Nem lesz nyugalom, ő megmondta. Miután elfogadhatónak ítélt beadandóit megírta – hisz ezek azok voltak, amik érdeklik is-, úgy vélte, ha már odakint még hideg van a napfürdőhöz, idebent teszi meg, csak épp nap nélkül. Fürdik ő másban, jelenleg figyelemben aztán talán a félelemben is. Vagy csak nevetésben. Nem mindig kifejezetten pusztítani kíván, most inkább a kacaj az, ami rég hagyta el ajkait és míg az érdemes népség nem jelenik meg vagy épp túl elfoglalt, úgy dönt, ad alapot annak az újabb büntetőmunka ígéretének, amivel nem olyan rég fenyegették. Csak prefektus volt, jól körbe is röhögte, majd otthagyta, azt azonban nem tudhatja, amaz melyik professzorhoz futott beváltani ígéretét, mivel azonban a csend még mindig nem tört meg, úgy véli, senkit nem ért el végül. Ez is valami, ha azt vesszük, csak épp a csend nem az ő műfaja.
Nem véletlen téved ebbe az irányba, hiszen tudatosan keres, általában olyan pontokat, amelyek népszerűen forgalmasak, avagy épp erre vezet az adott közeg minden útja. Pontban ott megállva, körbetekintve esik neki a mutatványnak, ami ugyan nem nagy, de annál mókásabb. Tudvalevő, hogy a Roxfort maga is igen sűrűn tol ki a diákjaival a szeszélyeivel, el-eltűnő járataival vagy épp lépcsőfokjaival. Ebből merített ötletet, és bár nem tökéletes, a célnak egyszer majd biztosan megfelel. A lényege csupán az, hogy az áldozat odalépve süpped el benne bokáig, egészen addig abban a hitben, hogy ott nincs semmi más, csak a kellemes padlózat. Igen, az még nem sikerült neki, hogy hasonlóan a lépcsőkhöz, ott is ragadjon a láb, de hát, mire való az akarat, ha nem erre? Az a láb beszorul, csak mert a csapda aljára ragasztót telepített, igen ragadós fajtát és bár ki lehet húzni a lábat, csak épp nem egyszerű. Meg annyi időt ad neki bőven, hogy ha kell, még valami kellemetlenséggel meg is spékelje az áldozatot, vagy egyszerűen otthagyja anélkül, hogy mind a varázslatot, mind pedig a ragasztót oldó elegyet odaadja számára. Nem fogja eltüntetni, a cipőt valószínűleg egyszerűbb lesz a kukába hajítani, de a cél...
Ez mind a Halálmadár hibája. Ha ő nem csalta volna lépre, akkor nem lenne ennyire kiélezett minden. Még néha most is meg-megérzi a fantomszagot, amelyet az a büdös trutyi árasztott, ami rajta volt, a bosszúja így nem csitul, annyi kismadarat fog megszorongatni, amennyit csak tud. Ez itt a prototípus, ha tökéletesíti, akkor majd egészen a fészek közelében veti be, de először üzen annak az idióta vigyorú prefektusnak, és végignézi, ha belesétál. Remélhetően azt már derékig tudja mélyíteni.
A várakozás azonban unalmas, így már szinte azon van, hogy abbahagyja az egészet. Sőt. Aztán talán az égiek sajnálták meg, hogy már nem tudja piszkálni a körmeit sem, szórakozást keresni kellene, ha nem hallana tompa, de határozottan lépésre hajazó neszeket. Felcsillannak szemei, szinte már ugrana, de vár még, türelmet gyakorol, és végül csak akkor bukkan elő, amikor már szavakat hall és vélhetően elérte a pontot. Kaján vigyorral lép elő a takarásból, és már hahotázna, de hát akit lát, az minden, csak az nem, akire várt.
- Te meg ki a fene vagy? - mondjuk úgy, hogy a finomsággal nincs tisztában, de ez még finom és megszokott tőle. Közelebb lép, már csak azért is, hogy szemrevételezze, milyenre is sikerült a kis tákolmánya. Kettőt hümmög, eddig nem is rossz.