Azt hiszem, életemben először voltam hálás azért, hogy a kviddicsedzés véget ért.
Minden igyekezetem ellenére képtelen voltam koncentrálni, gondolataim vadul vágtázó vadlovak voltak, minden irányba menekültek valami árny elől, ami üldözte őket - de hiábavaló volt minden próbálkozásom, nem tudtam rájönni, mi volt az, ami már napok óta kísértett, amióta csak becsuktam magam mögött a terapeutám irodájának nehéz, mahagóni ajtaját. Nem tudtam már, hogy a szavain emésztem-e magam igazából, esetleg a reménytelen teljesítményemen az edzésen, vagy még valami máson, csak azt tudtam, hogy minél hamarabb egyedül kell maradnom, vagy esetleg egy üveg bor társaságában, hogy ha gondolkodni ne is, de legalább felejteni tudjak, csupán néhány órára; kicsit bántam is, hogy erre az estére épp nem volt tervem, hiszen bármit megadtam volna valaki társaságáért, bárkiért...
...és meglepetten könyvelem el magamban, hogy én vagyok az utolsó az öltözőben, mert mindenki más már rég távozott; egy rezignált sóhaj kíséretében gyűröm a táskámba a maradék dolgaimat, hanyagul összehajtva őket, csak hogy minél kijussak innen a friss levegőre, kiszellőztessem a fejem. Hiányoltam Eliast; az ostoba fogadásból kialakult barátságunk és a közös időtöltés általában elég volt ahhoz, hogy sikeresen elterelje a gondolataimat a démonjaimról, amik üldöztek, de ma pont ő sem volt elérhető, így nem igazán tudtam, mihez kezdhetnék magammal.
Egyelőre mondjuk célszerű lett volna magam mögött hagynom az öltözőt és elindulni hazafelé; még utolsót igazítok a magassarkú csizmám fűzőjén, az ingemen, a kabáton, mintha azzal eltolhatnám az időben a pillanatot, amelyikben szembesülnöm kell majd a külvilág valóságával, azzal az egyetlen, kurva, halott páfránnyal a konyha ablakpárkányán és a tegnapi önsajnálattal, amit szinte késsel lehetett vágni a lakásom fülledt levegőjében. Ideje lett volna kiszellőztetni, majd új, mély levegőt venni, megtenni a lépést a szabadság felé, ahogy a terapeutám mondaná... És abban igaza van, hogy ki kellene szellőztetni, legalább a lakásban, mielőtt a cigarettafüst beleenné magát a falakba, a bútorokba, az életembe.
Sietős léptekkel hagyom magam mögött a pályát, az öltözőt; még ki se érek az épületből, mikor a cigaretta már a számban van, remegő kezemben pedig az öngyújtó, amivel a kelleténél  jóval többet vacakolok, mintha a kezem nem akarna engedelmeskedni nekem, és minél tovább nézem, annál jobban irritál, mind az öngyújtó, mint az ujjamon megcsillanó jeggyűrű, meg ez az egész nap, ez a rohadt, kurva...
- ...kibaszott élet! - Észre sem veszem, mikor csúszik ki a számon ennek a gondolatnak az utolsó néhány szava, de ugyanabban a pillanatban már ösztönszerűen is nézek körül, hallott-e valaki; és először csak azt hiszem, árnyékot látok, de egy hosszabb pillanatnyi bámulás után rájövök, hogy nem csak a fantáziám játszik velem, nem vagyok egyedül, és pár lépésnyire tőlem igenis az egyik csapattársam áll, ráadásul nem is akármelyik, hanem az az egy, akit kitartóan kerültem már hónapok óta, egész eddig sikeresen is.
- Herc... Te még itt vagy? - Nem, Ashe, nincs itt. Ennél ostobább dolgot már igazán nem kérdezhettem volna...

Az az egy szitokszó, amit kiejtek ajkaimon, ezer szilánkra törik a folyosó csendjében; rezignáltan sóhajtok, megjegyezve magamnak, hogy megint csak hagytam, hogy az indulataim eluralkodjanak rajtam, és mindezt csak azért, mert napokkal korábban olyan igazságot hallottam a specialista szájából, ami átgázolt rajtam, mint egy ménesnyi vágtató vadló. Nehezebb volt ezt úgy feldolgoznom, hogy nem volt senki, akivel megoszthattam volna - könnyebb lett volna elfüstölni ezt a gondolatot is, mint minden mást is, ha az öngyújtóm együtt akart volna működni...
...de volt is ennek bármi jelentősége? Valószínűleg ugyanannyi, mint a félszeg, semmitmondó mosolynak, amire húzom az ajkaimat, mikor Herc felé fordulok és fejem félrebillentve veszem őt jobban szemügyre a félhomályban, mintha életemben először látnám; és talán valamennyi igazság ebben is van, életemben látom ennyire sápadtnak, ennyire... nem önmagának, mintha legalább az egész világ súlyát hordozná a vállain.
