Susan & Levin

Találtam valami érdekeset Susan Blackwoodban. Nem úgy, ahogyan egy férfi egy számára tetsző nőt szemlél - noha kétségkívül csinos volt -, sokkal inkább valami eszmei szépséget láttam benne. Mint egy orosz klasszikus szenvedő hősnője, aki minden fájdalom ellenére kitart. Persze nem ismertem túl jól és nem is szerettem találgatásokba bocsátkozni, de az a kevés szó, amit eddig váltottunk a kedves férje révén, ilyen benyomást tett rám.
A Nagyúr ritkán bízott meg a Minisztériumon kívüli feladatokkal, úgy ítélte meg, hogy a szolgálataim ott a leghasznosabbak és akadnak mások is, akik megfelelőek ilyen-olyan küldetések végrehajtására. Ez a helyzet mélységes elégedettséggel töltött el, mert a legkisebb lelkesedést sem éreztem a sárvérűek és muglik levadászása iránt, olyannyira hidegen hagytak, mint a kisebbik lányomat az etikett. Teljesen egyetértettem az aranyvérű társadalom elitszemléletével és a céllal, hogy ne bujdossunk tovább a muglik elől, de több értelmét láttam a politikai, legitim megoldásnak, mint a felesleges vérengzésnek. Ezeket a nézeteket kevesen osztották, én pedig kivételesen nem adtam hangot szilárd véleményemnek, csak tettem a dolgom. Ami jelen esetben pusztán annyiból állt, hogy a Mágiaügyi Minisztériumból hazafelé tennem kellett egy rövid látogatást annál a bizonyos regényhősnőnél.
Így történt, hogy délután négy órakor némileg feszélyezve érkeztem London egyik mugli negyedébe. A mágikus Londonnak minden pontját ismertem, sosem tévedtem még el, itt viszont nem ismertem a járást. Sohasem vegyültem muglikkal, így néhány perc céltalan kóválygás után sikerült csak megtalálnom a megadott házszámot.
Három kopogás, majd türelmes várakozás. Eszembe jutott a kabátzsebembe csúsztatott cigarettás doboz, a nagy keresgélésben rágyújtani is elfelejtettem, pedig rám fért volna. Szokásos stresszes nap a Minisztériumban, amire a drága feleségemnek sikerült még rátennie egy lapáttal. Mindig a legrosszabbkor jutott eszébe feltenni a kérdést: "elmegyünk munka után valahova?". Mintha megérezte volna, hogy mikor kell nemet mondanom, olyan pontossággal, ahogy a kutyám kiszagolta a vadat a Dolohov-birtok körül húzódó erdőben. Természetesen megsértődött és természetesen most sem magyarázhattam meg, miért nem érek rá. Ilyenkor mindig átfutott az agyamon a félelemmel teli gondolat, hogy egyszer majd helyette is válóperes papírok várnak majd otthon.
Hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárban.

Susan & Levin

Fél éve nem járt nálunk senki. Az első néhány hónapban előfordult, hogy amikor elhúztam a függönyt a hálószobánk ablakain, és lenéztem az utcára, ott állt egy-egy férfi, és az ablakiankat figyelte. Tudtam, hogy halálfalók, és ellenőrzik, hogy teszem-e a dolgomat, de ez kicsit sem tette számomra kevésbé zavaróvá a helyzetet. Bár mi is lehetne zavaró azok után az idők után, amiket Vinícius házában töltöttem. Lényegében ebben éltem évekig, hiszen mindig minden mozdulatom figyelve volt, és a férjem minden változatos apróságért képes volt megütni vagy megkínozni attól függően, hogy éppen hogy állt a szénája a Nagyúrnál.

Aztán úgy fél éve nem volt több látogatónk. Gondolom azért, mert megbizonyosodtak róla, hogy eszem ágában sincs elszúrni ezt a munkát, mert az életem és a szeretteim életébe került volna a kudarc. Nem tudtam haragudni a szüleimre azért, mert ezt az életet szánták nekem, hiszen nem szándékosan tették, csupán csak jóindulatból. Nem tehettek a naivságukról, mindig szerettek, mindig megadták nekem, amit tudtak. Most már rajtam volt a sor, nekem kellett vigyázni rájuk, még ha ez ezer kín és terror között történt is.

Ben még reggel elment dolgozni. Abban a hitben élt, hogy én is dolgozom, csak kevesebbet, mint ő, így gyakrabban maradok a házban. Mindig itthon voltam, amikor Ben is, de legtöbbször akkor is, amikor ő nem. Ritkán szöktem ki a házból, többnyire csak amikor sikerült megbizonyosodnom, hogy épp nem figyelnek vagy követnek.

Szép délután volt. Hideg ugyan, de időnként kisütött a nap. Reggel uzsonnát készítettem Bennek, aztán ebédet főztem, megebédeltem egyedül, majd nagyjából délidő óta a nappaliban ültem vagy feküdtem a kanapén, és olvastam. Viníciusnál sosem olvashattam. Legalábbis csak rejtve, amikor nem volt otthon, de sokszor megtörtént, hogy a házimanó rajtakapott, és beárult neki. Egy idő után azzal sem próbálkoztam. Bennél viszont csak mugli könyvek voltak, de ez nem akadályozta a kíváncsiságomat és olvasási szeretetemet. Kalandos regényeket tudtak papírra vetni a varázstalanok, főleg azok voltak érdekesek, amelyek rólunk, varázslókról, boszorkányokról és varázslényekről szóltak.

Épp egy ilyet olvastam, amikor kopogást hallottam. Összerezzentem, mert tudtam, hogy Ben nem érhetett még haza. Azonnal átjárt a hirtelen ijedtség, mert biztos voltam benne, hogy nem lehet más az ajtóban, csakis egy halálfaló. Nagyot nyeltem, letettem a könyvet az asztalra, odaléptem az ablakhoz, és óvatosan kikukkantottam. Egy öltönyös férfi állt az ajtó előtt. Soha nem láttam még, nem lehet szomszéd vagy környékbeli. A pálcáját sem láttam, de kétségem sem támadt affelől, hogy varázsló. Ki kellett nyitnom az ajtót. Nagyon ódzkodtam tőle, de meg kellett tennem. Nagyobb galibát okozott volna, ha nem engedem be, így hát felemeltem remegő kezemet, megpróbáltam kicsit csitítani a gyors légzésemen, majd elfordítottam a kulcsot a zárban.

