez még lehetőséget adna arra, hogy az utolsó pillanatban meggondoljam magam és mégis csak itt hagyjam az erkélyen és pezsgővadászatra induljak odabent, mert lassan kezdem érezni a szükségét annak, hogy jóval több folyékony bátorságot juttassak a szervezetembe.
- Ashe. - Hát, ennyit arról, hogy pezsgőért megyek... Főleg, hogy a whisky jóval kecsegtetőbben hangzik, hamarabb megöli a fölösleges gondolatokat, amikből a kelleténé jóval több volt a fejemben, főleg arról, hogy minél tovább néztem Őt, a mosolya annál szebbnek tűnt, és keze kellemesen melegítette az enyémet, és... Ó, basszameg.
Sietősen húzom vissza a kezem, rádöbbenve arra, hogy talán illetlenül sokáig fogtam az övét, meg talán túl intenzíven is bámultam, fene tudja, hogy mennyi ideig is; masodpercekig talán, esetleg kínosan hosszú percekig, amik alatt beállt a kellemetlen csend közöttünk? Ez már határozottan olyan lehetőség, ami újabb cigarettát kíván, még ha lassan kezdett olyan érzésem is lenni, mintha kinyaltam volna egy hamutartót. Hányadik cigim volt ez már a sorban?
- Remélem, hogy a jobbik fajta whiskyt hordod magadnál, mert ha nem, isten bizony visszaveszem az a cigit tőled és a szemed láttára füstölöm el. - Szórakozottan billentem félre a fejem, ahogy ajkaim közé fogom a cigarettám, mielőtt felé kínálnám a dobozt a korábban kipöccintett szállal; nem emlékszem, mikor volt ilyen utoljára, hogy ennyire szabadon beszélgettem valakivel, akit épp hogy megismertem, de egészen felszabadító érzés volt - és biztos voltam abban, hogy ha a terapeutám most látna, biztos a fejemhez vágna valami elcsépelt szöveget arról, hogy megtettem az első lépést a tényleges gyógyulás felé, ahelyett, hogy egy helyben toporognék, mint ahogy az egész eddig tettem. Lehet, igaza is lenne?
És ha elveszi a cigit, egyből a gyújtóm is felkínálom neki, reménykedve, hogy nem vágja zsebre; és türelmesen várok, hogy ideadja a whiskyt; ha más nem, legfeljebb veszítek egy szál cigit, meg valamennyit a méltóságomból, hogy hagytam magam egy ennyire öreg trükkre rávenni. Addig is várok arra, hogy visszakapjam az öngyújtóm, valamelyest összehúzva magamon a bundát, mert hát... bassza meg, hideg van, kinek a zseniális ötlete volt ez a ruhaválasztás?

Néha magamtól kérdezem, hogyan tudok ekkora segget csinálni hobbiszinten a számból, ez a szegény lány valószínűleg csak rosszul lőtte be az évszakot, azért öltözött ilyen érdekesen én meg itt jó, hogy nem ajánlom fel, hogy dupla árat fizetek, ha itt és most az erkélyen…na érted. Pár másodpercre lehet még a szégyen is kiül az arcomra, inkább lehúzom a pezsgőm, hogy addig se böfögjek fel több hülyeséget nyomorultnak. Nem is értem milyen rendezvényen vagyok, miután elkezd nevetni, mintha csak egy kurvajó viccet meséltem volna neki, én meg csak nézek rá, mint jak a hegyszorosra, teljesen világtalanul.
Amúgy ez nagyon nem új érzés, általában semmit nem értek az emberekből, pláne a reakcióikból, mégha isznak hagyjám, de a józan emberek teljesen hülyék esküszöm.  De az is lehet, hogy én vagyok teljesen hülye a józan emberekhez, sosem tudom eldönteni, hogy melyik.
-Én elviszlek vacsorázni, ha csak ezen múlik-vonok vállat, mintha amúgy mindennap mindenféle jó csaj ajánlaná fel nekem, hogy vacsora, aztán, ami belefér. Szerintem életemben nem mondtak még ilyet, nem mondom, hogy nem tetszem a nőknek, hát jóvágású gyerek vagyok, a gondok ott szoktak kezdődni, hogy kérdeznek én meg biz válaszolok. Most próbálok marha normálisnak tűnni, már amennyire ezt az alkohol támogatja, nem akarom én, hogy kiderüljön, hogy nem vagyok a tudós klub rendes tagja.  Ezzel a gondolattal jut eszembe (haha…eszembe, mi? Nincs is olyanom.) hogy tán nem így kéne ismerkedni, mint friss kviddicsjátékos, mert a végén még elmondja valahol, aztán éghetek széjjel helyben.  Fogadja a bocsánatkérésem, sőt még kezet is nyújt nekem, a neve elég ismerős és azt hiszem tudom is honnan.
