Maître d'Effroi

Hogy egy embert megölni nem olyan lesz, mint legendákban, dalokban éneklik, érthető lenne - fogalmazza magában, míg őt keresi, a kakukkfiókát, akit most már nem is lenne oly elérhetetlen bevégezni, de mert a józan világ szabályai itt érvényesülnek, és mert maga sem tudja, álmodik-e azóta, mikor a tükörben egy másik arc mosolyog vissza, az vajon azért lehetséges, mert ő maga eltört, vagy mert megmutatta prima materiáját, és ez volt végig, ez sírt hangosan legelső alkalommal, mikor abba az idegen iskolába küldték, ez futott volna bátyjai után, mint lemaradó kistestvér, kistestvér, aki igazán fiú, de teljesen mégsem az.
Megkeresni nem nehéz, megszólítani lesz annál inkább - bátyja ajtaja annak ellenére zárva maradt előtte, hogy a szólamok, melyek mögötte rejtőztek, mind elfogadásról, együttélésről regéltek, úgy tűnik, ennek ő sehogy nem része, aki önként nem vállalkozott öngyilkos ugrásra, azt meg nem menti senki, azzal közösséget sem lehet vállalni - az ő kacsalábon forgó kis családjuk békéje nem lehet osztályrésze annak, aki nem akart örökre félig kívülről leselkedni családi ünnepélyek mentén. Avery-Lestrange azonban más, őt is kívül tartotta valami az idillen, még nélküle, ténykedése nélkül is, ez felismerhető, kihasználható olykor, de most nem gyalázni jön, nem kell még egy fuldoklás részükről. Ő nyilván egyébként is úgy tarthatja, nincs benne lélek, csak valami éhes pajzánság, amivel majd űzi egy darabig, míg önként le nem vetődik egy szirtről, és ez nem is elképzelhetetlen - de vele ugrik majd az a lány is, akinek arcába most néz, de aki talán.. nem elég erős, hogy bármelyiküket is megtarthassa bármi nevében is, pedig csak arra vágyott, hogy az apja szorosan magához szorítsa.
- Boldog új évet, Avery-Lestrange. - köszön rá illedelmesen, nem zavartatja magát másoktól, vagy a helyzet különösségétől, prefektus akkor is konzultálhat a többiekkel, ha látszólag erre nincs egyéb oka, nem is várja azt tőle senki igazán. - Beszédem van veled, gyere velem, kérlek.
A fiúk hálóterme épp megfelelően üres ebben az órában, és mert lány - most az, mindig az, belevájja a tenyerébe a körmeit, annak született, de beengedi gond nélkül az ajtó, az nem ismeri fel benne azt a fiút, aki napról napra erősebb, és most is nehéz útját állni - főleg, mert viseli azt a jelvényt, bejárása van hát ilyen helyekre is. Meglepően zsúfolt díszlet egy kiüresedő lélek számára.
- Tudom, hogy megtetted, amit kértem, rendben van. Felkeresett bármilyen módon az apám benneteket? És.. valaki, aki hasonlított rá?

Darabokban, lassan áll össze csak a valóság, itt egy szék, amott a többiek ágya. A takarót mindig fejemre húzom, elfordulok és alig kommunikálok, egy-egy sértés olykor még belefér.
Hiába keresik a menőt, az arcot, csak árnyéka vagyok az egykori ásznak. Néhány életrevalóbb elsős, még megszokásból kikerül, de már olyan lustán nyújtom lábam gáncsolásra, hogy nem esik fel benne senki , nem húzzák össze magukat, vagy kerülnek ki, elfelejtettek rám barátságtalan fintorokat vetni.
Így veszett a Roxfort poénja, így minden este előveszem az utazóládám, hogy belebasszak egy-egy jelentéktelen holmit, amikor rájövök odakint nem folytatnék varázsló életet, hogy szükségem legyen hülye könyvekre, fiolákra, vagy akár a pálcámra, csak a gitárom kellene, néhány gönccel meg is lennék, lepetődbe becsomagolnám és batyus betyárnak állnék. Van is valami vadregényes az elképzelésben, ha nem tudnám, szednének le azonnal a kapuban és csak az vigasztal egy állítólagos zöld fénysugár azonnal, fájdalom nélkül végez az áldozattal.
A szökés melletti második biztató lehetőség. Hogy gyűlölök már itt mindent, a röhejes kis szikrákat a pálcák végén, az undok latin szavakat, amiket nem bírok megjegyezni, hogy csuklómozdulatot gyakorol minden picsa csiklómozdulat helyett és egyiknek sincs humorérzéke, vérkomolyan veszik ezt az egész faszságot a kibaszott Mikulásukkal és de bánom, hogy vágytam erre valaha is.
