Hőemelkedés

Úgy tűnik, a katasztrófáknak megvan az a sajátos természete, hogy ott köszöntsenek be, ahol épp nem számítanak rájuk - valószínűleg ez lehet az egyik olyan tulajdonságuk, ami miatt Winters, arcán nem kevés izgalommal, de annál több vörös folttal kilép az öltözőből, hogy találkozzon meglepő, de rajongóikkal a gyanú legkisebb sejtése nélkül. Elképzelhető persze, hogy az alig fél órája megesett fejsérülés teszi ilyen napsugarassá azt a mosolyt, amivel szívesen válaszol az egyik, nyilván kis laptól érkezett riporternek, és amíg megvitatják a balzsamos időjárásban a kihagyott ziccereket - szám szerint négyet, ebből persze kettőt ismer be, a többi a megismételt Vronszkij miatt lehetett, de az meg nem hiba, mondaná, azaz mondja ő egy cigaretta fölött, az sajátosság, de biztosan nem hiba - addig észre sem veszi, hogy egy egyre izgatottabb hölgy közelebb és mind közelebb kerül hozzájuk.
A katasztrófa egészen pontosan délután három óra tizenkét perckor következik be, olyan hirtelenséggel, hogy Winters - tornacipője orrával mintát rajzolva a fűből kilátszó földbe - csak akkor jön rá, mi történik, mikor Z és a partnere már közvetlenül mellette állnak, utóbbi őszinte érdeklődéssel, azzal a fénnyel a szemében, ami az igazi kviddicsért rajongók ismérve, és a párja ott integethetne neki Winters tekintetéből, ha nem foglalná le, hogy zavartan elmosolyodjon a férfi jöttére. A riporter most átpártol Hörk felé, az ő fejlődését megbeszélni mindig hálás történet az olvasók számára, tehát Winters még abba sem tudna kapaszkodni, hogy nagyon komoly szakmai társalgást folytassanak.. a rossz keze - ő gondolja, hogy rossz, már mindig az lesz, mióta utána kellett hozni egy hűtőládában, és erre jobb nem is emlékezni most - könnyedén csusszan a farmerje zsebébe, amikor megérti, ők most beszélni fognak, ha a fene fenét eszik is.
- Sziasztok! Na, hogy tetszett a meccs? - eltartja közben a cigarettát, mégis nagy udvariatlanság lenne most itt körbefüstölni őket, akármilyen kínos körülmények is lehetnek még itt - Vagy a koponyatörés. Beszélhetünk persze arról is, ez valami védjegyem lesz lassan. Hát, mindenkinek kell egy egyedi ismertetőjel, nem igaz?

Veronica lelkesedése időről-időre átragad az én arcomra is, de amikor elfordul, újra hatalmába kerít a borzalmas érzés, mintha éppen a fogamat húznák. Ő ezt nem veszi észre, vagy legalábbis nem vesz róla tudomást, hálás is vagyok érte, mert még ha azt nem is titkoltam el, hogy a kviddics nem a szívem csücske, az exemről jobbnak láttam hallgatni, kinek kell Gaia árnyéka egy lassan nyiladozó kapcsolat fölé? Ugyan, kinek? Túlságosan is hozzászoktam a jelenlétéhez, eltávozott derűjéhez, az elkerülhetetlen továbblépéshez - meg merne bárki vetni azért, hogy nem kényszerítettem ezt a nőt választásra? Pláne valami olyan tükrében, ami ma már semmit nem jelent, amit belepett a por, és amit idővel majd szétcincálnak a molyok. Felesleges izgalom lett volna mindkettőnknek.
- Van kedved utána odamenni az öltözőkhöz? - Ahogy felém fordul, a haja szénakazal, a szemében pedig az a megszállott csillogás ül, amit röpke közös időnk alatt már egészen megtanultam hova tenni - ez a helyzet, amikor a munkád a hobbid, és már tudom, hogy bármi essen is ki a csapattagok száján, Veronica gyors, gyakorlott csuklómozdulatokkal fogja lejegyzetelni, miközben egy pillanatra sem töri meg a szemkontaktust. Tehát a kérdésre nem létezik más válasz, persze, persze, hogy van kedvem, és erőnek erejével visszatartom magam attól, hogy a zsebemben matassak cigaretta után, nem gyújtok rá még akkor sem, amikor Winters egy mesterinek indult manőver után telibe kap egy gurkót, a közönség felhördül, mint egy hatalmas sárkány ezernyi feje. Csurom vér, miközben leszáll. Követem a szememmel, amíg ki nem viszik. Persze, hogy odamegyünk az öltözőkhöz, még akkor is, ha most ez a legrosszabb, amit tehetünk.
De legalább nem vagyunk egyedül, mire odaérünk, már összegyűlt a tömeg, és ez jócskán megnyugtat, mert így kizárt, hogy hosszas beszélgetésbe kéne sodródnunk. Azután felbukkan Winters, és közelebb kell húzódnunk, mosolyog, láthatóan nincs nagy baja. Mármint az átlagos bajokon kívül - azt hiszem, sosem volt teljesen százas. Egyikünk sem az.
- Ó, fantasztikus volt! Az a Vronszkij! - Veronica már bele is lendült, hátrapillant rám, talán arra kíváncsi, itt vagyok-e még. Bizsereg a tenyerem, ahogy a zsebembe süllyesztem. Nem akarom megvárni, amíg esetleg eszébe jut bemutatni engem.
- Pedig azt hittem, egyetlen gurkó sem képes betörni azt a te híresen kemény fejedet - futólag sikerül rámosolyognom Gaiára, mielőtt Veronica felé intenék. - Veronica, Gaia, Gaia, Veronica - ejtem meg a példátlanul gyors bemutatást. Persze, a zavarom nem kerüli el sasszem riporter tekintetét.
- Nahát, nem is tudtam, hogy ismeritek egymást! - Na, igen.

