Háromszor megkocogtatta cipője orrával a küszöböt, majd átlépte. Lehetne babona is, vagy akár az a kavics, amely a lábbeli orrában ragadva apró mivoltával az őrületbe kergeti, az viszont túl logikus, hogy levegye és kirázza belőle. Még két koppintás, egy halk cisszenés és már halad is tovább. Ráérős léptekkel közlekedik a klubhelyiség rejtekében, mindenki elvan azzal, amiben épp benne van nagyon, vagy épp akár alszik – ahogy azt a sarokban is látja. Szegény kölyök, majd megtudja, milyen az, amikor felkelve kidekorált arccal, vagy épp mással ébred, mert már most látja a lassan közeledő hiénákat, előre röhögni a medve bőrére. Elégedett vigyor kúszik ajkai sarkába, de nem lép közbe és nem is segít be, most dolga van. Igazándiból nem sok. A sokadik rágás és nyúzás után végre ráveszi magát arra a bájitaltan beadandóra, nem mintha attól félne, hogy büntetőmunka lesz a végén, egyszerűen csak arra hajt, hogy valami jó munka legyen egyszer a jussa, ne az asszony a tűzhely körül álcája. Bele is döglene, akár önkezétől, ha valaki házicselédnek venné magához, akaratlan vagy akarva. Ó, nem, nagyon nem. Ő szabad és azt tesz amit akar.
Apró tenyerei vannak, mégis határozottan, erővel taszajtja félre az útjában állókat, már csak egy hangzatos zene kellene a háttérbe, és kész is lehetne a tökéletes kilépő. De így is egész kényelmes. Már előre ásít, unja az egészet, néha viszont muszáj mutatnia olyat is, hogy ő amúgy diák, nem csak egy startra készen várakozó akárki. Nem egy ketyegő bomba, vagy épp még kovácsolódó kard. Csak egy lány.
Aztán még igazán annak sem sikerül lennie. Élvezi, hogy már nem csak egy valaki, hanem igenis tudják, hogy mivel jár a neve csengése. Vagy valami olyasmi. A hírnév átok, de ő épp ezekből öltözködik kényelmesen.
A folyosó kényelmesen üres, legalább nem kell a kísérő tekintetekben fürdeni, még a végén azt meri mondani valaki, hogy titokban stréber! Vagy rosszabb. Még pár lépés, egy kanyar, majd...
Mint valami pofáncsapás. Egy hang, az ő nőies és vékonyka sikolya, meg a csattanás. Térde a padlón koccan, ó ezt még megszívja, és igazából, most ez annyira meglepte, hogy az első pillanatokban csak pislogva támaszkodik a földön, aprán zihálva és egyáltalán realizálva, mi történt. Mi a fene. Neve hallatán eszmél csak fel, emeli meg magát, és a távozók után pillant. Kezeit megemelve tapogat az arcára, a megmaradt alak takarít, majd még hozzá is szól. És az a szag. Ó, kérlek!
- Mi a jó büdös... - nő létére igencsak kellemetlen szavakat használva áll fel, tapogatja nyálkás arcát, és végül rábámul a fiúra. És mivel nem hülye, lassan a kép is összeáll. Tikk-takk.
- Mégis mi a fenét kentél rám, te szerencsétlen halálmadár?! - sziszegi, kezén nézi azt, amit le tudott vakarni, szagol, fintorog. Csökkenti a távot, dobbant. Hol érdekli már egy szutykos kavics. Rosszkor rossz helyen. Tehát, ez valami csapda. És mindjárt tuti jönnek mögötte, meglátják és aztán ő lesz a vicc tárgya. Ó nem. Ha kell, akkor cserébe a tíz körmével kaparja le azt a hülye vigyort a képéről. Meg a szemeit is kifele. Mindenét. Eddig pálcátlan, tétován ácsorgott a másik mellett, hirtelen mozdulattal fordul oda, arcán pedig minden gyilkos érzelem tükröződik, kezében hamar pálca villan, és legszívesebben a halálos átkot is rászórná, vagy olyat, amitől üvölt. Már szinte ki is mondta, indulatától szikrákat hány a vessző, ő is támadni akar talán? Egy-két el is éri a másikat és bizony csíp. Aztán másképp dönt, és a másik pálcáját célozza, csuklója gyorsan jár, csak figyelme nem. Lefegyverzése is a falon csattan, meg is sínyli. Nem kéne ennyire indulatból kezdenie, tény, valamikor hasznos lesz, de itt, itt nem szabad. Mély levegő, de kezét nem ereszti le. Ez a vacak meg büdös, ragad, hajszálak esnek fogságba, ahogy szedné le magáról, ahogy szabadulna, szuszogva, morogva. Közel a vég. De még a remény...
- Ha-ha-ha. Adok egy kevés időt, aztán leszeded szépen rólam, az utolsó szálig. Az, hogy kinek szántad, teszek rá, rajtam nincs helye, de ha így megérted... Rosszkor, rossz helyen, rossz emberrel – szinte szikrákat szór a szeme, közelsége fenyegető, sarokba szorító, nem engedi. Az meg főleg nem érdekli, hogy fölébe magasodik. - Egy-kettő, járjon a kezed!

A rögtönzött gyógynövénytan leckére meglepődik, de csak fújtat. Majd pont erre van szüksége, egy ilyen után, hogy még fejtágítást is kapjon. De tény, hogyha olyannal van dolga, akkor bizony nehezebb lesz minden. Még egy ilyen kísérleti dolog, amit rajta tesztelnek, ez hiányzott. Meg amúgy is, nem épp a türelem mintaképe ilyenkor, ha pedig most valami kis tréfa okán aztán jóideig szívhat is miatta, akkor az csak olaj a tűzre. És abból nem is kell mostanság sok. El is engedi azt, mi mivel védekezik, neki is lennének tippjei, annyi szent, és egyik sem lenne túl etikus vagy kellemes. Meg is kell válogatnia fejben a dolgokat, mielőtt bármi is történhetne, de pont ez a hevesség rontja is el azt, így csak annyi sül el belőle, amennyinek a nyoma a falon marad. Jobbik eset, hogy nem küldte vissza rá, látszik, milyen a habitusa, ő fordított esetben pajzzsal adta volna a feladónak, és jót nevetne az egészen. Mégse képes nevetni, még ha itt jajongana előtte, akkor sem. Túl felhúzott, mintha csak megpörgették volna a kis fogaskerekeit. És ez általában semmi jót nem jelent.
- Szerencséd volt... - morogja, mert valóban, ha tudna normálisan gondolkodni, bizony nem lett volna ilyen könnyed. Vagy lehet, de akkor sem érezné annak. Mély levegőt vesz, majd köhög, fuldokol. Arca fintorba húzódik, de nem olyanba, mint amilyen az aljanép láttán, hanem az az igazi, gyomorból jövő, amely fordul is, és félő, hogy ha az átkot ki is védte, a hányást, ami kitörhet belőle, már nem. De erős, nagyot nyel és leküzdi, egyelőre.
- Ez mégis mi...? A szag, szedd le rólam ezt a bűzös valamit, vagy ááárgh! - megint csak a hiszti, a fejét rázza, hátha róla jön, aztán rápillant. Hogy nevet... Legszívesebben mégis nekidörgölőzne, már csak azért is, hogy ő is kapjon belőle egy kiadósat. Érezze csak a törődést.
- Ó, köszönöm, hogy törődsz azzal, mi áll jól és mi nem. Milyen figyelmes! - csak úgy fröcsög a gúnytól, mint ahogy az el is volt várható. Látszik rajta, hogy élvezi, talán még büszke arra, amit elért és alkotott, a pillanatnyi káoszra és bomlásra. Kreatívnak kreatív, nézőként másképp érezne, de ahogy lepillant magára, ragadós tincsire, ujjaira, amire ráragadt, semmiképp nem tud elvonatkoztatni a ténytől, hogy most megfojtaná leginkább. Meg még később is. Megszemlélve tűnik fel aztán az apróság, oldalra billentett fejjel cikázik a tekintete az arca és a pont között.
- És még van pofád prefektusi jelvényt viselni. Kitől loptad? Épeszű ember nincs, aki... - pillant végig rajta és fújtat. Nem fél kimondani, mit gondol, egyszerűen erre sincs türelme, mert nem csinál semmit ez a szerencsés, csak tovább húzza az idegeit. Amúgy sem az, aki elviseli, ha valami nem kedvező. Hiába, arrogancia.
- Miről hadoválsz te nekem? A fürdésről? - fortyan fel, ha eddig nem, most már biztosan. Persze, igen, ugorhat fejest a kádba, meg minden. Egyszerűbb követelni, hogy elsőnek ő tegyen az érdekében, de sejti, hogy valami turpisság van emögött. - És majd le is jön rólam, mi? - forgat szemeket, a pálca nem kerül vissza a helyére, tovább szorongatja. Már épp sóhajtana fel, na végre pillantással, hogy megjött az esze, eléri amit akart. Már épp. De ez a... A hideg víz, amely éri, nem kellemes. Nagyon nem. Csak áll ott, elképedt arccal, ahogy a sugár éri és ahogy szép lassan elázik, de tisztább sem sokkal lesz. Nem sikít, nem hörög, némán, villámló tekintetekkel és immáron csöpögve figyeli őt, amint megrántja a vállát és elintézi ennyivel. Az még hagyján, hogy nem így kell a lányokat benedvesíteni.
- Punctum alica – keze sebesen mozdul, hangja éles és élces. Bizony olyan mélyre akarja azt a fájdalmat döfni, amennyire csak lehet, amennyiben ezt nem védi. Majdnem ott volt, majdnem. Csak ki kell mondani, csak akarnia kell, hogy fájjon. De még nem szabad. Még nem.
- Te eszement... barom... te... - sziszegi felé a szavakat, hangos, immáron egészen közel van hozzá, taszít rajta egyet, kézzel. Támad. És a trutyis kezét legalább beledörgölte.
- Gondolom élvezed, ó mennyire! Hát még én hogy fogom, bármit, ha kell, most kaparom ki a szemed. Hallod! - most már nem sziszeg, nem fogja vissza magát, a pálcával egyenest az arcára céloz, ha időközben nem terelték másfele.