-Montrose Magpies, ugye?-hetvenkedek, hogy milyen jól tudok itt mindent véletlenül, még nem engedi el a kezem, én meg hülye lennék elhúzni, hát olyan hideg, hogy rendesen aggódom érte, mikor elenged. Hozni kellett volna a törpenyúlnak egy kesztyűt, le ne fagyjon a mancsa.
-Ne blamálj kislány, a whiskym egykorú velem-veszek el ki egy szálat a dobozból, az öngyújtóját nem veszem el, csak lehajolok, hogy meggyújthassa a cigimet, aztán kellemesen füstölögve átadom neki a laposüveget. Azon gondolkodom, hogy mit tudnék levenni magamról, mert már facsarta azt a kőszívemet a látvány, hogy ennyire fázik.

Azt hiszem, a szemöldököm még ezen az estén el fog szökni a homlokomról, messze a világba, ha így folytatja; hiszen csak így, semmi vonakodással beleegyezik a vacsorába, amit nem is gondoltam komolyan, és mindezt csak azért, hogy potenciálisan gerincre vághasson? Nem értem a logikáját; bár így, belegondolva, az ingyen vacsora nem is hangzik olyan rosszul, még azután sem, hogy először strippernek nézett - bár jelen pillanatban talán még a halálos ítéletem is aláírnám, csak hogy gyorsabban teljen az idő és ez az ostoba bankett véget érjen, vagy legalább gyorsabban teljen, és ha ehhez az kell, hogy ezzel az ismeretlenül ismerős sráccal vacsorázzak, hát üsse kő!
- Pénteken van egy szabad estém, ha gondolod. - A példáját követve vonom meg a vállam én is, mielőtt kezet nyújtanék neki, aztán egy hosszabb pillanatra elvesznék a szemeiben; és az ismeretlen vizekre elúszott gondolataimat is csak az rántja vissza a jelenbe, hogy a csapatom nevét hallom, és szinte már ösztönszerűen is bólintok, hogy teljesen igaza van, én is a Montrose Magpies-hoz tartozok. Bár, ez is elég megkérdőjelezhető dolog volt, gyakran inkább kiegészítőnek éreztem magam mellettük, az összeszokott kis társaságukban, aminek nem igazán volt szüksége rám a pályán kívül - elvégre is mi másért álldogáltam volna egyedül az erkélyen, amikor a csapat többi tagja mind bent volt?
Tekintetem elszakítva az arcától pillantok a terem felé, hogy a hatalmas ablakok üvegén át vegyem szemügyre a bent lévőket, és pár pillanatnyi bámulás után villámcsapás módjára hasít belém a potenciális felismerés; vagy ha villámcsapásként nem is, de elég intenzíven ahhoz, hogy megkockáztassam a tippet a fiú kilétét tekintve.
- Várj, véletlenül nem te vagy a Falmouth Falcons új őrzője? - Úgy van, Ashe, ismerd csak el, hogy kicsit sem figyeltél oda, miről szólt a bankett hivatalos része; de most már mindegy, ha más nem, majd bocsánatot kérek a figyelmetlenségemért, nem?
- Egye fene, megkockáztatom. - Most már úgyis teljesen mindegy, ha már egy vacsorát felajánlottam neki csak úgy, szórakozásból, mert nem tudtam befogni a szám két nyavalyás percre; bár meglep, hogy nem veszi el a gyújtót, azért készségesen gyújtom meg a cigarettáját, a sajátommal együtt, futólag pillantva csak rá, mikor az apró láng megvilágítja az arcát. Túlságosan is a személyes teremben van, de a korláttal a hátam mögött már nem igazán tudtam ellépni tőle, így csak a fejem fordítom oldalra, hogy ne fújjam a füstöt egyenesen az arcába, már csak azért se, mert az pofátlanság lenne; bár már annyi ostobaságot elkövettem, amióta kijött az erkélyre, hogy ez az egy már valószínűleg semmit se számított volna. Arról nem is beszélve, hogy nem voltam benne biztos, a szervezetem feldolgozza majd ezt az alkoholmennyiséget; de ha már felkínálja nekem a whiskyt, el is fogadom, és a cigimet a korlátra félretéve kortyolok bele laposüvegének tartalmába, hagyva, hogy az alkohol végigmarja a torkom és felmelegítsen, ha ez utóbbira már az állítólag téli bundám nem volt képes. És először fel sem figyelek a halk dorombolásra, amit kiadok magamból, annak jeléül, hogy az erősebb alkohol mennyivel jobban esett, mint a pezsgő, amit amúgy nem is szeretek; de mielőtt elszállna velem a ló, már vissza is nyújtom neki a laposüveget, aprócska, hálás mosolyt villantva rá.