Egyikükről a másikra pillant - valami összefacsarodó érzéssel, ami után az ember neki akar támaszkodni valaminek, és csak nézni a horizontot, de ezek közül egy lehetőség sem adott, mindent betöltenek itt előtte, megúszhatatlan a lejátszódó jelenet, bár arra azért nem számít, hogy tényleg belemennek ebbe a Guess Who jellegű játékba - rémlik neki, mintha egyszer részegen a színpadon többedmagukkal játszották volna, jobb híján, amíg valaki meg nem érkezett az ígért tequilával, és már akkor is botrányosan szerepelt benne.
- Ja, nem is. Csak minden második meccsen, mióta Bancroft is velünk szeli a kék egeket. - vonja meg a vállát, komoly fejsérülésekről társalogni nyeglén egyenesen kötelező, újabban főleg, mióta a Próféta előszeretettel hozta fel példaként a játékosok baleseteit, mondván ez a sport túlságosan eldurvult az utóbbi időben, és ezt meghallgathatta minden reggel az apja előadásában, kivételesen választékos káromkodásokkal tarkítva - Hát, mi négy évig... - együtt voltunk? Barátok voltunk? Összejártunk szexelni, és aztán reggelente franciapirítóst ettünk, így egyben, meg kimondhatatlan nevű egyéb francia ételeket, amiket valahogy nem rontottam el egy idő után. Majdnem-jegyesek voltunk, mert egyszer nagyon részegen nyertem egy cukorgyűrűt abban a kis pubban, és az ujjadra húztam, mielőtt az italodat le, mert óvatlan voltál, és nevettél. Winters, mert a mezét még mindig viseli, egyáltalán nem biztos benne, mit lenne helyes mondani ilyen katasztrófák idején, de nem akarja tönkretenni Z esélyeit a boldogságra.. legalábbis még egyszer és tudatosan biztosan nem. - ...tökre jóban voltunk. Na, ez a fejemben sokkal jobban hangzott, de szóval igen.
Hogy mi igen, vagy mi nem, nem oldódik meg, sőt, ha most hirtelen nem szólal meg valaki, ott fognak állni, mindenki a maga kérdő és sötét gondolatai közepette, fejükre tűz a nap, és hát ez tényleg elviselhetetlen, nem ronthatja el Z randiját, mert azért ez eléggé annak néz ki ahhoz, hogy félre is lehessen érteni, és itt a remek alkalom, hogy végre megpróbáljon nyitni felé, ami nem egyszerű egy olyan kijelentés után, amivel pornófilmek kezdődnek, de biztosan nem kapcsolatok végződnek.
- Nna és ti hol találkoztatok? Remélem, a halott orosz katona mutatványom - a második után neveztem így el, semmi más nem tud olyan jól elterülni egy hasonlatban - azért közelebb hozott titeket egymáshoz, ha már egy meccs nem is kifejezetten jó randihelyszín.

A megállapítás úgy pattan Gaiához, mintha semmi hatásom nem lenne a szituációra, és attól fogva nem tehetek mást, minthogy a tekintetemmel és minden működő arcizmommal megpróbálom jelezni neki, micsoda fatális baklövés lenne most csak úgy felköhögnie az igazat. Nem mintha rejtegetni akarnám, és valószínűleg egy idő után nem is lesz rá szükség, de éppen most semmi kedvem ahhoz, hogy elviseljem a közénk ékelődni készülő süket csendet. Veronica nyilván elviselné, mi több, elfogadná, hiszen mást nem tehet vele, de akkor sem akarom ledobni ezt a bombát, amikor még a puszta lehetőség is iszonyatos kínt jelent. Hát, mi négy évig, egészen változatos módokon tudnám befejezni ezt a mondatot, egészen változatos módokon és helyeken szexeltünk, egészen sokat ettünk kiejthetetlen nevű francia kajákat, egészen sokszor bámultam álmában, és az utolsó néhány hónapban egész sokszor gondoltam arra, hogy életem végéig nézni tudnám őt. Hát, mi négy évig.