Mintha csapdába csalták volna, a vörös köd úgy öntötte el elméjét, és ráncigálta kedvére-kényére, megcsavarva. Persze, hogy szórakoztató ezt látni, neki kevésbé az megélni, vagy épp előadni. Csak az a tény, hogy vigyorog és szinte fel-felcsillannak a szemei, már csak olaj a tűzre, mint a vörös lepedő a bika előtt rángatva, még akkor is, ha az a szerencsétlen színvak. Ő nagyon nem, minden apró gödröcskét megjegyez, minden rándulást észrevesz. Nem felejt, nem fog majd, ebben talán a másik is biztos, de ha nem, hát majd az lesz. Kivárja majd azt a pillanatot, amikor ő is hasonlóan tud majd meglepetést okozni, vagy épp akár fájdalmat. Nála a kettő nem zárja ki egymást sosem.  Ha most hirtelen a varázserő nem is akarta úgy, ahogy. Vagyis akarta, de még nem dőlt le annak a fala, amely azt fogja vissza, hogy úgy tomboljon, ahogy csak képes. Hogy olyasmit használjon, amit idő előtt nem kellene. Pedig...
- Elég szar lehetsz a lányoknál ezzel a figyelemmel – fintorodik el, hogy ha ez megragadt benne és így ütközik ki, ég óvja a lányokat tőle. Jó, persze, ez csak vicc, biztos nem ilyen a figyelme, alapesetben, bár aztán, ki tudja. Manapság olyan alakok járnak ide, hogy az valami förtelem. Volt egy srác, aki majdhogynem a szeme láttára, de a füle hallatára biztosan elrókázta magát, amikor a kiszemeltjével kellett beszélnie, vagy még jobb az, ha eliszkolnak. Vagy a másik véglet, hogy olyan arrogáns seggfej, mint a kőszikla. Vagy csak tényleg rosszakat néz csak, bár őt ez a téma nem érdekli, nem keres senkit sem. Felőle össze is nyálkázhassák el egymást ott, ahol jól esik, ő továbbra is kimaradna. Most már teljes mértékben elérte a szag, legszívesebben kaparná a saját bőrét, ott, ahol érzi, hogy a nyálka csiklandozza, levagdalná tincseit, hogy elvesszen a szag róla, mondjuk azt lehet meg is teszi, majd visszanöveszti bűbájjal. De most, itt? Nem csak a szag miatt rándul fintorba az arca, vagy épp morcos, haragos pillantásba. Ha szikrákat tudna vele szórni...
- Ó te jószagú, akarom én ezt tudni? - vág közbe aprót horkantva, egy ekkora emberből amúgy sem tör el nagy valami a visításon és sikításon kívül. Most azonban már az sem. - Elég okos vagyok ahhoz, hogy ilyen hülyeségeket ne aggassanak rám. Azért mert van egy nyomorult jelvénye valakinek, még nem lesz több a másiknál, csak egy mocsok spicli. De tudod mit? Örülj annak a plecsninek majd akkor is, amikor feje tetejére áll minden, és azt se tudod majd, merre indulj neki. Én meg majd kényelmesen heverészve nézem ahogy pattogtok – von vállat, mert ha kell, tesz ő a káoszért, ezen ne múljon. Itt inkább saját magának célzott azzal, hogy egyszer majd eljön az is, amikor a kinti világ rossza ér el idebentre és akkor majd örülhet annak, hogy viseli. Meg, nem is kellene neki, pedig nem hülye, bár a szorgalom csak akkor jellemzi, ha ő akarja. - Kísérletező? Azokat én is szeretem. Főleg a kis, észrevehetetlen főzetcseppeket, amiknek ki tudja milyen hatása van. Ki tudja, kinek a tökleve fölött billen meg majd egyszer a kezem – ha ezen múlik, akkor ő is kísérletezik, vagy épp kutat. Karbatenné kezeit, de akkor még jobban magához ölelné ezt a vacakot, így kezeit leeresztve, a pálcásat azért annyira nem, türelmetlen dobol az ujjával.
Aztán fürdik is, csak épp nem úgy, ahogy kellene. Most már lassan mindenhova becsordulnak a hideg cseppek, már minden tagja libabőrös, vacogni is kezd. Annyira szerencsére nem, inkább feje teteje, mellkasa az, ami vizesen tocsog, de a szag nem távozott, annyira nem. Ha pedig így marad, akkor inkább elzárkózik valahova addig, míg kell, de nem fog emberek közé menni. Ez az egy is elég, most már támad ismét, de fogalma sincs, mennyire volt hatásos, mert még mindig vihog, nem hagyja abba.
- Hogy komolyan most már pukkadj meg a röhögésbe..! - sziszegi felé, és már meg is van, mit küldene még rá, de lassú, vagyis, a másik reagált jobban. Meglepett tekintettel érzi a húzóerőt, sőt mi több, egyenest már szinte lökést, amely a másiknak préseli. Több se kell neki, ahogy karja átöleli, már szabadulna, már ficereg és míg hat a bűbáj, maximum a lábával tud kaparni és a másikéba rúgni, utána meg már nem engedi el sem. Remek.
- Eressz már... ne ölelgess... - amúgy sem nagyon szereti, idegenektől főleg nem. Mondjuk, az öröm adott, legalább ő is vacak illatú lesz, nyálkás és vizes. És így kevésbé fázik. De be nem vallaná azt, ami pozitív, fejét hátradöntve néz fel rá.
- Miért kell ahhoz másnak lennem, hogy az legyek? - tekergeti a csuklóját, de nem engedi. A pálcát nem ereszti, de mozdítani sem tudja, egyelőre pedig ki sem csúszik, a másikkal pedig csak ütni tudna, de végül csak megszorongatja a karját, remélve, hogy ez is épp elég kellemetlen, ha mellé még karmol is kicsit. - Na és most mégis mire vársz? A tavaszra, vagy a hülye haverjaidra? Nem épp veled kívánok összebújni, azt se tudom nagyon ki vagy, de addig jobb, utána pedig örülj, és nézz mindig inkább magad mögé, mert hogy ezt nem úszod meg...

Arcából kikotorja az odatapadt tincseket, hajszálakat az arcából, hogy legalább azok ne zavarják, ha már a hetyke vállrándítás igen. Már nem is számít, mintha lenne egy hosszú tekercs, ahova már csak beírnak egy tételt, de az összegen nem sokat változtat, nem lesz rosszabb, de jobb sem igazán. Az ilyen mitugrászokból épp elég van, a szívatásokat ő is műveli, de mellé nincs az a habitus, amelytől falra lehet mászni. Ő hideg mosollyal, vagy épp szótlanul kíséri végig, jeges pillantással és kegyetlen kacajjal, nem teszi magát ide-oda és pattog. De hát, a pasik már csak ilyeneket... idegesítő a legtöbb.
- Majd nem fogsz ennek annyira örülni – sziszegi felé, kezét leeresztve szusszan egy aprót. Ez már az, amikor nem kiabál, hanem már mutatja, igazán fárasztja a másik. Tipikus, kékvérű pillantás. Abban nagyon is jó. - Bár ezek után lehet átok lenne inkább az, ha hagylak a francba. De akkor meg túl kényelmes lenne neked – vagy épp saját magának. Valamin fortyogni mindig kell, apja nem lehet állandó téma, még a végén apás kislánynak mondanák, bár tény, inkább arra hajaz, anyjára pedig csak külsővel, a szolgalélek messze elkerülte. Aztán végül ki tudja, melyik rokon hanyadik ágáról csöppent a vérmérséklete, remélhetően valaki olyanéról, akit nem kell letagadnia. A család elég ha a szünetben család, ilyenkor ide koncentrál, mostanság persze kifelé is, de míg a falak és az iskola körüli kerítés elválasztja a valóságtól, a legnagyobb gondja az ilyenek, mint egy a srác.
- Nem is mindenkinek való, tény – húzza ki magát, mintha azt mutatná, bizony, untatják a másikat és ez látszik is, nincs meg láthatóan az benne, amelytől jó lehetne. Igen finoman nézte csak le, ám legyen. - Nos, akkor hajrá. Majd keresek olyat, amit nagyon nehezen találsz meg a tankönyveidben. Ha unalmas, ha nem, széles a választék – apró, gonosz vigyor jelenik meg ajkain, játékos, tekintete is szinte felcsillant annak ígéretére, hogy ha az előbb a saját kihívásának örült, azért neki is maradt belőle. No de, ez még odébb, a nagyteremben amúgy is nehezebb egy ilyet véghezvinni, követni meg nem fogja, így maradnak a könnyen illékony dolgok. Ó, máris vannak ötletei, de visszafogja magát, elvégre, büdös is, hova szaladhatna, aztán hamarost karjai zárja, így az, hogy máris átadja magát az édes bosszúnak, igencsak eltolódik. Helyette csak morog, rúg, tapos, de nem hatja meg. Csak tudja feljebb húzni a térdét, bizony érezheti, de csak a másik combját sikerül vele megkocogtatni, sejtheti azonban, mire akart célozni. Pontosabban hova. Fene abba, hogy ilyen alacsonyra sikerült!
- Szerintem is jó, amúgy sem a te szavaidra változnék meg – senkiére sem, pont ez a lényeg. Ha az apjának sikerült, itt ő már tenni nem tudna semmit sem. - Hörcsög...?! - csattan fel azonnal, és még erősebben karmol, csak épp az a lány, aki lerágja a körmeit, és most nagyon örülne az ötcentis karmoknak. De láthatóan nem jött be neki a bók ezen formája.
- Merlin mentsen meg attól, hogy addig ölelj, inkább már el is ereszthetnél, nem vagyunk puszipajtások... - forgatja meg a szemeit, majd türelmetlen dobol a lábával ismét. Hát csak nem engedi, az ég áldja meg! Ha csak egy kicsit jobban tudná mozgatni a csuklóját, pár szikrával odébb kergethetné, ha nem végképp mazoista. - Félnek hát, az egyiket fellógattam már, talán te leszel a gyűjteményem újabb darabja. Biztos szépen mutatnál fejjel lefelé, és akkor majd te is jobban tartasz majd attól, hogy megölelj – fogalma sincs amúgy, ki volt az, aki elfutott, hogy tényleg az volt-e, akit emleget. Volt már ilyen, ez a része igaz, volt más is, apróbb vagy szemetebb, nem számít. És aztán van olyan okos, hogy név szerint jelenti be magát. Oké. Így már könnyebb. A név ismerősen  cseng, épp elég ismert a családnév azok körében, akik figyelnek a mágusvér elosztásai, ez pontosabban a családja mániája, ő meg hall ezt-azt. Eleget. Nem ismeri személyesen, de legalább eggyel kevesebb ok a hányingerre, nem valami romlottvérű ér hozzá. De ettől nem fogja szeretni, sőt...