- Én hősöm... Honnan tudtad, hogy pont a whisky hiányzott most az életemből? - Szórakozottan mosolyodok el, újabbat szívva a cigarettámba; ironikus lenne, ha épp Ő lenne az oka annak, hogy mégis csak elviselhetőnek titulálom majd ezt az estét, pedig egyelőre nagyon jó úton haladt ahhoz, hogy így legyen... és őszintén szólva nem tudtam, mihez kezdhetnék ezzel a tudattal.

Nem mondom, hogy nem vagyok meglepődve a csajon, végül is elég pöcsfej voltam fele, most meg belemegy abba, hogy elvigyem vacsorázni. Szerintem az életben nem vittem nőt vacsorázni, sosem láttam az értelmét, de tehetek kivételt, amúgy jó arcnak tűnik és még azt sem vette magára, hogy strippernek néztem, pedig hasonlóért kellett már elhajolnom tasli elől.
-Péntek-bólintok és elvigyorodom- zsír.
Nem hiszem, hogy lenne jobb programom lenne, meg ha lenne is átenném, mert jó érzésem van vele kapcsolatban, kedves kis állatra hasonlít, ahogy bámul, miközben a kezemet fogja és még kviddicsezik is, jól tudtam azt a keveset, amit tudok.  Szóval lesz olyan, mikor ellene fogok játszani, fix, hogy fogó, nem tudok mást elképzelni az ilyen hónaljcirkálónak, nem mintha amúgy parám lenne az alacsony csajokkal,csak  vicces belegondolni mekkora lehet a pornós lépője nélkül vagy, hogy milyen könnyen felemelhetném és rakosgathatnám ide-oda. Mondjuk gondolom tök paraszt dolog ilyenekre gondolni, ha úriember lennék most szégyellnem kéne a tahó pofámat, mázli, hogy nem vagyok az.
Nem csak én tájékozódtam Ashevel kapcsolatban, hirtelen neki is eszébe jut, hogy vajon kivel állhat szemben, nem mondom, hogy nem esik jól, hogy felismer, mert elég fasza érzés.
-Én lennék, a tibeti veszedelem szolgálatodra-kacsintok, meg is hajolnék, de nem akarom túljátszani a fejemet, már így is elég gáz voltam eddig, nincs mire vernem magam, még egyáltalán nem játszottam a Falcons-szal olyan meccsen, aminek volt bármilyen tétje is. Mindegy ennyivel csak nem égetem le magam, biztos az ő csapatában is vannak hozzám hasonló csávók, bár, ahogy néztem többségben vannak náluk a nők, hát kemény lehet velük. A nőkkel valahogy sokkal nehezebb, mint a férfiakkal, ha nekem valakivel gondom van odamegyek és úgy lefejelem, hogy a szeme is kipattan, de olyan is volt már, hogy elátkoztam vagy valami kellemes bájitalt itattam vele, de a nők…jaj azok veszélyes állatok.
Ashe is biztos veszélyes, viszont marhára nem tűnik annak, mikor meggyújtja a cigimet és átadom neki a laposüvegem, a huszonhárom éves whiskymmel együtt. Úgy néz ki csajozok, nem is rossz, nem beszélgettem már ismeretlen csajokkal, nem jött volna be, ha észreveszik, hogy a két agysejtem is harcol a bentmaradásért, de egyelőre nem volt meg a veszély, hogy rájöjjön, hogy valami nem oké a fejemben.
-Ezek szerint jó a cucc-vigyorodom el, miközben bőszen fújom a füstöt- Egyszerűen tudok dolgokat…
Komolyan ilyet mondtam? Nem tudok én semmit, csak dohányozni, piálni meg kviddicsezni, ja meg félrebeszélni faszságokat, de azt legalább nagyon.

Várjunk csak... mi?
Mikor felfogom a szavait, a szívem kihagy egy ütemet - és ez nem az a kellemes kihagyás, mint amikor az első csókodra vársz, inkább az a nyugtalanító fajta, amikor ráébred az ember arra, hogy innen már nincs visszaút, végig kell mennie azon az úton, amit kikövezett magának; és ebben az esetben ez egy vacsora volt, amibe csak így belemanővereztem magam, annak ellenére, hogy legelőször kimondva teljesen viccnek szántam, mert sosem hittem volna, hogy bele fog egyezni. Most visszavonulni már mérhetetlenül gáz lenne, még ha meg is ijeszt a gondolata annak, hogy ennyi izoláció után megint kimozduljak az emberek közé, ráadásul valami olyasmi kontextusban, amit mindenki más már randevúnak mondana... Pedig engem tényleg csak az ingyen vacsora érdekel, a lehetőség, hogy kimozdulhassak a lakásom négy fala közül valami más okból, mint a bevásárlás vagy a terápia. Hogy a fene vinné el ezt a félig mugli életformát, amit annak idején megszoktam a vőlegényem mellett...!
