Under a foul tongue

Vetek egy pillantást Scaremoorera, miközben átlépem a küszöböt. Nem kell kérdeznem, az arcán akkor is látnám a válaszokat, ha az égen tekergő kígyónyelvű koponya nem lenne elég beszédes önmagában. Jobb kézben az aktatáskámmal, ballal a pálcámban lépek a házba, bár nem számítok már rá, hogy bármilyen ellenség várna rám. Azok, akik ezt tették, valószínűleg már messze járnak.
Végigpillantok a felismerhetetlenségig rombolt nappalin, amit csak azért ismerek fel, mert Kimbell többször is vendégül látott itt, először aznap, amikor elvette a feleségét. A kedves, mosolygós nőre szinte azonnal ráakadok, amikor áthaladok a folyosón. A mellékhelyiség padlóján hever kiterülve, hason fekve, de legyezőként szétterülő vörös haja elárulja egyértelműen, hogy ő az, és felismerem a kezétől néhány hüvelykre fekvő varázspálcát is. Nem mozdították meg, nem is kell. Hiába nincs rajta külsérelmi nyom, könnyű megmondani, hogy halott csupán azzal, hogy megpróbálom fellelni az elméjét. A nyomok alapján legalább nem szenvedett. Kimbellről már nem mondhatom el ugyanezt.
Régi osztálytársam vére beborítja a széttört nappalit, az egyik szénné égett karja még mindig a pálcáját szorongatja, teste pedig vágásokkal tarkítva, fejjel lefelé lebeg az asztal felett, csendes köröket téve meg maga körül, mintha a gyenge szellő mozgatná. A szemei elolvadtak, az arca nagyja megégett, amikor feltehetően felgyújtották a támadók, hogy végezzenek vele, de így is látom rajta a rettegés és az őrület nyomait, mintha a megfeketedett arc még most is azt a rettenetet élné át, ami az otthonába érkezett. Csak egy pillantást vetek a sarokba, a szekrény alá szorult apró testre. Az idősebb fiú nem volt itthon, de a kisebb még nem volt elég idős a Roxforthoz.
- Scaremoore, nyerjen nekem negyven percet!- miközben elhaladok az asztal fölött lebegő holttest mellett, az égések ellenére is félreérthetetlenül felismerem a férfi bal alkarján halottá merevedett tetoválást. Talán még az itt látott halálnál is jobban megrémiszt a gondolat, hogy a halálfalók milyen mélyen elrejtőztek a soraink között, milyen sokan vannak, bárki lehet az. Hiába tanultam meg alaposan Moody kedvenc jelmondatát a saját káromon többször is, Kimbell levele túl hihetetlennek tűnt hozzá, hogy azonnal kiszálljak hozzá személyesen. A halálfalók viszont úgy tűnik, hogy elég komolyan vették, mert vagy legalább hárman lehettek, vagy egy különösen képzett és kegyetlen halálfaló jött el ide.
Felsétálok a lépcsőn, végig a felső szinten, ami a szétdobált gyerekjátékok alapján viszonylag érintetlen maradt, talán a gyilkosságot végrehajtó halálfalók nem akartak tovább maradni, vagy egyszerűen csak nem voltak elég okosak hozzá, hogy jobban körülnézzenek. Az mindenesetre biztos, hogy nem néztek eléggé körbe a folyosó végén rejtőző szobában, ahová belépve rögtön a vörös hajú, sápadt tíz éves lányt látom meg, aki még akkor is az ágy alatt kuporgott, amikor Scaremoore és Vauder ideért. Szemmel láthatóan nem fogta még fel teljesen, hogy mi történt vele, de nemsokára biztosan lesújt rá a sokk, az agya pedig jó eséllyel el fog rejteni több potenciális részletet.
Biccentek Vaudernek, azután Émiliehez fordulok, aki nem sokkal előttem érkezhetett. Három legközelebbi alárendeltem közül talán őt féltem a legjobban, mert az ő munkája a legnehezebb ilyen helyszíneken. Nem lehet könnyű belemászni egy frissen traumatizált gyermek fejébe, de nem látok más lehetőséget arra, hogy kiderítsük, kik állnak ennek a hátterében. Ha információkat már nem is kapunk Kimbelltől, legalább a gyilkosait el akarom kapni.