- Tényleg tudni akarod? Nem kérek üdvözlőkártyákat a jövőben – egyelőre ugyan nem viszonozza a gesztust, fejét enyhén oldalra billenti viszont, érdeklődve, most mégis mi a francra készül. Szemöldöke magasabbra szökken, arcán értetlenség.
- Azt gondoltam, hogy te tudod, de hogy három napig szagoljam... - fintorodik el, és nem, azt tényleg nem akarja, okosabb ennél. - Elég ha megmondod a jelszót, oda tudok találni maga... hé, hé hééé! - az oké, hogy elmondja, mivel lehet leszedni magáról, meg hol, meg hogyan, de azért ez már kicsit sok. Húzni kezdi, a kezét még mindig nem tudja használni, de a másikkal simán ki tudja venni a pálcát, csak épp nem balkezes. Béna átok lenne, de átok, már tapogat is, hogy mennyire szoros az a fogás, kicsusszan-e a pálca. De végül is, addig ráér, míg beengedi a fürdőbe, ott majd elintézi, elvégre, a jelszó tényleg kell neki. Dühös fújtatást hallhat maga mögött a srác, ahogy némán vitatkozik saját magával.
- Arról szó sem lehet, hogy előtted vakarjam le ezt magamról. Nem tudom hány embert vittel oda fürdeni, én viszont nem leszek a trófeád, arról ne is álmodozz. Azt meg végképp nem jelenti, hogy hálás leszek ezért, elvégre ez még mindig a te sarad, csak épp beleestél magad is. Milyen szomorú, én nem örülök ennek az egésznek, akadt volna jobb dolgom is.. - nem, nem fog kedves szavakat mondani, továbbra is durcás és sebzett vad módjára húzódik utána, az iramot apró lábai kevésbé bírják így hamar a pálcát kereső kezei is kapaszkodik a fiú karjába, mert bizony ha nem figyel, hamar botladozni kezd.
- Ne rohanj már ennyire!

Ha neked az jó – mondjuk, abban igaza van, hogy sok mindenből, még az ilyenből is lehet tanulni. Ki minek fogja fel, akár még neki is azzá válhat, egyelőre nem tud róla nyilatkozni, látói képességei hamar kinyilatkoztak, hogy legfeljebb az elkövetkező egy percet ha látja, semmi többet.
- Nem először csinálnám, megnyugodhatsz, tudom milyen – meg tudni is fogja, főleg, ha egyszer olyanra vág vissza, ami tetőtől talpig édes érzéssel önti majd el. Nem akar a családra támadni, inkább csak az eszement elvárások egy részének kell a revans, de ebben az esetben kevéssel is be fogja érni, kivételesen. Minden máshol jöhet a maximum. Ő meg aztán végképp azon pörög, lassan követni sem tudja majd, épp merre járnak a gondolatai. Lassan már tényleg erősen forog a gyomra a bűztől, persze, mindent meg lehet szokni, mint a trágyagránátot, de ez sokkalta mélyebb és erősebb, még a végén bekábul tőle, és azt sem tudja majd, mit mond. Kicsit köhint párat, próbál a levegőnek tiszta pontját keresve beszippantani, de csak apró nyekergéssel zárja le, ennek most nem lesz jó vége. Ehh.
- Örülök az örömödnek – nem. Ez a színtiszta, csöpögő szarkazmus, itt semmi sem szuper, de tény, ha így maradna, akkor rosszabbul járna. Azért persze a maradás se zárja ki azt, hogy ne csináljon semmit sem, és úgy néz ki, az utóbbi immáron jobban felkelti a figyelmét és tudja, mit célzott. Nem emeli meg többet a lábát, tény, és nem is tapos, amolyan duzzogva-nemtörődöm módon hagyja abba a ficergést, a támadást, ő mindent megpróbált, de vannak korlátai. Kicsi, nő is, és még abból sem az a nagy fajta, akit nem képes az ég sem lefogni. Inkább lenne ő a fiú a családban, könnyebb lenne érvényesülni és nem lenne senki, aki aranyosnak, ölelgethetőnek találná, még ha mondjuk be is teríti nyálkával. Nem, neki ilyennek kellett lennie, és akármekkora az indulata, ő itt csak nevet, nem engedi, nem tud győzni. Fel nem adja mondjuk, de szünetet tarthat.
- Még jó! Lányokat nem illik ütni, nem tudtad? - csitult már, de nem bólint rá, karmolni se karmol már, lassan nincs mivel, vagy nincs mit. Elég a tudat, hogy a kis nyomok legalább valameddig vele maradnak, ezentúl meg majd nem rágja le őket olyan sűrűn és akkor majd lesz ebből is fegyver. Szemét forgatja ismét, dehogy fújta ő fel, vagy ha mégis, nem szándékosan. Nem tudja, milyen arcot vág amikor épp dühös, nem szokta magát közben a tükörben nézegetni, annyira nem szerelmes önmagába. Sőt. Még sminket sem visel szinte sosem, nincs hozzá érzéke, hogy magától kenje fel az arcára, a természetre bízta azt, ahogy kinéz. És talán nyert is, elnézve, mennyi pattanással harcolnak egyesek.
- És mégis miről lehetne annyit beszélni kettőnknek? Nem vagyok az a pletykálkodós lány, lehet nem lenne belőle semmi – főleg, ha aztán nem lenne közös téma sem, mert kétli, hogy az mozgatja, ami mondjuk őt is. Meg nem kíván addig vele lenni. A hideg kicsit kirázza a hanglejtésre, amit a másik használ, mintha egy nagyon-nagyon aljas fenyegetés lenne, amit láthatóan még gondolatban is élvez, előre. Aztán csak a fejét rázza meg, mint a reménytelen eseteknél.
- Téged aztán semmivel sem tudlak kizökkenteni mi? Jöhet tűz-víz-csiganyál, te semmire semmit. Az igen – sóhajt fel, bár ő is tud hidegvérrel lereagálni dolgokat, az indulat előbb kitör belőle, mint most. Mondjuk, ez egy sarkalatos eset, legtöbbször sokat nyel azelőtt, hogy robbannak vagy bármit is tenne. Főleg otthon. Ott aztán gyakorolja rendesen.
- Viviana – böki ki végül, mint valami mellékes információt, nem azért, mert ő szeretné. Haladni halad, csak épp könnyebb előre nézni csendben, mint közben beszélni. Mintha lassan lobogni kezdene mögötte, mint valami zászló, amelyet megragadt. Nem szereti az irányítást, feszül is a keze amely már kicsit sajog, mert visszahúzta magát, azonban jobb ha enged, és nem szerez be egy vállficamot, mert ettől a fogástól nem szabadul.
- Hülye szabályok. Minek van nektek külön fürdő? Ez jár a csicskamunkáért? - nem irigy, otthon van egy szép és saját fürdője, amelyben elmerülhet akár órákra is és senki nem nyit be hozzá. Tényleg nem érti, minek nekik külön és miért védik ennyire. Ellopják a vizet?
- Lehet az elsős átok is csípne, ha tudom hova szórjam – morran fel, immáron most már tényleg kapaszkodva. - Ha belilul a csuklóm, akkor meg főleg keresek valami fájdalmasat. Már alig érzem az ujjaimat – jó, persze kicsit lányosan túloz, de tény, zsibbad, már kellemetlen neki ez az egész. Leginkább az, ahogy húzza. - Na még az kéne, hogy cipelj. Egy lélek nincs most erre, a kényelmet meg szeretem – ez mondjuk nem húzza fel annyira, inkább a fogás, ami érné közben. Az még az ő szemléletében bőven odébb van és nem jár mindenkinek. Nem prűd, vagy épp apácának készül, de nem is olcsón kapható akármire, mint pár korabeli, akik képesek mindenki szájába belemászni, csakhogy ne maradjanak öt percig pasi nélkül. Bleh.
- Ti fiúk mindenből gyűjtötök. Huszadik csók, negyvenkettedik puszi, tizedik menet – forgatja meg a szemeit. Nem egy ilyet hall a hálókörletben, nem kell annyira keresni az ilyet. Ő nem épp a csapdára célzott, de hagyja lógni a dolgot a levegőben, az olajok hallatán kíváncsivá válik, talán tényleg megszabadul ettől a vacak szagtól. - A ruháimat meg majd elégetem, gondolom – mert ugye az is kapott már, az srácé is, beledörgölte magát elégszer, ha már úgy odaölelgette.
- Hogy te milyen kíváncsi vagy... És mennék én, kicsit hátrányban vagyok, nem gondolod? - mert hát, a hosszú lábak csak a modelleknél érhetőek el. Végül egyben érnek fel és bent is vannak hamar. Megállva tekint végig a helyen, nemigen járt itt sosem, prefektusokkal nem haverkodott, így talán meglepi a másikat az, ahogy leköti magát a berendezés megfigyelésével, bámulással, mert na, nem ilyenre számított. Ezt a pompát még ő is szereti, valljuk be.
- Hmm? - fordul épp vissza csak hát közben igen kerül hozzá, így meglepve bámul bele a képébe, kissé behúzott nyakkal. Szemetforgat ismét, grimaszol egyet, majd végül dönt.
- Jól van már na. Csináld csak, rád hagyom. Elengedsz azért közben? - pillant le a kezére, ha kell, most kivételesen még a pálcát is elteszi, körbe akarja járni a helyet.

- Direkt vágod magad alatt a fát? Fura egy mazoizmus – csóválja meg a fejét arra, hogy szinte még lelkesíti is arra, hogy mit tegyen majd a jövőben, menjen el csak, amennyire majd tud. Fura, így már határozottan fura, de végül is, nem lehet mindenki normális vagy épp olyan, aki megretten mindentől.
- És ezt ennyiből szűrted le? Nem erőltettem meg magam – vonja meg vállát, hisz itt inkább az ismeret hiánya állt fenn, nem is kellett kreatívnak vagy ügyesnek lennie. Vagy persze, megint valami hobbi-legilimentorral van dolga, aki kényére-kedvére leskelődik bele a gondolatokba, amik elvileg csak az övék. Hogy gyűlöli ezt! Rá is feküdt legalább az okklumenciára, hogy megnehezítse az ilyen kíváncsi fajankók dolgát a jövőbe, illetve, hogy amikor már a porondon áll a szerepében, ne ő legyen a leggyengébb láncszem. Valóban csak a szorgalmon múlik, láthatóan ha erőlteti magát, akkor képes produkálni. Nem évfolyamelsőségre hajtott egyik évben sem, arra sem talán, hogy a világegyetemben ő legyen majd a következő legelső. Hazudni pedig tud, ha épp szebbek a körülmények és kényelmesebbek. Nem pedig épp belefulladni egymás szagába. Azért nem árt majd, ha ilyesmi esetekre is jobban felkészül és nem hagyja, hogy könnyen kizökkentse a ritmusból és hibát hibára halmozzon. A jövőre nézve elég sok mindent akar, lassan ideje lesz listát terveznie.
