Akár a lábnyom vagy a halotti maszk.

George&Syli

Andalgásnak hívom ezt a lépegetés-stílust, apró részegségnek látszik, ide-oda imbolygás.
Talán diáknak néznek, mintha kijártam volna a jól megérdemelt hetedévem a megfelelő korban, vagy sántának, lábon lőtt egy átok.
Valami olyasmi… Ha lennének aggódó szüleim, most azt mondanák, veszélyes lett Roxmorts, halálfalók jöttek, láttak, haltak, talán azt mondanák ne menjek, nem tudom.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem érdekel mit gondol Erin Rookwood a támadásról, hogy beidéztek, híresztelésekről, halálfalókat állítottak rám és sorstalanként őrlődöm két oldal kellős közepén.
Dumbledore vélekedése, a Minisztérium, Scrimgeour (nyilván el akar ítélni) és nevetséges bizonyítgatásokat várnak, háború idején. Amit perverz trénelés íme eredményezett, Brysen végül azt kapta, akit teremtett és én…bizonyosan előbb ölöm meg magam, minthogy az Azkabanba menjek.
De valóban mennyire nem hiányzott már, egy újabb gyilkosság, a körülmények és lehetőségek sem mentenek, elvégre én vesztettem el a fejem, volt pofám bemutatni az imperio helyes használatát, három hívvel kevesebb, mekkora légypiszok lehetek Voldemort levesében, káosz ez, amiben ilyen szánalmas egyetlen örömöm van.
Mert az ember óhatatlanul képes kicseszni magával, mihelyt talpraáll egy vegetatív állapotból.
Még mindig szeretnék egy anya kicsi fia lenni, vagy úgy nevetni, hogy nem fordulok fel, bármi teljesen hétköznapi részese lenni, még Angus-al is szívesen barátkoznék és ez már biztosan a vég, nem véletlenül andalgok olyan ferdén, szinte házfaltól házfalig, mindig kifáradva, és mentálisan, csak az a néhány crucio-semmiség, inkább pszichésen sántítok, mint az átkok miatt, ha így folytatom a Roxfort sem tud megvédeni már és jól tudom mi vár rám azonnal, ahogy innen kikerülök.
Óriáspókok, halálfalók és egy szekta egyazon időben, bizonyára összefügg, betegebbnél betegebb konspirációkat gyártok, valami nyom, akármi kis remény, majd felmentenek, engedélyezik a legális halálfaló kivégzéseket – menjek már a pokolba tényleg, mert sajnálom, rohadtul barom voltam, egy megalomán állat, igen, kinek sírjam el?
Hogy mondhatom el kinek, úgy igazán és micsodát? Kellene egy kézikönyv az abnormalitás fejtegetései-ről, de se dumálni, írni, sírni róla nem tudok.
Megint megbaszhatom magam, főleg nyomok nélkül, ez ilyen egyszerű.

Mit csinálsz, mit csinálsz, micsinálszmicsinálsz?!
Már vagy fél utcája követem, nem is igazán tudatosan, még csak nem is szándékkal (még csak nincs is bennem bármire szándék), nézem a lassúságát, az imbolygását, mint lábon lőtt szarvas, van benne valami elviselhetetlen, mégis megbabonázó, el kéne nézni leginkább, aztán törődni a magam dolgával (mintha olyan sok magamdolga lenne), mondjuk azzal, hogy visszaérjek időben, vagy ilyesmi, ha már kikönyörögtem apámtól (nyilván apámtól, anyámnak mégis mit mondhatnék, hogy semmilyen veszély nem érdekel, tényleg soha, mindig csak a szívét akarom összetörni?) az engedélyt a hétvégére. Akkor legalább viselkedhetnék annyira rendesen, mint mindenki más, leszegett fejjel szaladni boltról boltra, épp csak annyit dacolni a valósággal, hogy csakazértis beülünk arra az egyetlen kör vajsörre a Három Seprűbe, csak hogy aztán túl sok ajtónyílásra rezzenjünk össze ahhoz, hogy rájöjjünk: ez így, ez most nem ugyanaz, inkább érjünk vissza időben az iskolába.
De én sosem tudok úgy viselkedni, mint mások, nem hogy normálisan és rendesen, én még csak a Három Seprűig sem jutok el "csak egy kicsikét dacolni", nekem egészen dacolnom kell azzal, hogy észreveszem és utána indulok, aztán mintegy egészen véletlenül, gondatlanságból érem utol és hirtelen azt sem tudom, mit kéne mondani, pedig bőven mellé érek, és ha nem vesz időben észre, nekem fog jönni egy hirtelen, de mégis lassított irányváltással, egy olyannal, mint amit már kivitelezett itt egyet-párat az orrom előtt.
Mit csinálsz, mit csinálsz, micsinálszmicsinálsz?!
Tőle is ezt lenne a legegyszerűbb kérdezni, mert hát mindig könnyebb nekem (és mindig könnyebb, csak így általánosságban) másokat számonkérni ahelyett, hogy magamat kérném számon, ami csak fájdalmas lenne - Minden oké...? - nyilván nem, mikor volt?, mégis úgy reccsen a kérdés, mint a talpam alatt az avar-darab, de el sem tudom dönteni, hogy sérült, csak fáradt, netán részeg, vagy elvesztett valamit, hát mégis mi mást lehetne ilyenkor kérdezni halk torokköszörüléssel, ami kitölti a csendet?

George&Syli

Már érzem a bűzét, ahogy arra a helyre érek, ahol legalábbis bennünket megtámadtak, elmémben peregnek a lehetséges egyenletek, megoldások hogyanjai, hogy majd demonstrálom, ami volt és az szépen visszavezet valahová, elvégre ha tárgyalásra készülsz, szükség van minden evidenciára.
Kevés mindig nagy levegővételekkel nyugtatni magam, szakkört indíthatnék a mugliknak, hogyan vezessenek le stresszt kilégzésben és nekik menne, mindenről elhiszik, hogy működik.
Lopakodásból hamar megbukom, ahogy roppantul figyelek előre, kóchajam arcomba csapódik és hunyorgok ahelyett, hogy hátravágnám.
Kopaszra fogom bűvölni magam bazdmeg!
Jó lesz itt, emelem már pálcám, amikor valamiért mégis hátranézek, mint az olyanok, akik elvből paranoiások, hisz éveket húztak le a varázsbűn üldözésen, nekem meg ez a pár alkalom kösz szépen elég volt egy életre. Mert miért ne George Shackebolt lenne éppen mögöttem és ütődnék éppen neki majdnem? Először tiltakozom felfogni, hogy pont ő, pont mindenhol ott van, vagy csak valami random csaj csaj és halál nyugodtan megtaposhatom.
Azért Georget mégsem, vagy sikerült? Összetántorgom magam és még a hajam is van lelkierőm hátracsapni, mielőtt úgy ahogy egyenesen megállnék vele szemben.
Vannak ideális szituációk, például éppen kitüntetnek a jelenlétében, megmentek valakit egyetlen hajszálgörbülés nélkül, de egyik sem olyasmi, amikbe általában keveredek, ha ott van ő is.
- Minden
Érkezik biccentés, pár másodpercig mereven állás, mielőtt meggörnyednék kisóhajtani oldalra. Folyton belekeveredik, nem fogom tudni lerázni, amíg el nem állok attól, hogy levágjam a Mardekáros kezét.
- Lent voltál a Roxmortsi támadáskor? Láttál valamit? Állítólag két fronton dúlt csata
Tudom, hogy részese volt két diák és egy auror, temérdek pók, valami szekta, miközben halálfalók csaptak le szándékosan ránk, rám, ahogy egyikőjük szavaiból levágós volt, vagy csak Angusnak van ülzödési-Syli mániája, hát George, keveredj bele, gyenge vagyok újra harcolni, ellened már nem akarok. Akkor gyere, lépj a sikolyok világába, hogy megfertőzzelek és ne mondjuk ki soha, hogy barátok vagyunk, legyél velem egy kicsit úgy, hogy nem kell kategóriáknak megfelelnünk.

