Utáltam a képességemet, utáltam a látomásokat, utáltam az erőt, amivel megáldottak. A képek, a hangok és az érzések, ezek mind csak felzaklattak. De inkább gondolok azokra a képekre, a halálokra és a keserűségre, minthogy belegondoljak, hogy mit kell tennem. Igazából már két nap eltelt azóta, hogy kijelentette a prof, hogy nekem és Felmingnek együtt kell dolgoznunk. Tudom, hogy semmit sem fog csinálni és felőle adhatom be üresen is, de mégis csak meg kéne vele beszélnem, hogy mikor jön majd ráírni a nevét, hogy azért én mégse kapjak szar jegyet miatta. Szóval kénytelen leszek vele beszélni.
Nem kifejezetten utálom őt és nagy bajom nincs vele, csak hát... van a múlt, amit sose fogok tudni elfelejteni, vannak dolgok, melyeket az ember hiába akar, nem tud elfelejteni. Ilyen volt az édesanyám szavai, azok a rideg és gúnyos szavak, melyeket mindig a kinézetemre tett. Ilyen volt az édesapám pofonja, amit azért kaptam, mert megpróbáltam őket figyelmeztetni az elkerülhetetlen jövőre, mégsem hallgattak rám... Arthernél pedig azt nem fogom elfelejteni, hogy nem vette észre, hogy négy évig mennyire szerelmes voltam belé. Igaz nem volt elég bátorságom, hogy hozzá szóljak vagy bármit is mondjak neki, de hát... még kislány voltam, egy lány, akit még a családja sem szeretett, én sem szerettem magamat, akkor hogyan várhattam volna mástól, hogy szeressen engem? Végül pedig csak egyszerűen... nem szerettem őt.
Nem kellett volna szólnom neki, nem kellett volna figyelmeztetnem, hogy abban a pillanatban ne menjen be az ajtón. Hazudtam neki, én, aki mindig őszinte voltam, egyszer kénytelen voltam hazudni, hogy megmentsem őt az olyan ostoba tettől, amit abban a pillanatban tett volna. Egy rövid, egy igazán rövid látomás volt, amit két hónappal ezelőtt láttam, egészen addig a pillanatig nem értettem meg a jelentését vagy hogy éppen miről szól.
Egy sétára vágytam, egy hosszú és magányos sétára vágytam, ahol kicsit egyedül lehetek, ahol nem kell kevés barátnőm bajait hallgatnom. Néha nem baj, ha az ember egy kis magányra vágyik. Christa régebben megtanította, hogy hogyan kell kacsázni és elég ügyes voltam benne, még a kedvem is megjött hozzá, így hát elindultam a tó felé. Hallottam, hogy mekkora botrány volt abból, hogy az a lány megcsalta Artit. Azt hittem, hogy ha azon az ajtón nem lép be, hogy ha nem látja meg ténylegesen, akkor nem fognak szakítani, akkor nem derül ki, de hát... minden hazugság kiderül, minden mocsok a felszínre kerül és nincs menekvés, ezt talán legjobban a szüleim példájából tanultam meg. De hát mit tehettem volna? Én próbáltam nekik szólni, de hát... nem tudtam elárulni az egyetlen embert, aki szeretett, aki foglalkozott velem, aki gondoskodott rólam, képtelen voltam, egyszerűen képtelen voltam rá.
Már messziről látom, hogy van ott valaki, hogy van valaki a kedvenc helyemen és éppen azt csinálja, amit én akartam. Csak sóhajtottam egyet, majd folytattam az utamat, azt hittem, hogy nem érdekel, hogy ki van ott, hogy ki van ott, ahol én szerettem volna lenni, de mikor felismerem, csak megállok és nem hiszek a szememnek... Hátat kéne fordítanom, el kéne mennem innen, de végül csak lépdelek előre és megállok tőle két lépésre. - Szia. - köszönök neki halkan, gondolom, hogy éppen min gondolkodhat, így hát nem hiszem, hogy jó ötlet lenne megkérdezni, hogy mikor ér rá megcsinálni a beadandót. - Csatlakozhatok? - úgy látszik, hogy az ember nehezen vetkőzi le a régi szokásait, még mindig... szeretek mindenkinek segíteni, még neki is.