- Gyere értem nyolcra. - Halkan sóhajtva űzöm el magamtól a korábbi gondolataimat, szélesebbre vonva a mosolyom, hogy viszonozzam az övét; mit veszíthetek azzal, ha hagyom, hogy elvigyen vacsorázni? Ki tudja, hátha nem lesz akkora katasztrófa az egész, ha meg mégis, akkor meg szerencsém, hogy tudok magassarkúban futni. - ...hova írhatom fel a címem?
Teljesen jó ötlet megadni a lakcímem valakinek, akit alig pár perce ismerek; ha valamikor valaki meggyilkol álmomban, biztos amiatt lesz, mert egy gyenge pillanatomban bedőltem a mosolyának és belemanővereztem magam egy vacsorába. Mondjuk Ő pont nem olyannak tűnik, aki csak úgy hobbiból meggyilkolna álmomban, szóval talán célszerűbb lenne száműznöm a paranoiám valami olyan helyre, ahonnan sokáig tartana visszatérnie...
- Veszedelem...? Kezdjek már félni? - Halkan nevetve pillantok fel rá, abban a reményben, hogy talán tényleg találok benne valami fenyegetőt, bármit, ami elindítja a vészjelzőt a fejemben, de nem találok semmi ilyet; és biztos nincs semmiféle trükkös bájital keverve a whiskyjébe, amibe belekortyolok, mert utána is normálisan érzem magam, talán azt leszámítva, hogy kezdem érezni, hogy az alkohol lassan a fejembe száll. De benne nem látok semmi olyat, ami okot adna arra, hogy veszedelemnek titulálja saját magát, vagy bárki más is őt - vagy csak én vagyok túl naiv ahhoz, hogy ezt észrevegyem?
- Most csak viccelsz, ugye? Ez a legjobb whisky, amit az elmúlt hónapokban ittam... - ...pedig amúgy rengeteg volt belőle, főleg a legolcsóbb fajtából, amit mindenféle kétes helyről szedtem össze, csak mert segített nem gondolkodni, nem érezni, és ezért még a másnap fejfájását és rosszulléteit is hajlandó voltam elviselni. Igaz, megijeszt a gondolat, hogy esetleg holnap is így lesz majd, ha túlzásba viszem az alkoholizálást ma is, így inkább visszaadom neki a laposüveget, zavartan sütve le a tekintetem - már csak azért is, mert egyébként fárasztó volt állandóan felfelé nézni rá, hiába nem volt rossz látvány.
- Erre a bankettre határozottan több whisky kéne és joval kevesebb pezsgő... - Rezignáltan sóhajtok, kifújva a cigarettám füstjét, mielőtt elpöccinteném a csikket az erkély alatti sötétségbe; egy hosszabb pillanatig még nézek is után, helyezkedve valamennyit a korlátnál, hogy áthajolhassak rajta. Igaz, az se egy díjnyertes ötlet tőlem, hogy csak így belekönyökölök a hóba, mert abban a pillanatban, hogy az alkoholpárlatos elmém felfogja a dolgokat, kurvára fogok fázni, meg hát egy ennyire rövid ruhában áthajolni a korláton is egy elég elbaszott ötlet, ami csak arra enged gondolni, hogy talán mégsem kellett volna elfogadnom azt a whiskyt. Vajon mennyire lenne kínos megkérdezni valakit, akit alig pár perce ismerek, hogy nem akar-e ellógni erről bankettről és keresni egy olcsó kocsmát valahol a környéken? Mármint eltekintve a nyilvánvaló aspektusoktól, hogy ki vagyunk öltözve, mintha legalább valami bálon lennénk és legalább annyira illenénk egy kocsmába, mint döglött macska a kerítésre, de hát...
- ...bár nekem már semmi alkohol nem kéne, még a végén mondanék valami kurva kínosat, amit utána mindig emlegethetnél, hogy lejárass. - Talán a kelleténél hangosabb és kínosabb is a nevetésem, ahogy az alkohol elkezd dolgozni a szervezetemben; mondjuk önmagában már ez is elég lenne ahhoz, hogy le tudjon járatni bárki előtt, hogy hallott káromkodni meg hiénamód vihogni is, de azért még reménykedek, hogy talán elfelejti majd a következő alkalomig, amikor összetalálkozunk a pályán, mert hát elég valószínűtlen, hogy tényleg feltűnjön akár csak a lakásom környékén is pénteken, mintha nem lenne jobb dolga... Mert biztos van, ugye? Arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal elcsépelt társaság lennék, szörnyen unalmas és zárkózott és csak elpocsékolnám a péntek estéjét egy vacsorára, amit talán nem is akar. Lehet, ideje lenne lebeszélni...?