Minden. Minden mi? Felrántott szemöldökkel várom a folytatást, nyilván, bár persze, érthető ez igenlésként is, úgy mint minden rendben, de azért mégsem ez hangzik el, én meg olyan vagyok, mint egy élő vészcsengő, kong valami a fejemben folyton, amikor másokat lehet kívülről nézni. Magamat persze nem tudom kívülről nézni, vagy ha tudom is, nem tudom magamat túl sok (vagy akár csak kellő) objektivitással nézni, mert rendszerint akkor sosem szól a vészcsengő. Pedig kellene. Nem is ritkán.
Azért persze Sylvesterrel ilyen szempontból nem nehéz - most már jó ideje nem tudtam volna azzal vádolni, hogy túlságosan is rendben lenne és ne kérdezhetnék többnyire jogosan ilyeneket. Aztán persze az, hogy valaha is kapok-e normális-fajta választ... az tökre más kérdés. Akár fel is adhatnám. De az igazán nem én lennék.
Hátraviszem a súlypontomat a sarkam felé, a cipőm orra elemelkedik a földről, majd fordítva, onnan majdnem lábujjhegyre csúszok. Aztán megrázom a fejem - ez legalább egy normális kérdés, amire lehet normálisan válaszolni, szigorúan tényszerűen - Nem, nem voltam lenn, bár jöttem volna... csak aztán sikerült büntetésbe vágnom magam - mármint, nyilván nem szándékosan csináltam, de a hollóhátasok között lehet, hogy kezdek valamiféle rekordot felállítani. Pedig ez az egész, az ilyen iskolai büntetések igazán kezdenek súlytalannak érződni, szinte elviselhetetlenül súlytalannak, mert hát éppen ez az...! Roxmortsot megtámadják, csak úgy, egyik napról a másikra, miközben én mehetek trófeákat súrolni, mert tettem egy rossz megjegyzést. Nonszensz az egész.
Aztán valamiféle rekordot döntött a családom is, másnap három külön baglyot kaptam, apámtól, anyámtól és Kingsleytől is, mintha legalábbis nem beszélték volna meg, hogy pont elég, ha egyikük kérdezi meg, jól vagyok-e. A nyár óta kicsit... nos, hajlamosak túlzásokba esni ők is, én pedig játszom a türelmest, mint akinek még nincs ebből elege nagyon. Másfelől persze bűntudatom van. Nem csak a történtek miatt, de azért is, mert van képem azon rinyálni, hogy legalább értem aggódnak mások, míg van, akinek még ennyi sem adatik meg az életben. Borzalmas vagyok.
- Miért? Te lenn voltál, nem? - mármint... tehetnénk úgy, mintha a Roxfortban nem lenne füle mindenkinek és ennek tetejébe mindennek, de Merlinre, néha már én unom legjobban a saját hülye játékaimat, szóval akár megpróbálhatnék legalább egyszer az életben egyenes lenni, és pont azt mondani, ami elsőre eszembe jut, anélkül, hogy túlgondolnám.

George&Syli

Mindenki közül éppen ő, éppen mindig George, mintha valami tréfás isten folyton az utamba írná –
vagy lehet arra gondolni, akarom én ezt tudat alatt.
Nem is olyan régen még tudattudósnak álltam volna, amíg létezett Mungo olyan formában, hogy szabad volt, nem is olyan régen még voltak ambícióim, tervek, csekélyebbek, minthogy miképpen intézzem, ne kerüljek dementor társaságba – és itt csörög a kérdés George hangon, minden rendben?
Tekintetemmel követem lengéseit és reakciója végén fejrázós kis mosoly szól a büntetőmunkának.
- Nem is te lennél… bár a büntetéssel jobban jártál
Talán nekem kellett volna megbüntetnem őt, egyrészt megnézni az arcát, amikor elé állok ezzel, másrészt valami különös meghitt burokba vont volna bennünket aznap visszatérni a régi szivatások biztonságába. Az időbe, amikor még tudattudós akartam lenni, feltalálni a sárkánykór ellenszerét, Mardekárosok karját metélni, nyers iróniával, ambíciókkal, George Shacklebolt agyára menni.
Az alternatív jelenek pofátlanul mutatják középső ujjukat, ezt bizony beszoptam, sőt szopom egyre jobban
- Lent.
A mosolynak árnyéka sem marad, pedig én úgy kapaszkodom a büntetőmunka gondolatába és alternatív jelenekbe, még abba a kinyújtott középső ujjba is. Nyelésem támad, megbámulom a földet, igyekszem nem látványosan émelyegni, de a hullák lassan barátaim lesznek.
Kényszermozdulat, hátraseprem arcomból hajam, talán az ajkam is kap egy kis harapást. Tényleg túl gyenge vagyok ellenállni Georgenak.
- Segítesz? Evidenciákat kell gyűjtenem, mindent, ami alátámassza majd a vallomásomat, megtámadtak bennünket és homályba vonni az agyam bizonyos területét…Kicsit kínos, már másodszor törlök provizórikusan egy emléket, mert nem tudom elég erős okklumentor vagyok-e elfedni. Szóval…segítesz? Mesélek ha akarod
Motyogom megint, nem a szemébe, a cipőorrának címezve a hadarást, ha lehet ezt méltósággal, vagy legalább normálisan, például nem bőgök, hányok, görnyedek, zihálok, csak kijött, mint a blöá akkor, hiszen csak demonstráció volt – és párbajoztam, túltoltam, a mentség baromság, mert nem lehet, lassan tényleg olyan leszek… Olyan, mint Ő, olyan, akit annak idején lazán neveztem nevén, akit most már nehéz.

Nem pont így képzeltem az utolsó roxforti évemet, de mégis ki képzelné így? Akaratlanul és tudatlanul is valami hasonlóra gondolok, mint Sylvester, most már akár büntetőmunkára ítélhetne ő is, vagy Angus Belby, a saját egykori ház- és diáktársaim, amiben végképp van valami abszolút nonszensz, valami kicsit idegesítő, és ha valaha is bekövetkezne, nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy komolyan tudnám venni. Kevésbé csökönyös emberek inkább biztosan igyekeznének ennek még a lehetőségét elkerülni, én meg? Én meg talán egy kicsikét nevetnék is azon, hogy még a legevidensebb dolgokat sem tudom megakadályozni. Ha valami megtörténhet, valami butaság, épeszű keretek között, az velem biztosan megtörténik. Még csak háború és extremitások sem kellenek hozzá, de itt még az is van, mintha esélyem sem lenne, csak sodródok valami előre kijelölt úton, amit nem látok be rendesen, és már rég elengedtem a kormányt is. Pedig ha valami... ez igazán nem vall rám. Talán ezért vagyok olyan dühös, folyton, mindenkire, magammal indítva a sort.
Nyulakként várunk, folyton csak kivárunk, mintha majd akkor, ha levizsgáztunk már szabad lenne az út, hogy azt tegyünk és oda álljunk, amit és ahova akarunk, pedig voltaképpen ki akadályozhatna meg abban, hogy már most is csináljak valamit? Még ez is jobb, mint ölbe tett kézzel nézni a világ széthullását.
- Aha. Persze, segítek - még csak nem is gondolkodom rajta, fejjel előre, mint mindig, mindenhol, más szemmel nézek körbe az utcaszakaszon és csak kicsit ráncolom rá a homlokomat, pedig most sokkal könnyebb követni, miről beszél, mint nagyon sokszor máskor - Azért igazán nem kellene saját magadat amneziálnod, ennek nem lesz jó vége - jegyzem meg baljós hollóként, bár magamhoz mérten még csak nem is igazán kioktatóan, nem hiszem, hogy olyasmit mondanék, amivel nincs tisztában, de általában az az érzésem, önként úgysem ad lehetőséget másoknak, hogy megmondhassák neki, mit csináljon és mit ne. Végeredményben persze tudom azt is, megmondani nem ugyanaz, mint mondjuk rávenni, hogy hallgasson is valamiféle jó szóra.
- Szóval, hol történt pontosan? Itt? - egy mondattal csak kommentáltam, oké, de azért tényleg segítenék is, nem mintha egyelőre tudnám, mit keresünk, vagy hol keressük. De a hol elég jó kiindulópont elsőre.

