Mikael, a gonosz.
Az iskola olyan hely, ahol félgőzzel működve építi ki a nevét, ott nem kell nagy ármánykodásra, trükkökbe nyúlnia, elég a kegyetlen és a gyors odakapás, lecsapás, hogy vadnak és fékevesztettnek, ragadozónak látják és veszélyesnek. Több nem kell, nem kell bevetni a trükköket, ujjait behajlítva, öklével odacsapva, ez az egyetlen trükk csupán, küzdeni, gyakorolni, ameddig állni bír. Aztán van egy másik fele, egy lazább, egy olyan, amely felveszi a ritmust Ragnar szokásaival, aki mulat és nevet, aki rosszat tesz és iszik, szív, vagy csak egyszerűen élvezi a jelent. Vagy épp szeret, de a részletek ebben az esetben nem fontosak. Nevezzük az emberi résznek, a másikat meg a vadállatnak.
De mi születik abból, ha a kettő összefog?
Ő saját maga. Aljas, kitervelt, vagy csak épp azért csinálja, mert élvezi. Nem kell indok, nem kell kérdés sem saját magának, meglépi, és kész. Nincs tovább, nem vár senkire, elüti az időt. Igen, ilyenkor lehet rá és neki azt mondani, hogy játszana inkább azzal, ami vele egy idős és ott pihen a lába között, de az csak ideig jó, a sokadik után fáj és hát a szegény ember nőzik csak kézzel, neki erre nincs túlságosan szüksége, meg hát ja, van ami jobban leköti. Hisz egyszer majd valós lesz az egész világ, nem csak valami négy fal a tanodában, ahol majd tényleg olyanokat kell szerveznie, amikkel életeket átkoz meg vagy épp jutalmaz. Ugyan, itt még mindig nem ez forog fent, egyszerűen így kell fel, szemét és sunyi, hogy valamit ki kell agyalni, nehogy azt hihesse a kedves áldozat, hogy elpuhult, hogy csak annyira képes, hogy néha hátba vágja, chilipaprikát kenjen az üvege szájára, vagy akármi. Hogy ne csak gyerekes fiszfasz kalandok maradjanak az életükben. Hogy érezze a törődést és hogy tényleg gonosznak nevezhesse.
Aztán közben ez mégis valahol saját maga mentése is. Feddhetetlennek maradni, alibi és persze miért mindig ő vigye el a balhét alapon. Ha valaki megkérdezné, miért? Annyit felelne: mert csak. Hisz ugye mindig a magunk kezét mossuk és óvjuk, ő pedig amellett, hogy a hűséges véreb, egy önző mocsok ugyanúgy, ha a családját is saját kapaszkodására használja, ezt miért ne? Még feljebb, arctorna és nem utolsó sorban alkalom arra, hogy odacsapjon azoknak, akik megérdemlik.
Mindig apróságként kezdődik, beszólások, majd kész viták, párbajok, verekedések, a riválisok ilyenek, a férfiak ilyenek a gonoszok még jobban. Egy idő után eldurvul, vérre megy és életekre és közben elfelejtődik, honnan és miért indult ez az egész. Ki miatt vagy épp mikor. Nem is fontos, már csak az érzés, az, hogy ott van és tombol, hogy tenni kell, amit az ösztön meg a tesztoszteron kíván kifele, semmi értelemmel, csak annyival, hogy az a másiknak rossz legyen. Elég ennyi, igaz?
Mint az tudott, az ember a legnagyobb szörnyeteg.

Békés múlt az egész, árnyék és kaparás az agy hátsó falán. Mostanra már békés létforma, a magot elvetette és igazából nem hisz abban, hogy kivirágzik, hisz nem kertész ő, egy rohadt káoszimádó, abban pedig az élet nehezen marad meg. Épp egy cigarettát kotor ki a zsebéből, mered maga elé és nem is gondol arra, amikor legutóbb valaki más arcát húzta magára. Mert ez egy áldás, ebben biztos. Nincs vallása, nem hisz istenekben, mesékben, csak abban, hogy a varázslottót bizony megnyerte. Sokféle dolog van, ami plusz, belelátni mások fejébe, tűz a testben, látni a ködös jövőt, de neki kétség kívül az a legnagyobb, amit kapott. Hogy más lehet, hogy másképp és nem úgy, hogy hónapokig az üstöt bámulva rotyogtasson ki valamit, vagy bonyolult bűbájokkal elérni egy hasonlót. Ó szerencsére neki könnyebb minden és az egész, és igazi mocsadék, hogy erre ráérzett, hogy élvezi és használja. Féltőn óvja, mint a kincset, titkot, mert ez bizony neki egy okos és ügyes fegyver, trükk, átverni az ellenséget és mindig eltűnni. Majd és most is.