Megdörzsölöm az orrnyergemet, Gaia kivágja magát, elfojtok egy megkönnyebbült sóhajt. Felpillantok rá, köszönöm, és azt hiszem, néma egyetértésünk jele ez ebben a sok izgalmat tartogató beszélgetésben. A megismerkedésünk története rám marad, átölelem Veronica derekát, és a hajába csókolnék, de félúton meggondolom magam. - Interjút készített néhány kollégával a házból és valahogy belesodródtam a projektbe. - Ennél több aligha van ebben, legalábbis olyan, amit Gaiával probléma nélkül megosztanék.
- És utána meghívott kávézni - teszi hozzá Veronica, de tudva, hogy ő milyen fegyelemmel kezeli a személyes ügyeit, az anekdotákat és az érzéseket, nem lep meg, hogy a hangja kifejezetten szégyenlősnek tűnik, mikor ezt mondja.
- Hát... igen, így történt. - Nem tetszik a csend, ami ismét fenyegetően megáll közöttünk. - Egyébként éppen összekötjük a kellemeset a hasznossal, Veronica cikket ír a meccsről, én pedig - khm - élvezem, hogy végre van időm végigülni. - Egyetlen szóval sem említem, hiszen Gaia valószínűleg még mindig pontosan tudja, mennyi mindent szívesebben csinálnék annál, minthogy a lelátón ülök. Anno amíg együtt jártunk, a Magpies meccseit a saját mércém szerint elég sokszor megnéztem, de akkor jó okom volt rá. Most meg hát -tulajdonképpen most is, nem igaz?

Jó lenne most is csak elcsalinkázni innét, dúdolni hangosan is a Hafanana refrénű dalt, aminek a valódi jelentéséről fogalma sincs, de úgy egy hete megragadt a fejében, és azóta szórakoztatja vele a jobb sorsa érdemes többieket ebben a most ugyan épp nem zimankóban, de bizonyára nem köszönnék meg neki, hogy minden átöltözéskor felhangzik a ritmikus, de annál fülbemászóbb kis dallam. Milyen jó lenne, ha Z is tudná ezt úgy nézni, hogy majd közös erőkkel átlépik a kínosság mezsgyéjét, lesznek barátok, meg ilyesmik, ő szívesen szárnysegédkedik is, túl nagy a bűntudata ahhoz, hogy ne tegyen meg mindent is, ha úgy látja, ettől lesz minden rendben.
- Kávézni, nahát. Ha rám hallgattok, kipróbáljátok azt az új kávézót az Abszolon, a tulajdonosa Kubából jött, és szerintem a fél fizetésem ott fogom hagyni nála. Az égetett narancsos kávéja jobb, mint egy orgazmus. Vagy sok. - mosolyog rájuk, és új szálra gyújt rá, inkább szórakozottságában, mint tudatosan, Anselmo igazán tudta, hogy udvarolja ki az emberből a fáradtságot, talán be kellene ugrania hozzá ahhoz a kis rummal dúsított búfelejtőért.. ami MAJDNEM olyan jó, mint az orgazmus, de hát ezen a szón most nyilván szégyenkeznie kellene, de csak vidáman csacsog tovább, minek ide korlátok, annál gyanúsabb lenne. - Tényleg? Olyan jó valakivel találkozni, aki őszintén szereti ezt a sportot, mármint úgy tényleg. Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy ez a pokol egyik stációja, bármit is jelentsen ez.
Persze már megbánta ezt a könnyelmű orgazmust, ha ő szokott is erről beszélgetni akárkivel - Anselmoval, például, de azt a sztorit, ahol hét nővel volt, úgysem tudta sehogy túlszárnyalni - sőt, annak idején még magával Zvel is, műértően, és nagyokat kortyolva az olcsó borból valamelyikük ágyán ülve, önfeledten és nevetgélve, aztán most itt van, ledobta az O-bombát, tessék, jószándékból a pokolig jutottak. Vajon késő úgy tenni, mintha nem mondta ki ezt a szót? Hafanana, fenébe is.
- Mindenképp kérdezd meg az edzőnket is, ő úgy tudja elmondani, hogy ez a rakás idióta mit balettozik odafent, hogy még úgy is tűnik majd, mintha tök tudatos lenne. Pedig. - meghúzza a földre az arcocska száját is pontosan, csupa vidámság és érdeklődés, szóval akkor ők most nem ismerik egymást annyira, mintha nem épp ebben az öltözőben vetette volna fel neki, hogy játszanak szobalányost - soha furcsább helyszínen nem takarított mesebeli szobalány - az öltözőben, ahová gyakorlatilag hazajár, és azt gondolta egy időben, Z is haza fog, ha puritán, meg ráférne sokszor valami szellőztetés és mindig széthányt ruhadarabok fogadják az érdeklődőt. Bezzeg ha Vero - tessék, itt az első becenév, amit majd sok másik követ nyilván, pedig nem is ismerik egymást - oda is bekukkantana, lenne miről írnia a pletykarovatba.