- A lányok, hát... - Milyen csodás lenne, ha képes lennék összerakni egy épkézláb mondatot! - Úgy tűnik, hátrahagytak, mint a legtöbb alkalommal.
Halkan nevetem el magam, pedig nincs bennem semmi vidámság; nem is kéne okolnom őket, sem Moirát, sem Joy-t, sem bárki mást azért, mert lényegében elszeparáltam magam tőlük, amint csak ingoványossá vált a talaj a lábam alatt, csak hogy ne terheljek senkit se fölöslegesen a problémáimmal. Mindenkinek megvolt a maga keresztje úgyis, akkor miért raktam volna a sajátomat is a nyakukba?
- Hát, lényegében hazafelé... Bár valószínűleg a hosszabbik úton, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. - Óvatosan vonom meg a vállam, testsúlyom áthelyezve egyik lábamról a másikra; és végre együttműködésre bírom az öngyújtóm is, és szinte már túlságosan is megkönnyebülten sóhajtok, mikor végre beszívom az első slukkot, hagyva, hogy a füstje végigmarja a légcsövemlegalább egy pillanatra elterelje a gondolataimat. - És te? ...ha gondolod, egy darabon mehetünk együtt.
Valamivel őszintébb mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy kifújom a cigarettám füstjét; mondjuk lehet, nem idebent kellett volna rágyújtani, de a következő alkalomig úgyis kiszellőzik, meg egyébként is, már megyünk innen, kifelé, messze...
- Amúgy minden oké? Sápadtnak tűnsz... - ...és ennyit arról, hogy nem fogok small talk-ba elegyedni vele.
Vagy hogy úgy alapjáraton nem fogok small talk-ba elegyedni bárkivel is; az elmúlt napokban mindenhez éreztem magamban elég energiát a beszélgetésen kívül, még ha tudtam is, előbb vagy utóbb ideje lenne megint csak nyitni az emberekre, azokra is, akiket valamivel komplikáltabb volt kezelni, akik mellett nem volt minden csupa kacagás, akiknek nem hazudhattam a szemébe, hogy minden rendben van. Újabbat szívok a cigarettámból; ha így folytatom, elszívom ezt a szálat, még mielőtt kiérnénk az épületből, és rá leszek kényszerítve, hogy remegő kezeim a nadrágom zsebébe rejtsem el, hogy addig se gondoljak rá, sem az idegességre, sem más dolgokra. Azt hiszem, tényleg kelleni fog az az üveg bor...

Talán több közös volt bennünk, mint hittem; az első slukk a cigarettámból lenyugtatott annyira, hogy egy pillanatig ne a félelmem és rossz emlékeim prizmáján át nézzek rá, és így sokkal megtörtebbnek tűnt, sokkal védtelenebbnek, és megesett rajta a szívem - pedig egyszerűbb lett volna sarkon fordulni és magára hagyni, legyinteni rá és továbbmenni, mintha egyébként nem ugyanabban az irányban mennénk. Egy hosszabb pillanatig elgondolkodok azon is, hogy erre vajon képes lennék egyáltalán, talán más helyen, más időben, más körülmények között? Vajon képes lennék csak úgy elmenni mellette, elfordítani a tekintetem, hogy ne nézzek rá? ...és már tudom, hogy a válasz nemleges lenne, hiszen nem vagyok ilyen, nem vagyok a saját anyám, nem vagyok kőből, még ha technikai szempontból ezzel sokkal jobban is jönnék ki bizonyos szituációkból.
- Aha, nagyjából. - Aprót bólintok; négy utcányira egész pontosan, néhány tucatnyi háztömbbel odébb, közel, és mégis annyira távol, mintha két különböző világból származnánk. Talán így is volt - legalábbis én már lassan képtelen voltam határokat szabni a világomnak, ami darabokra hullott körülöttem. Vajon mit kéne tennem, hogy végre megszabaduljak a szilánkoktól, hogy úgy tehessem meg a következő lépést, hogy nem vágom meg a lábam közben?
- A menta és a kamilla általában segíteni szokott rajta. Mármint a másnaposságon. - Mosolyogva vonom meg a vállam, de valahol érzem, hogy ez nem csak ennyiről szól, hanem valamivel többről, de nem kérdezek rá, mert nem tartozik rám; pedig tökéletesen tudom, milyen az a másnapos fáradtság, hónapokig nézegettem a temetés után, mikor a tükörbe néztem, és rajta nem ez a fáradtság látszódott. De hát mi közöm volt hozzá? Jóformán nem is ismertük egymást, hiába voltunk ugyanannak a csapatnak a tagjai.