George&Syli

George a készséges, vagy csak szeret besározódni és még ki tudja, nem jelenthetném ki, hogy ismerem.
Évekig volt elérhetetlenül menő csaj a távolból, ahol én nagyon nem voltam az, fiolák mögött, mogorván felszegett orral elbújva egy akármilyen könyv rejtekében, csak ne kelljen jártatni a pofám feleslegesen.
Bezzeg azóta kinyílt és szerencse, hogy nem szeret faggatózni, elvégre olyasféle puhatolózásokra, hogy na kit nyírtunk ki ezúttal nem lehet jó választ adni. Vagy hozzam fel minden enyhítő körülményem és gyenge idegeim, hogyhát bizonyos cruciok elviselésére szépen treníroztak, de az éljük át még egyszer, hogy megerőszakoltak esetén fölment bennem a pumpa.
Gerorge a józan hang, valóban mégis talán az okklumenciával kellene kezdenem valamit, hiszen ez előbbivel szépen pórul jártam már.
- Igazad van, nem száz százalékos.
De az ember fél dolgoktól, vagy már nincs pofája újra Dumbledore alsója alól pislogni a kegyetlen világba.
A szemem behunyom egy pillanatra, sosem használtam még, csak elméleti erről való tudásom, szintén kísérlet volt, ahogyan összetörtem akkor a halálfaló összes csontját egyetlen pálcaintéssel, csak tudás felhasználásra valami másra.
- Itt. Demonstrate
Haloványan mutatja a három csuklyás nyomát, ahol pontosan álltak akkor, a mi körvonalaink, néhány póknyomot a Szellemszállástól, vissza lehet követni. Az talán fedve marad mi történt hatunk között, én magam elfordulok és a kísértetkastély irányába meredek kiszáradt ajakkal. Nem véletlenül nyúl az ember felejtéshez, marha jó indokaim vannak.
- Akkor arrafelől jöttek. Mármint a pókok, megbabonázták őket, de főleg Vancet és Belbyt bántották. A halálfalók igazából nem hiányoznak senkinek…nem?
Rövid szembecsukás, mert torz képeket kell elűzni, de játsszuk el, hogy erős vagyok és egy villámbelégzés után prezentálva saját jólétem bármi kellemetlen ellenére, mint akár tömeggyilkosság, elindulok.
- Jössz?
Igazából nem nézek hátra, tegyük fel azt is, baromi frusztráló a helyszínelés és tart még a színjáték.

Halkan szisszenek, ha akarja, akár úgy is tehetünk, mintha nem lenne bennem erős, nem különösebben leplezni kívánt rosszallás - Ha el akarsz felejteni valamit, legalább valaki mással csináltatnád... bár szerintem az is hülyeség, nem sok jó származik abból, ha az ember fejével piszkálódnak - és nem, nem beszélek tapasztalatból, bár tudjátok, párszor megfordult a fejemben, hogy jobb lenne elfelejteni azt, ami nyáron történt. A vérfarkassal is, meg... meg Drystan és a nyár leghosszabb nappalának esetét, de mégis mit tanulnék bármiből is, az életemből, a hibáimból, vagy éppenséggel magamról, ha megszabadulnék mindazoktól a dolgoktól, melyekre nem szeretek gondolni? Erős a gyanúm ugyan, hogy Sylvester esete más, mint az enyém - mert mindig más, fájdalmasan, kellemetlenül más -, de az elv azért ugyanaz marad. Ha egészen kivágna magából valamit, akkor ő már nem az lenne, aki, ha pedig más oka van ennek az egésznek... nos, kénytelen lesz valóban ügyesebb okklumentor lenni, de az biztosan nem fog sikerülni neki attól, ha pálcát fog saját magára. Még a gondolattól is kiráz a hideg, szinte ellenségesen ráncolom a homlokom, ami ugyan valami egészen másnak szól, mint ahogy kinézhet, de nem tehetek róla.
Akkor sem lesz vidámabb az arcom, amikor siker koronázza a varázslat kísérletét - még sosem próbáltam, csak könyvekből ismerem az igét, kicsit olyan, mintha olyan dologról lennének hirtelen emlékeim, amik valójában nem is történtek meg velem. Ami azért legjobb esetben is bizarr, úgyhogy csak körbe forgok kicsit, elnézek jobbra, aztán balra, próbálom megfejteni, amit látok, de igazság szerint annyi hajmeresztő pletykát hallani az idei Halloweenről, hogy nehezemre esik elvonatkoztatni tőlük és körvonalas tényekből rájönni bármire is.
- Honnan máshonnan... - mormogom el a tökéletesen költői kérdést, amint végül követem Sylvester pillantását a Szellemszállásig. Még egy dolog, amiről a leghajmereresztőbb és leghülyébb pletykákat hallani, de mégis mikor tartott ez vissza engem bármitől is? Nem válaszolok, csak elindulok aztán Sylvester után, pár elnyújtott lépéssel utol is érem - Boldog második Halloweent nekünk. Komolyan úgy gondolod, hogy szükséged lesz erre? Márminthogy neked kell a végén még bizonygatnod bármit is? - az ember azt hinné, vannak erre alkalmasabb emberek, és most igazán nem rosszindulatból mondom. Vagy azt, hogy az ember azért csak megvédheti magát ilyen eszement időkben...

George&Syli

- Tudom.
Egyszer mégis beletúrtam, noha beláthatatlan következményekről nem szól a fáma, igaza van, óvatlanság. Talán illene bevallanom, most nem csak saját lelkiismeretem, hanem a törvény elől is menekülök. Hogy miért keveredik bele George a dolgaimba… Állandósult az életnek nevezet vegetálásomban, a fontos pillanatokhoz előbb utóbb köze lesz.
Sóhajjal küzdöm le az újabb adag feltörni vágyó őrületet, igazából csupán tüneti kezelés mindaz, amit művelek magammal, sőt nevezhetjük nyugodtan kísérletezésnek.
Háttal neki, véres múltnak állok a szellemszállás irányába bámulva a magam kis, rendszertelen levegővételeivel.
Eszembe jut, meglátogattam a Mungoban, amikor még semleges területnek számított, ahogy az is, ha oda bebörtönöznek, nem jöhet utánam. Valószínűleg nem is akarna.
- Reméljük egyszerű kopogószellemek.
Kapcsolódom George megjegyzéséhez, mint a realitás kicsiny, biztonságos szigetéhez. Emlékszem mennyire szerettem volna, hogy megérintsen akkor, voltam-e vajon szánalmasabb nő előtt?
Ha Erin Rookwoodot nem számítjuk persze. Mindegy.
- Gyűlölöm azt a szart. Nem mintha előtte bármit is jelentettek volna az ünnepek. Sajnos. Tényleg nekem…butaságot csináltam. Kihallgatnak.
Nyelek, csak amolyan öblös-félelemmel telit, legalább tudja valaki, ha nem térek vissza, mármint Anguson, mint jelenlévőn kívül.
Georgenak mintha joga lenne mindenhez velem kapcsolatban és talán, ha ez az utolsónak nevezhető utam vele, fel a golgotára, aminek jelen esetben szellemszállás a neve, olyan kérdéseket is fel kellene tennem, amit nem áll módomban.
- A múltkor, már nem emlékszem…miket mondtam pontosan. Mennyit. Mennyire tudtad összerakni. Ha elmennék esetleg, hogy egyáltalán mit gondolsz.
Tőmondatok, nagyszerű, kérdő hangsúly nélkül. Mintha értelmes összetettre nem lennék képes, miközben taposom a kikúrt hegy kavicsait, felfelé.
Szociális hulladék, már messziről bűzlik minden inkompetenciám. De azért George mégis velem jön, értelmezni nem tudom, miért de itt van.

Néha mintha szabályosan, katasztrófába torkollóan csúsznának el egymáson a valóságaink, látszólag érintkezve, aztán párhuzamos egyenesekként rohanva tovább előre, kartávolságban, mégsem találkozva sohasem. Nem mintha én még tudnám, mit jelentenek ilyenkor az ünnepek, leveleket írni kis híján elfeledett szülinapokkor, meg ilyenek, hazamenni karácsonyra, na, talán ezt jelenti, nekem még van hova hazamennem karácsonykor, feltéve, hogy addigra tudunk anyával egy légtérben tartózkodni anélkül, hogy valamelyikünk kényszeresen elbőgné magát.
Mégsem pereg le rólam teljesen, könnyű elképzelni egy olyan jövőt, ahol ezek a dolgok már semmit sem jelentenek. Teljesen őrült volt az elmúlt nyár, kicsit csodálkozom, hogy nem volt akkora "szerencsém", hogy még odabenn legyek, amikor a Mungót is lerohanták, ki mondhatta volna akkor, hogy Roxmortsba majd soha nem jön senki, és ki mondhatná most, hogy legközelebb nem kerül terítékre az iskola megint?
Már épp próbálnám kitalálni, mi erre a jó válasz, létezik-e egyáltalán, de hát ki vagyok én ehhez az egészhez a képest? Egyetlen porszem a gépezetben, annyiféleképp ledarálhatnának, akár a saját ostobaságomból, akár véletlenül, akár szándékoltan, akár a családom, a szüleim miatt, sőt, talán még a barátaimat sem lehet kivonni az egyenletből, de ha mindezt egészként próbálom szemlélni... el sem tudom képzelni, hova sorolódhatok a jelenlegi kuszaságban. Nem tudok mit kitalálni végül, pedig annak ellenére, hogy felfele megyünk lassan már a dombon, a beszélgetés mintha csakis lefele vezetne. Kellemetlen emlékre fintor fut át az arcomon, szerencsére mindketten a lábunk elé bámulunk. Nem is igazán kérdez, mégis kérdés-formának tűnnek a mondatok, melyekre bizonyára mondanom kellene valamit, amitől egyikünk sem érzi magát túlságosan kínosan, de neki ez az egész bizonyára kínos. Nem mintha igazán el tudnám képzelni, milyen lehet a fejében, a bőrében lenni, még azt sem tudom elképzelni, milyen lehet a cipőjében járni most, amikor mindaz már elmúlt, még ha talán igazából sosem múlik el, és ettől elég nehéz okos dolgokat mondani, együttérző dolgokat mondani pedig nem iszonyatos képmutatás?
Üres gesztus, ahogy megvonom a vállamat, magam sem tudom, valójában mit jelent, valamit biztosan, de talán csak annyit, hogy bármi másról szívesebben beszélgetnék és szerintem ő is - Nem hinném, hogy az én tisztem bármit is gondolni erről, Sylvester, téged ezek alapján megítélni meg végképp nem - mondom szokatlan csendességgel, mégis mit gondol, hogy piszoknak tartom csak a cipőm talpán, azért kutyagolok vele felfele a Szellemszállásra, vagy nevetség tárgyának címkéztem fel az ismerőseim sorában? Ugyan már. Mégis melyikünk hibáztatható bármiért, ami gyerekként megtörténik, vagy nem is történik meg velünk? - De miért mennél el? Mégis hova? Ne legyél már hülye - próbálom azonnal feloldani a csendbe költöző feszengést, holott lehet, ez igazságtalan tőlem - neki mindig ez lesz a valósága és csak azért, mert én nem szívesen gondolok rá, mindez nem fog megváltozni. Mégis meglököm kicsit a vállammal a felkarját, egészen véletlenül súrolják az ujjaim az ujjait.