Felvont jobb szemöldök, ennyivel adom Gaia tudtára, hogy mindenféle O betűs szavakkal parádézni talán nem a legjobb ötlet ebben a percben, és leginkább azért nem, mert az én agyamat, mint ezernyi kéretlen kép, azonnal megtölti mindaz a nagy ó, amiben közösen részünk volt, a hátrahanyatló fejétől, a mellére függönyként omló haján át, egészen addig a felelőtlen sikolyig, amiért a felső szomszéd még napok múlva is helytelenítően rázta felénk az ujját – és nem, semmi ilyesmire nem akarok gondolni, miközben a kezem Veronica derekán pihen, ezeket az emlékeket mostanra már iktatnia kellett volna az agyamnak, bedobálva mindent egy hatalmas iratmegsemmisítőbe, és erre holmi fényképalbum formájában köszönnek vissza, kiráz a hideg, és ez a borzalmas nőszemély valószínűleg semmit sem tud vagy ért már az egészből, mert számára én csak intermezzo voltam, és ha hinni lehet a dolgok állásának, egy lábjegyzet sem maradt meg belőlem más fejezetekre.
– Majd… öhm, biztos beülünk egyszer. – És már itt is van, Veronica hangjában a bennem cikázó zavar testvérét hallom, az ő visszafogottságában valahogy nincs helye annak a derűs, április ízű vulgaritásnak, amivel Gaia a gyanútlanokat sorozza – pedig én nem is számítok gyanútlannak. Bocsáss meg neki, nagyon kielégült, jegyezném meg, de a hallgatás biztonságosabbnak, és objektíve olcsóbbnak tűnik. Azután Veronica kapva kap az ajánlaton, és némi megkönnyebbüléssel az arcán az edző felé lép, megsimogatja a kezemet, amit addig a derekán nyugtattam, és már itt sincs. Elvész a tömegben, engem pedig magamra hagy, hogy a múltam ízekre szedjen fejsérüléstől kába szemekkel.
– Te nem változol – jegyzem meg Veronica hátát figyelve, mielőtt ismét Gaia felé fordítanám a tekintetemet. – Pedig, tudod, nem muszáj rögeszmésen zavarba hozni vadidegeneket. – Nem bírom tovább cérnával, még akkor sem, ha megígértem, a zsebemből előhúzom a dobozt, egy szálat az ujjam közé fogok. – Van tüzed, igaz? – Ostoba kérdés, varázslók közt mindenképp, de valamiért hallani akarom a válaszát. – Biztosan jól van a fejed? Olyan fátyolos a szemed mint akkor este Varaderóban.

Vero persze kedves lány, annyira és annyira észrevehetetlenül, hogy az ember szinte arra gondol, Z most konszolidálódik, vasárnaponta ebédhez ül - ő meg direkt nem idézi fel magában, egyébként mit csináltak vasárnaponta ebédidőkben, mert az azonnal még egy felest is kívánna a cigaretta mellé, nem mintha alkoholista volna, de legalábbis a helyzettel így könnyebben megbirkózó biztos, hát itt ép ésszel nem lehet kibírni Z minden porcikáját, meg őket kettőjüket - és bingózik. Utóbbiban nem biztos, együtt töltött idejük egyetlen perce sem volt bingó, teljes kiőrlésű kenyér vagy tulajdonképp felelősségteljes, és mégis, zsák meg a foltja.
- Hidd el, hogy nem akartam. Ez csak úgy megtörténik velem, gondolom pont úgy, mint egyébként egy orgazmus. - megvonja a vállát, tüzet ad az apja régi öngyújtójával, amit elcsent pár éve, de aminek nála sokkal jobb helye volt, addig sem kellett emlegetni, hogy egy rajongó gravíroztatta bele annak a legendás meccsnek a dátumát, és ő számtalanszor merengett ezen, főleg Z hátának dőlve, míg az szöveget tanulhatott - ...most kicsit máshogy fátyolos. De tudod, a fejsérülések mindig nagyon véreznek, aztán nyissz-nyissz. Már a fájdalomnak, még ha nagyon rossz értelemben is használtam ezt a szót.
És egy normális esetben, mindenféle katasztrófáktól mentesen most következhetne, hogy jót nevetnek, és háromfelé indulnak egymástól, Z balra el, ő pedig, mint akkor egyszer a pályaudvaron, integetne utána nagy fehér zsebkendővel, illetve akkor épp egy fehér bugyival - tökéletesen tisztával és levendulaillatúval - és valahol minden visszazökkenne abba a pontba, ami után kimondta a nimfomániás szót, és nem lehetett többé megmenteni a pohárkészletet. Hogy itt találkoznak újra, egészen elképesztő, erre biztosan nem fogadott volna, pedig még a legvalószínűtlenebbekre is szokott, különben mi benne a szórakoztató, Z nem rajongott épp a kviddicsért, de főleg nem a Magpiesért, ami valahol ironikus - mert több dráma zajlott benne, mint egy háromfelvonásos királydrámában, már ha.. ez létezik, így jobban belegondolva kicsit soknak tűnik számára, de attól még remek mértékegység és hasonlat - valahol meg teljesen érthető, nem véletlenül szerepeltek minden sporttal foglalkozó újság címlapjain időnként, persze mindig valami aktuális botrány miatt.
- Hát bevallom, nem hittem volna, hogy épp itt futunk össze majd megint. Tudom, Vero meg minden, csak azt gondoltam, el akarsz majd kerülni. - nem ciki, ha nem hagyjuk, hogy az legyen, mantrázza, és élvezettel készít néhány füstkarikát, mielőtt folytathatná kettőjük karakterdrámáját - Vagy hallottál a.. balesetemről?