- Szüksége van valamire, Volanges?- egy pillantással nyugtázom csak, ahogy Vauder elhagyja a szobát, azután becsukja az ajtót. Ketten maradunk a szótlan gyermekkel, akihez egyelőre nem szólok közvetlenül. Nem várom, hogy beszéljen, csak a betegkék szemek ijedt, vizenyős, karikás pillantását viszonozom. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet ilyen helyzetbe kerülni, és nem tudom, hogy mi fog történni vele vagy a bátyjával most, de azt tudom, hogy nem várhatjuk meg, amikor egy pszichomedimágus megvizsgálja. Hónapokig telne, mire olyan állapotba hoznák, hogy szabályosan kikérdezhessük, ha sikerül egyáltalán. Émilie mögé lépek, és a lány számára észrevétlenül, támogatólag ráteszem a kezem a vállára. Ha nem félnék tőle, hogy elmulasztok egy kritikus részletet, személyesen csinálnám.

Azt mondják, nehéz idők faragják a jellemet, a porcelán pedig különösen alkalmas teapartik ékéül, míg el nem törik, fegyverként nem használják olyan alakok ellen, akik ezt az otthont is feldúlták, és további, nyilván borzasztó részletek még hasábokon keresztül, halott csecsemők és édesanyák, kiontott belek, vér, szalagcímek, állunk keresztben, mikor melyikünk arcán mutat az ilyesmi jobban - azt mondják, és nem gondolnak bele, nem a sors kölcsönöz számunkra halotti maszkot, mikor találkozunk vele, nem az segít ki, mi vagyunk kénytelenek megtanulni, meddig ásható az ember jelleme, és mi csörgedezik a mélyén.
Bizonyára elfoglalhatnám magam ilyen közhelyek kitalálása nélkül is, míg helyszínelek, tekinthetném kirakósnak, talán teszem is - a mankóink elismerése mostanra már nem szégyen, a mindennapok része. Látom Noah kétségeit, a fejébe sem kell látnom, hogy sejtsem, elkeseríti a túlerő, de benne nem munkál rég a kétség, ő nem bukhat el, ha holnap mind meg is halunk valami ostobaság okán, ő győzött, és irigylem, gyűlölöm is arra a pár másodpercre, amíg útba igazítanak az érzékeim, és ő hagy elvégezni a munkámat.
Eleinte megrázó volt, de nem úgy, mint leírták: nem voltak könnyek, a testünk némán állt efféle pusztulás felett, mintha mimikánk jobb létre szenderülvén intett volna búcsút közös nyelvén, a közönyön. Szénné égett minden idegrostunk, nem álmodom majd rémeket, hiába lépek át törött gyermekjátékon, nyugtázom a testeket, és megteszem, ami tőlem telhet most: segítek kirakni a kirakóst, aztán hátrébb lépek, nem sikoltok, nem zokogok, nem vagyok ember, hogy mások lehessenek. Milyen nevetséges kis kijelentés - gondoltam a jégkockák zörejével ízesített kávém felett, ügyeletben, Noah kézmozdulatait vizsgálgatva, a kézírása mindig vonzó volt, senki nem ír így, senki sem - és minden megszűnik, átlépünk nem csak tetemeken, de lelkünkön is, másként nem lehet. Másként akik azt mondják, megszokható ez, nem mondanának többé hasonló bölcseleteket.
- 'ozzon kérem, egy po'ár kakaót. Á 'űtőben van, és a bögrét szeretnénk, en rose. - letérdelek a kifakult szőnyegre, kezeimet a combomra helyezem, nem közelítek, nem mozdulok tovább. Tudom persze, mi jár a fejében, de mélyebben, mint gondolhatna rá - mintha értékes üvegholmit emelnék, hogy tudjam, miként szűri a fényt, éreznem kell súlyát, görbületét a tenyeremben. Az elmém csak most tapintja az övét, tudom, amikor meglepődik, honnan találhattam ki kedvenc italát, kedvenc bögréjét, tudom, mikor fog kiszaladni az ajtón, és elkapom - nem engedem el, amíg nem erjed kicsit, és csak ennyire van szükségem, míg minden olyat is megtudok, amelyet rajtunk kívül senki más.
Mire Noah visszatér az itallal, már az ablakban állunk, még épp elbírom a súlyát - taknyos orrát a blúzomba fúrja, hüvelykujját bekapva simul meg, biztonságban érezvén magát, elringatva saját magát abbéli meggyőződésében, többé semmi rossz nem történet vele, hiszen a világnak egyszer már vége lett.. és azt mondják, megszokható, minden megszokható.