Ő, igen, éppen ő hiányzott a boldogságomhoz, hogy összerezzenek, amikor meglátom, némán elküldöm a kurva úristenbe és lesütöm a szemem, amint közelebb ér, mintha képes lenne megátkozni a tekintetével.
Szemmel verés, vagy hogyan nevezték a babonás nyanyák, de mivel minden mágus le van maradva a középkorban, tuti létezik náluk ilyesmi.
- Neked is
Közlöm a cipőm orrával, már az is elég, hogy kibillenjek, itt utasítgat, én mint valami korcs fejem leszegve követem, szabálytalanul ver a szívem, rosszul veszek levegőt, a kilincset is helytelen fogom meg, lecsúszik róla a kezem és csak másodszorra sikerül megmarkolni.
- Szívesen. Nem tudok róla, engem nem és előttem nem beszélnek az apádról. Nézd, én mondtam nekik, hogy nem kérem a nevet, de nem hagyták, hogy eldobjam, úgy tűnik ilyen libsi eszméket vallanak. Nézd, én nem akarom ezt, csak annyi kell, hogy békén hagyj
Hadarom neki és az ágyam sarkának, valamelyik bútordarabnak, ha baszogat akár már ma elmegyek és legközelebb kiáltok, ha…nem, nem lehet legközelebb! Leülök az ágyra, csak a szélére zihálva, beletenyerelek a homlokomba, várom, hogy elmúljon az émelygéssel vegyes szédülés, légzési zavar, remegés, vizelési inger.

Hallható, hosszú szünettel kísért sóhajt hallat, az ágy oszlopának dől, érezhetően megkönnyebbül - hogy ezt épp a fiú előtt teszi, annyi baj legyen, bizonyára jobban fél tőle annál, hogy fogást igyekezzen keresni a kínzóján. Nem tudja, mit engedett el az imént, mi nyomja majd ez után is, csak kisebb súllyal a vállát, nyilván Dixon ilyesmivel nem foglalkozik - mikor kezdte magában nevén szólítani, mintha mértéke lehetne bárminek is? - és nem tesz fel kérdéseket a biztonsága érdekében. Lassan újra végigméri, rossz bőrben van a fiú, de legalább nem ő az oka.
- Jól van.. jól van, értem. - mondja, nem mentesen az iménti feszültségétől, összefonja maga előtt a karjait, erőszakkal az ablakot bámulja, Reynard - az ő neve bezzeg élesen cseng, nagyot ütne az arcukon, ő nem tartóztatná magát egy kis elismerésért cserébe, Reynard aztán nem - Reynard belebegi a szívverését, nyirkos ajkakkal folytatja, pedig Dixon vak és süket, mit tud ő egyáltalán bármiről is, azon kívül, milyen mindig rossz oldalra sorolódni. Nyilván ő is csak nyomorultul vágyik valami szeretetre, kellemetlen, hogy épp az ő rokonságuk révén: Richard persze liberális, de azért Avery is, nem mossa le azt nevük meggyalázásával, sőt, éppúgy kiemeli, mint erőlködése, hogy másnak lássák. Ez a vak dörömbölés a sors ajtaján, ablakán, ez teszi őket, ő egy közöttük, épp más a tónus, amin szól, de ez minden. - Tulajdonképp.. hogyan kerültél hozzájuk? Miért választottak épp téged?
Helyet foglal az ágyon, tisztes távolságra ahhoz, hogy ne ijedezzen tőle, ne sejtsen rossz szándékot a mozdulatsorban. Mintha a puszta örömért nekiesne, mintha nem azt szolgálta volna minden érintkezésük, hogy mélyebbre nyomja.. bármi is ez a szokatlan, majd félretehető emberség felé, azt el kell ismerni ebben is, hogy a másik buta, rossz megfigyelő, és úgy használhatják, akár tárgyakat szoktak. Esendő, ostoba, csak valami csendet remélő, megalkuvó, és most az egyetlen, aki mellett eltöltheti az időt, amíg a keze abbahagyja a remegést attól a másiktól. Lám csak, Rhea Avery is megtanulhat rettegni egy másik Avery akaratától.
- ..és sosem tartottad undorítónak, amit művelnek? Nem az ágyban, az ízlés kérdése, inkább, hogy kitettek annak, amiről tudták, mivel jár majd.

Eleget agyaltam többek között azon is, egy tízes skálán plusz húszas lenne megint bőgni, vagy behugyozni valamelyik Avery előtt.
Mindenféle olyan dolgot műveltem már a jelenlétükben, amit három éves korom óta soha, intim, lélektárulós, ostoba tevékenységeket, amiket elméletileg magam mögött hagytam, egy-egy verés, sarokban álldogálás, vagy alázás után, ahogy szép lassan minden szarra immunis lettem.