Persze, ennél azért taktikásabb vagyok, és nem engedem meg az agyamnak, hogy Varadero irányába kalandozzon, Gaia enélkül is remekül feladja a leckét - nem bánom, hogy Maggie kiéli magát ezeken a megszállott labdakergetőkön, utálnám, ha látná ezt a tanácstalan seggfejet, akivé ezzel a nővel válok, mert ha nem hagyjuk, hogy kínos legyen - még csak az kéne! Valamiért ő mindig elhitte, hogy a dolgok csettintésre megváltoznak, elég bejelentenie síri hangon a felfedezését önmagával kapcsolatban, nimfomániás, és nem érzi, hogy gyakorlatilag szitává lövet ezzel, kiadva a parancsot, meghúzva a ravaszt, mint valami vérszomjas generális és kivégzőosztag egy személyben, mert azt hiszi, neki fáj, és képes a kibaszott poharak miatt aggódni, amikor gyakorlatilag lemetszett önmagáról, mintha sosem tartoztunk volna össze. Nyissz, nyissz.
Beleszívok a cigibe, lassan fújom ki a füstöt, megrágok minden szót, mert Gaiával óvatosnak kell lenni, pózolni kell, pláne a sajtó előtt, hogy minden remek, hogy a szakításunk a színfalak mögött nem befolyásol semmit a színen. Nem mintha kérte volna, hogy erőltessük ezt a látszatnyugalmat - talán azt hisszük, tartozunk annyival egymásnak, hogy az ágy alá rúgjuk az igazság két oldalát, mintha szennyes fehérnemű lenne.
- Hát, bevallom, ha csak rajtam múlt volna, nem találkozunk - jegyzem meg szenvtelen hangon, nem mintha bántani akarnám, de nézzünk szembe a tényekkel, fogalma sincs, micsoda fájdalmat okozott, és kívánom, hogy sose élje át - egy másik, kevésbé publikus részem meg, ami valószínűleg Valmontban egy ihletett pillanatban kicsúcsosodik majd, szóval, ez a részem legszívesebben őrjöngene. Még most is. - Hallottam, de valahogy úgy működnek ezek a dolgok, hogy ha hallok Gaia Wintersről egy sztorit, először elosztom kettővel. - Általában be szokott jönni, ez egy kivételes eset. Az emlegetett kézre esik a pillantásom, de mindent megteszek, hogy ne változzon egy kellemetlen vagy éppen kíméletlen bámulássá. - Zavar a játékban? Kívülről semmit nem lehet észrevenni.

Nyel egy nagyot - sokkal nagyobbat, mint amit a helyi levegőviszonyok érthetővé tennének, és annál biztos nagyobbat, mint amit az illem - és nem gondol arra, milyen lehet a tőlük távolodó nő egy egészen más helyzetben, ő maga izzad, és bűntudatot lélegzik, el kell mennie ahhoz a specialistához, annál is inkább, ha már Z is hajlandó volt megajándékozni őt a türelmével, a jelenlétével, mert nyilván ha annyira utálná, valahogy lebeszéli a randipartnerét a látogatásról.
- Hát igen, van benne... valami. - dörzsöli meg a jó kezével az arcát, az orrát, ez már nem egyszerű zavar, ez már annak a teljes tudata, amikor az ember egy lejtőn tart lefelé - főleg, ha még minden is abba az irányba lejt! - és ennek teljesen tisztában van, mégsem tud hatni a járműre, nem tudja megbecsülni a becsapódás mértékét. Még ez az egyetlen, mindenre semleges mondat is milyen áthallásos, ez után haza kell mennie, nyilván egy hideg zuhany után elgondolkozhat az élete sötét végkifejletén, megint átnézi a telefonkönyvet a lehetséges nevek után, és a legsürgősebben megpróbál meggyógyulni. - Nem, illetve fizikailag nem, érzékenyebb mondjuk az időjárásra, és ilyesmik, de a problémám inkább.. lelki jellegű. Olyan érzés, mintha ez valaki más kézfeje lenne.
Önkéntelenül megforgatja a csuklóját, az csak a szokásos, sportolóknál otthonos recsegést hallatja, mint mondjuk a színészek térdei, csak a heg árulkodik róla, hogy gazdája egy időre megvált tőle, ha nem is önként, főleg nem dalolva. Az egész történet annyira nem passzolt ahhoz a Wintershez, aki nevetve cigizik a rajongókkal, vagy áll a konyhában, kimondhatatlan nevű francia ételt készít, esetleg Z másik oldalán alszik szétdobott tagokkal - az arcán átsuhanó árnyék sejteti, mennyire nem, de nem kérheti, és nem is fogja, hogy a szakításuk után még gondját viselje a lelkének, ha ő olyan mélyen taposott a másikéba..
- Néha nem vagyok benne biztos, hogy én fogom az ütőt, vagy hogy tulajdonképp bárki fogja is. Persze ha ezt elmondod Iggynek, nőket megszégyenítő pörölésbe kezdene, úgyhogy majd.. megoldódik valahogy. - biztató mosolyt villant rá, nagyon vigyáz, hogy csak egyenesen rá, és hogy főleg nagyon hihetőnek tűnjön ez a kapálózás, persze, hogy rendben lesz minden előbb-utóbb, máshogy nem is lehet. Persze a sors nagy iróniája, hogy mindig mérleg-realisták legyenek, néha Z, néha ő, egyszerre a kettő soha, de most itt van Maggie, aki nyilván folyamatosan az, és csak akkor veszti el önmagát, ha majd az ágyban... francba, azonnal a névsorral kezdi, a zuhany is várhat, a keze balesete elvonta a figyelmét, de nyilván azóta csak még mélyebbre csúszott a posványban. - De amúgy eljátszottam a gondolattal, hogy kilépek. Majd elmegyek hozzátok takarítónak, mint az ügyelőtök javasolta.