- 'a ad egy pergament, megteszem most a vallomás, a táskámban vannak a fiol'ák. - jegyzem meg szenvtelenül, a bögrét szabad kezembe fogva - De 'a át tudja venni valaki, megpróbál'atom.. megnézni a másikat is, lesz nála á bizonyíték, és még le'et olyan állapotban, 'ogy.. tegyünk vele egy próbát, 'a kockázatos is.

Bólintok, és szótlanul követem Vaudert, ki a szobából, csak egy pillantás erejéig nyugtázom, hogy Émilie boldogul a gyerekkel. Én vagyok a parancsnok, de vannak pillanatok, amikor felettesként fogadom el a kollégáimat. Ez egy ilyen helyzet, Émilie jobban tudja, hogy mit kell tenni ilyenkor, és ha ő a kakaót szeretné, nincs okom lelassítani.
Miközben a hűtőhöz lépek, vetek egy pillantást a holttestre, éppen elég hosszú időre, hogy elkapjam Vauder tekintetét a szekrény alatt heverő kisfiún. Nem kérdezek tőle, nem szólok hozzá, ahogy kitöltöm az egyik, rózsás mintájú bögrébe a kakaót, és a hideg itallal a kezemben elindulok felfelé. Mind haldoklunk kicsit, nagyon jól tudom, mit érezhetnek. Könnyen lehet, hogy mire ez az egész véget ér, mind emberi roncsok, őrültek leszünk. Már semmi nem biztos, hiába volt Kimbell bátyja építész, hiába voltak tehetősek és látszólag boldogok, ez a ház már csak üres váz, semmi nem biztos itt. Holnap lehet, hogy Vauder vagy Scaremoore házán fogunk végig sétálni. Vagy az enyémen.
Ahogy belépek, egy pillanatra megállok, hogy nézzem Émiliet az ablak előtt, ahogy a sziluettje elmosódik a beszűrődő fényben. Brutális gyilkosság történt ebben a házban, pontosan felettünk még mindig ott tekereg a Sötét Jegy, mégis van valami abban, ahogy a nő ott tartja a gyereket, ami megállít egy pillanatra. Szerencsére gyorsan magamhoz térek ebből a furcsa, pillanatnyi fáradtságból, leteszem a kakaós bögrét, és a táskámhoz lépek, amiben szintén van pergamen. Nem szeretek így jegyzeteket készíteni, mert könnyebben megtalálják a nyomainkat, ha a házban csináljuk, de nem kockáztathatom, hogy bármilyen friss részlet elmarad.
Megállok egy pillanatra, ahogy a nő megemlíti a tervét, a penna fehér, pihés vége a kezemben marad, vetnem kell egy pillantást felé, majd a gyermek felé. Óhatatlanul is eszembe jut a történet arról, hogy 1649-ben, amikor a királyt lefejezték, a közönség soraiból egy varázsló néhány másodperccel a felemelése után belepillantott a fej gondolataiba abban a reményben, hogy megtud valamit a király titkaiból. Technikailag még élt, még nem volt annyira sérült az agy, hogy ez ne működjön, de a kérdéses varázsló állítólag így is beleőrült abba, amit látott. Belenézni egy megkínzott vagy meggyötört ember gondolataiba ijesztő és traumatikus lehet, de valaki olyanra pillantani, aki éppen átlép a fátylon, vagy akár már a másik felén van, jobb esetben lehetetlen, rossz esetben halálos veszéllyel jár. És tudom, hogy van ember, akinek engedném, hogy megpróbálja.
- A másik háromnál ez... nem elérhető. Túl veszélyes, és semmi nem garantálja, hogy működni fog vagy tud-e bármi hasznosat szerezni. Van elég információnk a tettesekről?- egyértelműen parancsolóan cseng a hangom, ebben nem tűrök ellentmondást. Még ha zseniális is, még ha valóban ki is nyerne valamit, a kockázatot nem éri meg racionálisan. Számomra akkor sem érné meg, ha a vezérük tartózkodási helyét tudnánk kinyerni így. Bármennyire önző, nem tudnám kockára tenni Émilie életét vagy egészségét. - Amúgy sem próbálta még, ugye?