- Óóó, félted mi? - vigyorodik el kissé, fejét oldalra billentve. - Nem, nem kalimpálsz, hanem lesből támadsz a förtelemmel. Végül is... - tényleg nem üt, de nem is gyógyít, most pedig leláncol. Ki hogyan viseltetik a másikkal, ez változó, ő gyógyítani csak azt szokta, amelyet érdemesnek ítél meg, vagy épp magát, részletkérdés. De nem is egyformák, ezt még a bolond is látná, még most is, amikor egymástól alig állnak messze és szócsatáznak, vagy épp csak méregetik egymást. Ő biztosan, még mindig fura hallani, hogy beszélgetni kíván vele. Apró pillázás, miközben csendben hallgatja. Ha olyan lány lenne, bizony még talán zavarba is jönne az ilyesfajta figyelemtől, de neki a zavar mást jelent, nem úgy, ahogy kellene. Fészkalódik kicsit, más fókuszpontot keres, mint a válla, vagy akármely pontja, majd végül aprót rándít a vállán.
- Lehet meglepne és megrémisztene az, amit gondolok. Nem ilyen lányos szarságok, mint a frizura meg a szép ruhák, ebben segíthetek. És talán meg is tetszene, akkor pedig nem lenne több év az. Többször okozok csalódást ezen a téren – merthogy a saját tapasztalatain kívül bizony akadnak olyan dolgok, amiket sokak gyomra nem vesz be. A nézetei, a vágyai, vagy épp az, mitől képes nagyokat nevetni. Azt csak kevesen értik és érzik át, kevés olyan valaki áll a közelében, és még kevesebb az, aki válaszol is. Sosem akart sok barátot, inkább egyedül szereti intézni a dolgait többnyire. És akkor itt van ő, aki pedig ezt kívánja. Bár ne tenné, ennyitől még nem enyhül meg, ő nehezen elérhető, saját maga vagdossa el az utakat, és tervez olyat, amit aztán követni szinte lehetetlen. Inkább tartaná bolondnak, mint érdekesnek, hogy szinte szándékosan löködi el magától az embereket.
- Akkor biztos sokan vették már ezt észre, miközben az agyukra mentél – ki tudja, lehet már őt is kerülik valamennyire és azért nem kap meglepetést vagy épp mást. Nem ismeri, eddig miket tett, itt meg az iskolában rengetegen vannak, még ha felét ki is szórná, akkor is túl sok akadna.
- Öhm, passzolom. Amikor választották, talán még csak gondolat voltam, utána pedig nem sokat foglalkoztam vele. Hívnak valahogy – az eredetével valóban nem törődött sosem, inkább azzal, ki milyen hanglejtéssel ejti ki. Anyja csendesen, ritkán, apja fenyegető élcét még a nyugodt és kedves szavakban is képes kiérezni, testvérei pedig változó. Általában akkor hívják így, ha vita van, név viszont mindenkinek kell, hallgat ő akár a vezetéknevére is, ha úgy adódik. Idebent inkább azzal találkozik többet.
- Nem tudom, engem nem vonzana egy csinos kád akkor sem, ha minden nap benne ülhetek. Szívatni lehet vele, tény, de az úgy az első hét után már unalmas lenne a többi szutyok mellett. Lehet arra az esetre van, hogyha valaki inkább kádba fullasztaná magát, mintsem még egyszer vezetgetnie kellene az riadt elsősöket – vagy épp ha valami történik. De szerencsére az ő neve nagyon messze áll attól a listától, ahol felvetülne az új prefektus kiléte. Most is valami pedáns majom kapta meg náluk, nem is figyelte ki, szerencsére azért van annyi vaj a füle mögött, hogy a sajátjaira kevésbé száll le, vagy még direkt félre is néz, ha épp eloson mellette. Ez épp elég, van három háznyi áldozat, ott válogasson.
- Épp elég erős, a legtöbb lány nem olyan strapabíró ilyen szempontból, és félek bevallani, én sem vagyok sérthetetlen. De nagyon tartasz te az átkomtól, ez jó – nem lenne úgy meglepetés, de akkor talán nem vigyorogna annyit. Tény, hogy most így, a sietségben már kicsi a motiváció, elvégre az, hogy segít neki, valamelyest egyenlített a számlán, nem teljesen, legalább viszont hatott rá, másképp nem azzal, hogy toporgott.
- Inkább ki, nem mindegy ki cipel. Így értettem – jegyzi meg, majd tapsolna, de jelenleg nemigen van rá lehetőse. Így csak apró, elismerő füttyentést hallat. - Nahát, akkor te igazi ritka kincs vagy, szár pasiból egy, ha ilyen. Vaaagy... a fiúkat gyűjtöd? - nem szokása véka alá rejteni a kérdéseit, amit akar, azt kimondja, néha túl nyersen, ez már csak ilyen. Ez nem az ő hiába, a hasonló neveltetésben és osztályban lévőkben sokszor nincs meg az ilyesfajta finomkodás, mindent mondanak és kérdeznek, mert alanyi jognak érzik, hogy tudják is.
- Egyszerűbb akkor eldobni, értem. Nincs időm mosogatni, majd beledobom így, mosatlan valaki ládájába és majd keresheti, mitől szaglik – bár tény, hogy akkor igencsak fura lesz a visszajutás, de megoldja, amennyiben ha lehetséges, ha már bőréről lemosta, akkor arra már tiszta holmikat húzna. Hogy erre nem gondolt! Váltásruha minden alkalomra.
- Dehogy kapsz te fel, ha ott lógsz, nem lesz rá idő – ingatja meg a fejét élcelődve, figyelmét a helynek szentelve. Érzi, ahogy a fogás ellazul a csuklóján, és ahogy nemrég ígérte, úgy el is látja azt. Amint végez, elhúzva mozgatja át a végtagot, az ujjait tornáztatja, pálcáját addig letéve, valóban lemondott egyelőre a támadásról. Amaz meg már vetkőzik is. Felvont szemöldökkel kíséri, nem pirul ki, nem ez az első, hogy hasonlót lát, a fiúk a melegebb szellőkre képesek vedleni igen hamar. Ő persze nem moccan, lepillant magára, de egyelőre egy réteget sem távolít el. Azért na..
- Aha, be. Nem nagy dolog, de jól ki tud kapcsolni – vonja meg a vállát. Tény, szereti a látványt. Jobban mint máshol. - És akkor most megvársz kint, míg végzek, vagy hogy gondoltad te ezt? - áll meg végül, a kád oldalának támaszkodva.

- Kinek mit jelent az önkínzás, számomra kicsit annak tűnik – billenti kissé oldalra a fejét, figyeli azt a mosolyt, amivel eladja szavait, de aztán elengedi. Nem neki kell eldöntenie, hogy mégis hogyan éli meg a másik a dolgait, szerencsére, ennyire sosem foglalkozik nagyon a népekkel, saját magára is elég időt pazarol el bizonyos esetekben és akkor még ott a család is, ahol mindig van valami, akárhányszor hazatéved. Tehát se ideje, se akarata. De azért muszáj volt megjegyeznie, a száját nem szereti befogni.
- Az emberek sok hülyeséget gondolnak jónak és fordítva. Ez már csak ilyen, legalább nem készülnek fel az apróságokra, és váratlan éri őket, lesből támadva. Pont tökéletes – őt is rendszerint semmibe nézték, amikor elkezdte saját útját, nemigen gondolták, hogy képes bármire is, nemhogy maradandót alkotni. És lám, ma már vannak olyanok, akik elfutnak előle, nem ülnek le mellé, vagy izzadó tenyérrel szólnak hozzá, pedig évek óta nem nőtt egy-egy centit sem érdemben, szélesedni is csak abban a mértékben sikerült, amelyet a nőiesség oltárán kell emlegetni. Nem nagy darab, mégis, ha kell, hatásos. - Megörültél? Ritkán hallom – persze arcán is tükröződik, szemöldöke még mindig lágy ívben húzódik fel, majd engedi le azt is, és hálaimát nem renget, az nem ő lenne. Ritkán teszi, de akkor nyomós oka van, az, hogy örülnek neki, egyelőre kevés, elvégre a srác számára továbbra is idegen úgymond, se nem bajtársa, se nem akármely ismerete. Vagyis, lassanként törik meg az idegen álca, bár nem épp a kellemes módon. Egy mozzanata végül elmaradt ugyan, nem rúgta nemesebbik részen, és már nem is próbálkozik, a tudat, hogy ez legalább valamit elért nála, épp elég. Nem nehéz megtalálni, ez mindig hasznos tud lenni.
- Képzelődj csak ilyeneket még – nevet az arcba, ha már ennyire közel van, és bár a szag még elviselhetetlenebb, ahogy kapkodja a levegőt hahota közben, most kibírja ökölődés nélkül. - Esetleg egy nagyon pici kígyó, talán, de én nem vagyok holmi tollas veréb, még ha ki is tudnám csipkedni bárki szemét – direkt fűzi saját íriszeit a fiúéba, mélyen, mintha azt fixírozná, melyiket vigye el, vegye magához, mintha muszáj lenne. Továbbra sem ereszti, így nem is lenne nagyon mivel, kezd kényes lenni ez a közelség, aztán még a végén valaki erre téved és azt találja hinni, ő lesz a legújabb, akivel nyelvcsatákat kíván vívni, így is van elég hülye pletyka már, pont ez, meg a dögszag hiányzik mellé. Nem hisztizik egyelőre tovább, a végén még a hangja is elmenne, annyit teszi, no meg, van azért tartása, szép egyenes gerinc és vállak, csak akkor hajlik meg, amikor vészesen közel kerül hozzá, és kénytelen kissé hátrébb hajolni, már amennyire lehet. Túl sok helyen érnek össze, fene ebbe a bűbájba.