Meggondolatlan és buta voltam, mindig ezt csinálom, ha meglátok egy szomorú és lehangolt embert. Nem tudom, hogy miért viselkedem így, mint egy... szeretetszolgálat? De nem, igazából nem szánalomból vagy sajnálatból segítek másokon, sokkal inkább az empátia miatt. Bár ezt egy sértett és szomorú embernek amúgy sem lehet megmagyarázni. Szóval jó tanács másoknak, sose kezdjetek magyarázkodásba, mert az csak okot ad a kételkedésre.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy erre a reakcióra számítottam. Azt hittem, hogy vissza sem fog nekem köszönni, csak elküld majd a fenébe, nem éppen nézett ki úgy, mint aki vágyik mások társaságára, de mégis tudom, hogy az a legjobb, ha valaki ilyenkor megpróbál beszélni az ilyen emberekkel. Nem csak a lelket könnyíti meg a beszélgetés, pontosabban fogalmazva, nem csak a sértett félem segít, ha megnyílik, hanem az érte aggódó másik nyugalmát is elősegíti. Mondjuk én nem aggódom érte annyira, mint az exe, aki mindent tönkretett, aki összetörte ennek a szerencsétlen fiúnak a szívét ki tudja hányadszorra. De ő is hibás... megbocsájtott neki, talán hagynom kellett volna, hogy benyisson.
- Hidd el, ez az ország nem szabad. - mondom neki, miközben megvonom a vállamat. Mindent lassan már a halálfalók irányítanak és még ha ez nem is lenne elég, gyilkosságot terveznek, mészárlásokat, támadásokat, rajtaütéseket... De ezek az álmok, olyan homályosak, olyan... olyan távoliak, mintha a víz alól nézném végig őket, mintha valami blokkolná a képességemet, bárcsak legilimentor lennék. Az a képesség sokkal jobb és nem is ennyire rossz, az ellen még védekezni is lehet, de... a látomások jönnek, nem számít, hogy szeretném e vagy sem.
Mivel nem volt ellene, így odasétáltam mellé, majd leültem tőle három lépés távolságban és a víztükrét néztem, ahogyan megtörik rajta a fény. Szerettem a víz hullámzását nézni, érezni a víz illatát, érezni bőrömön azt a hideg szellőt és olyan hirtelen teszi fel a kérdést, hogy én megdermedek és hirtelen még levegőt venni is elfelejtek... - Arther... - mondom ki halkan a nevét és nem tudom, hogy hogyan folytassam, így inkább befogtam a számat. Nincs jó válasz, erre sehogyan sem lehet jól felelni.
A nevetése cseppet megijeszt és ez nem segít... mégis csak komolyan aggódom érte. Nem, nem fogok rápillantani, csak a víz tükrét nézem, átölelem kezeimmel a lábaimat és államat a térdeimre rakom. - Ha folyton a múltban élsz, akkor lemaradsz a lehetőségekről, amit a jövő nyújthat csak. - tényleg kezdek olyan lenni, mint egy bölcs nagymama. De még mielőtt bármit is mondhatna, mielőtt sértésnek vehetné vagy támadásnak a szavaimat, inkább megszólalok gyorsan előtte. - De még friss a seb, így érthető a viselkedésed.