A szarra igen és a kínzásra, magára a mágiára úgy tűnik mégsem, hogy éljek megint saját szavaimmal (bár alig maradtak) csak kurvára kiszoptam.
Mintha nehezen viselné ő is a fogalmam sincs micsodát, elvégre terrorizálni jött gondolom.
A nap sokadik perce ez, amiben támadástól tartok, többek között tőle is.
Végre megöl? Azért azt marha megnyugtató lenne tisztázni már az elején, mert ahogy kezdek visszatérni a kurva életbe, mintha megint idegenkednék a gondolattól.
Úgy csinál, mint aki délutáni teapartira hívta meg magát hozzám, leül és barátságosan csevegni kezd, míg én mi a faszom fejjel vetem le magam szembe vele a térdeim bámulni.
Aztán a remegés mint egy roham néha végigzongorázik rajtam.
- Tudjafranc! Csak szóltak, hogy most varázslók fogadtak be, visznek a Roxfortba. Mármint jó ideig mugliknál tengődtem, csak ahogy varázslókhoz kerültem, egyre többször közületek vitt el valaki. De mindig eldobtak, szóval jó lett volna, ha Averyék is követik a hagyományokat.
Sőt, én mindent megtettem, hogy rossz fiuk legyek, szinte kierőszakoltam a megvetést mindkettőjükből, ágálva ugyan már leplezzék le önmagukat, csesszenek végre kukába hagyják a lipsi köcsög eszméiket másra.
Csakhogy ezek sokkal kegyetlenebbek az összesnél, aki vert és megalázon, a kislányos apukák übergonoszai.
- Gyűlölöm őket. Kurva keserves kínhalállal akarnak elpusztítani, ez világos. Tudniuk kellett volna, hogy az apád…azt csinálja, megvédhettek volna. Vagy legalább visszaadnak! Most, ahogy ez történt. Szerinted? Szerinted harcolnak értem? A nagy lófaszt! Tudod mit érzek? Tudod mennyire nem akarok Avery lenni?
Szökési tervek és konspirációs elméletek, egy ziháló én az átkozott ágyamon. Egy tízes skálán mennyire gáz lenne megint bőgni, hogy az elképzelhető legrosszabb történt velem az örökbefogadással? Mert nem tudom, minden szándékosan történt? A következő talán az lesz, hogy ők maguk metszik el a torkomat.

Rhea Averynek nem volt véleménye - akkor biztosan nem, amikor közölték vele, már nem húga senkinek, iparkodjon ehhez tartani, nem emlegetni nem is létező személyeket, kanalazzon halkan a képzelt toron, és az első alkalommal talán még engedte is képzeletét beszőni a lehetőségekkel, mesékben történik az ilyesmi, hogy egy gyermek elveszik, és megfeledkeznek róla, de másodszor, az őzgerinc felett már nyilvánvaló volt, ezt nem lehet rímbe szedni, tragédia a szó, amit keres, arra rímel az anyja alkoholizmusa, és az apja elérhetetlen komorsága, mindkettő magasabban feje felett, minthogy bármivel felérni lehessen, és mégis, Rhea Averynek nem volt önálló véleménye, sejtései esetleg arról, hogy őt tulajdonképpen mindkettő járulékos veszteségnek tekinti, hátrahagyta, mert távol volt, nem számoltak vele, annyira sem számoltak vele, hogy megpróbálják maguk mellé állítani.
Dixon - e néven hát az első - arca az övé mellé került történetükben, ha helyzetükön igyekszik is folyamatosan fordítani, fölé kerekedni, a neki csepergő, apjaitól lecsöppenő nyugalmat is meglopni, kilökdösni a fiút tudatukból egyre terjedő szurkálással, és mire megértik, maguk ejtették el a védeni kívánt gyermeket, meg is utálták a vele vesződést, elidegenedett és többé nem érdemes figyelmükre. Dixon maga sem kívánt zászlóként lengeni e háborúban, érteni nem értette szabályait, eszköze azonban olyan természetesen lett, mint hősök nagy sagákban, kitéve a sors szeszélyeinek, és most megenged magának egy mosolyt, amíg átlátja magukat, Dixon az övé, Dixonnal ő rendelkezik, és ez máris több, mint amit neki a liberálisok, a halott bátyák szántak, Dixonnal terveznek, míg neki el kellett égetnie holmijukat ahhoz is, hogy nevét otthon kiejtsék.
- Téged nem szeret senki, ugye? Nem is szeretett soha. - nem találgat, kijelent, kérdő hangsúllyal ugyan, de erőteljesen, míg az egyik párnát elmarva elhelyezkedik, haját pótcselekvésként kioldja, a fiúnak olyan intim élményben van része, mint őt látni fonatok nélkül, de bármi, csak Reynard elkerülje őket, Reynard utálja a felesleges csevegést, intimitást, nőieskedést - Ők meg főleg nem. Mikor elköltözött az első, apád, többé nem volt a testvérem, de ő sem tekintette magát annak. Gondolod, rám pillantott egyáltalán, habár ide kerültem?