...vagy csak lehetnék jobb beszélgetőpartner, valaki, aki nem nevet ilyen elcseszettül saját magán és nem lóg épp a korláton, annak ellenére, hogy amúgy rohadtul fázik. Most komolyan, miért vagyok ennyire elbaszva, hogy még egy normális beszélgetést sem tudok folytatni?

Most asszem halál komolyan randim lesz, ami kicsit olyan érzés, mintha tarkónvágtak volna egy csontos könyökkel, mivel kurvára nem tudom mit szoktak csinálni emberek randikon. Jó, gondolom esznek, az elég egyértelmű, eddig sima liba, de aztán? Mi a rákról beszélgessek én bárkivel, pláne ezzel a csajjal? Úgy fogom untatni, ha csak a kviddicsről pofázom és még arról se okosakat, hogy kimenekül a világból, ha nem ás el azonnal. Én esküszöm azt gondoltam szopat és a végén majd jót nevetünk már az ötleten is, vagy mostanság úgy kell csajozni, hogy öltáncot kérsz aztán meglátod mi lesz? Meg vagyok zavarodva, mint a láma négyezer méteren, méghozzá nem a dalai…
Most gondolom nincs az a sansz, hogy ránézek, ostobán röhögök aztán úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. Lehet, hogy tényleg ennyire jól játszom a normálist? Most mi a fasz legyen?! Ha sportszerű lennék, akkor tuti elkezdenék két kézzel kapálózni, hogy márpedig én agysérült vagyok és tényleg kurvára örülök, hogy élek, meg hogy kviddicsezhetek, de ő fix nem lesz túl boldog, ha velem kell töltenie egy vacsorányi időt józanon. Vagy leitatom…de az meg retek húzás, férfihoz nem illő, azt szokta mondani apám és teljesen igaza van, na mindegy ebbe a jakszarba beletalpaltam izomból, mostmár végigjátszom, amit elkezdtem.
-Ide-gyűröm fel gyorsan a zakóm és ingem ujját egyszerre és mutatok az alkaromra, amin pont duzzadtak az erek a ténytől, hogy rámjött az ideglelés, mert egy jó nővel kell randiznom. Hagyom hogy fölírja a címét, aztán visszagörgetem az anyagot a karomra. Ashe rendesen olyan fejet vág, mintha szellemet látna, de inkább fel sem hozom, tuti, hogy ő sokkal gyakrabban kerül ilyen szituba, mint én, mármint…nem be van szarva egy ilyen normális dologtól, hanem randikra jár, meg ilyen romantikus faszságokra. Miért is nincs egy ilyen csajnak faszija?
-Csak a pályán, kislány, de ott rettegj-arcoskodom tovább, végül is ezt kezdtem el, aztán max, ha nagyon szar a helyzet finomítok a türhő parasztságon és megint bevetem a szomorúszemű lámapásztor pofámat. Tuti örző a bige, onnantól kezdve meg igazából a pályán se tudok vele sokmindent csinálni, maximum elmerengve sasolom, miközben a cikeszt üldözi, a légynek se baszki, aztán itt játszom a brémet, ezzel a veszedelem szöveggel. A fejemben amúgy sokkal jobban hangzott, mondjuk ismerem maga, ami a fejemben oké, az kimondva általában vakmeleg.
-Ha ilyen ütemben piálsz még valami bajod lesz a végén-mosolygok rá, mikor megdícséri a whiskyt, hónapok óta, biztos túloz, az ilyen nők nem whiskyzni szoktak, hanem koktélozni meg pezsgőzni. Amint visszakapom az üvegemet én is meghúzom és ezzel a lendülettel kivégzem a cigimet is, lepöccintem az erkélyről. Kezdek bebaszni? Mintha eddig nem lettem volna épp eléggé csúnyarészeg, mert amit, most a csaj csinál azt inkább gondoljam, mint nézzem.
-Hallod törpenyúl, a faszt artistáskodsz itt nekem-köszörülöm meg a torkom, mikor rájövök, hogy ez most komolyan itt hajlong a korláton és, ha áll szépen vissza a lábára szimplán a bundája nyakrészénél fogva visszateszem a lábára.