A tragédia valószínűleg éppen az, hogy Gaia hiába taposta ki a belemet a maga hűvös megbánásával, hiába kergetett az őrület határáig a fényes, könnytelen szemeivel, amik mégis elfelhősödtek a kibaszott pohárkészlet sorsát figyelve - pedig tudnia kellett, hogy egy csettintéssel másik három ilyen készletet vehetnék, Zeline éppen olyan irgalmasan kezeli a cég pénzügyeit, mint anno apánk, és esze ágában sincs kivásárolni az én részemet csak azért, mert belőlem nem lett üzletember egy üzletemberszexuális családban. És tessék, hallgatom Gaiát, elég két pillantást vetnem a csuklójára, és már érte is nyúlok, óvatosan elhúzva egy ujjamat a heg szélén, micsoda borzalom, és már látom is, ahogyan vérben úszva hörög segítségért, bárki vagy bármi segítségéért, felfordul a gyomrom, mégsem tudom elengedni a kezét még legalább másfél percig.
- Nincs ennek az átokverte csapatnak valami orvosa, vagy pszichológusi kapcsolata? - felnézek rád, beleszívok a cigibe, nincs szükségem több jelzőre, hogy elmondjam, mennyire tartom azokat, akik hagyták, hogy ez történjen veled, és most nem képesek veled együtt cipelni a következményeit, hanem inkább beléd fojtják, elássák a lelkedben. - Gusztustalan. - És remélem, érted, hogy nem a kezed állapotára gondolok. De nevetnem kell a takarításra tett utalásodon, annyira te vagy, és így szerencsére még az is eszembe jut, hogy elengedjem a kezedet. - Chérie, te nem vagy egy kifejezett takarítónő, amennyire én emlékszem. Biztosan nincs semmi más ötleted? - Csak egy másodpercig üt meg a gondolat, hogy még életed nagy álmát is kész lennél feladni. Mondjuk, nem csodálom, a kviddics barbár, brutális sport, és sosem értettem, mi visz rá hétről hétre. - Furcsa, mennyi minden megváltozott benned, mióta nem láttalak. - Csendesen teszem ezt hozzá, szinte csak magamnak.

Tulajdonképp borzasztóan érzi magát - ezt kellene mondania, nem ilyen indabinda beszélgetéseket lefolytatni valami lényegtelenről, mint a karja, ahhoz mindketten józanok, az idő meg túl kevéssé angol, érthetetlen is, miért ilyen komolyak mindketten, mikor lehetne az egyikük is, példának okáért főleg ő, és kimondhatná, hogy nagyon rossz nélküled, most kicsit rossz veled, de az még mindig elviselhetőbb, mint melléd feküdni, és tudni, hogy mennyire másra gondolunk igazából.
- Miértfoglalkozolteegyedülvelemmikorénszakítottamveledzé? - aztán mintha ő hallott volna valami egészen váratlan vallomást, meglepetten néz a férfira, és dohányzik tovább azon a kicsit sem meghitt módon, ami nem is igyekszik rejteni, beszélnünk kellene valamiről, de nem tesszük majd most sem.
Olyan ügyetlenül kezd el sírni - amíg más nők szépen teszik, Z pedig igazán láthatott sok szép nőt, akik sok munkaóra gyümölcsét könnyezték ki magukból - és olyan, még annál is ügyetlenebbül próbálja takargatni, hogy a szemébe szűrődő füst miatt jobban kell. Z persze ennél sokkal udvariasabb, megbocsájtotta, hogy csak a zuhany alatt énekelt, hogy vizes lábnyomokat hagyott maga után, hogy sokszor késett el, megbocsájtotta neki az összes emberségét, még azt is, hogy az övét látszólag semmibe vette, és mindjárt megtörik, és ha zokogni fog, hát annál rondább dolog még nem történt velük, nincs már kapcsolatuk sem, ami majd kisimítja ezeket az éleket, amiket mindjárt ejt kettejük szépérzékén. Maggie és Z, egy egymástól elkeveredett szép étkészlet bögréi, művészek, egymás nevetésének visszhangja lehetnek, ő meg utolsó közös pillanatukban még azt a pohárkészletet is összetörette, amiből üggyel-bajjal, de valahogy ittak volna.
- Bo-bocsánat, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni.. de annyira jól ismersz.. és még most is.. érdekel téged, pedig nem kellene, hogy.. mi van.. velem.