Kérdése viszont kibillent a lelki egyensúlyomból; köhögve próbálok megszabadulni a meglepetéstől a tüdőmbe szorult füsttől, valamennyit gyorsítva a lépteimen, hogy kiérjek a szabad ég alá, mielőtt a folyosó falai elveszik az egész életterem, megfosztanak az utolsó lélegzetvételemből és kikényszerítik belőlem az igazságot, ami vaskarmaival mar most a bordáimra. Hát mégis hogy mondhatnám el neki? Nem közölhetem, hogy "hát, te voltál az, kurva régen, és azóta még érzelmi nyomorékabb vagyok, mint korábban"; elvégre is ez hogy nézne ki? Abban sem vagyok biztos, hogy el kéne mondanom neki, hiába tanácsolta a terapeutám, hogy lehet, célszerű lenne, hogy tovább tudjak lépni.
- N-nem, dehogy. - Ez a hazugság nem sikerül annyira meggyőzőre, mint amilyennek terveztem; még csak felé sem nézek, ki kell érnem innen, az ajtón túlra, minél hamarabb. Egyáltalán miért kellett elkezdenie a témát? Most már sehogy se fogom tudni kimanőverezni magam belőle... és nem tudom, készen állok-e már arra, hogy erről beszéljek, hogy megtegyem ezt a lépést egy valamivel normálisabb és kiegyensúlyozottabb élet felé, még úgy sem, hogy igazából lenne kiért.

Vajon hányszor ismételhet el az ember egyetlen mondatot, mielőtt rájönne, hogy semmi jelentősége nincsen, és korábban sem volt, bármennyire is gyakran volt kimondva? Már nem is a mostani beszélgetésünkre gondolok, hanem az afféle klisékre is, mint a "minden rendben" és "nincs baj", amiket nap mint nap ismételgetek magamnak, most is fejben mantrázom őket, nincsen semmi baj, minden rendben lesz.
Nem emlékszem már, mikor vesztettem el az ezekbe a szavakba vetett hitem; talán akkor, amikor a barátaim vállon veregettek a vőlegényem temetése után, újra és újra elismételve ezeket a jelentéktelen kifejezéseket, mintha azzal vissza tudták volna őt hozni a halálból? Vagy amikor azon a bizonyos, ferális estén a jobb napokat is látott fürdőszoba tükrében igazítottam meg az elmaszatolt sminkem? Esetleg volt egy másik alkalom, amire nem emlékeztem, és ami legalább ugyanekkora nyomot hagyott rajtam, amit már észre sem vettem az összes többi között?
Talán ha akarnám, sem tudnám már meggyőzni magam arról, hogy egy nap még minden rendben lesz; amíg nem hallottam kimondva, még úgy tehettem, mintha egy évvel ezelőtt mi sem történt volna, mintha a döntő utáni parti helyett a lakásom kanapéján töltöttem volna az estét és minden ami megtörtént, csupán egy rémálom volt, de már nem tudok tovább tagadni, nem tudok hazudni saját magamnak.
- Egy éve... - Nehezen sóhajtok, beleszívva a cigarettámba; minden égiekhez imádkozom, hogy a hangom ne törjön meg, de a nevetésem így is túl hisztérikusra sikeredik, túl erőltetettre. - Az egyetlen este, amit ki akarnék törölni az életemből... pedig Ignace asztali tánca kimaradt az életemből.
Kevés dologra emlékszem abból, ami azután történt, hogy egyedül maradtam a megaláztatásommal; nem emlékszem, milyen jelentéktelen indokot mondtam Moirának, aki megállított az ajtóban, sem arra, végül hogyan jutottam haza, hogy volt-e velem valaki, esetleg teljesen egyedül jártam a sötét utcákat, amíg haza nem keveredtem, hogy a kanapén fekve mennyi alkoholt kellett a szervezetembe juttatnom, hogy el tudjak aludni.
De ő, ő semmire sem emlékszik, és egy pillanatig azt kívánom, bár csak helyet cserélhetnék vele, bárcsak én is elfeledhetném, ami történt; menekülnék a múlt elől, ami üldöz, a kapun túlra, az utcára, és  pár másodpercig el is hiszem, hogy ez elég lesz... Aztán megtorpanok, pedig nincs semmi, ami visszatartana, csupán egy kósza gondolat, hogy most már teljesen mindegy, mit teszek, ez már semmin nem fog változtatni. Nem futhatok el minden alkalommal, amikor ingoványossá válik a talaj a lábaim alatt, nem állhatok állandóan egy helyben sem, hiszen az előbb vagy utóbb minden emberi kapcsolatom rovására megy, és... nem nem akarok egyedül, magányosan meghalni, mert a halálva ittam magam egy üveg borral egyetlen este miatt, amit képtelen voltam elfelejteni. Pedig már nem volt bennem sem gyűlölet, sem fájdalom, csak mérhetetlen csalódás, a világban, magamban, benne.