-Azzal a három keringő agysejtemmel holnapra elfelejtem, okés?-kacsintok rá, mert ezt most nyilván viccnek kéne szánnom, csak az a ciki, hogy kurvára a frankót mondtam, bár jobban jártam volna, ha tényleg befogom.

Hát, azt kell mondjam, ez rohadt gyorsan ment: pár perce még meg akartam fejelni a szerencsétlent, amiért sztriptíztáncosnak nézett, most meg vacsorára megyek vele, amibe saját magam manővereztem bele; lélekben épp lassan, szarkasztikusan tapsolok magamnak, hogy addig se pánikoljak azon, hogy igazából foglamam sincs arról, mit szokás csinálni egy randin, mert az utolsón évekkel ezelőtt voltam, aztán meg hónapokra elsüllyedtem az alkoholos fertőmben, ami kicsit sem tett jót az emberkezelési képességeimnek. Ha ezt elmondom a terapeutámnak, tuti megcsinál egy dupla szaltót meglepetésében, aztán annyit röhög majd rajtam, hogy szegény belehal az oxigénhiányba... De ha már idáig eljutottam, akkor előásom a tollam a retikülömből és a lehető legmagabiztosabban, a legszebben kalligrafált betűimmel írom fel a lakásom címét az alkarjára, egy icipicit talán reménykedve abban, hogy nem éri meg az este végét, elmaszatolódik annyira, hogy mindketten megússzuk ezt a vacsorát.
- Majd meglátjuk az első, egymás elleni meccsünkön, van-e mitől rettegnem. - Kisgyerek módjára nyújtom ki a nyelvem felé, mert minden istenek a tanúim, hogy a pályán nem féltem semmitől; egyedül seprűn ülve voltam teljesen önmagam, rettenthetetlen és szabad, és ott nem volt, ami megijesztett volna... Még ő sem, bármennyire is ijesztőnek kampányolta magát. De hát ki tudja, lehet, elbíztam magam egy icipicit - végülis még mindig a bankett erkélyén voltunk, és az se volt még biztos, lesz-e egyáltalán közös meccsünk a közeljövőben, akkor meg mit hetvenkedtem itt? Biztos csak az alkohol beszél belőlem...
- Oh, csak nem aggódsz? - Szórakozottan kuncogok, csupán egy pillanatra nézve felé; aztán a figyelmem leköti valami az erkély alatt, amit látnom kell, így kettőt se gondolva hajolok át a korláton, hogy megnézzem, mi az - talán még reménykedek abban is, hogy meglátom valahol a cigarettám csikkjét, vagy bármit, ami érdekesebb lenne, mint a bankett, amit el akarnék lógni, ha lenne rá bármi mód.
- Ünneprontó vagy... Tudod te egyáltalán, milyen szar ilyen kicsinek lenni? - Szomorúan biggyesztem le az alsó ajkam, ahogy lábaim visszaengedem a földre és felé fordulok; ő sosem fogja megérteni, milyen az, amikor az embernek egész életében felfelé kell néznie, mert alacsonynak született, és hogy ebben az esetben mennyire jó érzés egyszer lefelé nézni valakire vagy épp valamire, és szívem szerint el is magyaráznám ezt neki, még ha ez nem is a legmegfelelőbb alkalom erre. Bár miért is próbálkoznék? Biztos nem érdekli amúgy sem, csupán saját magát nem akarja kínos helyzetbe hozni, hiszen ha most átzuhannék a korláton és kitörném a nyakam, azt minden bizonnyal az ő nyakába varrnák... Ennek ellenére elrontotta a játékom, és ezért haragudnom kéne rá, vagy legalábbis valami hasonló, ugye? - Bár honnan is tudnád, neked sosem kellett mindenkire felfelé nézned... Tudod, mennyire fáj az ember nyaka ettől?
De a haragom nagyjából addig is tart, hogy rám kacsint, és ajkaim közül megint csak halk kacaj szakad ki; nem kéne ilyen könnyedén felvidítania, haragudnom kéne rá azért, mert törpének tart, meg még sztriptíztáncosnak is, de nem megy... De ezt is fogjuk az alkoholra, az úgy normálisnak titulálható lesz, ugye?
- Hidd el, hogy tudnék olyat mondani, amit sose felejtenél el. - Mosolyogva ingatom meg a fejem, igyekezve felidézni magamban bármit is, ami tényleg ennyire megjegyzésre méltó lenne, de xerben hagynak a saját gondolataim; határozottan túl sok alkohol van a szervezetemben, ha már ostobaságokra sem tudok gondolni, meg nem tudok haragudni rá sem, de hát... Neki nem kell erről tudnia, ugye? Addig meg hátha sikerül jól eljátszanom, hogy igazából teljesen józan vagyok...