George&Syli

Nihillista antihősként vonulok fel maradványokat guberálni egy feltehetőleg életveszélyes helyen A lánnyal.
Minden percem végtelenül utolsónak éreztem mellette, karlevágós jelenetnél még a meggyőződés hajtott, lúzerekkel ők sosem. Mizantróp, sötét srácokkal, kinek motivációit nem ismerjük nem barátkozunk, ő és Dorcas, akit ráadásul kezelni volt pofám.
Mégis történt következő, mindig kicsit több, hogy szánalmam kicsúcsosodjon bizonyos sejtett bevallomások egy tudattalan állapotból, a szakadék széléről kiáltva.
Nem bírtam elviselni magam, miért viselt volna el Ő. Avagy szakadéknak fogni fel a tanársegédséget, amin kifejezetten felháborodott, mert jobban ismert nyilván a többségnél, nem érdemlem meg.
Csak egyszer mentem utána és mégis nagyon szerencsétlenre sikeredett minden próbálkozásnak csúfolt vergődésem, hogy George, érts egy kicsit meg, nem akartam ilyen lenni és nem-e lehetne? Mit? Olyan kérdéseim vannak, melyek végén nem viszem fel a hangsúlyt, vagy bűneim talán, amiket felfogni is nehéz, valaki kívülállónak legalább annyira, mint önmagamnak.
Talán a koszfolt vagyok csak, aki képtelen magát eltüntetni.
Vajon mi alapján ítél akkor, vagy teszi-e egyáltalán… Sokszor gondoltam már rá, hogy belekukkantok a fejébe és mindannyiszor végzetes ballépésnek látom, vagy hogy egyáltalán mit akarok tőle?
Megítélni nem az ő tiszte, hiszen alig adtam okot a megismerésemre, vagy az egészet hülyén csinálom szociális selejtként, valamit nemes egyszerűséggel nagyon elbaszok, mert éppen nem látok mátrixa mélyére.
Olyan hülyén és ostobán a kommunikáció nagyhatalma előtt, avagy szavaival sem tudok most mihez kezdeni, pedig kategóriákba rángatom. Kevés, amit mondtam, ennyire érdektelen és csak kapálózom a halálraítéltek utolsó karcsapásaival.
Levegő, azt veszek bizonyos reflexek okán.
- Kihallgatásra.
George Shacklebolt nem akar megismerni téged, csak megmagyarázhatatlan női szeszélyekből van bizonyára itt, vagy nem érted az okát, hiszen az emberi cselekvések okainak feltáráshoz ostoba vagy, csak azt hiszed ettől, objektívségedben leszel jó pszicho mágus.
Nem leszel semmi és mégis… mire gondol George?
Megtorpanok, hozzám ér, levegőt felejtek el venni, szívem tovább ütlegeltetni, fájnia kellene, de csak agyi tudomás mégis, inkább mint apró áramütés.
Szembefordulok vele, hirtelen arra gondolok, még sosem csókolóztam és lecsuknak, még semmit soha, de vége minden dalomnak, köröz Voldemort, most már az állam, elfogyott minden ostobaságomért nyújtott segítség és hiába teper Angus Belby, túl sokáig éltem sötétben, ahhoz, hogy barátságnak érezzem a szánalmát.
Csak nekem jelent ez sokat, súrlódás a karomon, bizonyára csak az én ajkam nyílik el, avagy nézek rá olyan minőségben, hajolok közelebb, minden racionális tagadásom ellenére, hogy ellök majd és itt hagy, mindenre képtelen vagyok, ami fizikai kontaktust érint, de az kikapcsol, ahogy a vészcsengő cseng – utolsó, nem is számít, ahogy önmagától működő erő kapcsol be, hogy ha van személy, Ő az, mielőtt még megtudná kinek az ajkai érintik tétován.

- Azért az még nem jelenti azt, hogy nem jössz vissza - pedig nem is mondott ilyet, kicsit mégis olyan, mintha erre készülne, van a szónak, vagy inkább az ezt a szót megelőző szavaknak valami baljós vonulata, legalább annyira baljós, mint ahogy én érzem magam. Mintha valami hatalmas hülyeséget mondtam volna az előbb a nem-kérdés kérdésére, pedig egyszer az életben csak megpróbáltam tapintatos lenni. Talán nem kellett volna. Talán egy kicsit többet kellett volna mondani, vagy valami egészen mást.
Végtére is tényleg nem teljesen azt mondtam, amit gondolok. Mert nem arról van szó, hogy nem akarom megítélni, hanem arról, hogy valójában tényleg nem ítélem meg. Nem csak azért, mert nincs hozzá jogom, de azért sem, mert nem gondolnám, hogy ami vele történt, az az ő hibája. Ha pedig nem az ő hibája, akkor nem lehet az ő hibája semmi, amit tett, vagy bármi, amit nem tett. Ugyanakkor mégis kételkedem - ha kimondanám hangosan, nem hiszem, hogy hinne nekem. És ahogy nincs jogom megítélni, úgy nincs hatalmam sem, hogy bármi alól feloldozzam. Pedig megtenném, ha megtehetném.
Félelmetes, mennyire nem tudom sosem, pontosan mit is csinálok mellette. Mármint nem úgy, mit keresek itt, azt tudom, miért vagyok itt, csak aztán soha semmi nem alakul úgy, ahogy gondolnám. Például ezt sem gondoltam, hogy szabad, csak úgy meglökni a vállammal, mert nekem ez tök normális dolog, én akkor is igénylem mások közelségét, amikor minden szavam azt hazudja, hogy ez nincs így, mert mellettem ott voltak a szüleim és soha nem azért nyúltak hozzám, hogy bántsanak. De Sylvesterre néha muszáj úgy gondolnom, hogy azzal bántanám igazán, ha hozzányúlnék. Ami valljuk be, elég elbaszott. Annyira viszont semmiképp sem meglepő, nem úgy, mint az, hogy nem azért fordul elém és késztet engem is megtorpanásra, hogy ezt közölje velem, vagy minimum rám kiabáljon.
Ezért majdnem megkérdezem, egy hosszú, furcsa csend után, hogy "na?", akkor most mi van, ha nekem nincs ítéletem, mi lesz az övé? Igazán nem az, amire ép ésszel számíthatnék. Annyi köztünk a levegő még így is, hogy az ajka egészen váratlanul az enyémhez ér, hogy nem is tudom, szabadna-e ezt csóknak hívnom. És igazán szeretnék olyan lány lenni tényleg, mint amilyennek valószínűleg tűnök, nagyon magabiztos és igazán erős, akinek ennyitől nem kezd remegnyi a gyomra egyszerre ijedten, izgatottan és valami rémes vágyakozással, meg akinek nem azért szorul ilyenkor ökölbe a keze, hogy véletlenül se csináljon hülyeséget. Mármint, pont nem attól félek, hogy most fogom megütni, de talán csak ez tart vissza attól, hogy utána nyúljak, egy kicsikét, tényleg, csak egy kicsikét közelebb húzzam a pillanat végzetes reménytelenségében, mert egyébként nem merem.
Elhúzódni kellene, értetlenséggel megkérdezni, nem csak kínozza-e magát ezzel, de még ennyire sem vagyok erős, talán soha nem is voltam. Lehelet puhán rezzenek, mozdul alatta a szám, nem mintha még sosem csókoltam volna meg senkit, de ez most mégis nagyon más, abszolút fogalmam sincs, mégis hogyan lehet rávenni valakit, akinek talán valójában nem is esik jól a közelségem, hogy nyugodtan akarjon jobban - csak tétován, alig egy fél lépést merek tenni felé, a csókomat pedig szinte inkább csak fújom az alsó ajkára. Ennél kevésbé már csak akkor tudnék itt lenni, ha méterekkel állnék tőle távolabb.