Igazából már lassan kezd ez az egész átcsapni szánalmasba és talán éppen ezért szántam meg, hogy valaki felkapja a földről... Biztosan erre gondolnának mások, hallottam pletykákat és igen, nem vagyok süket, az már más kérdés, hogy teljesen hidegen hat engem. Sokan mondják, hogy egy idióta volt, hogy a suli legnagyobb ribancával jött össze és vak volt és bolond, hogy elhitt neki mindent, talán én is valami hasonlót gondolok, biztosan voltak apró jelek, de nem lehet elítélni. Ilyen az, amikor valaki szerelmes, amikor valaki feltételek nélkül szeret valakit. Ritka, de létezik, legalábbis a mesékben.
Én is csak bólintok egyet, halálfalók, ott vannak mindenhol és mindent elakarnak venni. Ha kezükbe kerül a hatalom, ha ők fognak uralkodni, akkor nekünk végünk, legalábbis én biztosan nem fogok itt maradni, lelépek Ameriká vagy igazából szívesen bárhova, de nehéz lesz elrángatni magammal Christát, szinte lehetetlen, de megpróbálom.
Érthető a reakciója és az is, amit mond, én mégis egy kis túlzásnak érzem, már kezd túlmenni egy egészséges határon. A csalódás sosem kellemes és nagyon rossz, rossz érzés olyan csalódni, akit nagyon szeretünk, de ez még nem a világ vége. Egy pofon, egy pofon az élettől, ami erősebbé és okosabbá tesz a következő alkalomhoz. Persze nem hiszem, hogy ő ezt így fogná fel, nem is ismerem, csak négy évig oda voltam érte és most kell rájönnöm, hogy több van benne, mint egy elcseszett rossz fiú. Sokszor kerül bajba, sokszor olyant tesz, amit nem kéne, lehet az egész mögött szeretett és figyelem hiány állna? - Akkor tégy ellene, hogy ne legyen fos. - vonom meg a vállamat és még mindig a vizet bámulom, majd megfogok egy kis kavicsot és eldobom, tizenegyet pattan, hát mégsem felejtettem el kacsázni. Ha Christa látta volna, akkor büszke lenne rám.
Egy okból nem szeretnék vele beszélni, mégpedig az, hogy én rángattam el az utolsó pillanatban attól az ajtótól és miattam nem bukott le akkor és ott a barátnője. És nem szeretnék erről beszélni, egyáltalán nem akarom, hogy szóba kerüljön, az lenne a legjobb, ha erről nem beszélnénk, de hát... csak szóba hozza és kérdéseket tesz fel, én pedig próbálok kitérő választ adni, de gondolom, hogy nem fogja feladni.
- Engem nem zavar, hogy nevetségesnek tartasz. Mindenkinek van egy véleménye, a tied ez, elfogadom. - vonom meg a vállamat, majd felveszem a következő kavicsot és eldobom, ez csak tízet pattan. Miért nem érdekel a véleménye? Mert semmit sem jelent nekem, nem adok egy olyan ember véleményére, aki nem ismer engem és aki csak egy idegen a szemembe. Nem kell kedvelnie, nem kell megfogadnia, amit mondok neki, az sem érdekel különösebben, hogy ha megutál vagy megharagszik rám.
- Talán igen, talán nem. Változtat a dolgokon? Megváltozik a múlt? - kérdezem tőle egy sóhaj keretében, majd mielőtt még bármit mondhatna, folytatom. Biztosan valami hülyeséget fog beképzelni. - Ha azt mondom igen, akkor azt hiszed neki falaztam és azt hiszed, hogy most miatta vagyok itt. Ha azt mondom nem, akkor meg nem hiszel nekem, hiszen micsoda véletlen lenne, hogy pont abban a pillanatban, pont akkor viszlek el onnan. - igen, pontosan megbántam, hogy leültem ide mellé. De minden szavam igaz, nincs jó válasz a kérdésére, mert egyiket sem hinné el, vagy éppen a legrosszabbat feltételezné.