Csak ha süket lenne, akkor nem hallaná a közeledést. Cigarettája már ég, füstölögve csüng ajkai között, miközben tekintetét az érkezőre emeli. Egy pillanatra elkerekednek a szemei, a másikban vigyorra nyúl ajka, de végül a kiskutya tekintetét és értetlenségét, ahogy megragadják és a falnak nyomják. És aztán felsejlik ismét minden, az, ahogy a tükör előtt állva látja ezt az arcot, épen és vágásmentesen, ahogy épp magára húzza, mint valami pólót, próbálgatja a sokszor látott grimaszt és vigyort, az orra ráncolását, mindent és ahogy testet ölt a másolat, amely elég volt arra, hogy belopózzon, hogy kárt tegyen és hogy lássák, ki is volt az, hogy nem ő, ő nem tett semmit sem. Háta a falnak vágódik, a cigi a földre esik, de kit érdekel, kiszakad belőle egy nevetés, halk, és a vállát fogja meg végül, rápaskol, mert való igaz, ennyire nagy bosszúra nem számított. Ez már túl sok, túl kemény, hát ha még ő kapta volna. De nem baj, vér vért kíván, mégis, most nem itt tart még.
- Agyon fog, vagy épp te? - nyögi ki végül, bámulja és vár valamit. Egy izomból fejelést, hogy arcon köpje, akármi. Tény, hogy roncs, hogy most kurva szarul fest, de tudja milyen, ő is ilyen, utolsó erővel ütne, aztán a többit majd később. És semmi, csak nyomja a falnak, csak tarja, megemeli. Fura érzés, ahogy a lába a levegőbe kerül, ő meg megint vigyorog. Töröld már le onnan.
Ő gonosz.
- Most azért nyomsz ide, hogy smároljunk? Vagy mi a tosz? - lök rajta, az se érdekes, ha elejti. Ó igen, leesett neki, ő tudja a titkot, a trükköt, a húzásait. Hogy miként és hogyan álcáz és alkot, nem egyszer neki segített így. Miért ne tudná? És most már összerakta. Megint nevet, mintha arra készülne, és sőt, meg is teszi, felhúzza magára az arcot, a srác sajátját, így, ha még mindig nem engedi el, önmaga vigyorgó, sunyi képével találja szemben magát, itt úgyse jár senki, de lássa már, milyen jól mutat, amikor nincs szétverve.
- Kit érdekel a szaros segged. És fogadd el. Bár tény, ekkora kárra nem számítottam, ez tőlük is sok volt most. Szííívás, hogy pont most jött meg a tökük egy igazi verésre. Hát, ez így jött ki – veszi vissza saját képét, engedi el magát, sőt, tekintetében bocsánatkérés szikrája, de nincs ott az. Tényleg szarul fest, de hát, nem nyálasak őt, hogy ezen sírjanak. Nézett már ki ő is hasonlóan, hátán felsajdul a heg is, kellemes emlékek.

Vajon felfogja-e teljességében, hogy mit is tett, vagyis inkább, mit hozott a saját és a másik nyakára? Vajon eljut-e a tudatig, vagy megérti azt, hogy talán ez tényleg túl erős volt, túl sok, túl kemény. Mert való igaz, ő mindig is küzdöttek nap mint nap, valami ellen, valaki ellen, ki- ki a maga módján, vagy épp egyedül. Küzdöttek tiportak el és aláztak nem egyet, nem kettőt, sose számított senki sem, csak a közös. És most ő ennek ment neki, fejelte teljes erőből, vágta gyomron lendületből, kínozta és tiporta. És vajon tényleg felfogta?
Fel.