George&Syli

Mit jelent? Sylvester féle túldramatizálás, vagy csak élet, ami mindig könnyen becsapott, ha alábecsültem.
Túlélek-e egy dementoroktól hemzsegő helyen, ha úgy adódik, nagykorúként ugyanis nem csak hoppnáláshoz váltottam jegyet, de a törvény is másképpen kezel. Mert bizonyítottan voltak-e halálfalók, mert mi minden mentség még az emberölésre, mert neki is hazudok azzal, ha arról hallgatok mekkora szörnyeteg vagyok.
Angus Belby tekintete beszédes volt, az elszörnyedés George arcára is árnyékot vetne és én csak vállat rántok lazán erre a kézenfekvő kérdésére is, mert én azt hiszem, hogy nem, nem térek vissza és bizonyára tévedésben él, ha tanúnak képzel oda.
George...talán véletlen, hogy pont te szegődtél ma a nyomomba, de ha így van talán akadnak még felém az életnek kedvező húzásai.
Vagy most követem el sokadik hibám.
És nem tudom mennyire fogom bánni, hogy és-el kezdek minden mondatot, cselekedetet, az utolsók őrületével, ahogy tényleg azt hiszem, oka volt ennek a furcsa véletlennek.
George... gyűlölöm az érintések szakralizálását, saját korlátaim és minden momentumot benne, tényleg, valami olyasmit találtak ki nekem, amit nem lehet túlélni egészséggel, hogy valójában sokkal több defektem van, íme ez, hogy fáj, idegen, félelmetes, mélyen elásott deficit, meg az is mennyire akartam akkor eltüntetni, megtörni.
Túlsuhanni, hiszen az elveszőknek bármi megengedett, egyetlen lendület, amíg az őrült fájdalomból vágy lesz, csak mert annyira szeretném.
Annyira félek. Mert ez mégis sokkal nagyobb hegy, mint amit valaha megmásztam, ajkam az övének érinteni és rettegetett ellenállás helyet puhán, diszkréten a finoman hozzám vonzódást érezni, bár hogy mi teszi, nem tudom.
Közelebb lépek, hogy lélegzem, vagy dobog-e még a szívem nem tudom és miért nem állt még le az agyam, folyamatosan gerjeszti az ostobaságot: ő tudja, hogy nekem ez az első! Nem csinálom jól, mit kell csinálni egyáltalán?
Már azt hittem lehetetlen közelebb lépni, amikor ajkam mégis forróbban öleli át, mert én érzem tüzét és fájdalmát, emlékét még annak az Imperionak, amivel ő csókolt, a megkövesedett helyzetben, de most mozdulok, én, érzek valamit, elképzelhetetlen de talán több, mint amit valaha képes voltam érezni, ajkammal bekapom az övét, mert ezt mondja az ösztön és félek még közben, de mindennél jobban akarom.
Mert ez Ő, mert az Ő ajka, azt ízlelem, finoman, mint aki most tanul enni és először eszik bármit, majd megőrül az éhségtől, majdnem belepusztult, ebbe és nem a fájdalomba, ez hiányzott, ez kellett mindig, de csak fokozatosan, azt hiszem, túl sokáig éheztem.
Pedig használni kellene a nyelvem, tudom valahol és addig jutok, hogy éppenhogy megízlelem, amikor minden forró vágyam, amit fel sem fogok, a nadrágombak feléledő valamit, vagy csak lüktető testhőmérsékletem, féloldalasan elfordítva fejem belezihálok a köztünk szakadó térbe.
- Ezt is...ezt is olyan bénán csinálom, ne haragudj
Mégis mi az, amit mindezek után mégis kimondok? Valami reménytelenül röhejes, valami borzasztóan kamaszos.
Pedig olyan sok mindent szeretnék mondani...és most mégis, annyira gyenge vagyok.

Kellemesen hosszúnak tűnik a pillanat, amíg egészen idegennek érzem, csak azért, mert hirtelen, tényleg egyetlen hosszú, de rövid is pillanat alatt változik meg köztünk nagyok sok minden - legalábbis most így gondolom, pedig lehet, valójában nem is történik semmi. Csak egy túlmisztifikált akármi, mintha törvényszerű lenne, hogy holmi nembéli különbség miatt mi igazán barátok sosem lehetnénk, de a fricska valahogy az, hogy soha nem is gondoltam Sylvesterre a barátomként. Nem tudnám persze megmondani, akkor mik voltunk, azt meg pláne nem, mik vagyunk, amíg gyerekes óvatossággal kóstolgatjuk a másikat, tapogatunk valami képzeletbeli határokat, vagy talán csak én keresem az ő határait, mert olyan nagyon biztos vagyok benne, hogy nagyon hamar beléjük tudnék ütközni.
Mert azt hiszem, nekem ez sokkal könnyebb, pedig én sem vagyok túlzottan gyakorlott, vele meg hogy is lehetnék?, mégis valamiféle magától értetődő ösztönnel tudom, érzem, hogy nagyon könnyű lenne egészen közel lépni hozzá, hogy minden lélegzetvételemmel (nem mintha levegőt venni is könnyű lenne, inkább mintha megfeledkeznék róla, hogy nagyon is kellene) neki ütközzön a mellkasom; vagy könnyű lenne megfogni a kezét, esetleg átkarolni a nyakát, hogy ne csak a szánk gabalyodjon össze. Nem teszek viszont semmi ilyesmit, ha nem is érzem biztosan, valahogy úgy képzelem, pont ezeken a pontokon ütköznék bele ezekbe a bizonyos határokba, úgyhogy kicsit olyan, mintha csak nyaktól felfele léteznék, és amikor eltávolodunk egymástól, akkor már nem tűnik a pillanat hosszúnak, épp ellenkezőleg, inkább nagyon is rövidke.
Most már tudok levegőt venni, de csak lassan és szaggatottan, finoman elnézek róla én is, mintha muszáj lenne, vagy mintha így illene, egyébként leghalványabb fogalmam sincs, mi illik, vagy normális emberek hogyan viselkednek ilyenkor. Nem mintha normálisnak tartanám bármelyikünket - N-neem, dehogyis, nem vagy béna - bököm ki rémes sutasággal, kicsikét remegő hanggal, kicsit olyan, mintha megszédültem volna az előbb és most nagyon kellene igyekeznem, hogy magamhoz térjek, ne pedig eldőljek. Kicsit beharapom az alsó ajkam, most egészen olyan ízem van, mint neki, ami megint csak szédítően újszerű dolog, és bizsergetően érdekes, ha nem lenne az, biztosan nem akarnék még mindig közelebb mozdulni, vagy akár olyan hasonló hülyeségeket mondani, mint amit mondani fogok:
- De azért persze megpróbálhatod még egyszer, ha szeretnéd - majdnemhogy suttogok és véletlen sem tudok ránézni, valahogy olyan erőszakosnak és ostobának érződik az egész, hogy nem tudom sokáig hagyni ezt a levegőben lógni - Vagy... vagy csak mehetünk tovább, tudod - szusszanom lenézve a kettőnk közötti, üres térre, a levegőt markolássza mindkettőnk keze, hát nyilván van, akiknek sokkal jobban megy az ilyesmi, de mindegy, mennyire szeretnék helyet cserélni velük még mindig kínosan csak a saját jelenlétemnek vagyok tudatában.