A kérdésed először igazán el sem jut hozzám. Úgy csordogál keresztül az agyamon, békésen, komótosan, kegyetlenül, olyan váratlanul ér, hogy érzem, egyszeriben minden vér a fejembe tolul, és látom az arcodat, felismerem a mozdulatot, amivel megtörlöd a szemedet, a picsába, sírni fogsz, vagy már sírsz is, és egyszerre vagyok mérhetetlenül, elsöprően dühös, annyira, hogy meg tudnálak ütni - amit, persze, sosem tettem és sosem fogok tenni, meg úgy egyáltalán, a színpadon kívül sosem tudnék nőre kezet emelni, de te, Gaia, mindig elhúzod az agyamat, és mindig megpróbálsz engem. Most is, ahogy szaggatott, mély sóhajjal, felkavarodott tekintettel slukkolok a cigimből, fogalmam sincs, mit mondjak, a kézenfekvő válasz lyukat éget a nyelvembe, sosem szűntelek meg szeretni, éppen úgy a részemmé váltál, mint a sosem begombolt két felső gomb az ingeimen, az elhányt és kanapé alól előhalászott szövegkönyvek a lakásomon, vagy az otthonomat idéző mélange. Téged sírni látni felér a mély borzalommal, talán azért, mert sosem akartam mást, minthogy hihetetlenül, szemtelenül boldog legyél. Igen, még a pohárkészlet-incidens után is.
- Mondjuk, mert nem tudok nem foglalkozni veled. - Ez nagyjából olyan kézenfekvő, mint ahogyan a füstöt kifújom, de nincs bátorságom egyenesen rád nézni, az arcom hullamerev, hogy semmilyen hisztéria ne törhessen át rajta - csak a szájam széle rándul meg néha. Megszakad a szívem tőled, te vipera, ahogyan hüppögni kezdesz, és nem tudok haragudni rád, bármennyire is éltet, lélegeztet a jogos haragom, amikor ilyen vagy. Nem akarlak átölelni, az biztosan kérdéseket eredményezne, és Maggie, Maggie, drága Maggie, te simább kezdést érdemelsz ennél a borzalomnál, aminek a romjain keringőzünk - a tudtod nélkül. - Gaia... - Annyi mindent akarok mondani, és ezek közül egyik sem az, hogy ne sírj, és látod, a cigarettám maradékát a földbe taposom, mielőtt magamhoz szorítanálak. Kimondhatatlan igazságok prófétájaként temetem az arcomat a hajadba, lenyelve mindent, újra és újra, amit képtelen vagyok a fejedhez vágni. Te sem ezt érdemled, igaz?

Pedig nem sírt, mikor megint betörték a fejét - részben, mert ez nagyjából heti rendszerességgel azért megtörtént, olyasmi volt, mint az eső Angliában, elkerülhetetlenül része a helyi folklórnak, a Hörk nevével fémjelezhető időszaknak, habár kétségkívül egészségtelen volt mindkettő, Winters komoly fájdalomküszöbe már gyerekkora óta kipróbált eleme volt a személyiségének, nem hatotta meg krepitáló csont, vér, lényegében semmi, ami másokból, normális emberekből értelmezhető sikolyt váltott ki - valószínűleg ezért nem reagálta le számukra értelmezhető módon a keze elveszését, azonban Winters mindenütt megbukni látszott, ahol érzelmekről beszéltek, ott azonnal elbotlott a saját cipőfűzőjében, azonnal elsírta magát egy kis karcoláson is.
- K-k-köszönöm, Z, nagyon szeretlek. - már úgyis a pokolban fog megrohadni, ha létezik igazság, az való neki, vasvilla, sok ismerős, erre fizet most be, mikor el sem lép, nem is szabadkozik, csak kimondja, ami ott van benne, és magához szorítja a férfit, azonnal repülnek is a másnapi címlapokra, mert persze nem lehet, hogy ne legyen azonnal tanúja a gyalázatának.. de most jobb, végül nem fog sírni, legalábbis hangosan nem.
A szó maga rosszabb, mint eddig bármi, amit elkövetett - és nem azért, mert nem őszinte, ő valóban nagyon szereti Z-t, csak ezt érvényre nem tudja juttatni máshogy, illetve nagyon szerette a kollégáját, aki meglepte őket a meggyborral, amit a tóparton együtt megittak hárman, szerette az azt követő napkeltét, mikor a vízben állva integetett a napkorongnak, és szerette az életüket, úgy általában mindent eszméletlenül, végtelenségig, mindent szeretett, amíg aztán már nem szerette, és egy karácsonykor megtalált naplójában - Z számára ajándékcsomagolás közben - azt írta, vannak dolgok, amelyek tetszenek neki, de szeretni mindent szeret. Z persze más volt, Z minden is volt egyszerre, szuperlatívuszok, Mr. Fahrenheit, tökéletes és végtelen, annyira, hogy most sem lökte el magától, pedig nyilván számtalan jogos kérdés alanyává tette.
- Ne haragudj, Maggie miatt ez tökre.. de tudod, hogy.. á, hát én sem leszek már a kollégád, ugye? - megint megdörzsöli az arcát, ezt azért szerencsére Z nem látja most, a csuklást biztos hallja, de Z minden rossz pillanatában jelen volt, és most is itt van - Ha lenne bármi módja, hogy tényleg bocsánatot kérjek.. mert jóvátenni nyilván nem lehet, de hogy.. megmutassam, milyen az egész.. de várj.. van.. van egy ötletem.