- Baj... Mondhatnád úgy is. - Elesetten mosolygok rá, mintha ezzel magamat is meg tudnám győzni arról, hogy tényleg minden rendben van, nincs baj; keserédes, apró hazugságok, amikkel táplálom az önérzetem. De hát mi mást mondhatnék? Megmérgeznek a szavak.- Nem hiszem, hogy ezt itt kéne megvitatnunk... Menjünk inkább.
Tizenöt perc - ennyim marad arra, hogy összeszedjem ezer irányban szétszóródott gondolataimat, de se kezdetük, se végük, megbomlott emlékképek csak egy elcsépelt estéről, a kelleténél kettővel több pohár borról és az utána jött bűnbánatról, ami láncra ver, helyben tart, hiába kanyarodnék a lakásom felé vezető utca irányában; sarkon fordulni, hátat fordítani neki, menekülni, ezt kéne tennem, elutasítani a meghívását valami béna indokkal, haldoklik a páfrány, várnak a mosogatnivaló edények, az üveg bor, a magány. Szar ötlet lenne elfogadni a lehetőséget; minden, pattanásig feszült idegszálam tiltakozik ellene, a józan ész minden szabálya szerint idióta lennék, ha elfogadnám, csak az az egy, apró hang a fejemben... Nem hagy nyugodni, hiába szabadkozom, motyogva, szedett-vedett szavakkal.
- N-nem akarok... Zavarni, vagy izé, tolakodó lenni. - Túl ideges, túl zavaros, túl kapkodó. A nadrágom zsebébe süllyesztem a kezem, az öngyújtómban keresve a támogatást, de azt hiszem, már nincs az a cigarettamennyiség, ami meg tudna nyugtatni. - Biztos van jobb dolgod is, mint elpocsékolni az időd... rám... vagyis érted, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat arra, hogy elinduljunk lefelé a memory lane-en.
Minden egyes szó úgy marja a torkom, mintha legalább szögesdrótot nyeltem volna le; pedig most kéne kapnom az alkalmon, hogy letisztázzam vele azt, ami történt, nem is az ő érdekében, a magaméban, mert nem kell a bocsánata, a szánalma, sem egyéb dolgok tőle, a saját szabadságom akarnám visszanyerni, hogy enélkül a teher nélkül építhessem újra az életem, most, hogy van rá egy ígéretes perspektívám, és...
...csak fölöslegesen nyújtom a kettőnk közötti csendet, idegesen babrálva a gyűrűm, mintha az megnyugvást hozhatna - de már ez sem segít, ugyanolyan fölösleges teher, mint a keserű szavak a nyelvemen, vagy a halott csillag a mellkasomban, valahol a szívem helyén. Vajon mennyi bátorság kell az őszinteséghez, mennyi önfeláldozás ahhoz, hogy végre, egy évvel később legyen egy nyugodt éjszakám, amikor nem ver ki a hideg víz a visszatérő emlékeimtől? Mennyi bátorság kell ahhoz, hogy végre megadjam magamnak az önfeloldozást?
És ha győzködni akarta, még tiltakoznék - egész addig, amíg kifogynék a jelentéktelen indokokból, a meggyőző szavakból, a mentőöveknek titulálható gondolatokból; és tudom, hogy hibát követek el, hogy a tűzbe teszem mindkettőnk kezét, és fájni fog, kurvára, kibaszottul, de végül lemondok a tiltakozásról, a büszkeségemről. Ez nem csak rólam szól. Nem csak rólam...
- Igazából van valami, amit... Nem itt kéne megbeszélni. Azt hiszem, jogod van tudni... - A zsebem vékony anyagán át vágom a combomba a körmeimet, mély levegőt véve; nem állok erre készen, ő sem áll készen, de előbb vagy utóbb le kell tépni ezt a ragtapaszt is, és lehet, többé nem lesz rá lehetőségem, lehetőségünk. Egyébként sem hiszem, hogy lenne erre megfelelő pillanat vagy körülmény, megfelelő szavak... vagy bármi más. - Mármint.. ha érdekel.
Könyörögök, hogy mondjon nemet, hogy ne kelljen megtennem, ne kelljen kimondanom... De már érzem a vesztem, nem is tudom, miért hittem valaha is, hogy ebből lesz kiút.