George&Syli

Továbbmenni olyan lenne, mint folytatni a mechanikus kínlódást a rémálomban, hiszen vannak emberek, akiket beletapasztanak az életnek hívott lidércnyomásba.
Bizonyítékokat keresni saját védőbeszédemhez, elkövetni mindent, hogy ne adjanak dementorkézbe, megint milyen felemelő folytatás.
Furcsa lenne, ha nem ez történne, valami katasztrófa, mindig újabb, hogy a sors változatos módon cincálja szét ezt a belőlem maradt akármit.
Sosem voltam álmodozó típus, kinőttem a mi lenne ha kezdetű mondatokat, de semmi kedvem egy tapodtad is mozdulni a valóságba, folytatni ugyan azt a végtelen canossa járást az értelmetlen szarért, amit a szakirodalom életként definiálna, de jobb ha nem nevezzük nevén.
Sötét szemem valami ócska göcsörtökre les a földön, miközben olyasmik pattogzanak bőröm alatt, amiket nem bírok ilyen gyorsan megemészteni és mind láthatatlan egy mikroszkopikus világból, amit számomra most találtak fel.
George illata, lényének közelsége, lehelete, ajkának felülete és most szavai, az apró pára, miközben cseng a fülem és átkozom magam, miért fáj, vagy gyűlölöm a múltat megint és nekiütközöm a tilos táblának reménykedni abban, amit mégis hallok talán csak egyetlen lépésre attól, hogy felzabáljanak, hiszen világos, statisztikailag nagyjából két napig maradnék életben egy Azkabani tömlöcben és az minden maximum, amit el tudok képzelni.
Igazából utolsó mondatnak sem rossz, ha választhatnék mit akarok végül hallani ez nem is lenne szörnyű, erőtlenül elmosolyodnék, ahogy most is "Nem, dehogyis, nem vagy béna" Hazudik, minden logikám ezt diktálja, ami még nem bukott meg és akkor is a legszebb dolog, amit valaha mondtak. Dejó, hogy már nyálas is vagyok.
- Azért persze meg
Tulajdonképpen nem mondok mást, csak amit ő, mintha nem lennének saját szavaim, vagy azok mind értéktelenek lennének, sötét dolgokról, miközben az utolsó nap sugarait akarom, még mielőtt legördülne a függöny.
Azért persze mit számít, ha fájt valaki mással, amikor a végén kezdődik el minden igazi, ez a jó regények törvényszerűsége is.
És az és-el kezdődő mondatok világában még egy lépés felé, egy meggondolatlanul heves, amikor a logika szilánkjaira törik és az óvatosság zuhanni kezd.
Rögtön le a mélybe, ha az ember valamit végsőnek hisz, az elmúlás pillanatában, úgyis mindig visszakap valamit abból, ami lehetett volna.
Lehettem volna szerelmes George Shacleboltba.
Ajkaim körülfonják, elhiszem, hogy nem fog ellenkezni és mint kés a puha vajba fúródik, öleli úgy, mintha mindig hozzá tartozott volna. Mozog rajta, természetesen, miközben ujjaim végre megérintik őt, a haját kissé és reszketve lehorgonyoznak az arcán, hogy átsimítsanak rajta, aztán ahogy nyelvem felfedezi az övét, ujjaim a haját, hogy létezik-e fájdalom, vagy párhuzamos pillanat valahol a sötétben, nem számít, az adrenalin nagyobb egy utolsónak hitt első, egy igazi csók, aminek a végén nincs mentegetőzés.

Nem akartam ránézni, aztán valahogy mégis összevillan a tekintetünk, amikor a mozdulatára ösztönösen kapom fel a fejem, tényleg csak egy villanás, mielőtt újra körülölelne a közelsége, mielőtt újra puhán csusszanna össze a szánk, mielőtt újra egészen megszédülnék és beleborzonganék egy olyan butuska, banális dologba, mint egy érintés.
Rémesen lánynak érzem most magam - nem mintha ne lettem volna mindig is lány, duh, nem mintha nem kértem volna ki ezt bárkinek, ha azzal heccelt, miért hívnak akkor mégis George-nak, vagy ha azzal jöttek, lányok így nem viselkednek, vagy lányok ilyet nem csinálnak, a lányságom ténye mindig elvitathatatlan, megvédeni-való akármi volt, a részem, de most kicsit olyan, mintha ellenem fordulna. Mintha csak a lányságom lehetne az oka annak, hogy nevetségesen gyengének érzem a lábam, hogy bizonyára lenyeltem a szívemet, mert most odalenn verdes, csapdába esve a gyomromban, ráadásul csak akkor és csak úgy hajlandó még ütni egyet-egyet, hogy az rímeljen minden újabb mozdulatra, minden új ingerre. Mintha csak akkor lenne hajlandó a továbbiakban életben tartani, ha tovább csókolnak.
Árulás.
És van ebben valami igazán, igazán ijesztő. Lehet, hogy eddig is vágytam erre, de mégis csak most jövök rá, hogy megkapom. Csak most jut eszembe, hogy akár lehetne így is, vagy akár lehetett volna így eddig is, amikor csiklandóssá lesz a lehelet-érintés az arcomon, a hajamon, nekem meg csak annyira telik, hogy önkéntelenül lépjek közelebb, csak még egy kicsit; összeütközik a cipőnk orra, kéretlenül kicsit összekoccan a mellkasunk, és muszáj kicsit megkapaszkodnom a pulcsija oldalában, annak az anyagát gyűröm jobb híján az öklömbe, még mielőtt hirtelen annyira sok lenne az egész, hogy még nekem is muszáj óvatosabbra vennem a csókot, lassított felvételben kimozdulnom belőle.
Mert ezt így biztos nem lehet, ez nem lehet ilyen egyszerű, az életben soha semmi nem egyszerű - Figyelj, neked ez... ez így nem... kellemetlen? - bököm ki a kérdést, mert persze nem bírom ki, miért is bírnám ki, de most nem húzódok el egy kicsikét sem és csak gyűrögetem a pulóverét, mintha ezzel megakadályozhatnám, ha ő viszont szívesebben lenne kicsit távolabb - Mármint... tudod, mire gondolok - teszem hozzá csendesen, mielőtt a végén arra következtet, hogy nekem kellemetlen, de nekem nem kellemetlen, vagy legalábbis, nem a szó szoros értelmében kellemetlen, inkább csak ismeretlen és rémítő, de csak azért, mert már tudom, hogy akarom. Vagy... akarnám.

George&Syli

Nem akarom azt hinni, hogy utolsó, még minden sejtem elszántan küzd a végzetemmel, ez a pillantás, ami első is lehetett volna köztünk, ha olyan világból jövök, ahol rá lehet nézni a nőkre.
Hatékonyan belém kínozták, hogy pillantani is csak hamisan lehet, egy álarc mögül, amit elég sunyinak és veszélyesnek kell mutatni, nehogy bárki be akarjon mögé lesni, akár egy pillanatra látni téged.
George lát most engem, egy pillanatra tényleg, mielőtt elszédülnénk és ha káosz ez, vagy gyűlölet, maga a sötét, mégis belehajlik abba, amit öntudatlan kezdeményezek.
Hagy ne én irányítsak most, hagy ne gondolkodjak és érezzek úgy, mint az a fájdalomhalmaz, akivé kikalapálódtam minden érintéssel.
Azt hiszem mégis csúf árulója vagyok önmagamnak, mert a gondolatok kihunyásával csak az a titkos érintés van és lágy, kedves összefonódás, ami első és egyetlen az életemben, amit olyan elszántan próbáltam száműzni, meggyilkoltam a lehetőségeket, mindenkin átgázolva inkább, nehogy érezzem mim nincs, ahogy most, mim lehetett volna, vagy mim adódik ebben az első és örök pillanatban.
Nincs légzés, vagy szívverés csak finom csók, behunyt szemmel és édesen, pedig hogy kiröhögtem minden ilyen fogalmat és most csak szédül a fejem, egész lényem bele ebbe, kétségbeesetten attól, ha ennek vége, összeomlok. Mert ha létezik ilyesmi, fény az elítélt legeldugodttabb cellájában és eljut oda, képtelen leszek lélegezni nélküle, nélküled George.
De nem lehet beleszeretni valakibe egyetlen pillanat alatt, ugye? Bár a miénk több, sokszor groteszk pillanat volt, hiszen képtelen vagyok érezni, nincs olyan varázslat, hogy ez megtörténik és hirtelen átvilágítja az egész bensőm, vagy kiderül, hogy valójában nagyon jól ment volna.
Azt hiszem a mozdulataim beszélnek és gondolkodnak helyettem most ezekben a pillanat-összekoccanásokban, de mindenre jól emlékszem ez mind most már bennem zsong és zsizseg, az illata ott leng tudatomban, cipőorra koccanása az enyémhez, mellkasa, hajpuhája, ajkának íze, bőre finoma, én…
Ellép és a valóság megint olyan szilárdnak látszik, kicsit bemozdulok utána, szeretnék nevetni, hogy ez milyen egyszerű volt, de nem igaz, talpamról visszagördülök.
- Sok minden volt, de nem kellemetlen.
Ennyire azért futja és már éppen azt hinném, hogy csak menekül, mert neki viszont valamiért igen, amikor észreveszem, hogy a pulóverem ujja a kezében maradt és visszapillantok rá, kicsit biztosan bambán. Pedig ő tudni szeretné, hogy milyen.
- Tudom. Tudom, hogy ez is tönkrement bennem régen, de…azt hiszem mindig is akartam, csak nehéz volt, csak önvédelem, sajnos…tennem kellett valamit ellene, hogy elviseljem, de ez más, ezt szeretném, csak te nem biztos, hogy szeretnéd, ha teljesen ismernél, ha mindent tudnál.
Hadoválom és elrontom, hiába szorítok rá óvatosan én is a kezében ragadt pólómon át a kezére, szúr egy kicsit most, a józanságban, de van ami kellemetlenebb, hogy ez elmúlik és ha megszakad George bűvköre, ha tényleg el kell mennem Azkabanba…
Nyelek, azt hiszem, nagyot, ami fáj, inkább nézem cipőink orrát, ami az előbb összekoccant, bárcsak bámulhatnám ezt örökké.