Néhány pillanatig csak néztem a férfit, pislogás nélkül, mereven. Már semmi sem választott el tőle. A pálcám nélkül gyakorlatilag védtelen voltam előtte. Újra nyeltem egy nagyot, és megszólaltam.
- Jó napot! – megköszörültem a torkom. – Miben segíthetek? – a hangom kicsit remegett, és már be is invitáltam a nappaliba, amikor a nevemen szólított. Így már biztos volt, hogy miért jött.
- Foglaljon helyet! – mutattam az asztal körüli fotelekre. – Hozhatok...valamit? Egy teát, kávét, esetleg...sört? – habogva álltam mellette, és vártam.

Susan & Levin

Egy pillanat erejéig azt hittem, nem fog ajtót nyitni. Aztán mégis kattant a zár, a küszöbön pedig ott állt megszeppenve a legvörösebb hajú nő, akivel valaha is találkoztam. Nyilvánvalóan sejtette, hogy nem a szomszédból ugrottam át üdvözölni őt egy tálca süteménnyel, a rémült tekintete azonnal elárulta. Mégis méltósággal viselte a helyzetet, bizonyára volt ideje elsajátítani a valódi férje mellett. Az a barom szeretett dicsekedni vele, mit művelt a feleségével, pusztán azért, mert büntetlenül megtehette. Sokan vevők voltak a történeteire, erősnek gondolták magukat minden lekevert pofontól és kiosztott átoktól, mintha ettől lettek volna csak igazán férfiak. Többnyire csendben hallgattam őket és senki nem kötött bele a hallgatásomba, megszokták, hogy a csevegés nem az én műfajom. Még csak egy gúnyos horkantással sem reagáltam, ugyan minek tettem volna? Nem voltam sem a női jogok élharcosa, sem bolond, hogy olyanoknak magyarázzak, akiknek az agyukból minden vér a két lábuk közé vándorolt. A legtöbb aranyvérű nő ilyen házasságban élt, nem volt ebben semmi szokatlan. Abban viszont igen, hogy belefolytak a halálfalók ügyeibe.
- Levin Dolohov - nyújtottam a kezem. - Csak azért jöttem, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e.
Akár ki is kerülhettem volna a bemutatkozást, de nem láttam sok értelmét. Nem került volna túl sok energiájába kideríteni, hogy ki volt az a magas, szőke orosz férfi, aki nála járt. Kínosan ügyeltem rá, hogy semmiféle illegális tevékenységgel ne tudjanak besarazni, ez viszont nem tartozott azok közé. Hiszen csak meglátogattam egy fiatal nőt és a férjét, nem igaz?
- Egy kávét elfogadnék, köszönöm - bólintottam.
Helyet foglaltam az egyik fotelben, ahol tökéletes rálátásom nyílt a lapjaival lefele fordított, nyitva hagyott könyvre. A gerincénél megtört a védőborító, de így is láttam a címét. Nem ismertem, noha rengeteget olvastam és a klasszikusokat szívesen forgattam még mugli szerzőktől is.
- A férje, ha jól emlékszem, egyszer megemlítette, hogy mennyire idegesítik az olvasott nők. Csendes lázadás? Érdekes. - A feleségem sokat olvasott és ez azon tulajdonságai közé tartozott, amit különösen kedveltem benne. - Jó könyv? Még nem olvastam.

Susan & Levin

Meglepett, amikor nyugodt hangon bemutatkozott, és elmondta, miért jött. Eleinte, amikor ellenőrizni küldtek néhány halálfalót, volt, hogy betörtek a házba, mielőtt még ajtót nyithattam volna. Igaz, nem igyekeztem túlzottan beengedni őket. Annyira megkönnyebbültem, olyan erőre kapott akkor a remény, hogy megszabadulhatok a korábbi nyomoromtól, hogy már-már bátorság költözött a zsigereimbe. De sokszor letörték a szarvamat utána is. Hamar alábbhagyott a kezdeti harcikedv, ezért most sem készültem túl sok ellenállással. Csak tettem, amit tennem kellett, óvtam ezt az állapotot, ezt a helyzetet, aminek lényegében bármilyen rossz lépésem véget vethetett volna.

Félve, de odanyújtottam a kezemet, amikor bemutatkozott, aztán beengedtem. Egy pillanatra körülnéztem még az utcán, aztán becsuktam utána az ajtót. Másképp volt felöltözve, mint a halálfalók többsége, akit láttam. Elegáns volt, visszafogott, nem nagyzolt mindenféle fényes, csillogó holmival vagy ruhával. Mondhatni úriembernek tűnt. De miért küldenek hozzám, egy jelentéktelen parasztbábúhoz egy huszárt? Valahogy nem fért a fejembe, hogy miért jött el és miért ő jött. Nem oltan volt, mint a többiek, és úgy tűnt, nem akar bántani. Már ha nem teszek valami olyat, ami megtörné ezt a gyenge üveggömböt, amibe mindketten beléptünk. Sajnos sosem tudtam a fenekemen ülni, és sosem tudták kiverni belőlem a lelkemet.
- Máris hozom – mondtam halkan, és elindultam a konyha fele, amíg ő leült a fotelbe. – Süteményt hozhatok? Délelőtt sütöttem. Igaz...mugli módra – szóltam vissza kicsit hangosabban, de mégis kissé erőtlenül. Nem tehettem róla, féltem tőle, és azt hiszem, volt rá okom. Beérve a konyhapulthoz, odatettem egy adag kávét főni.