Ahogy lassan telnek a másodpercek, percek, ahogy minden egyes sötét foltot lát és lassan érez, úgy mélyül el bennük, úgy érzi szinte a vér fémes ízét a szájában. Igen, bárki bármit mond, őket egy lapon emlegeti, mint a két örök és a két olyan, kikre lassan összefoglaló szót, igét kellene alkotni, amiről mindenki egyből tudja, hogy nem kell választani, épp kiről van szó, mégis, olybá tűnik, hogy most ezt akarja lerombolni. Mintha manapság sikerülne mindent szépen elrontani, tönkretenni, amit felépített, mindenbe kerül mocsok és minden lassan romlik meg, mint az asztalon hagyott maradék. És mégsem. Nem akar ő felégetni mindent és mindenkit maga körül, mégis vigyorog, nevet és úgy tesz, mintha ez nem számítana, mintha ez vicc lenne, egy röhej és nem pedig vérkomoly dolog, amitől riadtnak kellene lenni, amitől rosszat kellene érezni. Mellkasa mégis pillekönnyű, még ha indulatai lassan átkapcsolnak, még ha fel is fogja és megérti, hogy most dupla talppal rúgta hátba szerencsétlen. Pedig Ragnar egyike azoknak, akiket nem kaparna gödörbe, talán Drine mellett áll, fontos és nem tudná elengedni, még ha az most menni akarna örökre, mégis, ő aztán szintúgy nem az az érzelgős figura és kicsit mégis, csak minden másképp működik. Beadja a rossz, még rosszabb alakot, a totálisan „leszarom mi van veled” arcot, hogy ez sehol sem érdekelte, érdekli, és mégis, szava igaz, nem gondolta volna, hogy ennyire meglelik és... Szétszedik. Ő nem ehhez van szokva, a rusnya és disznó viccekhez, a bulizáshoz vagy épp a közös küzdelemhez, nem pedig ahhoz, hogy össze kell rakni valamit, ami eltört. Még magát sem tudja, tessék, még mindig vigyorog és bugyuta és mégsem, ha nem tajtékozna, meglátná, hogyan változik pillanatok alatt az arc – mármint a totális saját arca, nem valami maszk -, hogyan a tekintet, amely újra és újra a sötét vérfoltra, ezek rajta kellene legyenek, tudja milyen, ott a hátán, hogy amikor abból ömlött a vér és mire befoltozták, talán épp ott és akkor folyt ki belőle az emberség normál mivolta, akkor és ott a nyitott seb akaratlan fertőződött el, döntötte el közben, hogy ha ebbe nem ha bele, annyit ont ebből a léből, amennyit csak tud.
Akár ezeket az ütéseket, vágásokat ő maga is bevihette volna. Szinte érzi ujjai között a hideg fémet, a kés összetéveszthetetlen fogását és akár vagdalhatná is tovább, darabról darabra, ahogy hullik szét, pedig nem, fura, hisz aki a legjobb az egyben a legnagyobb rivális, akit nem akar legyőzni és ledönteni, nincs szó itt istenítésről, egyszerűen elfogadta és nem változtatna rajta. De hogy melyikük a jobb...
Szinte várta már, nulla ellenállással és persze védekezéssel fogadja az öklöt az arcába, orra pedig, mint már sokadszorra, parancsszerűen ered meg, egyhamar mocskolva össze az arcát vérrel. Mint az állat, lefolyik ajkaira, befesti vigyorát, le az állán, jut a nyakára és mellkasára, erős és talán minden erőt beletukmált ütés volt és mégis olcsó. Nem. Addig kéne rúgnia a bordáit, ameddig el nem törik és mégis elengedi, mégis szinte totálisan leeresztve áll előtte. És talán ekkor fogja fel, az ütés a fejte zökkent a hibás gépen, és vigyor nélkül néz fel rá. Őszintén.
- De felfogom, meg akartak ölni. Felfogom – egyenesedik ki, hagyja úgy magát, ahogy van, hadd csöpögjön orra, reflex az, ahogy megtörli, mocskolja be kézfejét. - Nem kell megvédeni, már nem – nem akarja, hogy védje bárki és és mégis hagyja, mert tudja, ez fog történni. Nem akar mindig mások vállán állni. Senki volt, nevet kapott és lett valaki, megtanult harcolni, mások és az ő árán, a legjobb akar lenni, az érinthetetlen és rettenthetetlen. De talán valahol épp ez hozza a bukást és a gyengeséget. De amíg hasznos... mert bizony az. Gyilkos haszon. Aztán felsóhajt, halk „basszameg” hagyja el ajkait és megragadja a vállat, amely elfordult és itt hagyná. Neki kéne így kinéznie, majd rendbehozza. Lehetséges?
- Várj... - dörren rá, hát nem tud beszélni sem, vannak bajok, piszkosul igaza volt, komoly bajok vannak odabent, amiket nem ismer el. Hogy üres és még mindig pillekönnyű. - Ragnar, először és utoljára mondok neked ilyet – nagy levegő, ha most letérdelne, akkor biztos halálra ijesztené, az lenne a jó poén, nem ez. - Sajnálom. - olyan idegen ez tőle, neki, hogy nem csoda, ha tájszólással ejtené ki. - Nem így akartam, és nem ezt. Ezek a fasszopók tényleg túlzásba vitték és én nem számoltam azzal, hogy a fejes, az a hájas geci ennyire messzire megy. Megloptam őket, megvan az, ami kellett és nem számított, mert nagyon kellett nekünk, biztos emlékszel. És... nekik is. Ez az ár? - engedi el, tudja, miről van szó, vagy sem, igazából már totál felesleges az a valami. Már nem számít. Felfogta-e vajon?
- Ez nem az, aminek te hiszed. A betört orrod elégnek kellett volna lenni nekik, ehelyett öt centi híján vénát találtak volna. A saját arcommal fogom a betonba tiporni, de megérted te vajon, hogy nem vagyok az ellenséged..? - mert valóban komoly a baj. Ölni akar és ha most nem állítja meg, akkor senki sem.
Sehol nincs a vicces kedve.