- Egyszerűen csak... nem szívesen emlékszem vissza rá. - Tiltakozón rázom meg a fejem, ez nem a megfelelő pillanat, meg nem is a megfelelő helyszín, túl nyitott, túl sok lehetőséget ad a menekülésre, amit most nem kéne megtennem; nem menekülhetek örökké a múltam kísértő démonjai elől, úgy sosem lesz jövőm, de még jelenem sem, csak elsülyledek abban a mocsokban, amiben már így is nyakig vagyok, hiába kapaszkodok bele mindenbe, amibe csak lehet. Ez egyáltalán nem volt fair a részemről, csupán mentőövnek használni mindenkit - főleg Eliast, akit hónapok óta az orránál fogva vezettem a sötétségben, mert képtelen voltam őt közel engedni magamhoz, menekültem előle minden alkalommal, amikor a dolgok olyan irányban haladtak volna, és minden egyes nappal egyre rosszabbul éreztem magam ezzeé, mert... Biztos ő sem erre fizetett be, nem valami eldobott, törött játékszerre, amilyen voltam, nem ezt érdemelte, hanem egy boldog, szerető kapcsolatot, ami nem csak alkalmi randevúkra és lopott, félő csókokra korlátozódott. Ahhoz, hogy többet is adhassak neki, ahhoz el kellett fogadnom, ami történt és megbocsátani, magamnak is, meg az elkövetőnek is, magának Herc-nek, aki olyan aggodalommal kérdez vissza, hogy bántott-e valaki akkor, hogy kellemetlen görcsbe rándul tőle a gyomrom, mert... Ez úgy hangzik, mintha tényleg aggódna, miközben pont Ő volt az, aki... aki...
- Ezt ne itt beszéljük meg, jó?
Bár a legjobb lenne, ha egyáltalán sehol se beszélnénk meg.

...de ez az elhatározásom abban a pillanatban ugrik fejest a sötétségbe, amikor elfogadom a meghívását; meg ennél jobb pillanat úgysem lesz, a legjobb esetben meg utána úgyis csak kisétálok az ajtón és soha többet nem nézek vissza, a legrosszabb meg... Ki tudja. Nem hiszem, hogy lehet rosszabb annál, amit átéltem azon az estén vagy utána, az öngyűlölet, megvetés és szégyen kombinációját egy kis alkohollal vegyítve, meg órákon át tartó zuhanyokkal, abban a reményben, hogy lemoshatom majd magamról annak az incidensnek a mocskát, meg a még később jövő pánikot, hogy mi lesz akkor, ha komolyann következményei is lesznek, maradandó következményei, amiket nem fogok tudni elfelejteni, ignorálni úgy, mint minden mást, hogy mi lesz, ha terhesség lesz belőle, egy gyerek, amit képtelen leszek szeretni, mert csak arra fog emlékeztetni, mennyire meggyaláztak? Azt hiszem, szerencsésnek mondhattam magam, hogy végül csupán az önutálattal kellett megküzdenem, a rémálmokkal és a néha visszatérő rettegéssel, hogy mi lesz, ha...?
- A kávé tökéletes lesz. - Igyekszem a lehető legbiztatóbb mosolyom elővenni, főleg pillanatnyi rezignációját látva; fogalmam sincs, mire gondolhatott, de hirtelen olyan érzésem támad, mintha már most is az egész világ súlyát a vállain cipelné, amire még én is készülők rádobni pár zsákkal, abban a reményben, hogy ezzel majd a saját vállaimról levehetek valamennyi súlyt, és mégis... Érzem, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű, hiszen ezt neki is fel kell dolgoznia, nekem egy teljes évem volt rá, miközben ő semmiről se tudott, és, és... Ez nem fair, hogy ezt most tervezem így a nyakába zúdítani.
Túl sok kérdést tesz fel, amire nem tudok válaszolni, így jobb híján csak a fejem rázom, mindent megtéve, hogy kerüljem Vele a szemkontaktust; csak arra nem számítok, hogy majd megszakítja a köztünk lévő távolságot, és mikor keze hozzám ér, ösztönszerűen rezzenek össze és lépek el Tőle, még mielőtt egyáltalán annyit mondhatna, hogy fapapucs. Bár miért mondaná ebben a szituációban azt, hogy fapapucs? Még kontextus sincs hozzá, meg minden bizonnyal még az arcába is röhögnék, ha ezt megtenné.
Csak hagyom, hogy vezessen a lakása irányában; a csend nyomasztó és feszült közöttünk, késsel lehetne vágni, és igyekszem erre a gondolatra fókuszálni, hogy addig se filozofáljak azon, vajon mennyi esélyem lenne a menekülésre még most, mielőtt elérnénk az ajtóig. Vajon eszébe jutna utánam jönni? Valószínűleg nem, talán jobb is lenne így, menekülni kéne, futni, rohanni, amíg a tüdőm égni nem kezdene és alig kapnék levegőt, amíg meg nem találnám a biztonságot valaki más karjaiban, aki ott volt valahol a városban és minden bizonnyal nem gondolkodott épp azon, mit készültem közölni Herc-el - bár az már teljesen más dolog, hogy még nem is tudott arról a ferális estéről.