Amikor ismét hozzám szólt, először azt hittem, Benről beszél. Kilenc hónap alatt hozzászoktam, hogy őt kell férjemnek szólítanom. De a mondata végén rögtön rájöttem, hogy ezúttal Viníciusról van szó. Már a gondolatától is kirázott a hideg. Fura módon a könyvről kérdezett, amit éppen az érkezésekor hagytam félbe. Óvatlan dolog volt az asztalon hagyni. Ha valaki más jött volna, akár bajom is lehetett volna belőle. De nem úgy tűnt, hogy neki szándékában állt megfeddni érte.
- Nincs benne mágia – szóltam a konyhából. – Csak...csak egy mugli könyv – óvatosnak kellett lennem. Tudtam, hogy tilos varázsló könyveket olvasnom, és ez nem is volt az, de ha egy Vinícius-féle féreg jött volna be az ajtón, magyarázhattam volna neki. – Nem szoktam olvasni, csak most...véletlenül a kezembe került, de mindjárt vissza is teszem a polcra – szabadkoztam érte, és féltem, hogy bajom lesz belőle. Pedig nem adott rá okot, hogy ezt gondoljam. Mégis furcsa volt minden, amit tett és mondott, nem is így kellett volna viselkednie. Még nem találkoztam ilyen halálfalóval. Sajnos felkeltette a kíváncsiságomat, hogy miért jött valójában, és mit akar tenni velem. Tudtam, hogy nem szabad olvasnom senki fejében, főleg nem varázslókéban, nem hogy egy halálfalóéban. De kevesen képesek legilimenciára és okklumenciára, mennyi volt az esély rá, hogy pont ő igen? Meg kellett próbálnom... Pedig mondogattam magamban, hogy Susan, nem szabad, minek dobod a fát a tűzre, csak te tehetsz arról, hogy bajba kerülsz. Nyugton kellett volna maradnom. De ehelyett rápillantottam a konyhából, ő pedig éppen visszanézett rám. Üres volt a feje, sötétség. Kiesett a kezemből a kávéhoz szánt kiskanál. Azonnal elrántottam a fejemet, felvettem a földről a kanalat, és a mosogatóhoz mentem. Okklumentor volt...

Gratulálok, Susan! Megint sikerült magadra hoznod a bajt. Ezért kemény büntetés jár, és bár tudtam, hogy hosszabban gyógyuló sérülést nem okozhatnak nekem, a cruciatus pontosan jó volt arra, hogy pillanatnyi poklot éljek át, mert megszegtem a szabályokat. A kávé kifőtt. Csak álltam ott előtte, és mozdulni sem mertem. Ki kellett vinnem neki, úgysem menekülhettem volna sehova. Erőt vettem magamon, és erősen remegő kezekkel igyekeztem nem kiönteni, amíg kivittem hozzá. Amikor azonban letettem volna az asztalra, annyira megremegett a kezem, hogy a kiskanál ismét leesett a földre. Letettem a kávét, és gyorsan felvettem a kanalat.
- Elnézést, azonnal hozok egy másikat – mondtam remegő hangon, és nem mertem a szemébe nézni, csak elindultam ismét a konyha fele.

Susan & Levin

A Mágiaügyi Minisztérium közegében, a karizmájukból élő politikusok mellett a határozott kézfogásokhoz szoktam hozzá, de ez a nő olyan erőtlenül szorította meg a kezemet, mintha attól félne, egyetlen érintés is csúnya átokkal sújtaná. Nem láttam benne a folyton dacos nőt, akiről a férje panaszkodott a halálfalógyűléseket követően. Talán nem létezett olyan nő, aki számára elég engedelmes lehet. Bizonyára ennyiről volt szó és ez lelombozott. Kíváncsi voltam, hogy akad-e még olyan aranyvérű körökben, mint az én feleségem - igaz, Fiona önbizalmát senki sem akarta porba tiporni, én a legkevésbé, pont azt szerettem benne a legjobban.
- Udvariatlanság lenne visszautasítani, bizonyára nagyon finom lett. - Sosem rajongtam az édességekért, de gorombaságnak ítéltem meg nemet mondani, elvégre ő maga dolgozott vele. Otthon mindent a házimanók csináltak, abban sem voltam biztos, hogy Fiona egyáltalán egy tojást tudott-e volna sütni egyedül. Én biztosan nem, sosem éreztem szükségét a főzés elsajátításának, mindig kéznél volt néhány házimanó, hogy kiszolgáljon. Reggelente, délben és este is megterített asztal várt, napközben pedig ugrottak minden szavamra.
- A muglik is tudnak írni, meglepő, de ebben épp olyan képességeik vannak, mint nekünk. Tolsztoj például mindig is nagy kedvencem volt - jegyeztem meg mellékesen. - Nem szokott olvasni? Igazán kár, elég unalmas lehet egész nap otthon szobrozni.
Felpillantottam a könyv borítójáról a nő arcára. Láttam a minisztériumi aktákat róla, minimális befolyás és aranygalleon kellett hozzá, hogy belenézhessek a látogatás előtt. Tudtam róla, hogy legilimentor, de meg sem fordult a fejemben a reszketeg kézfogása és a rémült szabadkozásai után, hogy eszébe jutna használni a tudását. Jó ideje nem volt szükségem okklumenciára, kevés olyan félőrült akadt, aki legilimenciával próbálkozott ellenem. Úgy néz ki, Susan Blackwood mégsem volt olyan ártatlan virágszál, mint amilyennek látszani szeretett volna. Lezártam az elmém, a tőlem megszokott fegyelemmel hárítottam el ezt a gyenge támadást.
Felvont szemöldökkel és oldalra billentett fejjel fürkésztem a tekintetét.
- Ezt jobban tenné, ha inkább mellőzné. Én úriember vagyok, de akadnak kollégák, akik ezt most nagyon csúnyán megtorolnák. Szerintem sejti, mit szoktak művelni a magához hasonló nőkkel. - Nem volt nehéz kitalálni. - Mit akart elérni? Elmondtam, hogy miért jöttem. Főz nekem egy kávét, elmondja, mi történt az utóbbi hetekben, utána elköszönünk egymástól. Ne tegye kellemetlenebbé, mint amennyire feltétlenül muszáj. Elhiheti, Susan, hogy épp annyi kedvem van erről a tökéletesen jelentéktelen ügyről beszélgetni, mint önnek.
Visszaraktam a könyvet az asztalra, ott kinyitva, ahol éppen tartott.
- Kevés tejjel iszom a kávét, cukor nélkül, köszönöm.