Gondolom ez nem pont az az ismerkedési forma, ami nálunk meg a hegyekben, mondjuk én azt mindig úgy képzeltem el, hogyha bejön a csaj, ajánlasz egy jó hetvenhat jakot a faternak aztán pettingként hazahúzod az asszonyt a hajánál fogva, ha akarja, ha nem. Ha visít legalább tudja z egész falu, hogy vőlegény lettél, tiszta haszon komolyan mondom.
Most nem nagyon vágom hanyadán kéne állnom a csajjal, eljön velem randizni, én meg azt mondtam neki, hogy laza szaxi és bumm, mire magamhoz térek már gyűröm vissza az ingem az alkalomra, amin a címe szerepel.  Most akkor komolyan eljön velem vacsorázni? De hova? Egyáltalán mi a rákot szeretnek enni az ilyen csinos bigét? Lehet, hogy rákot? Japánnak tűnik a csaj, pronyó dolog lenne sushizni vinni vagy egyenesen rasszista? Baszki mennyi kérdés, amire nem is sejtem a választ és még meg se jelentem az  ajtaja előtt egy másik szépen szabott öltönyben, mondjuk a fekete csíkosban, ami elég stricis. Legalább visszaidézné a kezdőszituáció báját, de szép mondat volt ez, mintha nem is én mondtam volna.
-Meg hát-vágom rá azonnal, a meccsel kapcsolatban tényleg hiába arcoskodunk, semmit nem tudunk arról, hogy játszik a másik, de jól esik kicsit húzni az agyát, vicces és szerintem kicsit be is van rúgva. Ennek örömére inkább én küldöm a whiskyt, míg ő a franc tudja mit csinál a korláton abban a brutálisan pornós cipőben, ami azt hiszem életveszélyes, ha valaki épp ki  próbál benne esni egy erkélyről. Lehet, hogy nem kellene így visszahúznom a korlátról, de mégsem lökhetem hátra, mint, ahogy egy olyan emberrel tenném, aki minimum a vállamig ér és nem pont negyven kiló vasággyal.  Mivel én az erős paraszt vagyok, próbálok figyelni arra, hogy ne tegyek kárt a kisebbekben, tudom ez most ilyen tall guy bullshitnek hangzik, de tényleg aggódom az ilyen manócskákért, akik beszórakozva hülyeségeket csinálnak.
-Te se tudod, milyen zsiráfnak lenni-kontrázok, asszem mindkettőnknek tök igaza van, mert ugye én nem vagyok törpe, ő meg nem egy lóbaszó állat és ha csak nem akarjuk megnézni, milyen lehet százfűlé főzetet inni és a másik kinézetével rohangálni egy napig, nem is nagyon fog kiderülni.
-Fáj a nyakad?-pislogok rá elgondolkodva, lehet nem kellett volna whiskyznem is, de tök jó ötleteim vannak hirtelen, eléggé valószínű, hogy másnak nem jönnének be- Ez nagyon szomorú.
Várok fél másodpercet, hátha meggondolom magam, de mivel nem dobja vissza az agyam  az elképzelést és még tarkó sem vág, rám kiáltva, hogy  „jaj te fasz”, fogom magam és hirtelen felemelem a lányt, hogy körülbelül onnan nézhesse a világot, ahonnan én pislogok rá lefele.
-Bejön a  hegyilevegő?-kérdezem arcomon széles vigyorral, szegény lány biztos nem erre fizetett be, de most már így járt, maximum úgy pofánbasz, hogy hazáig a csillagrendszer kering majd a szemeim előtt, hát aztán! Vót má, meg lesz is, én viccesnek tartom a dolgot, hátha ő sem csap le reflexből.
-Na most már mondhatszl feledhetetleneket-pislogok rá ártatlanul mintha nem is emeltem volna föl az előbb, sőt nem is tartanám legalább két méter magasan jövendőbeli randipartnerem, nem csodálkoznék nagyon, azon se ha azt mondaná dugjam fel magamnak a vacsoraajánlatomat.

Azt hiszem, a kviddicsről szóló beszélgetésünk itt is ér véget, ebben a pillanatban, mert rájövök, hogy még nem is láttuk egymást akcióban és a szezonig nem is nagyon fogjuk, ha csak be nem lopakodunk egymás kviddicsedzéseire... Arra mig kinek lenne ideje? Így is elég, hogy a sajátjaimra ki kell mozdulnom, annak ellenére, hogy legtöbbször nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármiféle szociális interakcióba lépjek bárkivel is. Igaz, az edzésekre se beszélgetni jártam, utolsóként érkeztem és utolsóként távoztam, ráadásul a szükséges minimumnál többet nem is beszélgettem a csapattársaimmal, mert valahogy sose volt mondanivalóm az apró hazugságokon kívül, hogy minden rendben, hogy szép napunk van, hogy jól vagyok.