- Hát, valami ilyesmiről. Azt ne mond, hogy nem szoktál velük se beszélni – érdeklődve figyeli, fura lenne és mégsem, csak az átlagot érdeklik ezek a témák, akiknek nincs jobb és kellemesebb témájuk annál, melyik csaj volt a legszebb aznap és melyik szoknyája libbent fel sejtelmesen. Ha nem az átlag, talán érdekes is lehetne, csak épp nem jól indított, baromira nem és paprikás. Bár, tény, hogy jelenlegi világi pajtásával sem úgy kezdődtek a dolgok, hogy pátyolgatták egymást, eleinte az is kapott eleget, most is, ha arról van szó. Vele fájdalmas a barátság, ez tudott, de könnyedebb, mint ellenfelének lenni. - Nem, ha tényleg képes vagy elvonatkoztatni attól, hogy épp milyen fehérneműt viselnek a griffendéles csajok, akkor nem vagy annyira lehetetlen. Bár tény... ezt a mocskot egykönnyen le se mossa – szó szerint és átvitt értelemben is, bár úgy véli, ezt a másik is tudja, ha valóban nem hülye, akkor tisztában van vele, hogy akármennyire is bizonyítja, hogy ő más, ennyivel nem lesz kedvesebb a szemében. Egyelőre az unalom az, amely nemigen hagyja nyugodni, az előbbiek után mégis ez már annak számít, talán a jobb értelemben.
- Velem meg még jobban, csak nem érdekel a senkik véleménye – nagyon jól alszik és van ébren aközben is, hogy ki tudja hányan kívánják a pokolba, vagy valami javító legutolsó szobájába. Vagy akárhova. Háztársai ha nem is, még ott is akadnak, akik nem rajonganak érte, vagy épp azért, amit tesz. Persze, sokszor más, mindig másképp áll a dolgokhoz, változatos. Egyhangúan ugyanazt tenni minden nap unalmassá tenné, ő inkább szeretne szeszélyes lenni, olyan, akinek sose tudják a következő pillanatát. Szeret a maga módján szórakozni, vagy épp komoly arccal vonulni. Talán meglepné a másikat is egy ilyennel, vagy épp most teszi, azután, hogy nemrég robbanni kívánt, most pedig ha épp a szaggal küzdve is, de beszélget, mint egy rendes ember. Vagy valami olyasmi. Arról sose volt szó, hogy nem tud ilyen is lenni.
- Azt sose lehet tudni, ki mennyire elszánt. Bár tény, ilyen halálesetről még nem hallottam, lehet maga a kastély se engedi, hogy csak úgy elmenjen valaki. Sok sikert hozzájuk, a sírásukhoz meg az ezer kérdésükhöz – vigyorodik most ő is el, év elején őt is betalálta pár elsős lányka, gondolható, hogy kisebbnek nézték, mint majdnem végzős, és azt hitték, majd jó információs központ lesz. Nos, azóta ők se keresik, pedig csak rájuk nézett. Olyan szépen, ahogy képes.
- Nem lenne utolsó szempont, ha már az agyad néha kikapcsol – szúrja oda már azért is, direkt. - Sok mindent meg tudok vonni emberektől, a figyelem csak apróság – legyint egyet, való igaz azonban, hogy egyeseknél az nagyobb fájdalmat okoz, ha semminek nézni, mintha átkozná.
- Félig? Félig meg a földön húztad? - vonja fel szemöldökét, hogy a fél mégis mit jelent az ő nyelvezetében. Ő nem cipekedik, nem arra lett tervezve, fizikai ereje ugyan van, pofonjai általában elérik a kívánt célt, de tény, neki a mágia az, amely biztosabb fegyver. Nem veszi magára azonban a burkolt célzást sem, nem akad ki, pedig ilyenkor szokott sérülni a büszkeség meg minden. De nem. Tényleg fura egy srác, el kell ismernie.
- Festeni, áhá. Szóval művészlélek – így már mindjárt másabb, azok általában valóban másképp működnek, elég, ha pár olyanra gondol, akinek nevét valaha is hallotta. Így sok elmúlt kérdés és válasz értelmesebb formában ül meg elméjében, ha nem is megválaszolva. Akár ő is elmehetne annak, kivéve, hogy nemigen tud festeni, rajzai kislányosak, a zenéhez se ért, versköltése pedig kimerül abban, hogy egy-egy dalt trágárra költ át. A heccelés dolgai már mások, mosolyog arra, hogy a másik se ellenkezik, hogy ezt tegye a tárgyi bizonyítékokkal, noha engedélyt ugyan nem kérne rá, mindig azt teszi, ami csak neki jó. Egyelőre azonban még csak nézelődik, míg a másik már a tettek mezejére lép. Megérzi a bűzön túl az illatokat, és máris jobb minden, noha, az még messzebb van, hogy rajta is ilyen illat pihenjen. A fürdő maga nem olyan nagy, de kellemes, kár, hogy a jelszó változó, tudna még itt ténferegni párszor, legalább egyedül lenne, kényelemben.
- Igen, valami olyasmi. Nemigen jutnál be, vannak vérszomjas tagjaink, akik egyből leharapnák a fejed. De hajrá – őt nem érdekli, ki mászna be a helyiségbe, az csak egy bútorozott dolog, nem államtitok. Ha neki az ablak kell..
- Hát illemből? Fel akarom tölteni ezt a nagy kádat és benne ülni ameddig csak bírom! - azonban csak nem fog egyedül maradni így felsóhajt és elengedve a szégyenlősséget, elkezdi magát kihámozni a ruhákból. A büdösek félre, a használható pedig nem messzire, végül pedig, ha nem is csupaszon, de fehérneműben kapaszkodik bele a másik kezébe és a kádba mászik, hogy elvéve az olajat, szép lassan fürdesse át magát benne és persze haját is, az még fontosabb.
- Aztán nem pletykálni... - noha nem érzi magát feszélyezve, elvégre, van rajta némi textil, titkos tetoválása nincs, csupán többet enged magából látni. Nem megszokott, tény, de ha ez az ára, akkor lássa meg, bánja is ő, serényen keni magát és mosakszik, mintha csak a strandon lenne.

Továbbra sem érti, de már nem is keresi nagyon az értelmét. Nem tagad és nem is szégyell, olyasmi dolog ez, amely egyszerre elismerhető és idegőrlő, vagy épp szánni való. Ő ugyan egyelőre az idegőrlést éli meg, de azt minden oldalról. Ilyen az, ha egy nőnek nem virágot, hanem bűzt ajándékoznak. Visszaüt ugyan, de hálás sosem lesz. Jobb lenne a három lépés, amit egyelőre megvonnak tőle, így ő, azt a kívánt figyelmet nem tudja elvenni és kárt okozni vele, ahogy attól a másik még ha csak a vicc kedvéért is, de picit tartott. Vagy hogy is volt, nem tud mindent felidézni, lassan szédeleg a szagtól.
- Jobb? Miből hiszed? - mert miért lenne ő az. Nem, ő annál alattomosabb és inkább mar bele másba, mintsem elreppenjen. Bár, ha az eszére célzott, akkor elfogadja némán a dolgot, azzal szeret amúgy is felvágni, hogy több van neki, mint a korabeli lányoknak, még ha másra is használja, mint kellene. - Vigyázz te a kicsi kígyókkal, általában igen veszélyes a mérgük – főleg, ha harapnak is. Talán beszerez egy kígyót valódi háziállatnak, olyat, amit akár a nyakában is hordhat és akkor a sallang valóban elkerüli. Bár félő, ezt odahaza nem díjaznák neki, nemigen a megszokott normák szerint élnek és ismeri apját, valahogy fegyvernek használná ellene, másnem úgy, hogyha valami nem tetszik neki, kitömeti. Volt már kutyája, egy kóbor dög, akit talán szeretett is végül mégis elzavarta, mert tudta, hogy előbb-utóbb megtudja, milyen a szaga ha ég. De lehet, csak a gyermek riogatja magát ilyen kegyetlenségekkel.
- Szóval sokan kihasználnak ez vagy az miatt, értem. Főleg a rokonságért. Megértem, néha én is örülnék pár tippnek, hogyan lehetne elnyerni a kegyét egy-egy tanárnak – szusszan egy aprót, amit azonnal meg is bán, mert így meg aztán az egész szennyes levegő tüdőre megy. Kellett ez neki, köhög is párat, mintha füst lenne, de inkább az a baj, hogy lassan a szag a torkát is marja. - Édességek. És nem vagy akkora mint egy ház – ezt meg is állapítja, egyenest megtapogatja ruhán keresztül az oldalát, hogy nehogy a bővebb anyag elrejtse az igazságot. - A lányok ezért a titokért ölnének, vigyázz velük! - ő nem, mert szerencsés. Vagy tényleg annyira kákabelű, mint ahogy azt már megkapta párszor a többi lánytól, vagy képtelen hatalmasra duzzadni. Ami jó, mert amúgy enni szeret, csak épp finnyás és válogat. Ami látványra nem tetszik neki, azzal sok mindent nem kezd, lökdösi, tologatja és inkább keres fogára valót. Az édesség más, abból sok mindent fogyaszt, de nem mondhatná, hogy mindent kóstolt, sőt. De most nagyon nem éhes, a lehető legmesszebb van attól, hogy kajára gondoljon. Gyomra még fordul is egyet a témára, akaratlan gondolt az édességekre és nyelnie kell egyet, hogy nyugton maradjon.
- A fiúkat szokta érdekelni, mármint a többséget – von vállat, elvégre a lányok is megnézik egymás ruháit, már azért is, hogy jól elszidják, ámélkodjanak vagy épp kinevessék a viselőjét. Ő csak futólag szokta ellenőrizni, a sajátja pedig mikor mi, tud csinos lenni és kényelmes is, idebent az egyenruha a menő, nem kell legalább gondolkodni. Általában inkább kényelmes, nem pakolja ki a tagjait, mert felesleges, nem olcsó ő, akit ingyen lehet nézegetni. Az, hogy a fiúkat mi érdekli ezen téren, még egyszerűbb. Minél rövidebb, kevesebb, tapadósabb. Vagy valami ilyesmi.
- Túl mélyen, azt kell mondjam. Nem baj, az emlékek jók lesznek arra, ha megérem az öregkort, vagy épp csak unatkoznék, és legyen ki ellen mit szövögetni – már-már aranyosnak mondható pillantás ül akár fenyegetésnek is elmenő szavai mellett és ezt most direkt akarta így, egy pillanat múlva el is tűnik, arca visszavált a mindennapos semmisbe és fintorgóba. Ahogy átnéz másokon.