Susan & Levin

Hazudnom kellett neki. Mint mindenkinek. Hazudnom kellett arról, hogy imádok olvasni, varázsolni, hazudnom kellett, hogy boldog vagyok, hogy nem akarok lázadni, hogy nem akarok már menekülni. Hazudnom kellett, hogy nem jelentek veszélyt senkire és semmilyen ügyre.
- Csak gyermekkoromban olvastam, azóta nem – így hát hazudtam. A reakciójából ítélve azt gondolhattam volna, hogy ő tényleg más, mint a többi halálfaló, ebben is, de mi van, ha csak vallomásra akart bírni, ha csak le akart leplezni. Bizonyosan jelentést kellett készítenie rólam, és ha beárul, akkor eljönnek értem, és megkínoznak vagy visszavisznek Viníciushoz, azt pedig nem fogom újra kibírni. Nem mertem igazat mondani neki, még akkor sem, ha a szívem mélyén kiutat láttam minden idelátogatóban és bárkiben, akivel hónapok óta találkoztam. Mondhattam volna neki, hogy Karenina asszony megirigyelhetné szenvedéseimet, vagy hogy a Bűn és bűnhődést akár az én életemről is megírhatták volna. De lehet, hogy az lett volna az utolsó vallomásom. Vagy az első az utolsók közül.

Szinte megdermedve hallgattam a konyhából, ahogy hozzám beszélt. Süteményt kellett volna tálalnom, de képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam a pultnak támaszkodva, és lelkileg készültem arra, amire számítottam. Nem tudtam, hogy elővette-e a pálcáját. Nagyon féltem, de ez a félelem volt az, ami végül mégis rávett arra, hogy megmozduljak. Ha újra pokoli kínok között kell eltöltenem néhány percet vagy órát, akkor méltósággal fogom tenni. Tudtam, hogy egyszer ennek a feladatnak is vége lesz, és vissza kell mennem Viníciushoz, de annyira tagadtam magamban ezt, hogy biztos voltam benne, nem fogok még egyszer úgy megalázkodni. Ha kell, elérem, hogy végezzen velem.

Vágtam néhány szelet meggyes süteményt, tálcára tettem, megfeszítettem remegő izmaimat, és a tiszta kiskanállal együtt kivittem hozzá az asztalra. Még mindig beszélt, amikor letettem elé a tálat és a kanalat. Ekkor szólt, hogy tejet is kér, így hát szó nélkül, határozottabb lépésekkel visszamentem a konyhába, majd egy pillanat alatt visszatértem egy kis pohár tejjel. Letéve a kávéja mellé, leültem vele szemben. Egyik lábamat átvetettem a másikon, karjaimat pedig összehúztam a felsőtestem előtt. Akkor szólaltam meg, amikor belekóstolt a kávéjába.
- Nem fogom megpróbálni többé, ígérem – mondtam halkan. – Elmondom, mi történt. Ugyanaz, mint az elmúlt kilenc tetves hónapban. Ben nem sejt semmit, nem gyanakszik, nem emlékszik semmire. Nem volt ideges, nem veszekedtünk, nem történtek furcsa dolgok a varázsereje miatt. Minden a legcsodálatosabb rendben van – ideges voltam, frusztrált, zavartan beszéltem, de igazat mondtam. Tudtam, hogyha akar, bele tud nézni a fejembe, mert sosem ment jól az okklumencia, főleg nem ilyen lelkiállapotban. Mindig képtelen voltam megfelelően kiürítni a fejemet.
- Csak tudni akartam, miért jött ide... – ezt már lecsendesedve mondtam. A nyugalma, bár frusztrálnia kellett volna, mégis megnyugtatott. Ha olyan lenne, mint egy átlagos, műveletlen, barbár halálfaló, már rég a kezében lenne a pálcája és a nyakamhoz tartaná. – Nem vagyok hozzászokva, hogy...úriemberek jönnek hozzánk.

