Szemelvények egy mézeskalács életéből

Nagyon csúnya az a macska. Azonnal megszeretem. Ragad a kosztól, elég egyszer megsimogatnom és szinte fekete a tenyerem. De odajön hozzám. Kiválaszt engem. Én vagyok az, akinek meg kell mentenie. Ő döntött így, nem én. A sors akarja így. Hogyne, fiam, a sors, hát persze. Apa szkeptikus. Nem akar macskát, pláne nem ezt a macskát. De addig nyaggatom, nyúzom, kérlelem, hullajtok krokodilkönnyeket, amíg haza nem visszük. Megfürdetjük, tűri, megszárítjuk, azt is, megetetjük, egyenesen élvezi. Margit a neve. Anya könnyesre neveti magát rajta.

***

Fáj a torkom. Csúnyán köhögök, magas a lázam. Nagyon utálok beteg lenni. De hát ki szereti? Van itthon Kalapkúra bájital. Rossz íze van, nem iszom meg. Úgysem gyógyít meg, itt csak más segít. Anya mellettem ül, magához ölel, a vörös fejemet simogatja. Nem tudja, mi az a bájital. Nem is érdekli. Neki más módszerei vannak. Meleg, zöldséggel teli levest hoz nekem. Alig érzem az ízeket, de mintha simogatna. Azonnal tudom, hogy anyának igaza van. A Kalapkúra nem ér semmit, ez az igazi gyógyszer. Gyógyszer mindenre, minden fájdalomra, betegségre, gondra, bajra. Máris jobban érzem magam. Anya betakar, ne reszkessek annyira. Csókot nyom a homlokomra, hidegnek érzem az ajkait. De csak én vagyok túl forró. Sosem felejtem el annak a levesnek az ízét.

***

Apa a legjobb. Minden kisfiú felnéz az apjára. Majdnem úgy, mint egy istenségre. Talán pontosan úgy, mint egy istenségre... Én is így teszem kiskoromban. Csodálom apát, igazi hős a szememben. Hiszen auror, aki megannyi életet megmentett és meg fog menteni. Rossz embereket büntet meg, segíti a jókat. Este hazajön, megvacsorázunk, Lynnel a lábán lógunk. Fáradt, de mosolyog és játszik velünk. Mindent megtesz a boldogságunkért. Mindennél jobban szeretem, olyan akarok lenni mint ő. Én is auror leszek!
Nem leszek auror. Nem akarok az lenni. Az aurorság fájdalmat hoz, nyomort és kínokat. Gyászt. De ezt ötévesen még nem tudom, majd csak jó tíz év múlva. De apa még mindig a legjobb. Apa mindig a legjobb.

***

Ötödéves vagyok, a Mardekárral ültök együtt átváltoztatástan órán. Az első abban az évben, először raknak össze minket a mardekárosokkal. Nem tudom, miért. A Griffendélt jobban kedvelem. Tekintve, hogy az RBF vizsgák éve van, McGalagony professzor nem tart rendes órát. Sokat hallgatunk a vizsgákról, sokadszorra a héten. Nem érdekel. Mindenki tud új információval szolgálni. Én pedig szeretek tanulni és jó jegyeket vinni haza. Anya mindig büszke volt rám. Mindig az lesz. McGalagony mindenkitől megkérdezi, mivel szeretne foglalkozni. Egy percig sem kell gondolkodnom, amikor rám kerül a sor. Lélek-medimágus leszek, gyógyító, aki az emberek pszichés problémáival foglalkozik. Nincs két hónapja, hogy ezt tudom. Nincs két hónapja, hogy szükségét látom ennek a pozíciónak. Nem történt semmi. McGalagony bólint, elmondja, hogy sokat kell tanulnom. Ekkor felhozom a másikat. Gyerekkönyveket akarok írni és illusztrálni. Mögöttem harsány nevetés. Elvörösödöm, az arcom a hajamhoz hasonlít. Nem tudom, hogy indulat vagy szégyen. Azok nevetnek, akiknek a szülei... azok nevetnek. A tekintetem üveges. Nem szólok. Sírnom kéne, de nem megy. Miért nem megy?

***

Büdös van, a gyomrom kavarog, nem tudok nyelni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne én legyek a második, aki odapakol mellé. Celia beteg, csúnyán beteg, azóta beteg, hogy anya nincsen. Nem tudom, hogyan működik ez, biztosan pszichés eredetű. Ott térdelek mellette a WC fölé hajolva, fogom a haját, hogy ne lógjon bele, a szabad kezemmel a hátát simogatom. Megint öklendezik. Most nem megy mellé, nem megy rám, az én ruhámra. Hagyom, hadd adja ki magából, remélve, hogy az segít rajta. Tudom, hogy nem fog. Aggódom érte, de én mit tehetnék? Nem tudom, hogyan kell anyának lenni.

***

Brutus éhes, nagyon éhes. Már harmadszorra az elmúlt négy órában. A narancsot nem kéri, a szendvicstől sír, a banánt nem is szereti. Nem tudom, mivel segíthetnék neki, semmit nem fogad el. Kezdem azt érezni, hogy egyáltalán nem is éhes, csak nem tud mit kezdeni magával. Sírni kezd, keservesen sírni. Apát akarom. De apa dolgozik, nem tud most itt lenni. Anyát akarom. Nem tudok válaszolni. Nincs négy éves, még nem érti. Mit meg nem adnék, hogy egy percre, csak annyira, én is négy éves lehessek. Leülök mellé, beszélek hozzá. Emlékszem még, anya hogy csinálta. Reménykedem benne, hogy sikerülni fog. Nem megy. Nem értek hozzá. Én nem anya vagyok.

***

A macska véresre karmolta a kezemet. Nem újdonság. Kimegyek a fürdőszobába, megmosom a kezeimet, le róla a vért. A tükörből a kádat látom. Az is véres, de nem tőlem. Nem is jártam arra. Valamelyik kicsi megsérült volna? Elzárom a csapot, megfordulok. Nem csak a kád véres, a WC is. Nem nagyon, éppen csak pár csepp. Hosszú másodpercek kellenek, mire felfogom. Lynette. Letakarítok mindent. Gondosan, nehogy nyoma maradjon, nem kell látnia senkinek. A húgom szobájához megyek. Az ajtó résnyire nyitva, épp elég, hogy lássam az ágyat. Összekuporodva fekszik rajta, arcát fájdalom torzítja. A konyhába megyek. Pohár, víz, fájdalomcsillapító. Beviszem neki, lerakom az éjjeliszekrényre. Nem mondok semmit, itt nem lehet mit. Nem tudom, mit kéne. Sosem éltem ezt át és nem is fogom. Azt sem tudom, hogyan működik. Ezen csak anya tudna segíteni.

***

A kastély alatt ülök a fűben. Hátamat a hűvös falnak vetem, lábaim magam elé húzva, térdeimen rongyos füzet, kezemben ceruza. Életre kelnek az alakok a papíron. A csiga a levél alatt bújik, szemei mozognak, lassan pislog. A nyúl körbeugrálja a mohával benőtt sziklát, majd ráugrik és nagyot dobbant a lábával. A mókus mogyorót rág mellette, nem foglalkozik az izgága nyúllal. Érdekes állatok ezek. Mind annyira más és más, mégis megvannak egymás mellett. Úgy, ahogyan azt kell, boldogan és szeretetben. A családomra emlékeztetnek.
Lapozok.
Újabb rajzba fogok bele. Négy kis mókus. Négy aprócska, vörös mókus.