- Nahát, valamiben akkor egyetértünk – utal itt a vélemények totális semmisségére, ő egészen rebellis mind ezzel, mind sok mindennel, mindent úgy tesz vagy úgy kíván tenni, ahogy akarja és ahogy neki kényelmes. Van, amikor tény, nem használja az eszét és mások szavaival élve, hisztizik, de mivel nőből van, ez elkerülhetetlen, még akkor is, ha tényleg nem akarja. Egyszerűen csattan, mint valami ostor, semmi több. Utólag mindig nagyon okos, mostanában pedig arra gyúr, hogy hamar legyűrje az indulatokat és mássá alakítsa. Most sem hisztizik, pedig még mindig ahhoz van kedve. Lám, mindenki fejlődik, ha akar.
- Jó az más, a balesetek nem épp halálosak, bár ki tudja, lehet egyszer megvesznek azok a lépcsők és vért kívánnak. Myrtill pedig... én többször találkoztam már vele, máig nem értem, miért nem kergetik el valahogy, csak az idegekre megy – bár, manapság nem jár arra, csak ha csendes hely kell egy-egy téma megvitatására, de sosem tölt el ott több időt, mint amit mértani pontossággal kiszámolt értékeken túl lehetne mérni. - Az emberekben mindig van hiba – legyint egy aprót, majd őszinte meglepettséggel pillant rá, amint egyik „fegyverét” említi az elsősökkel szemben. Egy pillanatra elmenne az ő házában is ez a mentalitás, bár valahogy az ő elsőseik nem annyira nyámnyilák, főleg nem azok, akik megfelelő helyről jönnek és tudják, hogy mi vár rájuk, vagy ha nem is, képese nem elsírni magukat, mert mozog a lépcső vagy épp rájuk köszön egy freskó.
- A prefektus, aki elnémítja a kisdiákokat. Mik ki nem derülnek, ilyet tenni nem szép dolog – vagyis de, ő se tenne másképp. Vagy még rosszabb, de szerencsére senkinek nem jut eszébe elsősöket bízni rá. Csak aprót von a vállán végül, mi apróság és mi nem, még mindig azon vigyorog, ahogy elképzeli a némán tátogó elsősöket és mondjuk a házvezető tanár fejét, aki meglátja, mit tettek velük. Milyen szép lenne!
- Áhh, érthető így már, hogy sikerült. Kellemetlen – nem mintha tudná, pontosan mi történt és kivel, a cipekedés mindig az. Ő végig lebegtette volna, fene használ rá valódi erőt. Végighallgatta, nyilván friss az emlék, vagy tényleg nagyon jó megfigyelő. Már nem számít, őt sem kellett cipelni és főleg nem húznia, vagyis részben igen, de mindkét lába épségben.
- Ha tudnád, mennyien nem.. Elismerem, nem mindenki tökéletes ott sem – azt már ráhagyja, hogy hogyan és mit akar, ha ennyire érdekli az ablaküveg. A srácnak könnyebb fellélegezni, neki a ruhái voltak inkább szagosak, itt pedig egész maga, így kissé türelmetlen, túl lenne inkább rajta hamar. Igaz, hogy nem kíván pőrén lenni senki előtt, de nincs mit most tenni, ez az ár.
- Hát már mindegy, csináljuk, hogy túl legyek ezen a bűzön és ne akarjak megfulladni. Már mindegy, hogy kimész vagy sem – legyinti le, és amint lehet, keni magára az olajat sietősen, nem figyel semmi másra. Felüdülés és öröm, nagy sóhajjal engedi ki a feszültséget, ami még mindig forrt benne. - Erről az egészről – zárja le ennyivel. Mindenről lehet pletykálni, a kérdésre pillant viszont rá és aprót bólint. - Hát, akkor segíts, igen – nem kívánja ezt megérni, elég az, ha most ennyi pacsuli illatot kell kenni magára. A víz kellemessége hamar átmelegíti a lábait, le is ül, és úgy mossa magát addig, ameddig nem kapja a segítséget. A bűzt lassan tényleg elnyomja a sok illat, többször is átmossa vagy épp keni magát, mintha mániákus mozdulatok lennének.
- Tessék? - emeli meg a fejét, majd kapcsol. - Ó, ühm... Az lehet tényleg nem rossz ötlet, bár ahogy nézem, el is fogok tűnni benne – ő egészen jól élvezi a vizet, átlocsolja vele haját, vagy épp tagjait. Tényleg kellemes ez a fürdő. - De ettől még nem fogom elfelejteni...

Kissé oldalra billen a feje, majd szavai hallatán szemei nagyobbra nyílnak, meglepve csillannak. Ő most, szaval neki? Úgy hangzik, bár arról fogalma sincs, hogy ezeket a sorokat ő írta, vagy más, az irodalom ezen szakasza sosem mozgatta meg, az viszont igen, hogy itt random neki is állnak, méghozzá egyenesen neki. Pillái sűrűn libbenek aprókat, tekintetét ide-oda teszi, láthatóan nem tudja hova tenni ezt, mivel olyan dolog történt, ami még nemigen. És nem, nem kell ide semmi kedveskedő vagy épp udvarló maszlag, egyszerűen jön zavarba, ha valamit nem tud valahova tenni.
- Öhm... Hát ez, igazán szép volt. Te írtad vagy csak ilyeneket tárolsz a fejedben? - pillant végül ismét rá, ha már az irodalmi estének ily hamar vége. Persze, érti ő mit mondott, csak ebben szerinte nincs sok igazság. Igen, repülne, szállna és száll is, de van egy kalitka, egy ketrec, ahova bevágják és azt kérik, daloljon úgy, ami számukra tetszetős. Ezt persze kevesen tudják, így nem csoda, ha azzal asszociálják, hogy bármit megtehet, amit csak kíván. Ebben az esetben valóban holló is, meg nem is, de inkább nővére az, akinek sikerült messze reppennie, őt pedig itt tartja az aranyozott ülőrúd, illetve saját maga.
- Mi a gond a tarka ruhákkal? - noha, ő rá nagyon nem jellemző, manapság elég sok tarka holmit látni. Ebben maximum undor lehet mintsem félelem, de legyen. Azonban a mondat második fele apró vigyort csal ajkaira. - Valóban nem? Meglehet, ameddig nem érzed ez – azzal, szabad kezével csípi össze a másik bőrét egy ponton, mintha marni kívánna, majd el is engedi, röpke pillanat volt csupán, van, aki észre sem veszi, csak amikor ég és mar a helye, vagy amikor már késő. Nem csíp többet, ez is csupán csak játék volt, annyi erőt nem is vitt bele, csak hogy kellemetlen legyen.
- Pedig a legtöbb esetben ez az, csak lehet túl bolond vagy beismerni. De ne aggódj, a legtöbb beszélgetés amely hirtelen jön, annak számít. Az emberek már csak ilyenek – von aprón vállat. Ő sem retten vissza ha ilyenre kerül a sor, ha épp ráveszi magát a beszédre. Az érdek mindig fontos. - És erre te biztatsz, miközben ott van rajtad a jelvény. Nem mondom, ez most tetszett – nevet aprót, az ilyesfajta mentalitás a szórakozottabb felének tökéletes, egy kis bors mindenki orra alá és máris könnyedebb minden, az ilyesmi dolgok nem rettentik el, talán egyszer élni is fog vele, bár az, hogy kedveskedjen a megszerzett tudás által, már kevésbé áll közel hozzá. Sőt mi több, viszont a cél mindig az eszközön múlik meg az elhivatottságon. Megjegyzi ezt.
- És ritka, ha a gondolkodásba valaki energiát öl – tény, könnyebb nem használni a fejet, főleg ha valakinek másfele járnak a gondolatai, főleg lefele. Vagy épp lány, és könnyebb butának tűnni. Ezeket szereti eltaposni, és inkább az eszét használni, még az sem kedvelt dolga, hogy butuskának mutatja magát, nagyon ritka, ő inkább az eszes nőre hajt, mint kép, attól meg sokan megrettennek, így kevesebb dolga lesz abban, hogy kit kell eltakarítani az útból.
- Nem arról van szó, hogy nem engedi nekik senki. Jaj, te tényleg nem érted ezt – kuncogni kezd. Ez most valóban vicces számára. - A lányoknak az a gondja, hogy nem mernek, mert akkor egy centivel szűkebb lesz a ruha, vagy akár többel, így, aki nyíltan kimondja, hogy annyit eszik mint hat másik és nem látszik meg rajta, nekik felér az istenkáromlással, és utálják. Nem is kerestem nálad semmit, azt néztem, hogy nincsenek hurkáid sem, bár a fiúknál megértik rendszerint, nem akarnak nagy pocakot sem. Na de ha én mondok előttük ilyet... - csóválja meg a fejét, mert adott okot már az utálatra, de ezzel még pár réteget biztos elérne, főleg azokat, akik minden nap művészi pontossággal lövik be a hajukat, vagy épp válasszák el a pilláikat, miközben ő megfésülködik, megnézi magát a tükörben, és csak testápolót használ, hogy puha maradjon a bőre a szeles időben is. Hogy nem öl bele órákat abba, hogy ki is nézzen valahogy. Ez már csak ilyen, nem ő kérte.
- Csendélet? Ja tényleg, a festés, de azon gondolom semmi nem mozog – nem úgy, mint a folyosó és az iskola falain lévő képek. Mind él és figyel, pusmog vagy épp hangos. Kísérő tekintetek, amik elsős korában a frászt hozták rá és mai napig feláll a szőr a hátán attól, ahogy érzi a figyelmet. Nem maga a mágiája bántja, neki ez a természetes, és nem az, ha valami csak egy helyben áll, maga a rá háruló figyelem és az, hogy rengetegen vannak. Mondhatni.
- Szeretem ha valaki szomorú, akkor tudom, hogy elég mély nyomot hagytam – és való igaz, örömet lehet okozni egy buta viccel is, de azt másnapra elfelejtik. Kellemes érzéseket szintén, idővel elkopnak. No de a szomorúság és a fájdalom nehezebben kopik, jobban megmarad. Nem szadista, egyszerű gondolkodás az övé, ámbár, most benne a harag hagyott nyomot, szomorúságnak nyoma nincs. Egyetértésük néma pillantásba fullad, majd csusszan tovább, apró közös dolog, ami bárkivel összekötheti. Ettől még nem lesz jobb semmi.
- Hangos és idegesítő. Az meg... - kapott már tőle is vagy épp megoldotta, hogy más. Nemigen létesít kapcsolatot a helyi kísértetekkel, az élőket jobban kedveli. Nem a halál féleleme, csupán mit kezdjen velük, információra sosem volt tőlük még szüksége.