Susan & Levin

- Hát persze - hagytam rá. Nem hittem neki, az az ember, aki nem lelte örömét az olvasásban, az nem próbálta ilyen esetlenül leplezni a tekintetébe költöző csillogást Tolsztoj említésére. Bizonyára a férje - az igazi, nem győzöm hangsúlyozni - nem szívesen látott könyvet a kezében, frusztrálta a gondolat, hogy a felesége műveltebb és értelmesebb nála. Sosem értettem, miért igénylik más férfiak, hogy szellemileg a párjuk fölé kerekedjenek. A tudatlan nők végtelenül untattak, sosem tudtam velük mit kezdeni még egy futó kaland erejéig sem. Minden kapcsolatomban szükségem volt valami intellektuális kötődésre, de úgy vettem észre, ezzel kevesen vannak így.
Türelmesen vártam, hogy visszajöjjön a konyhából. Hiába menekült a süteményszeletelésbe és kávéfőzésbe, nem húzhatta ki magát a szituációból. Hibát követett el, nem végzeteset, de pusztán nekem köszönhette, hogy megúszta ezt a baklövést. Akár jelenthettem is volna, hogy milyen ostobaságokkal próbálkozik, az igazi talpnyalók lelkesedésével, szinte már élvezkedve hozzátehettem volna, hogy és mugli könyveket is olvas. De minek tettem volna? Nem érdekelt ez az egész. Hidegen hagyott az amneziált auror, az okok, amiért itt tartották ezzel a nyomorult nővel, éppen annyira, mint az egész halálfaló csürhe. Elvégeztem a dolgom, mert minden érv emellett szólt és hasznot is húztam belőle, de semmilyen érzelmi kapocs nem fűzött a Sötét Nagyúr magasztos céljaihoz. Nem akartam leigázni a muglikat és halom számra ölni a sárvérűeket. Ha már a nagyobb cél sem érdekelt, ugyan miért áldoztam volna fel ennek a nőnek az épségét vagy éppen az életét valami egészen jelentéktelenért?
Megköszöntem, majd néhány csepp tejet töltöttem a kávéba. Felemeltem a villát és megkóstoltam a süteményt, amit meglepően finomnak ítéltem. A kávé pocsék volt, de nem tettem szóvá.
- Nagyszerű, csak ennyit akartam hallani. A közös barátaink bizonyára örülnek majd a hírnek - tettem vissza a kávés csészét az asztalra.
Akár hazudhatott is, de tartottam magam annyira jó emberismerőnek, hogy észrevettem volna a jeleit. Politikusok között mozogtam hosszú évek óta, jó fülem volt a hazugokhoz.
- Elmondtam, hogy miért jöttem. Majd legközelebb fekete köpenyt húzok és megmutatom a Jegyet a karomon, hátha akkor elhiszi - jegyeztem meg gúnyosan, bár a hangomban rejtőző él inkább szólt a kollégáknak, mint neki. Semmit nem tudtak diszkréten és visszafogottan intézni, pedig gyakran az szolgálta volna az ügyünk sikerét. Nyílt terror? Olyan még nem volt a történelem során, hogy jól végződött. - Ne is szokjon hozzá, Susan, mert a többiek nem azok. De ezt biztosan nem magának kell megmagyaráznom, a férje mellett valószínűleg nálam is jobban tudja. Mondja csak, a legilimenciát unatkozó háziasszonyként sajátította el? Érdekes hobbi...
Hobbi, hát persze. Inkább bölcs ötlet, hasznos lehet, ha az ember fel akarja mérni, ki barát és ki ellenség. Bár olykor az a legokosabb, ha mindenkit ellenségnek feltételezünk, akkorát nem lehet vele hibázni, mintha óvatlanul megbíznánk valakiben.

Susan & Levin

Nyugodt volt. Egy pillanatra sem emelte fel a hangját. Igaz, Ben sem szokott kiabálni, csak magában morgolódik, mondhatni, hozzászokhattam volna a nyugalomhoz, de sajnos ez nem így volt. Sokszor felébredtem álmomban Vinícius hangjára, vagy arra, hogy a szüleimet halálos átok éri. Sokszor nyomtam el a könnyeimet az elillanó levegőből készült hamis menyasszonyi ruhámban, és szokszor képzeltem el, hogy én vagyok a legnagyobb varázsló Nagy-Britanniában, és mindenkit megmenthetek. Ezek az apró vágyak, álmok tartották fent a reményt, hogy lesz ez másképp is és van menekvés. Pdig ha csak az eszemre hallgattam, semmi kiutat nem láttam ebből a patthelyzetből.

Néztem, ahogy leteszi a csészét, hallgattam, ahogy nyugtázza a jelentésemet, aztán gúnyolódik a szavaimon. Már nem remegtek a kezeim, bár így is próbáltam elbújtatni őket összefont karjaim között. A kérdése meglepett, eddig egy halálfaló sem érdeklődött ilyesmiről, mióta bekötötték a fejem. Alap esetben hazudtam volna, azt, hogy még diákéveim alatt megtanultam önszorgalomból, de értelmetlen lett volna. Ez a férfi okos volt, biztosan a Minisztériumban dolgozott, meg hát mi más miatt leplezné a Jegyet.
- Igen – feleltem végül halkan. Hiába mondtam volna, hogy még hajadonként, visszakérdezhetett volna, hogy akkor miért nem láttam előre, mik Vinícius tervei. Bevallani pedig azért volt kockázatos, mert titokban olvastam, titokban tanultam és gyakoroltam, ameddig még megtehettem, ameddig még kimehettem a házból, lehettek könyveim, normális életet élhettem. – Mindig szorgalmas diák voltam – groteszk mosollyal kísértem a szavaimat, ahogy egy pillanatra elém tárultak boldog gyermekkorom képei. Meséltem volna még neki, annyit meséltem volna, hiszen évek óta nem mesélhettem senkinek magamról, az irodalomról, a festményekről, a zenéről, Csillagporról, a kedvenc lovamról. Azt sem tudtam, él-e még...

Felálltam a fotelből, az ablakhoz sétáltam, és továbbra is összehúzott felsőtesttel megálltam az áttetsző függöny előtt a néptelen utcát fürkészve. Nem tudtam megállni, beszélnem kellett. Küzdöttem, hogy hallgassak, de legyűrt a kétségbeesés, az elkeseredettség, győzött a kockázat, a vakmerőség, a meggondolatlanság.
- Tudja, Mr. Dolohov -kezdtem halkan, háttal az úrnak. – Egész életemben aurornak készültem – ahogy kimondtam, könnyek szöktek a szemembe. Mondhatni a lehető legnagyobb ostobaság volt ezt egy valószínűleg magas rangú halálfalónak bevallani. – Már a Roxfortban is azért tanultam, hogy felvegyenek az aurorképzőbe. A legjobb voltam az évfolyamon, szinte mindenben. Meglett a felvételi is. Minden vágyam az volt, hogy harcolhassak a gonosz ellen, hogy...- elcsuklott a hangom, és újabb könnycseppek pottyantak le az arcomon. Felemeltem az egyik kezemet, és remegve letöröltem az arcomról. – Hogy senkinek ne legyen olyan élete, mint nekem most. Soha többé. Ironikus, nem? – újra elcsuklott a hangom, és nehezen szorítottam vissza a sírást. Görcsösen törölgettem az arcom, elűzve minden gondolatot ennek a monológnak a lehetséges következményeiről. Pedig annyi szörnyűség ígérkezett elhamarkodott vallomásaim miatt.
- Önnek van családja, Mr. Dolohov? – felé fordultam. – Ön mit tenne meg értük? – remegő hangon tettem fel a kérdést, aminek a megválaszolásáért sóvárogtam. Néhány éve már annak a határán táncolok, hogy feladom, persze nem azzal, hogy megöletem magam vagy netalán saját kezeimmel vetek véget az életemnek, hiszen akkor a szüleim sorsa teljes egészében a halálfalók kezébe kerül. Amíg én élek, sakkban tudnak tartani velük. De ha erőt veszek magamon és önző leszek, akkor megpróbálok majd küzdeni ellenük, és a szüleim élete árán, de megtennék minden tőlem telhetőt, hogy ennek a terrornak egyszer s mindenkorra vége legyen.
- Elvihetem? – böktem az üres kávéscsészére, miközben odasétáltam hozzá. Csak egy keservesen vergődő picike hal vagyok a sivatagban.