Talán mégis inkább örülnöm kéne annak, hogy nem vagyok legilimentor, hiszen most csak azt hallgatnám a fejéből, hogy az exe így meg úgy. Igazából sosem értettem, hogy mi az a szerelem, szerencsére nem is tapasztaltam, de kívülállóként könnyű megmondani, hogy mit kéne tenni és mit nem. Valahogy érzékem van ehhez, csak magamnak nem tudok kapcsolatot teremteni, bár jól is van ez így, nincs szükségem senki.... Hiába mondja Christa, hogy kell valaki, nekem NINCS szükségem valakire a kiteljesedéshez, nincs szükségem a sok gonddal járó kapcsolatra és... semmi ehhez hasonló, az emberi szív gyenge és törékeny, szerelmesen kétszer olyan törékeny, mint általában.. Csak rá kell néznem Artherre és egy életre elmegy a kedvem a párkapcsolatoktól, ő egy igazi példa arra, milyen ha összetörik az ember szívét. Biztosan szar érzés lehet, de hát ez van.
Csak megforgatom a szemeimet, ki gondolta volna, hogy ő csak ennyit fog felfogni a dologból. - Ezeknek az általad nevetséges és ködösítősnek ítélt retorikák komoly mondandóval rendelkeznek. - vonom meg a vállamat és mielőtt bármit mondana megszólalok. - Mindegy, teljesen felesleges. - mondom egy sóhaj közepette, majd igazából elgondolkodom, hogy miért vagyok ekkora balek. Én csak segíteni szeretnék neki, mert azt hittem, hogy szüksége van társaságra és egy beszélgetőpartnerre, de csak azt látom, hogy nem engedte el ezt a lányt és talán soha nem is fogja elengedni. Fáj neki a múlt, átgondolja a dolgokat, de végül talán visszamegy hozzá. Ki tudja, kiszámíthatatlan a jövő.
Figyelmesen hallgatok és nem szólok közben, meghallgatom minden szavát és nem tudom, hogy mit mondjak. Örülök, hogy kinézi nekem, hogy neki falaztam, mintha ismerném azt a lányt, eddig szinte a nevét sem tudtam. - Félelmetes, hogy mennyire vak vagy és mégis mennyire intelligens. - jegyzem meg halkan, majd végül felé fordulok és a szemeibe nézek. - Ha ez a vágyad, hogy nyugodtan aludhass... igen, falaztam neki, egy ostoba liba vagyok, aki becsicskul másoknak. - mondok ennyit kissé talán gúnyosabban, mint kéne és felállok, majd elindulok az iskola felé. Menthetetlen és bolond egyszerre... Remélem ez fogja beárnyékolni az életét, hogy az exe mit csinált, remélem, hogy a családja majd eltartja és hagyja, hogy egy idiótává váljon. "Tökéletes faszparaszt alapanyag."

Látszik rajta, csak rá kell nézni és olvasni lehet az arcából, hogy mennyire nem érdekli az, amit mondok, sőt. Nem hogy csak nem érdekli, szerintem idegesíti is. De hát mindenki más, ő valahogy megrekedt azon a szinte, hogy minden egyes pillanatot meg kell ragadni, hogy folyton a múltban élhessünk. Persze van akik a boldogság miatt csinálják, de ő nem, ő sokkal inkább az önostorozás miatt csinálja, érdekel mikor jut el a mártírkodás szakaszába. Hiszen az ilyenek csávók szoktak a szerelem áldozatai lenni, később pedig nőgyűlölők vagy éppen nőkkel játszadozó faszok lesznek. Semmit sem tudok róla és ha őszinte akarok lenni, akkor nekem ez jó így is, ahogyan most van. Kiábrándultam belőle és átkozom a gyermek eszemet, de hát mit tehettem volna. Szép hosszú szőke haja volt, sovány volt és tipikus csibész mosoly volt az ajkain, akkor mintha szerettem volna a problémás fiúkat, meg hát valahogy vonzom őket, mint azt a debilt, akinek hála megint csak én csináltam meg a közös munkát... Igazából tudom, hogy ki fog akadni, de hát... nincs is jobb fegyver jelenleg a kezemben. - Ugye tudod hogy ilyenkor az égvilágon semmit se segítenek az ilyen hegyi beszédek és inkább nevetségesnek hatnak? - idézem fel a nekem mondott sorait, próbálva utánozni a hanglejtését és a mondatának ritmusát. Talán megfog sértődni, talán nem... Nála ezt nem lehet tudni, bár jelenleg nem érdekel.