Persze ezt nem lehetett elvárni, de valahol bízott benne, az első lakomán főleg, mikor egyenesen őt bámulta, kínossá is vált volna, ha nem érkezik a desszert, és a lemondás vele, ezüsttálcán, és mikor első levelét megírta haza, már nem számolt vele, észreveszik. Mintha el tudná engedni az apja iránti szerelmét, de szüksége volt erre a tapasztalatra, hogy megértse, tényleg nem maradt senki más, akit érdekelne sorsa, most már kétszeresen is. Hess, Reynard, és kényszeresen bámulja most Dixont, ha lehetne, rákiabálna, folytassa még, bármennyit meghallgat nyomorult életéből, indulataiból, amíg biztonságban lehetnek általa.
- Tudod, hogy segíthetek neked. Megvédhetlek tőle, senki másra nem hallgatna. - nem teljesen biztos benne, hogy igazat mond, de úgy tűnik, az ő helyzetéből úgy tűnik, apja bízik az ítéleteiben, és ha Dixon hasznos, hát nem hullik el haragja nyomán, meghagyják az életét, hogy továbbra is hasznos maradjon. Ellene szólni azonban nem fog, ő sosem szegülne szembe az apjával, semmi áron nem próbálkozna felébreszteni gyanakvását, egy harmadik árulást nem élne túl az Avery-ház. Dixonra néz, még mindig bámulja, tesz egy tenyér-lépést felé. - Ő, az apád mindkettőnket csak addig akart, amíg szolgáltuk a buzeráns érdekeit, de most.. nézz ránk. Nekünk nem maradt semmi, mint akarni, és kikaparni a saját utunkat. Végül is, nem véletlenül vagyunk ebben a házban.. és én segíteni fogok neked, ha te is segítesz nekem, Dixon.

Próbáltam elfutni, de a gondolatok gyorsabbak voltak és néha víz alá nyomtak, olyankor megfulladtam.
Bele dacomba, gyűlöletembe, én miért, nekem miért nem, kár volt tagadnom akarom és minden reményem, majd a következőnél, a kedvesség jele lesz, mosoly, simítás, szeretet?
Látszólagos lemondásban, kicsikarva mindig az ellenkezőjét, hagyni, hogy az Averyk megfojtsanak, szomorú dallammal elzümmögni a szeretetlen életet úgy, hogy reszketnek ujjaim gitárhúrjaimon és fals lesz az egész, hamisság önmagamnak, minden arcomra húzott maszkom nevet rám, belső hahota, hogy megjátszottam a világ leglazább arcát nyúlként a rókafészekben, de pofám betömték és az igazság ezer oldalról ordít, hogy én tízezerről vonyítsam vissza: tudtam.
Engem nem szeretett senki, soha. Ha a remény megszületik, minél tovább kecsegtet, annál nagyobb fájdalommal foszlik tova, hiába tudtam.
Lenyelek egy újabb értéketlen muglikönnycseppet és a sötétnek csak úgy egyszerűen jelentem ki.
- Nem.
Neki főleg, ő csak mint a végzet, ül ágyamban, nem lehet vele kezdeni semmit, eltüntetni, vagy ellenkezni vele. A lelkem a halálé és most fejemre olvas minden igazságot Rhea Avery szemein keresztül.
Az ember, aki a húgát, vérét se szerette soha, ennyire voltam buta és megértőn bólintok.
- Nem.
Ismétlem tagadásaim, minden olyan evidens, miértjeim se maradtak, hiszen a felsőbbrendűek szívesen tartanak laktózérzékeny kutyákat.
- Mit akarsz?
Nem szólok feleslegesen és kecsegtetem magam nem létező érzelmekkel, árat kér és én megfizetem, nyúl vagyok a rókalyukban, de lompos farkam már leeset és güzüm is kitoltam, így bármelyik pillanatban torkomnak ugorhat az egyik, akár random ragadozó és a nyúl ostoba, lepaktál az ördöggel, ás, lyukas, saját sírját.
- Téged nem szeret, mert az erősebbé vagy, engem nem szeret, mert nem veletek egy fajú, vérű állat vagyok. Te mágus vagy és aranyvérű, minden a tied, csak az ő szeretete nem, de azt nem is akarod, ugye? Azt hittem valamilyen vagyok, de apád kitörölt belőlem mindent, csak menekülnék, ösztön. Mit akarsz?
Kérdezem megint, meredve előre, száraz szemmel, miután az utolsó legördült a szeretetért.