Susan & Levin

Azt hittem, hazudni fog, de nem tette. Talán félelemből, talán csak bízott benne, hogy a titka jó helyen lesz nálam, nem tudom. Utóbbival nem nyúlt mellé, egyelőre. Nem terveztem világgá kürtölni, hogy férjes asszonyként legilimencia tanulásával töltötte az idejét. Semmilyen érdek nem fűzött hozzá, a férje a szememben senki volt, lealacsonyítónak éreztem volna két szónál többet beszélni vele.
- Szorgalmas diák, szorgalmas feleség és most szorgalmas szolgálója a Sötét Nagyúrnak... Minden aranyvérű szülő álma, igaz? - A többség valóban ilyen gyerekekről álmodott. Tehetségesek, serényen dolgoznak a jobb jövőért és lehetőleg már tizenhat évesen a karjukra billogoztatják a Sötét Jegyet. Én is pontosan ilyen tökéletes fia voltam apámnak: évfolyamelső a Durmstrangban, fényes karrier várt rám az első perctől fogva és felcsaptam halálfalónak, mert ugyan ki olyan bolond, hogy meneküljön az elvárások elől? Apám is ott volt az elsők között, hogy is ne lett volna, mikor gyűlölte a muglikat, majdnem annyira, mint a kommunistákat, a nőket, a melegeket és a liberális gondolkodókat. Persze nem volt okom panaszra, nem származott semmi hátrányom belőle az ocsmány tetoválástól eltekintve, sőt, lényegében előnyt jelentett számomra meglovagolni a Minisztériumban a halálfalók keltette pánikot. A lelkiismeretem úgysem fejlődött ki igazán, meghalt még valamikor kisfiúként azzal a muglival, akit apám volt kedves kivégezni az orrom előtt. Vannak dolgok, amiket jobb nem firtatni.
Követtem a tekintetemmel, amíg az ablakhoz sétált. Beszélni kezdett és én némán hallgattam, a kávét kortyolva, egyszer sem szakítottam félbe. Csak akkor szólaltam meg végül, mikor kérdést tett fel.
- Fiatalon mindenki meg akarja váltani a világot. Kevesen követik az álmaikat, az a nehezebbik út. Ha ez megnyugtatja, gondoljon arra, hogy aurorként már minden bizonnyal halott lenne.
Ritkán beszéltem bárkinek is a családomról. A Minisztériumban mindenki tudta, hogy Fiona a feleségem, sokat láttak minket együtt, de ennek ellenére semmit nem tudtak a magánéletünkről. A lányaimról sem meséltem másoknak, még csak nem is azért, mert szégyelltem Nina állandó kihágásait. Dicsekedhettem volna Svetlanával, aki tökéletes volt a szó minden értelmében. De mégis mi köze volt hozzájuk bármelyik kollégának vagy ismerősnek? Semmi.
- Van családom, igen. Egy feleségem és két lányom, még az előző házasságomból - bólintottam. - Bármit megtennék értük, de az igazság az, hogy a bármi nem elég.
Nina nem arra vágyott, hogy ügyes lavírozással biztosítsam a családunk védett pozícióját, ő csak egy normális apát akart, akivel a kúria mögött kviddicsezhet, de sosem volt rá időm és képességem, hogy az az apa legyek. Az első feleségem nálam sokkal hamarabb meglátta, hogy az a bármit mennyire üres és értelmetlen. Elhagyott és féltem, hogy Fiona még nála is gyorsabban erre a döntésre jut majd.
- Igen, köszönöm. - Diszkréten nem néztem az arcára, épp csak egy gyors pillantást vetettem az elmaszatolt könnyekre a szeme alatt. Úgy tettem, mintha nem látnám, bár nem voltam benne biztos, hogy ez az illendő megoldás. Éppen csak ehhez szoktam hozzá, Fiona a fejemet is képes volt leharapni, ha szóvá tettem a legkisebb gyengeségét is. Erős nő volt, még előttem is szégyellt gyengének mutatkozni - nem kárhoztattam érte, én is ugyanezt tettem.

Susan & Levin

Szorgalmas szolgálója a Sötét Nagyúrnak... Csak néztem rá, és visszhangoztak szavai a fejemben, de nem azért, mert olyan sokkoló volt ezt hallani. Csupán csak azért, mert olyan üresség volt az életem a férjem mellett, hogy kongott a megaláztatásoktól, szenvedésektől, és a gödör legmélyén ott voltam én, a talpamat égette a maradék remény, amit senki és semmi nem tudott eltaposni. Mégis, ezek a reménymorzsák voltak azok, amelyek örökös kínokat okoztak. Voltak pillanatok, amikor azt kívántam, bárcsak eltűnnének, mert akkor elmúlna a fájdalom. Legalábbis a lelki gyötrelem. De ez szinte lehetetlennek tűnt, magam ellen dolgozva mindig is küzdöttem, többé-kevésbé, de sosem adtam fel. És ha csak fél deszkányit is tudtam előrébb lépni az ingatag pallón, de megtettem, távolabb kerültem a mélységtől.

