Mi az?

Függetlenül a beszélgetésünk végkimenetelétől - amely sikerült úgy, ahogy - Wardell és köztem a nemzetközi helyzet fokozódott, így az első adandó alkalommal felöltöztettem a gyereket, és kimerítő sétára indultunk a közeli legelőkön. Míg ő érdeklődve szemlélte a növényeket sorra, amelyeket kötelességem volt egytől egyig megnevezni, nem kellett azon gondolkodnom, vajon hogyan stabilizálhatnám az állapotom annyira, hogy ne jelentsen többé kockázatot - végül is ez egy volt azok közül, amihez igazán értettem, és a veszekedéssel tovaröppent feszültség hiánya jótékony hatást gyakorolt rám. Egy két éves társaságában egyébként is nehéz hosszasan magunkra koncentrálni, engem pedig halaszthatatlan ügyeim késztettek arra, hogy véletlenül se dolgozzak ki bonyolult megoldásokat, addig legalábbis biztosan nem, amíg a távolban feltűnő kecskenyáj egyre közelebb ér..
- Fiacska, meglátogatjuk Rachel nénit, rendben? - vetem be a legjobb figyelemelterelést, még ha meg is fogadom magamban, hogy többé nem szólítom így kedves barátnőmet, mert a hideg futkos a hátamon minden hasonló jelzőtől. Bár az anyja lettem egy világot felfedezni vágyó kisfiúnak, valami még mindig tartotta bennem magát, mielőtt a gyerekes nyelvezet mély vermébe zuhantam volna, ahol elásnak a mondókák, gügyögések alá.. bár jól esett arra gondolni, hogy Wardell többször esett áldozatául a mi az véget érni nem akaró, ördögi körének. Megelőzvén a kialakulását, felemeltem, és áthoppanáltunk Rachel nem néni lakhelyére. - Játszhatsz Jackievel, de csak szépen, anyának beszélnie kell az ő anyjával.
Még mindig rejtély számomra, hogyan tudja egyben tartani a háztartást, négy, lassan öt gyerek mellett, de Rachel egyébként is a bölcsesség asszonyi kútfőjének bizonyult vitás kérdésekben. Ott számított szaktekintélynek, ahol én még ezután a két év után is botladozni látszottam csupán, több tapasztalattal egyengethette az utat, amire csak rálépni készültem.
- Szervusz, Rachel! Van egy elég komoly kérdés, amelyben szeretném a tanácsod kérni.. ez olyan... kényes kérdés. Anyai kérdés.

Jacqueline után nem gondoltam volna, hogy a méhfalam újra képes befogadni egy gondolatnyi csemetét, de a mag mégis termő talajra talált, s most már egy újabb McGonagall szíve kezdte verni az élet ritmusát.
A hajam pedig hullni kezdett, megint. Igen, ilyen az anyaság. Darabraira hullik az életünk s vele együtt mi is, hogy újra össze tudjuk rakni magunkat az eddig hiányzó részeinkkel együtt. Én pedig minden egyes alkalommal végigmegyek ezen a procedúrán és mindig el is hiszem azt, hogy ezúttal könnyebb lesz, pedig nem. Anyának lenni sosem könnyű. Főleg amikor az elsőszülötted a Roxfortba készül és megyannyi kérdését kell megválaszolnod, mialatt az ikreid egymás idegeit eszik, az egyik lányod kedvtelésből csórécsigát tenyészt a konyhakertben, a másik pedig nem hajlandó a testvéreivel játszani, mert azt a kíváncsi nagy kék szemét jobban érdekli, hogy miért repülget folyton bele szőke hajszálad a kedvenc levesébe.
- Sajnálom, kicsim, rögtön kontyba rendezem ezeket a rakoncátlan tincseket. – mondtam, s közben már fel is csavartam a tarkómra hosszú loboncomat és csatt vagy gumi híján a pálcámmal rögzítettem. Jackiet látszólag feldobta a látványom, mert nevetésben tört ki. Én is megmosolyogtam édes kis kacaját, aztán visszafordultam a leveshez, hogy beletehessem a maradék hozzávalót. Sosem szerettem varázslattal főzni, azt hiszem ez a „sárváremből” fakadt, de eddig nem is érkezett egetrengető panasz miatta.
- Anyaaa! – kiáltott fel Jackie izgatottan a konyhapultról és az ablak felé mutatott. Felderült az arcom, amikor barátnőmet láttam közeledni csodás kis csemetéjével. Gyorsan az ajtóhoz siettem, hogy bennebb invitálhassam őket.
- Üdvözöllek, Hedwig, gyertek csak be! Természetesen minden kérdésedre válaszolok, ha tudok, de először neked kell felelned egyre. Teát vagy kávét innál inkább? – kérdeztem megigazítva a kötényemet. Nem voltam éppen szalonképes, de már egy ideje feladtam az eziránt való idegeskedést.
- Jackie, drágám, mi lenne, ha megmutadnád kis barátunknak a nővéred csigaállományát? – nyomtam egy gyors puszit lányom homlokára mialatt fél kézzel lekaptam a konyhapultról.
- Hát nem édesek? – símogattam meg mindkét gyerek fejét, majd barátnőmre vetettem pillantásomat.
- Hallgatlak, Hedwig! Miben segíthetek?