- Mindegy hogy nevezik. Létezik – lépi át a dolgot, mert a hiba több mint a vonás az ő szemében, tettek sorozata, válaszol és választások sorozata. Sok minden egyben és egyszerre. Neki is vannak, ismeri őket és dédelgeti, amíg nem tudja kijavítani. - Azt mondják pedig, a kiabálás hasznos – kinek mire. Neki is kedve lenne néha kiállni a Csillagvizsgázó torony közepére és addig sikítani amíg elájul, remélve, hogy könnyebb lesz a lelkének. Mások a sírásra esküsznek, de egy rákiáltás az elsősökre csak tiszteletet és félelmet hoz, a legtöbben.
Kellemesebb közeggel kellemesebb talán ő maga is. Igen, támad, harap és karmol, no meg gonosz, azért ha a nap minden percében tombolna, egyszerűen őrült lenne és idegesítő. Nem lenne értelme, és nem lenne kényelmes sem. Kell ez is, ahogy csendben ül és mossa magát, majd ahogy kezét leeresztve, a vízben áztatja, hogy lemosson arról is minden vacakot. Már nem kapkodja a levegőt sem és nem ökölődik, kellemesen szívja be az illatokat, most igazi hölgy, aki szereti a szépet és a jót. Csak előtte kicsit megfürdött a bűzben. Csukott szemekkel hagyja, hogy a másik az arcához érjen, aprót rezdül csak elsőre, mert hát nem lát semmit, de nem ficereg. Lábait kényelmesen húzza fel, kezével a vizet kavargatja s a dallamot füleli. Nem épp zenetudós, és ettől még nem perdül táncra sem, halkan szuszogva szépül és épül, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Ó, köszönöm. Bár én ezekhez nem értek, ti tudjátok, mi a szép – nyitja fel szemeit és néz rá, arca pedig ha ki is pirult, a víz melegétől, vagy épp az érintéstől, zavarnak nincs jele. Még kicsit lejjebb is csusszan, hogy a víz jobban érje, kellemes most neki.
- Jelentenek is valamit, vagy csak szórakozásból?– őt figyeli, és mert nem lehet nem észrevenni, hogy mi borítja a bőrét és mennyi számban. Neki egy sincs, bár gondolkodik egyen, valami aprón, a másik pedig csak hozomány, amit viselnie kell. De eddig nem vitte rá a lélek és azt sem találta meg, mi lenne számára a tökéletes.

- Áhh, így már világos. Fotografikus? Elég nagy zsongás lehet a fejedben, ha a tananyag mellett jut idő mugli versekre. Nem nagyon értek ahhoz, ki az a Poe, szóval nekem mindegy, de ameddig ebben a bűzben kell itt állnom, nem érdekel semmi – húzza el száját kicsit, most aztán végképp nincs türelme verseket hallani. Meg amúgy sem szokott még olvasni sem, nemhogy mástól hallgatni. Teljesen más világot képvisel, mint a másik, vagy mint az átlag. Egyszerűen nem akar a normális úton maradni és működni, nem erre lett ő teremtve és az sem segített sokat, amely környezetben sikerült felnőnie idáig. Az iskola egészen szép terep volt, de egészen addig otthon formálták és végül az egyveleget hagyták kiforrni. Talán lehet ezért érthetetlen a tömegnek és egyben unalmas is, sokan hiszik azt, hogy megjátssza magát, és valamiféle félelmet vagy más dolgot rejt az érdektelensége mögé vagy épp a durva pillantok közé. Hogy az egész egy nagy kamu, ő pedig csak azért teszi magát, hogy megfeleljen a rosszfiúk között. Pedig nem. Ő talán az egyik a kevés közül, aki nem hazudtolja meg magát, nem színészkedik – kivéve, ha arra oka van -, és úgy viselkedik, ahogy neki kényelmes, nem kényszeresen felel meg, elvárja valamelyest, hogy aki akar tőle valamit, vegye fel szépen a ritmust. Ne így, mint most, a taknyos-bűzös cuccal, de az elv maga jó. Semmi átlagos, és valami rosszaság.
- De a madarakra nem, azok csak színesek és giccsesek, hogy lenyűgözzék a nőket. Az amelyik igazán mérges kígyó, el tud bárhol bújni. Az állatok néha értelmesebbek, ez tény – von aprón vállat, attól még, mert olyan, amilyen, olvasott dolgokat vagy csak megnézte magának. Szereti a nagy vadakat, az igazi ragadozókat, ritkán jár muglik közé, de az állatkertben tartanak csak manapság oroszlánokat, vagy épp akár a hatalmas, csontropogtató kígyókat. Neki is tudnak tetszeni a dolgok, főleg, ha valamely mód gyilkosak. Ha furán is fogja fel a világot, nem minden teljesen értelmetlen mások számára is, noha nem szakértője ezeknek, inkább néma csodálattal adózott, adózik, semmi több. - Na az előbbiek hallatán nem kételkedem, hogy megjegyzed – az, hogy ez áldás vagy átok, jó kérdés. Majd kiderül, az ő memóriája is roppant jó, ha valamiféle bosszú vagy csak épp számára érdekes dolog reked meg benne. Az már más kérdés, hogy ami nem érdekli, nem mozgatja, azokat elfelejti, sok nevet, arcot, vagy dolgot. Neki nem fotografikus semmi, bár néha adózna érte szívesen, úgy véli, így mégis jobb. Túl sok olyan emléke lenne, amelyet át kéne túrni, és belesajdulna a feje. Szerencsére, ez a veszély nem fenyegeti.
- Én eltakarítanám őket egy idő után. Nem fáj, nem fáj, csak a végén unalmassá válik – neki sem fájna, jobban idegesítené az, hogy megkeresik és aztán így akarnak közelebb jutni valamihez. Ő nem lenne jó eszköz vagy épp segítő. Ő inkább az, aki ezeket pofátlan használná, vagy csak irányítaná a megfelelő helyre. Bár most nincsenek tervei a másikkal, nem kíván a tanárok kegyébe férkőzni, azért épp eleget tett, hogy ne ott legyen, vagy ha igen, a saját munkája árán. Nem is fontosak neki, ez csak iskola, nem az élet, megtanítják, amiről úgy véli, kelleni fog és ennyi, lezárul és a legtöbb tudást a büdös életben nem fogja elővenni. Nehezen kötődik, nehezen képzeli el, hogy ehhez a helyhez bármi érzelem tudná láncolni és nem is akarja. Fontosabb dolgokban akar majd hinni és fontosakat cipelni, ezek pedig lépcsőfokok, amiken emelt fővel kell végigvonulnia szép komótosan. De nagyot is eshet közben, ha nem figyel.
- Jaj hát nézegeti a fene, ki mit hord magánál, ennyi időm nincsen, főleg nem náluk – legyint egy aprót, valójában pedig valóban nem hülyeséget mond, csak épp nem fogja kimondani, hogy ez is egy olyan lecke, amit érdemes megtartani és később használni, noha nem olyan hülyeségekért, mint egy javítás a dolgozatok között, hanem mint egy apró fegyver. Később kamatozik csak az ilyen.
- A gyorsaság jó is, meg rossz is. Tény, én is megszívtam már vele – amit nem gondol át az ember, az lehet kapkodó és felületes, és végül kevésbé hasznos. A lassú pedig veszélyes. Túl bonyolult rendszer ez ilyen szagban megvitatva.
- Félreértesz, én annyit eszek amennyi jól esik. Ez ilyen... általános lányos dolog, nem mernek tapasztalni sem, mert jaj, a nádszál derék oda. Majd ha randizol egyszer figyeld meg, a partnered tuti a salátát fogja kérni, de amikor már együtt lesztek, úgy zabál majd, mint egy malac. Hiába vannak tisztában hogy mindenki már és lehet mozogni is, a legtöbb lány így gondolkodik. Ha neked furák, hát nekem vajon mik? - ezt tényleg nem érti és értheti. Ő átlátja, ő maga sem akar gurulni, de nem haklis, nem úgy és arra, mint mások. Külseje csak eszköz, egy kép, a tettei fogják meghatározni, ő így akarja elérni, nem azzal, hogy mekkorák a mellei például. Inkább hanyagolva hagyja, hogy képzeletbeli képet fessen róla, hogy épp mi kerülne a vászonra és hogyan. A kép maga, ahogy olvas a fűben, még nem is idegen, szokott olyat, bár nem kicicomázva.
- Áhhááá... értem így már. Az miért nem jó, ha tudják? Ez nem olyan mint egy kép, hogy na, belenézek és már nem is olyan. Vaaagy... igaz, ki tudna órákig úgy ülni – elég kényelmetlen lenne, de nem is azért vannak itt, így, hogy azt beszéljék le, hogyan és miképp festi le, sose volt ilyenre igénye.
- Jó hát engem nemigen érdekelnek a kísértetek szeszélyei, az élőkre szavazok inkább – ejti le a hisztis és bármely kósza lélek témáját, ahogy azt is, miért nem érdemes kiabálni. A hangját csak indulatkor emeli meg, de azt tapasztalhatta, mennyire. Amúgy inkább csendes, halk, vagy épp kellemes. Mikor hogyan jön ki a lépés és kényelmes. Most már elviselhető, normál hangon beszél, főleg akkor, amikor már igencsak benne vannak abban, hogy eltüntessék a zavaró tényezőket. Immáron lassan parfümillattal töltődik fel, ugyan még mindene vizes, de kellemes, meg sem borzong, a hűs levegő mintha nem érné el, amikor épp nedves tagja ér ki a vízből. Ritka ez az egész, már-már bensőséges pillanat és cselekedet, nem jellemző rá, úgymond nem is ad rá lehetőséget. Nem mintha erre vágyott volna akkor, amikor úgymond parancsba adta, hogy szedje le ezt róla, de minden végződhetett volna rosszabbul. Elfut, ad még egy adagot a nyakába, hasonlók. Egész jó, ez is eredmény amit elért és valahol elégtétellel tölti el. Aztán még bókol is, nem kérhetne többet mára. Persze, ő más, mint a fiú maga, mégis valahol mélyen jól esik neki. Nem alél el, megjegyzi inkább és tovább él a tudattal. Mondták már neki mások, érte már ajkát több srácé, de hogy érzelmei ettől feltámadtak volna, az már nem. Azok mélyen el vannak temetve, amik pedig működnek, sajátokat. Ajkai mégis most apró mosolyra húzódnak, amint a fiú elhúzza ujjait az arcától, ő pedig kinyitva szemeit néz rá.