Nem válaszoltam neki, csak lesütöttem a szemeimet, és összeszorított fogakkal mentem az ablakhoz. Bármennyire is gyűlöltem az érzést, de jól esett beszélgetni ezzel az emberrel. Tudtam, hogy gyilkos, akkor is, ha nem saját kezével vet véget emberek életének, de nagyban hozzájárul a Nagyúr embertelen terveinek megvalósításához. És mégis. Itt és most csak olyan volt nekem, mint néhány nehezen olvadó cukorkristály a feketén keserű kávéban. Karcolgatta a nyelvemet, néhol felszínesen belevágott a bőrömbe, és olyankor még maróbb volt az ital, de amikor leolvadt belőle egy apró darab, végigsimított az ízlelőbimbóimon, gyengéden feloldódott, és könnyed habbá varázsolta a kávét.
- Inkább haltam volna meg harcolva azért, amiben hiszek, mint rongyos lábtörlőként pucolni azoknak a lábnyomát, akiknek pálcát döfnék a mellkasába – suttogtam, nem tudtam, hogy hallotta-e. Ez a mondat sem tartozott a gondosan átgondoltak közé. Felszínre tört mindenféle érzelem, gondolat, üvegszárnyú vallomás. Talán az ő személye okozta, talán az én elgyengültségem és kimerültségem, nem tudom. Az is eszembe jutott, hogy ő is csak azért jött, hogy kicsikarjon belőlem olyan vallomást, amiért Vinícius vagy bárki más kiélhette beteges kínzásvágyát, csak ő nem erőszakkal, hanem ésszel tette. Nem volt nehéz játszania az érzelmeimmel, a gondolataimmal, már kitárulkoztam előtte. Öltönyös ölébe helyeztem az életem és a családom életét. Ostobaság volt? Valószínűleg igen. De ilyenkor, amikor az ember kimerült, gyenge, elkeseredett, kétségbeesett, sebzett és félelemtől remegő, követ el ostobaságokat a kiút reményében.

Meglepett a válasza a családjáról. Nem számítottam rá, hogy hajlandó lesz beszélni róla. Persze hazudhatott is, az egy teljesen más szcenárió, amit az előbb felvázoltam a fejemben. De görcsösen tartottam magam ahhoz a verzióhoz, amiben mindketten érző és gondolkodó emberek módjára beszélgetünk, hogy pillanatnyi felszabadulásomat táplálva ő is nyerjen valami olyat ebből a találkozásból, amit máshol nem kaphatott meg vagy nagyon régen. Szavai egyszerre voltak simogatóak és maróak, éreztem bennük szomorúság, csalódottság, megbánás elegyét. De az sem kizárt, hogy csak én akartam ennyire ezt érezni, én szűrtem minden felém jövő ingert és alakítottam olyanná, amit kibír a lelkem. Nagyon jól tudtam, hogy az a bármi miért nem elég, hiszen mit tehettem volna még a szüleimért, amit még nem tettem meg vagy nem tűrtem el. És mégis, nekik nincs jobb élete és nincsenek nagyobb biztonságban, mint előtte. Arra pedig évek óta nem gondolok, hogy egyszer nekem is lesz saját családom, szerető férjem, sikítozó kislányaim, birkózó kisfiaim, egy állatokkal és gyümölcsfákkal teli tanyán, ahol mindenki királylány és királyfi, egészséges és boldog. Csupán csak elérhetetlen látomások voltak ezek évekkel ezelőtt, azóta pedig már csak a múlt soha meg nem történt lehetőségei.
- Ön miért csinálja ezt, Mr. Dolohov? – ismételgettem a nevét, hogy megjegyezzem. Nem volt ennek oka, csak egy késztetés, görcsös kapaszkodás. – Miért szolgálja Őt? Miért... – nem tudtam tovább kérdezni, mert elsírtam magam. Elfordultam újra az ablak felé. Törölgettem a könnyeimet, nem akartam előtte sírni, egyszerűen csak...meghasadtam. Elnyűtt köntös volt már az, ami egyben tartott. Összeszorítottam a fogaimat, úgy sétáltam az asztalhoz, és vettem kezembe az üres csészét. Elvittem a konyhába, beletettem a mosogatókagylóba, és nekitámaszkodtam a pultnak. Össze kellett szednem magam, nem azért jött, hogy végignézze megtört arcomat és testemet. Az elején még ezt gondoltam, de már nem tudom elképzelni róla, hogy lelkesíti a kínzás. Megmostam az arcomat jéghideg vízzel, megtörölgettem a konyharuhával, és visszamentem hozzá.
- Hozhatok még valamit? Vagy...mondanom kell még valamit? – kérdeztem immár nyugodtabban, sírás és könnyek nélkül, elnehezedett szempillákkal, kiszáradt, haloványan remegő ajkakkal.