- Rendetlenség, hol? - Átlépve a küszöbön első dolgom körülnézni, és igazából egészen megelepetten konstatálom, hogy a lakása jelen pillanatban sokkal rendezettebb az enyémnél; persze ezt már nem győzöm mondani Neki, mert úgy iszkol el mellőlem valamerre, hogy szinte már látom a kis gomolygó porfelhőket a léptei nyomán. Hanyag mozdulattal dobom a földre a táskám, az övé mellé, egy hosszabb pillanatig vacillálva azon is, vajon a cipőm is levegyem-e, de végül elvetem ezt az ötletet; végül is nem vendégeskedni jöttem, hanem tisztázni egy incidenst, úgy, hogy még valami viszonlyag elfogadható időpontban hazaérjek, pedig terveim se voltak, se senkim, aki hazavárt volna.
- Még mindig kitartok a kávé mellett, nem hiszem, hogy az alkohol jelen pillanatban jót tenne. - Szórakozottan vonom meg a vállam, pedig tudom, hogy nem látja még; mielőtt Őt követve belépnék a konyhába, még megállok, hogy mély levegőt vegyek, vagy kettőt. Esetleg ötöt. Csak ezután lépek be a konyhájába én is és támaszkodok neki a falnak, tekintetem a padlóba szegezve; nem bírtam rávenni magam arra, hogy leüljek, úgy éreztem magam, mint a sarokba szorított zsákmányállat, kezeim remegésén sem tudtam már egészen uralkodni, pedig sokkal inkább szükségem lett volna a rendezettségre és kompozícióra, mint bármi másra ebben a helyzetben.
- Nézd, Herc, én... nem akarom ezt a végtelenségig húzni. - Nehezen sóhajtok, csupán a szemem sarkából felnézve rá; nem érdekel már a kávé, amit korábban kértem Tőle, sem az, elkészíti-e vagy sem, egyszerűen túl akartam lenni ezen, minél gyorsabban. A sebtapasz letépése is kevésbé fáj, ha az ember gyorsan csinálja... - Már jóval korábban el kellett volna mondanom, ahelyett, hogy egy teljes évet várjak ezzel, de... emlékszel, hogy megkérdezted, bántott-e valaki aznap este...?
A szívem a torkomban dobog, körmeim fájón marnak a tenyerembe. Mély levegő. A vihar előtti csend.
- ...te voltál az.
...és szakad a seb, erőltetett mozdulattal dörzsölöm bele a sót, aztán csak figyelem, ahogy lassan szivárog belőle a vér, és a vihar tombol, csak tombol.

Tudom, hogy engem figyel, amíg a padlót pásztázom, érzem a tekintetét magamon és legalább annyira éget, mint annak idején minden érintése égetett; összébb is húzom magam, karjaim tiltakozón fonom össze mellkasomon, hogy így védjem meg magam a tekintetének intenzitásától, de nem érek ezzel sokat, mert megint úgy érzem magam, mint akkor, védtelen vagyok és apró és törékeny, és ugyanaz a jeges hideg mar végig a gerincem mentén és lassan süllyedek el a feneketlen mélységben... És minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ki tudjam mondani, amit akarok; pedig tudom, várhatnék még vele, nem dobhatok csak így be egy ilyen bombát, aztán ihatom úgy a kávém, mintha mi sem történt volna, mintha például csak azt közöltem volna vele, hogy estére esőt mondtak vagy hogy egy ideje eláztattam az egyik kedvenc pár cipőm, amit utána ki kellett dobni.
De talán először én voltam a jobb szituációban kettőnk közül, még ha a helyzet magaslatától távol is álltam; hiszen az elképzeléseimben a szeme láttára estem darabokra újra és újra, biztos voltam benne, hogy képtelen leszek kontrollálni a zokogásom, de most, hogy itt voltam, már nem volt kedvem sírni, nem éreztem azt a bánatot és dühöt, amit korábban, csak mérhetetlenül csalódott voltam, mintha valami minden más érzelemtől megfosztott volna. Ráadásul Ő is annyira esetlenül, megtörten nézett ki, hogy képtelen voltam még egyet belé rúgni, még ha csak metaforikusan is; azt hiszem, ebben a pillanatban lettem teljesen biztos abban, hogy megbocsátottam neki, hogy készen álltam arra, hogy a múltamnak ezt a démonját eltemessem, megadjam a bűnbocsánatot Neki és ezzel együtt magamnak is.
