Diszkrét pukkanással jelenek meg az egyik Ilvermornyhoz közeli kocsmában. Nem mondom, el tudtam volna képzelni ennél jobb helyet is erre a megbeszélésre, de most az volt a szempont, hogy a lánynak is elérhető legyen. Hát, akkor ha a nyár nem megy Jake-hez, akkor Jake megy az iskolához. Megigazítom a zakómat, mielőtt belépnél a helyre, majd egy biccentéssel üdvözlöm a csapost. A pultnál kérek egy adag lángnyelv whiskyt, majd körbepillantok, amíg türelmesen várakozom. Nem véletlenül érkeztem elvégre.
A zsebemben egy kazetta lapul, ami az első demókat tartalmazza. Bízom benne, hogy Summernek lesz mivel lejátszania, mert ahhoz már nem hoztam eszközt neki. Nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert szeretném, hogy mind megtanulják, ha szükségük van valamire, akkor szólni kell. Menedzser vagyok, nem pedig gondolatolvasó, férj, vagy pótapa. Nem kis fába vágtam a fejszémet, amikor fiatalokat választottam az új projectemhez. Viszont kétségtelen, hogy mindegyikük egy-egy csiszolatlan gyémánt, akikbe még most kell energiát fektetni, hogy később aztán mindez megtérülhessen. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen kis buktatók ellenére fiatalokkal még mindig könnyebb dolgozni, mint 30-as, 40-es zenészekkel, akiknek már vannak kialakult heppjeik, amikből semmi pénzért nem engednek és nem érdekli őket, hogy mibe kerül. És többnyire ezért is végzik a süllyesztőben.
Belekortyolok az italomba, majd egyre sűrűbben pislogok az ajtó felé. Értem én, hogy nem olyan egyszerű kiszöknie, de az iskolába jelenleg nem áll szándékomban betenni a lábamat. Az túl sok kérdést vetne fel és egyébként sincs sok kedvem egy csapatnyi zsibongó gyerek között bolyongani. Megtettem elégszer, amikor még én jártam iskolába. Most már ennél van jobb dolgom is.