- Bátor vagy. Mármint, a legtöbben inkább csak bámulnak, vagy épp szararc módon viselkednek, de te kimondod amit gondolsz. Jó ez az egyenesség – mert általában ha ki is mondják, azt is másképp. Feneket csapkodnak, vagy épp olyan szavakat tesznek mellé, amik csak lehúzzák a pillanatot. De ez érthető eddigi szavaira is, bármely témában. Nem fél kimondani, ahogy ő maga sem, még ha általában az ő igazsága bántóbb bír lenni és nyersebb.
- Azok bizony – bólint egy aprót és követi tekintetével a minták sorát, amelyekre mutat vagy utal. Mind más, sok és akkor mást is rejt. Jól gondolta, hogy nem csak azért halmozza, mert ez jól néz ki, az meg fogadásból van ott. - Csak érdeklődtem, mert több is van és most látom először valakin idebent, hogy mennyi. Én is akarok, egy aprót, bár apámnak nem tetszene, nekem igen – nem arra utal, amely rá vár, hanem arra, amit önszántából tetetne bőrére, szórakozásból. De még maga sem tudja, mit.
- Ha egyszer eldöntöm, talán megmutathatod, ezeket hol csinálják.

- Én is inkább járatom máson az eszem, mint a vizsgák anyagán, de ennyire nem vagyok előre. Nem akarod kölcsönadni kicsit ezt a képességed? Csak amíg levizsgázom, utána a fene akar ennyi mindent tudni. Legalább apám nyugodtan aludna az eredményeimre várva – sóhajt egyet, mintha ez valóban fontos lenne, mármint az apja nyugodt álma. Ő megteszi, amit tud, néha noszagatásra, néha fenyegetésre, de csodára nem képes, így marad az, ami eddig. Nem bukott még meg sosem, így nem is érti a felháborodást, vagy épp azt a kérlelhetetlen türelmet, hogy javítson. Majd ha úgy jön ki a lépés, a tökéletesség nem olyan jegyekben mutatkozik meg, amiket sosem kérnek majd tőle eztán számon. Vagy még annyiszor sem.
- Engem a bájitalfőzés kapcsol ki, de órákra. És sajnos eleget érzek, bár már zsibbad az orrom, szerintem mára többet már nem fogok érezni... - húzza el száját, mert hát tény, ez a sokk elég volt egy életre és még napok múlva is visszaköszön majd, legalább a gyomra nem forog már, ha étvágya messzire is szökött, legalább a vacsoráját nem kell visszanéznie. Az is egy apró dolog, amit elért, noha, be kell vallani, lány létére igen erős a gyomra és sok mindent bír látványra, ízre vagy szagra. Nem ájuldozik össze-vissza, mint a többség.
- Azért mondtam, hogy halálmadár. Ha színes lennél, akkor lettél volna papagáj – billenti kissé oldalra a fejét, hiszen a színek nemigen jellemzik. Bár azt épp akkor ordította, amikor épp kiakadt, olyankor pedig minden változatos sértés az eszébe jut, nem kell keresni és kérni sem, ontja magából, gondolkodás nélkül. Ha ez képességnek számít, akkor már neki is van valami, amivel büszkélkedhet, bár, nem sok, de van, amikor ez is sokat számít. Mennyire kellemetlen, hogyha az ember nyelve akkor akad le, amikor számít rá, vagy épp más? Beszélni mindig tud, még ha sokszor nem is akar vagy nem is teszi, néha jellemzi a mély hangtalanság, de még abba is képes a vádló és becsmérlő vonalat belecsempészni. Akár lehetne jó színész is, ha akarna, de amit ő akar, az egy egészen más út és talán csak sejtik, vagy épp nem, azért, mert finom vonású és lány, az ilyen miért akarna rosszat magának. Vagy épp a másik véglet, amikor csak gyermeki lázadásnak vélik az egészet. Bár az lenne.
- Én nemigen, valaminek mindig lennie kellene, csak épp nincs - fújtat egyet, a monotonitás a halál, olyankor kreál valamit, de az sem tart ki örökké, és olyankor leereszkedik. Szerencsére az iskolába mindig van valami, amit lehet piszkálni, így az legalább leköti a semmis figyelmét is. Vannak érdekes alakok, bosszantóak és olyanok, akiket már direkt üldöz a figyelmével, mert tudja, hogy frászt kapnak tőle. Valahol ez is egy ciklus része, de mindig más a sorrend és észre sem veszi vagy nem is akarja. Ő ugyan nem mosolyog és húzza tovább a témát, mindenki maga dönti el, kit szolgál és kit vagy mit lát meg, ezen a véleményén és még rengeteg másikon még az világegyetem legjobb érvei ellenére sem változtatna, túlságosan túlteng benne a makacs harcias ösztön, amivel otthon is csatákat vív. Nem a Roxfort lesz az a hely, ahol majd másképp érez és gondolkodik.
- Nem randizol? Ez érdekes. Mit rejtegetsz még? - meglepi valóban, a fiúk meg vannak bolondulva, ha nem vihetnek valakit körbe legalább egyszer, vagy épp valami jeles napon, hogy szebb legyen minden. Tényleg fura fazon, az érdekes figurából, már eleve az volt, hogy ilyesmit mert tenni, így viszont láthatja a finoman felfele ívelő szemöldökéből a srác, hogy ezzel is kicsit meglepte, noha nem azért, mert ő maga csokor virágokra vágyik, vagy épp gyertyafényre. Sőt. Ő megragadt abban a korban, mint amikor párévesen még fintorogtak egy csókra, most a lányok nyálas, romantikus vágyálmain fintorog és fújjol, a többi meg nem érti, mi baj van a fejében. Nem hisz a tündérmesékben, sem semmi ilyesmiben, számára ezen téren majdnemhogy minden fekete és fehér, egyszer kapta el egy lázszerű valami és érzelmek valaki iránt, de az a múlt, az első volt és ki is ölte hamar. Talán már az, akivel összefűződtek rövid időre, már nem is emlékszik rá. - Amúgy tényleg értelmetlen, fogy a pénzed és lehet meg se éri – vonja meg a vállát, s ejti le a témát. Ő ha enni akar, elmegy egyedül is, inni is, akármire. Nem vár senkire, pasira meg főleg nem, mert egyesekbe annyi bátorság sem szorult, hogy kínos mozdulat nélkül köszönjenek, hanem inkább csak bambulnak ki a fejükből. Jobb is, legalább időt spórolnak ezzel is, kevesebbet kell elküldeni, nem mintha ő úgy látná magát, hogy a férfiak álma. Attól messze van, és tesz is érte a mocskos szájával.
- Azért, mert a te fejed nem az átlag, ahogy az enyém sem. Azzal senki nem gondolkodik, mert nem érti meg. A világ már csak ilyen, az elméletek átlagosak, a fiúk attól félnek, hogy túl kicsi a micsodájuk mielőtt ágyba bújnak azzal akit szeretnek, a csajok meg, hogy túl hájas a combjuk és kicsi a mellük. Ez már csak ilyen lesz mindig is. Én próbálom megérteni az embereket, elég sok mindent le lehet olvasni róluk, még ha nem is figyelek mindig. Leragadnak és ami új, azt nem értik, legyen az bármi. Azzal meg könnyebb azonosulni, amit már generációk óta látnak, mert amúgy elvesznének – ő meg az a fajta, aki inkább épít. Magát is, mindenét, még ha furán is. Sekélyes, valahol pedig túl mély, érthetetlen katyvasz. Sok minden, amit senki sem lát, aki pedig sokat, az sem olvas benne eleget. De ő már csak ilyen marad és lesz ami lesz a végén.
- Áhh, tehát ha pózolnak, mint mikor képet lőnek mondjuk egy újságnak. Értem így már. Olvasni még lehet is addig, ha érdekes a könyv, bár sok lány nem olvas már manapság, ha nincs vizsgaidőszak. Meg amúgy se értek a rajzoláshoz, csak annyit, ami kell mondjuk illusztrációnak valami kotyvalék mellé – nem mintha ezzel azt mondaná, hogy ő lesz a tökéletes alany az új műhöz, nem kérne ilyesmit, a hiúság nem neki való, hogy saját magát nézegesse. Vagy épp igen? Hisz ez olyasmi, ami ritkán készül, értékelni illene. Az értékelés marad inkább a fürdő ötletének, az illatozásnak, minden másnak, amivel a szag kicsit messzebb száll. Így már sokkalta kezelhetőbb, mégse rózsaszín, de kevésbé üvölt. Határozottan kellemesebb, ahogy mossa magát, vagy épp a másik törli az arcát, nem pedig átkok után kutat és használja, bár, profiljába az jobban illik.
- Aha. Az a tipikus, bunkózik veled, semmibe vesz, de közben meg van veszve. És mert az őszinte dolgokat sokan nem. Inkább hazudnak meg másról beszélnek. Azt is meg lehet érteni, csak nem teljesen igaz. Így értettem – tényleg fura neki a való világ, ez látszik rajta, de hát jobb később szembesülni, mint soha. Ha ezzel most ő újat mutat neki, már megérte felkelni. Vagy tényleg nem törődik vele, ami fura, mert az iskolában vannak jópárszázezersokan, akik viszont művelnek mindenfélét, bár tény, ő sem foglalkozik sok mindenkivel. Csak ezek szerint, tapasztaltabb.
- Hát valóban, ebben az élen jársz – követi még mindig a mintás sorozatát közben. - Mert az apám és az a dolga, hogy az ilyeneket tiltsa. Ne rondítsam el magam, blablabla – de persze annál jobban kívánja az ilyet, még ha egyelőre nincs is tisztában azzal, hova és mit. Majd kiforr, ideje van rá bőven, egyelőre lubickol, illatozik, vizes tincsei már száradásnak is indulnak néhol, és ahogy az lenni szokott, enyhe hullámban állnak össze.
- Te is tudsz? Ja mondjuk festesz, akkor tudsz rajzolni is. Nekem amúgy mindegy, mármint ki meg hol, a mintán még úgyis agyalnom kell. Azért nem akarom, hogy csak legyen, akkor passzoljon hozzám, bár arra sok apróság akad. A tudat mindenképp jól fog esni, ha csinálok valamit, ritkán bánom meg, elvégre azért csinálom mert azt akarom – emeli meg magát, bár a víz még kellemes, lábait kinyújtva kényelmesedik el, miközben ő már kimászik. Ráér, azt mondta majd csak akkor változtat jelszót, ha kimegy.
- Aha, van pár tippem. De nem kell konkrét, bedobom a másik szobába nálunk valaki ládájába és kész is – már előre nevetnie kell, amikor keresni kezdik, mi ez a büdös. És mert az lesz, abban biztos.