Pedig mikor rám néz, és tekintetem összefonódik az övével, újra ott vagyok, a szórakozóhely fürdőjében, hallom a saját, erőtlen könyörgésem, érzem az arcomon lecsorduló könnyeket; de ezúttal nem akartam veszíteni, hiába reszkettem egész testemben a félelemtől, triumfálisan kellett ebből kikerülnöm, anélkül, hogy átgázolnék rajta, mert nem érdemli meg, biztos enélkül is elég szar már neki, ráadásul... Minél tovább nézem, annál jobban erőt vesz rajtam az empatikusabb részem, amelyik szeretné azt mondani neki, hogy nem haragszik, kinyújtaná felé a békejobbot és vigyázna arra, hogy ne a szemem láttára fulladjon bele a sajét gondolataiba, de képtelen vagyok megmozdulni. Azt hiszem, most gyújtottam fel a hidat kettőnk között; ennek ellenére rá akartam lépni, megtenni azt az első lépést, amit rengetegen nem tennének meg a helyemben.
- Herc... Jól vagy? - Nem kérdezem meg, minden rendben van-e, mert mégis hogy a picsába lenne rendben? Ő is legalább három árnyalatot sápadt az elmúlt néhány másodpercben, és ez engem is aggodalommal töltött el; csak a tekintetemmel követem minden mozdulatát, ahogy megkapaszkodik a pult szélében, és ezzel együtt adom fel a védekezést én is, kezeim leengedve lépek közelebb hozzá, csak egy lépéssel, talán kettővel, át azon a metaforikus, lángoló hídon, nem törődve azzal, hogy a tűz mardos, éget, fáj. Ez nem csak rólam szól.
- Nézd, tudom, hogy... Ez rohadtul nem fair a részemről, hogy csak így idejövök, a nyakadba zúdítom ezt az egészet csak így, semmi jogom nincs hozzá... - Dehogynincs. Minden jogom megvolt hozzá, vagyis... Lett volna, hónapokkal korábban, amikor még minden friss volt, amikor még volt jelentősége, de most csak feltépem, szétvakarom a heget, ami maradt utána és sose fog eltűnni, egyikünkről sem. - ...de jogod van tudni, ahogy azt is, hogy nincsenek negatív érzelmeim irántad ezzel kapcsolatban, sőt, igazából... nem tudom, békejobbot próbálok nyújtani? Vagy valami ilyesmi, mármint... Ha te is akarod. Már ha akarod egyáltalán...
Esetlenül mosolyodok el, konstatálva, hogy zavaromban megint össze.vissza beszélek; bár ez nem az az aranyos, tipikusan tinédzserlányos zavar, ez inkább az idegesség és bűntudat keveréke, talán egy icipici józan ésszel vegyítve, meg önérdekkel, hiszen meg kell tennem ezt a lépést ahhoz, hogy valamerre haladhassak az életemmel. Csak utólag jövök rá, hogy minden bizonnyal úgy fejeztem ki magam, mint ahogy azt a terapeutám tenné, valami pszeudo-okosan hangzó szóösszetétellel, amit valószínűleg én is találtam most, de ha a saját szavaimmal kéne élnem, akkor valószínűleg semmit se tudnék mondani, csupán hisztérikusan nevetnék, amíg még bármi hang is kijönne a torkomon, amíg fel nem ébrednék ebből a rémálomból, amibe mindkettőnket belerántottam.

Fogalmam sem volt, mit kéne tennem.
Soha az életben nem láttam még Őt ennyire szétesve, sőt, nagyon még másokat se, esetleg csak saját magamat, de még azzal sem tudtam általában túl sok mindent kezdeni, nem hogy még másokon segítsek. A kezdeti, pillanatnyi triumfális akármi, amit éreztem, hamar szublimál el a semmibe és a helyét valami irracionális pánik veszi át, egy icipici kétségbeeséssel, mert... minden égiekre, mégis mit tettem?
- Semmi jelentősége sincs már... Régen volt. - Kegyes hazugság, egy a sok a közül, amit minden bizonnyal ki fogok még mondani; nem az volt a tervem, hogy úgy gázoljak át az Ő lelki világán, mint a ruszki tank, de egyre inkább olyan érzésem volt, hogy minél több szót mondok ki, annál inkább rontok a helyzeten, a bűnbocsánat helyett inkább magát a poklot gyújtom meg alattunk. Egyszerre akarnám megszakítani a köztünk lévő távolságot, hogy segíthessek neki, és akartam menekülni is, már nem is tudom, melyikünk érdekében is pontosan; talán neki is jobb lenne, ha most magára hagynám, hadd szedje össze a kártyavára romjait, amiket én döntöttem a fejére, mert mindig, mindennem rólam kellett szólnia, mindeig én voltam a középpontban, én, én, ÉN, az isten bassza meg!