Elképzelhetően tartom, hogy Wardell nem örülne, ha tudná, megvitatom házasságunk eme kérdését valakivel, aki nem része annak, de Wardell épp eleget tett már ahhoz, hogy ezúttal ne az ő kényelme járjon az eszemben. Leteszem a fiamat, aki nyilván hamarosan eliramodik a kert felé, hogy megnézze magának azokat a csigákat nyomában a szőke kislánnyal, és csak remélem, hogy minden napja ilyen gondtalan marad, ha már a mienk épp a legkevésbé sem azok.
- Kávét talán, de ne csinálj magadnak gondot ebből, kérlek. Nyilván az ebédkészítés közepén kellett megérkeznem, mint drámába a főgonosz, tudok esetleg segíteni valahogy? - és ismét, elképzelni sem tudom, hogyan nem őrült meg Rachel ennyi feladat között, melyek a legkevésbé sem az ő helyzetét könnyítik. Lehetséges persze, hogy eleve túlságosan önző vagyok, anyának pedig szintén csapnivaló, főleg annak fényében, amit még felhozok majd ezek után, illetve természetesen a kávé után, mert képtelenség, hogy még egy csésze teát elfogyasszak, fizikai képtelenségnek tűnik, hogy nem évül el a közhely, angolok és a teájuk. - De, valóban azok.
Megvárom, amíg csukódik az ajtó, csak aztán sóhajtok fel, a konyha rendezetlenségét már észre sem veszem, bármilyen zavartan is rendezgeti külsejét barátnőm, ez nem szempont, és nyilván kevésbé aggódna, ha olykor látná a laboratóriumom egy-egy délután. Azonban amit mondani fogok, nyilván megrázza, széket bűvölök mögé szükség esetére.
- Rachel, nem említettem korábban, mert bíztam benne, hogy ez egy múló.. állapot, de úgy néz ki, véglegesen megállapíthatjuk, hogy nem lehet több gyermekem. - ezt egy ennyi gyermekkel teli házban kimondani még szívbemarkolóbb, elképzelhetetlen, pedig én eggyel is nehezen bírok olykor, itt öt szaladgál fel és alá, mindent figyelmet magának követelve, míg mi Wardellel szinte minden erőnkkel az iskolát építjük. Vajon Rachel fejében is megfogalmazódik a gondolat, hogy ez így van rendjén, és nem kellene ellenfeszülnöm a természet törvényeinek? - Wardell aggódik az egészségemért, és lényegében kijelentette, hogy ennek fényében akkor nem vállalunk többet, én azonban nem fogadhatom el ezt.. Szinte egész életünk akörül forog, hogy változtatjuk meg azt, amiről úgy hírlik, lehetetlen, ő azonban még a válást is inkább megkockáztatná, mielőtt enged. Szerinted mi volna.. optimális?