Talán tovább is gondolkodnék ezen, ha továbbra is a korláton át bámészkodnék, de Ő visszahúz; nem tudom, meg kéne-e lepődnöm, esetleg méltatlankodnom azon, hogy csak úgy visszaállít a talpamra, de talán jobb is, hogy megtette, hiszen ki tudja, miféle negatív gondolatokkal ölném még meg a saját jókedvem, ha tovább bámulnék a sötétségbe alattunk? Inkább megpróbálok viccet csinálni az egész szituációból, még ha végül csak egy méltatlankodó felszólalás lesz belőle, nem sikerül egészen elviccelnem a saját magasságom. Őszintén szólva arra számítok, hogy ezt majd Ő megteszi helyettem, de helyette csak kontrázza a kérdésem, és ez egy pillanatra megakaszt a gondolatmenetemben, mert nem erre számítottam; és ahogy szóra nyitom a szám, rájövök, hogy nem tudok mit mondani, így csak tátogok, mint a retardált aranyhal, mielőtt egy rezignált sóhajjal szegném le a tekintetem. Igaza van, fogalmam sem volt, milyen érzés magasnak lenni, de még átlagos magasságúnak sem, mert valahogy mindig én voltam a legkisebb a társaságban, már gyerekkorom óta, sosem volt lehetőségem megtapasztalni, milyen magasabbnak lenni... Végül is nem ok nélkül hordtam ezeket az abszurdan magas sarkú cipőket, ezek legalább viszonylag átlagos magasságúvá tettek a tömegben...
- Hát... Még ebben a cipőben sem vagyok elég magas ahhoz, hogy ne kelljen mindenkire felfelé néznem. - Szórakozottan kuncogok, tekintetem újra felé fordítva; csak úgy fair, ha legalább felé fordulok, ha már vele beszélgetek, nem pedig a padlóhoz vagy a cipőim orrához folytatom a kis monológom, nem?
De nem nagyon van esélyem többet mondani, mert mire észbe kapok, már a magasba is emel; csupán egy halk, meglepett nyikkanásra telik tőlem, mert erre tényleg nem számítottam, sokkal biztosabb voltam abban, hogy kapok majd egy monológot arról, hogy már pedig magasnak lenni is szar, vagy valami hasonló, mint ahogy azt általában szokták mondogatni az emberek, amikor szóba hozzák a témát. De Ő csupa meglepetés, megint olyat tett, amire nagyon nem tudok reagálni; a normális reakció valószínűleg az lenne, ha pánikba esve elkezdenék nyekeregni, hogy tegyen le, meg hogy mi a faszt csinál, és eredetileg ezt is tervezem megtenni, de mikor tekintetem összetalálkozik az övével, a torkomon akadnak a szavak. Csupán néhány meglepett pislogásra telik tőlem, meg egy halvány mosolyra, ahogy egyik kezem a vállára simítom, hogy lehetőségeim szerint belé kapaszkodjak, még ha biztos is vagyok benne, hogy amúgy nem ejtene le csak úgy; a gondolataim túl kuszák ahhoz, hogy választ adhassak a kérdésére, mert nehéz arra koncentrálnom, mennyivel másabb is ennyire fentről szemlélni a világot, nem bírom rávenni magam arra, hogy elfordítsam a tekintetem az arcáról, van a pillantásában valami, ami megfog és nem enged, bármennyire is szabadulni akarnék. De akarok én szabadulni egyáltalán...?
- Szépek a szemeid... - Mielőtt jobban meggondolhatnám, mit is mondok, a szavak már kicsúsznak a számon, apró, elhaló sóhaj formájában; bele is telik egy hosszabb pillanatba, mire felfogom, mit is mondtam, de addigra már késő lenne őket visszavonnom, így csak elmosolyodok, zavartan elfordítva a tekintetem. Azt mondom magamnak, hogy csupán az alkohol dolgozik a szervezetemben, csupán azért mondom ezeket, de tudom azt is, hogy hosszú hónapok óta először érzem úgy, hogy megint rajzolhatnék, vagy legalábbis próbálkozhatnék a rajzolással, hogy megörökítsem ezt a pillanatot, a mosolyát, Őt. De aztán elvetem ezt a gondolatot; hiszen még simán előfordulhat, hogy pofára ejt pénteken és nem jön, és akkor csak fájna, hogy egy pillanatig beleéltem magam a dolgokba, hogy elhittem, visszatérhetek még az élet normális kerékvágásába, hogy talán túl sokat képzeltem oda, ahol semmi sem volt...