Ennyire önző dolog lett volna az, hogy végre szabad akartam lenni, magam mögött hagyni ezt a láncot?
- Az az este szerintem minden második ember életéből kiesett, szóval... - Gratulálhatsz magadnak, Ashe, ez aztán a kifejezetten vigasztaló mondat! Talán jó lenne egy olyan esetben, ha arról beszélgetnénk, hogy sikerült leborítania a házigazda halott nagyszüleinek az urnáját és felporszívóznia a hamvakat, vagy hogy törpét rejtett a sütőbe, de így... Tényleg nem tudtam, mit mondhatnék még, ami talán javíthatna az egészen, mindennel csak rontottam a dolgokon, az életemen, az életén.
Aztán az irányítás végleg kicsúszik mindkettőnk kezéből; csak tehetetlenül követem Őt a tekintetemmel, ahogy feltúrja a szekrényeket, fiókokat, és igyekszem megragadni újra a metaforikus lovunk kantárját, de az újra és újra kicsúszik a kezeim közül.
Menthetetlenek vagyunk.
Minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy háttérbe taszítsam végül a félelmem és megszakítsam a kettőnk között lévő távolságot; és ahogy Ő ellépne mellettem valamelyik ki nem nyitott fiók irányában haladva, ujjaim a csuklójára kulcsolom, minden erőmmel próbálva őt visszatartani, megállítani ezt a pillanatot, kiszakadni térből és időből, mintha azzal bármin is segíthetnék, még ha tudom, ez nem is így működik. Most nekem kell erősnek lennem, a felszínen maradni és megtartani Őt is, mert képtelen vagyok végignézni, ahogy elnyelné a feneketlen sötétség.
- Herc... Herc, várj, nézz rám. - Még én magam is meglepődök azon, hogy nem remeg a hangom; igaz, túl sok erő nincs benne, elhaló suttogás csak, de azért próbálkozok, el nem engedve a kezét, hacsak le nem rázza azt magáról; igyekeztem felidézni magamban valamit azok közül a dolgok közül, amiket a terapeutám mondott a megbocsátásról és új esélyekről, meg mindenféle egyebekről, amikor arról a ferális estéről beszélgettem vele, de most olyan érzésem volt, mintha azok a vizitek sose történtek volna meg, a gondolataim között olyan néma, halott csend honolt, mint még soha. Nem tudtam, mit tehettem volna még vagy mit mondhatnék... Megmérgeznek a szavak.

Életemben először hiányolom a statikus zúgást a fejemből, a gondolatok kavalkádját, mert olyankor legalább volt mibe kapaszkodnom, egy apró mondatfoszlányba vagy egy szebb napba, bármibe, ami ötletet adhatott arra, mihez kezdhetnék egy ilyen pillanatban. Valahol mélyen pánikoltam; valahol a hűvös nyugalom és a segítési kényszer alatt túl intenzíven élt bennem a menekülési vágy, és az elhatározásom arról, hogy még ebben a hónapban leszokok a dohányzásról, is itt ugrott a vízbe, mert nem tudtam, akadt-e még valami, ami ezután le tudna majd nyugtatni.
- Nem kell, hagyd csak... - A kongó ürességben a fejemben csupán a cipőim sarkának koppanását hallom a konyha csempéjén, ahogy vele együtt lépek előre, szabad kezem ujjai a konyhapult szélére kulcsolódnak, hogy megtartsam az egyensúlyom; a kártyavár utolsó lapjai most hullanak a fejemre, és az utolsóval együtt végül elengedem a csuklóját, feladom ezt a harcot, ahogy rájövök, mindkettőnket nem menthetem meg. Őt már megmentettem a következményektől akkor, amikor hónapokkal ezelőtt eltitkoltam mindazt, ami történt, hogy ezzel ne csapjam szét a csapatot, sem az ő életét. Elég volt, hogy elcsesztem akkor a sajátom; de már nem voltam ugyanaz a lány, aki akkor, nem akartam feláldozni az újonnan megszerzett boldogságom csupán azért, hogy most pillanatnyi menekvést nyújtsak neki.
A zsebeimbe süllyesztem a kezem; lehet, hogy idejekorán kapitulálok, de kifogytam a biztató szavakból, a pozitív gondolatokból, és így nem igazán tudtam a saját segítségemre sem lenni, nem hogy az övére, és... Azt hiszem, igazából lassan ideje lenne hazamennem, mert ebből a beszélgetésből már semmi jó nem lehet, sem most, sem később... Ennek ellenére csak álldogálok ott, ahol korábban, zavartan piszkálva a pulóverem ujját, és hallgatom a csendet, körülöttünk és a fejemben. Mit kéne most tennem?