Susan & Levin

Nem hittem neki. Senki nem választja a halált az élet helyett, senki sem sétál önként a halál karjaiba üres eszmékért. Voltak elveim, nagy céljaim, sok közülük veszélyes is, de bármelyiket sutba dobtam volna a boldogulásért. Biztos voltam benne, hogy a legelkötelezettebbeknek is inába szállt a bátorsága az utolsó másodpercekben és inkább eladta volna a lelkét is, csak ne kelljen meghalnia. Az emberek ilyenek, még mindig túl erősek bennünk az ösztönök.
- Mégsem tette meg - válaszoltam hasonlóan csendesen. Bizonyára bátor nő volt, ez abban a pillanatban kiderült, amikor megpróbált a gondolataimba nézni. De ahhoz nem volt elég vakmerő, hogy elhagyja a neki kijelölt utat. Bár ehhez talán nem is bátorság kellett, hanem elég erős indok és a családi kötelék teljes hiánya. Minden családfán akadtak kisatírozott nevek, olyanok, akikről tilos volt beszélni, azonban mind okkal fordítottak hátat a rokonoknak. Akadtak, akik szerelembe estek - muglikkal, sárvérűekkel vagy valakivel a saját nemükből -, míg másokat a balszerencse késztetett a kívülálló szerepbe, legyen az éppen egy teliholdas estén egy vérfarkas állkapcsa vagy a mágia hiánya. Ezekről a dolgokról senki sem beszélt, legfeljebb szörnyű példaként emlegették őket az aranyvérű fiatalok számára, hogy nekik eszükbe se jusson ilyen szégyent hozni ősi nevükre. Mind ebben nőttünk fel, bizonyára Mrs. Blackwoodnak is alaposan a fejébe verték, hogy család, kötelesség, becsület.
Úgy tűnt, egészen beleélte magát a személyes kérdésekbe. Talán már ő maga sem tudta, mikor beszélgetett utoljára őszintén valakivel. Mr. Brave-nek hazudnia kellett a nap minden percében, a valódi férje pedig aligha akart csevegni vele. Megfosztotta az olvasás élvezetétől is, mindentől, ami kiragadhatta volna a fénytelen hétköznapokból. Nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a már-már tolakodó kérdéseknek, nem gyanakodtam kémkedésre és az árulás bármilyen formájára, csak egy kalitkába zárt nő elkeseredettségére.
- Mert a Sötét Nagyúr a legnagyobb sötét varázsló a történelemben, aki egyetlen igaz cél érdekében egyesíti az arra méltókat - válaszoltam színtelen hangon, mindenféle őszinte meggyőződés nélkül. Mondtam, amit mondanom kellett. Az igazságtól szörnyen messze állt, de azt nem oszthattam meg vele. Nem voltam ostoba, még ha nem is rejtőzött ártó szándék a szavai mögött, bármikor ellenem fordíthattak volna egy őszinte vallomást.
- Nem, köszönöm, ideje lesz indulnom - álltam fel a fotelből, megigazítva a sötétszürke zakómat. A zsebembe nyúltam, előhúzva egy mágikusan lekicsinyített, összehajtott papírköteget és a pálcámat. A papírokra koppintottam a varázspálcával, mire azok visszanyerték eredeti méretüket és most már tisztán látszott, hogy egy újság lapjai azok. - A Reggeli Próféta. Nem kedvelem a főszerkesztőt, de olvassa el, majd eldönti mit hisz el belőle és mit nem. Egy olyan okos nő, mint amilyen ön is, ne legyen tájékozatlan.
Felé nyújtottam a Prófétát, csak azután indultam el kifelé, hogy elvette a kezemből.
- Az újságot rejtse el alaposan, ha végzett vele. Úgy sejtem, még találkozni fogunk. Vigyázzon magára, Mrs. Blackwood, viszont látásra - biccentettem felé még az ajtóból, közben már cigaretta után kutatva. Ha tudom, hogy ilyen felkavaró beszélgetés és könnyek áradata fogad majd a házban, biztos már előtte rágyújtottam volna...

Susan & Levin

A saját életemet csak annyira féltettem, amennyire az ösztönök kihozzák azt az emberből. De az sem biztos, hogy nem lettem volna elég bátor főbenjáró átok elé állni akkor is, ha lett volna választásom. Azt mondják, választás mindig van. Ezúttal is volt és van. Választhattam volna azt, hogy nem engedelmeskedem a szüleimnek, és szerelmből házasodom. Választhattam volna azt, hogy elmenekülök Vinícius elől, vagy esetleg megtámadom, megpróbálom megölni. De ezek a választások fel sem merülhettek, mert...
- Mert nem csak az én életem múlt rajta – tettem hozzá könnyektől ázott arccal. Beáldoztam az életemet, Mr. Dolohov. Pálca elé álltam, csak nem úgy, ahogy egy auror tenné. Azzal mentem a szüleim életét, hogy az enyémmel nem törődöm. De ezt egy auror ugyanígy tenné, ha ártatlanokról lenne szó. Nem szükséges pont Önnek magyarázkodnom, hiszen...értheti. Valószínűleg ugyanazt teszi a családjáért, mint én, csak...kellemesebb körülmények között.

Az elhangzott, számomra már rozsdás sablonszavakra kijött egy rövid, halk, kínnevetés, miközben félrenéztem, mintha hallani sem akarnám, hiszen hányszor hangzottak el ezek a lélektelen, elnyomó gondolatok Vinícius házában. Csak elengedtem a fülem mellett, felesleges lett volna eljuttatnom az agyamig, hiszen olyan átlátszó volt, amilyennek Mr. Dolohov láttatni is akarta. Valahol tudat alatt biztosan értékeltem, hogy amióta belépett a házba, egyszer sem próbált meg átverni. Bizonyos dolgok annak tűntek, de csak a hivatalosság miatt.

Felállt, én pedig elindultam felé, amíg az öltözékét igazgatta, ám megtorpantam, amikor elővette a pálcáját. Elfehéredett az arcom, és földbe gyökerezett a lábam. Átfutott a fejemen, hogy mindez csak színjáték volt, és az agyam megzavarodott az elmúlt néhány év alatt, képtelen észrevenni, ha köteleken rángatják. De nem rám szegezte a pálcát, hanem egy kis papírcsomagra. Nagyokat nyelve, lélegzetvisszafojtva figyeltem, amit csinált. Aztán megjelent a kezében az újság, amit hosszú ideje nem láttam, pedig gyerekként oly’ szívesen olvasgattam. Sőt, a Reggeli Próféta tanított meg olvasni. Csak szótlanul átvettem az újságot, és a szemébe néztem, amikor megszólalt. Ajkaim szétnyíltak a meglepettségtől, mondhatni enyhén tátott szájjal figyeltem a mondatait, majd azt, ahogyan kilép az ajtón. Hirtelen magamhoz térve odaléptem az ajtóhoz.
- Viszlát, Mr. Dolohov -motyogtam rekedten. Semmi mást nem tudtam kimondani. Hiszen azt sem tudtam, mit éreztem, mi játszódott le a fejemben. Csak becsuktam az ajtót, és még néhány pillanatig háttal nekidőlve meredtem magam elé, az újsággal a kezemben. A teafőző sípolására tértem magamhoz. Berohantam a konyhába, levettem a tűzről, aztán...kinyitottam az újságot.