Ő tipikusan az a srác, akiből senki nem nézné ki, hogy mekkora egy állat tud lenni, de én nem vagyok ilyen szűklátáskörű... Én belőle sokkal inkább kinézem, hogy nekem ront és megtámad, mint egy kigyúrt férfiállatból. Szerintem az ilyen fiúk - amilyen ő is - sokkal veszélyesebbek, mint az átlag. Ha vele lennék kettesben egy sikátorban, akkor félnék, de tudom, hogy megtudnám magam védeni, mégis csak jó párbajozó vagyok annak ellenére, hogy sokat olvasok és sokat tudok. Nem csak ismerem a varázslatokat, hanem jól is használom őket. Egyszer párbajoztam az állítólagos legjobbal és hamar legyőztem, olyan idióta volt és agresszív, hogy nem figyelt eléggé, de hát ez az ő problémája.
- Úgy értelmezed, ahogyan szeretnéd. - mondom neki, miközben megvonom a vállamat. Engem egyáltalán nem zavar, ha sértésnek és gúnyolódásnak vette, igazam van és komolyan is gondolom, amit akkor mondtam. Tényleg félelmetes, hogy mennyire vak volt és mennyire nem látott át a dolgokon és engem az sem érdekel, hogy ilyen a szerelmes és blablabla. Az ember ha akar, akkor tud okos lenni még szerelmesen is, ha vannak intő jelek - már pedig biztos vagyok benne, hogy volt - egy kapcsolatban, akkor oda kell figyelni. - Te nem elfogadni akarod a helyzetet... Beleakarsz temetkezni az önsanyargatásba és a bánatba. - mondom neki szerintem eléggé egyértelműen. Mintha nem tudná, hogy ezt csinálja, mintha tagadásban élne, egy álomban, amiről nem akar felébredni. - Te csak fájdalmat akarsz és haragot, gyűlöletet majd pedig pár nap múlva bosszút vagy legalább annyit, hogy átélje azt, amit ő tett veled. - hiszen mindenki ezt akarja, azt akarja, hogy aki bántja őket, azokat ő is bántsa. Ilyen egyszerű a világ, mindenki rosszat akar az ő rosszakarójának. De hát ő tudja, senki sem szabhatja meg a másiknak, hogy mit érezzen.
Semmi kedvem vele folytatni ezt a beszélgetés... Talán éppen ezért indulok el az iskola felé, nem volt ennek semmi értelme, de egy dolog már teljesen tiszta előttem. Egyedül fogom megcsinálni a feladatot, ő úgysem fog segíteni, majd... megkérem, hogy írja oda a nevét, mintha olyan sok köze lett volna hozzá. - Abban az esetben, ha erre a kérdésre adott válaszom nem szül további kérdéseket felelek... - biztosan fog, csak rá kel nézni, talán már további száz kérdés van a fejében. - Igen, tudtam. - mondok ennyit, majd folytatom az utamat. 