Az első szédülős, émelygős zavar után hirtelen sokkal könnyebb, mint bármi más, amit tehetnék. Egy árva szót sem kell szólnom, úgyhogy nem mondhatok semmi rosszat, egyszer csak kikapcsol a görcsös akarás arra, hogy mindent, amit valójában szükségtelen, túlgondoljak. Egyértelművé válik maga a pillanat, amiben nem jut másnak szerep, sem hely, mint az érintésnek, a közelségnek, kis buborékká válunk, amit aztán én vagyok olyan hülye, hogy kipukkantok, pedig biztos maradhattunk volna így olyan sokáig, amilyen sokáig csak akarunk, vagy amíg bírunk, összegabalyodó levegővételekkel, bátortalan alig-érintésekkel. Talán, ha maradunk, elmaradt volna a bátortalanság, talán elég lett volna még pár perc és nem a pulcsiját fogom meg, hanem felcsúszik a tenyerem a tarkójára, vagy a vállánál megragadva húzom közelebb, mert még lenne hova, de végül nem leszek hirtelen nagyon bátorrá, fennakadok a talán csak képzelt akadályokon, hagyom magamnak, hogy elhúzódjak, még ha úgy igazán nem is akarok.
Sosem értettem igazán, hogy lehetne elveszíteni az önkontrollt teljesen valaki mástól, valaki másért, de egy gyors villanás erejéig el tudom képzelni. Most kényszerítem magam, hogy rajta tartsam a pillantásom, mintha az bizonyosabban hihetne bárminek, ami eztán jön, mint a fülem, mert tudjuk, szavakkal lehet hazudni. Lehet hazudni mondjuk sok minden mással is, most mégis olyan, mintha a mozdulataink nem hazudhatnának ilyen nagyot, hogy nem tévedésből állunk egymáshoz ilyen közel, hanem ez nagyon is valóságos, még ha nehéz is lenne megmondani micsoda pontosan, de az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy nem az, ami eddig.
Megkönnyebbülni mégsem tudok teljesen, ez a hirtelen változás ezernyi kérdést vet fel, szerintem benne is, csak fogalmam sincs, hol kéne kezdeni, kellene-e kezdeni egyáltalán, visszaszivárog közénk nem csak az az egyetlen kérdésem, de egy kicsit a valóság is, hogy miért vagyunk itt mi egyáltalán és mi is történik a világban, de mindez sokkal kevésbé érdekel, mint öt perccel ezelőtt.
Kissé kesernyés a félmosolyom, ami megtépázza az arcom, valójában tényleg nehéz egyenes arccal, rezzenéstelenül nézni rá, amikor tényleg soha nem érezhetem át igazán, milyen lehet neki, milyen ő lenni, attól félek, hogy ez az egész, ez a pillanatok sorozata számomra egészen más, mint számára, mintha örökös szakadék lenne köztünk és csak én tennék úgy, mintha nem lenne. De a szakadék láthatatlan, míg a pulcsijának anyaga teljesen valóságos a tenyeremben, ahogy a szorítása is a kezemen, fel tudnék bukni a lábában, ha megfeledkeznék róla, hogy pont neki ütközik az enyémnek, nem kéne inkább csak erre gondolni? Annyival egyszerűbb lenne, miért nem lehet? - Lehet, hogy okos vagy, de azért annyira nem, hogy tudd, mit fogok gondolni valamiről, amiről még csak nem is tudok - jegyzem meg a megszokott csökönyösséggemmel, máskor talán ki is kérném magamnak, hogy ne legyen már ennyira nagy az arca, hogy tudni véli minden egyes gondolatomat, amikor előre egyikünk sem tudhat semmit. Mások talán azt mondanák, ettől érdekesek és izgalmasak az emberi kapcsolatok, de szerintem ez inkább nehezített pálya, amin jó lenne minél előbb átvergődni. És lehet, hogy nem is számít... nem tudok vajon már épp eleget? Kell-e egyáltalán tudnom eleget? Nem lehet elég ez az itt és most és a még mindig nem szűnő vágyakozás? - Én szeretném - teszem hozzá puhán, talán meggondolatlanul, mégsem érdekel, egészen természetesen nyúl a szabad kezem az álla alá, épp csak a mutatóujjam próbálja rávenni, hogy ne a cipőinket, hanem engem nézzen, legalább most.

George&Syli

Ezt nem akarom elrontani, ezt jól csinálni, minden ilyen zúgó agyrohamom háttérbe szorítja ő, milyen jó, hogy most nem gondolkodom, hogy megrekednek az olyanok, mint képtelenség. Nincs inkompetencia, különcség, széttörik minden, amikor ő és én mi leszünk, vagyis csak súroljuk a másikat, de mégis ott rezgünk az együttben, akkor is, ha hamar vége, vagy minden érintés óvatos.Mintha mégsem lennék annyira elrontva, mintha ott mélyen még ember maradtam volna, érezne bennem valami és késztetne, hogy folytassam és belehalnék, ha elmúlna. Ostobaság, amikor a pillanatnak vége és a józan ész visszaszivárog, már tudom, hogy minden porcikám puszta túlélés és talán csak újra bolydulnak az összezavarodott hormonok, mert nem hittem ebben, érzésben, hülye gondolatokban, mennyire fájna most elengedni, feladni azt a vágyat, hogy jó lenne elmúlni. Most a csók vége a végem, ismétlésért és többért kiált minden porcikám, ordítanak érte a részecskék és a zavart szinapszisok, lépnék előre, bele, újra az ajkaira, mintha képzeltem volna, hiszen hogyan lehet valóság, ami ennyire túlmutat minden fájdalmon. Hogy az illata ott terjeng még orromban, puhaság fantombizsergése zaklatja tenyerem, ami zsibbad utána és gyűlöli, hogy elvált tőle. Aztán persze ráébredünk, hogy az egész sokkal bonyolultabb, hogy nem minden mozdul magától ebben a világban és a valóság nagy nyelésekre késztet, hogy ja még mindig csak én vagyok, aki állandóan a szakadék peremén táncol. Persze miért kellene gondolkodni és kimerevíteni a pillanatokat, vagy mosolyogni a tudatlanságán, hogy kitalálnám mire gondol, milyen embert nem szeretne biztosan ilyen közel, a képletesen mocskos pólójában a szó szerint szennyezett lelkével. Ha létezik ilyesmi és nem tapasztalatokból merítkező agyi kapacitás vagyunk. De miért kell azt folyton kattogtatni és filozófiákat vonni ebbe, ahol talán semmi keresnivalója az észnek? Mit mondhatnék erre? Emberismeretből hány pontot érnék el egy RBF-en? Őszintén…
- Nem, persze… Bármit gondolhatsz. Talán csak megijeszt, hogy vannak megoldatlan egyenleteim, hogy nem tudok valamit.
Rántok vállat, mert ez baromi férfias, bevallani, hogy félünk. Sosem csináltam nagy presztízst abból, amit minden ember feleslegesen titkol, hogy fél. De most már rettegek George és még mindig magamtól, mennyire nem viselném el például, ha elvinne egy következő pillanat. Vagy a véleményedtől. Valahol minden ember baromi szánalmas…
Nem tudom hogyan és hol kezdhetném el, meg mennyivel tartozik ő ezért, értene-e mentségeket, vannak-e előítéletei, vagy faszság, mert színtiszta gonoszság vagyok, végülis.
Érzem a cipőjén cipőmön és az ujjaim fájdalomtól bizseregnek, ahogy mégis kutatnak az övéi után, de csak nagy levegőt veszek, ahogy ez elpárolog a folyamatosan tomboló vágytól, ennyire erős, el sem hittem volna, hogy lehet valami ilyen intenzív.
Felemeli az állam, milyen nehéz így, nem rezzenni össze, egyenesen a szemébe beszélni és örökké elveszíteni pillanatokkal később. Így lesz. Miatta, miattam, vagy csak néhány dementor fog közbeszólni.
- Lehet, hogy komoly bajban vagyok. Önvédelem volt, de akkor is. A múltkor…tudod a támadásnál, célpont voltam. Tudták a nevem és velem volt egy ötödéves kislány meg Belby.
Kifogás? Megint?
- Durva volt mert… szóval olyan átok volt, amivel… A lényeg talán…
Nyelek, kínosan ügyelek arra, normális tónusban, megbicsakló hang nélkül mondjam végig, de tekintetem mégis megrebben, szemem félig lehunyom, hiába látom őt és bizsereg az állam, szeretném magamhoz szorítani, ó, ne ismét fáj, összekoccan fogam, mert nem láthatja, hogy fáj és nem is miatta van.
- Bizonyítékokat keresek, hogy felmentsenek.
Igen, nagyjából. Persze az nincs benne mit csináltak velem és én erre fel hogyan reagáltam, vagy ahogy Belby nézett aztán, hogy nem különbözök tőle, láttam a szemében, ott benne én voltam Voldemort és talán a megcsonkított hulla is így látott, amikor utoljára, mégis eldöntötte, hogy érdemes tőlem félnie.