Még azt is jóhiszeműen kész vagyok megérteni, hogy amikor nagyon szeretsz, akkor az nem a valóság, csak fellángolás, valami édes nosztalgia, ami ebben az ölelésben éppen olyan különlegesen jelen van, mint a nagymama tepsinyi madeleine-jében, bár ki tudja, az én nagymamámnak sosem kellett saját kezűleg tésztát nyújtania vagy porcukrot szórnia, de az elmélet nagyjából ugyanaz, és minden felszakadó sebbel együtt, amiről most néhány hanggal lerántod a varrt, egyszerűen csak azt akarom, hogy mindez igaz legyen, hogy te, hogy mi, hogy ez az egész közös, csodálatos agyrém ismét működjön.
De mi csak mi vagyunk. A gondolat biztos, erős sújtásként ér, valahol a fejem tetején, és egy pillanatra káprázik tőle a szemem. Mi csak mi vagyunk, csetlésekkel és botlásokkal, nagy, visító röhögéssel, éjszakába nyúló ordítozással, hol ilyen, hol olyan okból, és neked éppen ez a mi nem volt elég. Kár lenne most feszegetnem, hogy életem végéig eléltem volna, kurva elégedetten és pimasz boldogsággal, ha semmi másom nem is lett volna, csak ez a mi - és ha ezt beismerném neked, valószínűleg még kevésbé lennék férfi a szemedben, titkon talán még sajnálnál is, ennél pedig nem tudok megalázóbbat elképzelni.
- Ó, tudom én. - Megsimítom a hajadat, mielőtt végül sikerülne a szemedbe néznem. - Csak hát mene, tekel, Ufarszin. - Ez a legtöbb, amit erről mondhatok. Én, aki mindig elég voltam mindenre, és elringattam magam ebben a végtelen magabiztosságban, én éppen általad döbbentem rá, milyen elégtelen is vagyok. És még csak nem is lelkesedem különösebben, hogy végighallgathassam a fejtegetésedet, nem tudjuk ezt már jóvá tenni, chérie, jobb lesz, ha ebbe belenyugszunk, de olyan elszántan hebegsz, habogsz - egyszerűen nem tudok nem figyelni rád. Hátralépek, rábírva magam, hogy elengedjelek. - Nem hiszem, hogy Maggie vevő lenne egy ménage à trois-ra. - Arról nem is beszélve, hogy engem is lever a gondolattól a víz, kicsit sem pozitív értelemben.

Wintersnek volt egy nem elhanyagolható jó tulajdonsága - Z számára mindig, mint csomagok összekészítve, felkapható, cipelhető volt, áthelyezhető egyik közös helyükről a másikra, és azonnal igyekezett is gyökeret ereszteni, jó sztorikat elmesélni, bárhová is jutottak aznap este. Művésszé persze nem vált, azt mindig kicsit irigykedve figyelte, mint mások férjüket szokták annak ingében állva a hálószoba fényei között, tehát igazán nem osztozott a legvégsőkig a világukban, de amit lehetett, megtett, és az elég jónak bizonyult - hogy most is ez jut a teste eszébe, nem teljesen váratlan, alkalmatlannak teljesen alkalmatlan.
- Tudod, hogy nem úgy gondoltam.. - pedig hát végül is, itt már nagy tétekkel játszanak, az ember lelkét nem érinti érzékenyebbül egy édeshármas, minthogy véget vetnek a nagy szerelemnek, ezt emlegetni közel sem olyan szörnyű, mint amit eddig elkövetett. Felugrik a férfira, átkulcsolja a lábaival, és szorítja, szorítja, mintha múlna rajta valami: talán múlik is, a gyógyulása utáni minden, ami belefér most egyetlen pillanatba.
Remélhetőleg maga Maggie ezt most épp nem látja, vagy mert angyali teremtésnek tűnik, majd nem akarja félreérteni, hogy ő itt most is tombol, mint gyermekek, amikor haza kell menni a játszótérről, annál is sokkal jobban, mert itt életek dőlnek el, ha ő elengedi Z-t, dehogy engedi el, a karja, a mellkasa emlékszik csonka igazságérzete helyett is arra, hogy tegye ezt maguk számára még nehezebbé.
- Nem, én arra gondoltam.. hogy főznék nektek.. csak nektek, bármit, amit szeretnél, de nem lennék ott.. kérlek, kérlek, Z... - pedig bizonyára ilyen heves szorongatáshoz ilyen monológ nem társult még, de Wintersnek nincs érzéke a színpadhoz, Z dolga megint ebből utólag inspirációt kanyarítani valami férfi hősnek, akinek talán nem a gasztronómiával próbálják elmondani érzelmeiket más női hősök, mindenki szeme láttára, fényes nappal egy stadion közepén - Elmentem terápiára, és nagyon szeretném, ha.. ha mikor meggyógyultam, tényleg olyan ember lehetnék, aki megérdemli, hogy... megbocsássanak neki..