Szánalmas, igazából ez a szó jut eszembe erről a drámáról, ami éppen a szemem előtt pereg le. Biztosan könnyebb ezt az egészet megértenie egy olyan embernek, aki volt már szerelmes és tudja, hogy milyen érzés ha megcsalják. Én eddig sem tapasztaltam meg és ezután sem fogom, egyszerűen nekem nincs szükségem szerelemre és azzal járó hülyeségekre. Én nem fogok alkalmazkodni, nem fogok senkinek sem a kedvére tenni, nem leszek senkinek sem a rabszolgája és... igazából én senkinek sem kellek. Mindenki tudja, hogy mit tettek a szüleim és sokan nem felejtik el, hogy milyen sorsot éltek meg a pincébe, sokszor bántanak olyan dologért, amiről egyáltalán nem tehetek. De hát ez az én gondom és nem másoké, talán szívességet is tesz nekem a világ, hogy nem jön senki sem, akibe valaha is szerelmes tudnék lenni. Köszönöm Merlin.
Soha többet nem fogok senkinek sem segíteni, még véletlenül sem hagyom, hogy segítsek valakinek az átkommal. Nem kellett volna megakadályozom, hogy ne nyissa ki azt az ajtót, legalább megölte volna a srácot és most nem lenne itt. Egy idióta csicska, hogy nem fogja fel, hogy egy idióta azért... ennek a mondatnak semmi értelme és ennek az egész beszélgetésnek sincs. - Ebben egyetértünk legalább. - vonom meg a vállamat és figyelem őt. Nekem nincs semmi bajom az ő gondolataival és próbálom befogadni azokat, de ő egy olyan személy, akit inkább eltaszítanék magamtól. Ő egy túl problémás személy, túl problémás gondolatokkal és cselekedetekkel, igaz az a lány undorító dolgot tett, de legalább ilyen sokáig kibírta mellette.
- Ki gondolta volna? - jegyzem meg cinikusan és meg is forgatom a szemeimet. Tudom, hogy rohadtul nem érdekli, hogy én mit mondok neki és az sem igazán érdekli, hogy mit gondolok a dolgokról, de hát ő tudja. Nagyon jól kihozott a sodromból azzal, hogy ekkora egy hülye és idióta, persze nem adom meg neki az örömöt, hogy ezt ki is mutassam neki. Ez a mosoly pedig nem ijeszt meg engem, egyáltalán nem, talán másokat meghatna, engem cseppet sem, zavartalanul nézek a szemébe. Arther Fleming, nem velem kéne szórakoznod. - Ki mondta ezt? A te problémamegoldói szinted annyiban kimerül, hogy majd jól megvered azt a gyereket megint, talán halálra... - vonom meg a vállamat és forgatom meg a szemeimet. Ő így oldja meg a problémáit. - És mi lesz... A végén még engem is megversz, mert nem tetszik, amit mondok? - vonom fel a szemöldökömet. Próbálkozni lehet drága Arther, de leátkozom a fejedet a nyakadról.
Cseppet sem meglepő, egy cseppet sem... Ezeket a szavakat és gondolkodást vártam tőle el. Mert most itt tart és itt is fog megragadni egy életen át, nem lesz más célja, nem fog másért küzdeni, csakhogy bizonyítson az exének, hogy megmutassa mit vesztett és mit dobott el. - ÉS mi lesz, ha elérted amit akartál? Boldog leszel, egy napig vagy kettőig, aztán újra ott lesz benned az űr és a fájdalom, egy darabig elleszel ezzel a bosszúval, de utána...? - minek is próbálok én vele kommunikálni és segíteni? Nem kér a segítségemből, nem kér a tanácsaimból és a szavaimból. Mielőtt bármit is mondhatna, újra szóra nyitom az ajkaimat. - Felejtsd el, nem mondtam semmit. - sóhajtok.
Dehogynem lesz semmilyen másik kérdés, csak nem teszed fel... Végül elmondom neki, amire kíváncsi volt. Pár másodpercig várok, hátha megtörik az akarata és kérdezni kezd. - Holnap délben eljössz a könyvtárba vagy elérem, hogy a tanár megbuktasson téged. - jelentem ki, majd elindulok az iskola felé. Szerintem elég érthetően mondtam el neki, hogy mi a helyzet, ha nem fogja fel, akkor az nem az én bajom már.