Kicsit kényszeredett a mosolyom, egy picikét tanácstalan a pillantásom, ha valamit, ezt mondjuk egészen könnyedén meg tudom érteni, mégis ki ne érezne így, akinek van élete, legalább egy szeletke? És ez olyasmi, amitől szerintem soha nem tudunk megszabadulni, amíg lélegzünk, mert csak emberek vagyunk, soha nem tudunk mindent, soha nem tudunk mindent és legfőképp mindenkit irányítani és bizonyára nem ez a legnehezebb, hanem az, hogy mindezt fel tudjuk mérni, ahogy azt is, hogy ez sosem fog megváltozni - Szokj hozzá, ha valami, ez biztos nem fog megváltozni - próbálok nagyon könnyed, szinte csevegő hangot megütni, mintha ez is csak egy olyan mindennapos beszélgetés lenne, amit átlagos diákok folytatnak egymással az élet apró igazságtalanságairól, épp csak egy szemernyi szarkazmussal. Csak ő például már nem diák, én meg bár az vagyok, de már vagy két éve nem érzem magam annak, mintha az állandó aggodalom és tenni akarás megöregített volna.
Olyan jó lenne a következő viharfelhőket is ilyen könnyedséggel félresöpörni, úgyis elég jó vagyok ebben, jelentéktelennek beállítani nagyon is fontos, jelentős dolgokat, csak hogy kicsit könnyebb legyen elviselni a dolgokat. Csak Sylvesterrel azért ez mégis nehezebb az átlagnál, az ember legyinthetne a dolgaira, de azért ilyen könnyen mégsem lehet, vele a dolgok ennyire pont nem egyszerűek. Tudtam ezt persze eddig is, tulajdonképpen ezen nem változott semmi, egyikünk sem változott meg hirtelen csak azért, mert pár centivel közelebbről bámulunk egymásra, mint bármikor máskor.
Óvatosan visszahúzom a kezem, amikor enged nekem és rám néz, de persze közben már görcsbe rándul a gyomrom és most nem azért, mint az előbb, most ösztönösen tudom, hogy valami rossz jön, mintha muszáj lenne, hogy a jó dolgokat rögtön valami rémes kövesse és most már azért kapaszkodok a pulcsijába, hátha ettől könnyebb lesz emlékezni a jóra, mielőtt a rossz teljesen és tökéletesen eltörölné.
Ráncokba szalad a homlokom, persze most sem egészen egyenes, nem is tudom, miért hittem azt, hogy rögtön ki fog bújni a szeg a zsákból és nem kell vallatót játszanom. Most már nem mosolygok, csak összeharapom a számat, gondolhatnék rögtön a legrosszabbra, de mégsem akaródzik. Félig aggodalmasan és egy részben talán ijedten nézek rá - nem mintha tőle félnék, lehet, hogy kellene, vagyis inkább, talán kellett volna, még úgy egy évvel, másféllel ezelőtt, de most már igazán késő, nem pont most fogom elkezdeni. Némán sóhajtok, én nem fordítom el a tekintetemet, csak hallgatok nagyokat. Ha nem kérdezek rá, nem hiszem, hogy ki fogja mondani, bármi is volt az, ami pontosan történt, a körítésen és a magyarázkodáson túl, vagy inkább előtte.
- Mármint... mi alól? Mi alól kellene, hogy felmentsenek? - inkább ezt kérdezem, mint azt, hogy "mit csináltál?", az előre is vádló lenne, ítélkező, én pedig nem akarok az lenni, legalábbis, addig nem, amíg nem muszáj, amíg egy kicsit még meg tudok őrizni az előbbi pillanatok melegéből, mielőtt még vészesen gyorsan visszasodródnánk a késő ősz csípős levegőjébe.

George&Syli

Ezt legfőképp pejoratív értelemben hallani. Én is használtam gonosz célzattal, ha helyettesítettem, a kis rettegőknek előszeretettel mondogatja az ember oktatója, vagy annak segédje, mint arra sokszor, szerencsésen emlékeztetem magam, meg kell szokni mik a követelmények, a szülői házban én is megszoktam, teljesíteni kell, tudni ész nélkül mindent, hogy a nem szó, mint olyan kizárva, hogy a kell és szükséges felejtős. Aztán az ember megszokja, hogy nem eszik, iszik, simán rosszul van, a követelések és számára szabott muszáj érdekében bevizel. Brysen még élvezte is, minél megalázóbb volt, annál keményebb meredt a farka.
- Hidd el, mindenhez hozzászoktam.
Mindenhez hozzá lehet, talán ezért ítélek szigorúan, vagy sokszor lenézéssel helyzeteket és embereket.
De azért ez a szűz pillanat, amit nem rontunk el, amikor még minden gonosz valóságelem kizárva, az én rosszabb részeimmel együtt - mégiscsak egy felejthetetlen utolsó. Már biztosan nem úgy lesz vége, hogy nem csókolóztam és ennek varázsából visszatérni sokkal elemibb fájdalommal jár, minthogy megérintett. Biztos ilyen kellemetlen a születés, valami szörnyen flow-szerű varázs állapotból a hideg valóságba szarnak.
Na igen, velem mindig csak a gondok. Összerándulok, mert elhúzódik, minden kis reakciója felborít, mint összeráncolt szemöldök, mintha előjele lenne az undor, gyűlölet, sőt félelem folyamának. Hogy azt mégsem kalkuláltuk a közelségbe, mégiscsak egy pedofil halálfaló nevelt Voldemort utódának.
Szám kiszárad, máris szédülök, de persze figyelmen kívül hagyom, nem hangzik rosszabbul az összemosódó fénypamacsok ködén. Fel kellett hozni, elrontani ezt, vagy talán végső kétségbeesésből, ha majd keres, megtalál egy jelöletlen sírban. Mármint, ha minden rosszul sülne el, de elsülhet legrosszabbul is, még ebben a pillanatban közli, nem érdekli egy rohadt gyilkos további sorsa és de szépen fogalmazok gondolatban.
Hogyan lehet ezt előadni, nem tudom, minden körítés csak valami mellékelt savanyúság a lényeghez képest, amit ott van hidegtálalva.
Hiszen számít mivel húzta ki a tiltott fiókot az a bizonyos? Sőt, ha túl vagy az elsőn minden további igazából már tömeggyilkost farag belőled, akkor George menekülni fogsz most.
Talán ha minél hamarabb túllépek rajta, simán csak elszédülök egy másodperc kitartással, amíg hozzámvágja keresetlen szavait. Végülis életem legszebb pillanata után simán átélhetem a legrosszabbat. Az ember mindenhez hozzászokik, nem lesz új a megvetés. Csak soha nem akartam ennyire, hogy ne történjen semmi ilyesmi, még egy picit, egyetlen másodpercig érezni, hogy nem vagyok rémes, Ő megérint, szükségem van…
- Gyilkosság… Halálfalók. Megöltem…Tudom, tudom, hogy bármit mondanék az nem mentene fel. Mármint az kevésbé érdekel, hogy majd a tárgyaláson. Most, előtted.
Behunyom szemem, mintegy reflexből, vagy csak mert nem látok a sötét fénypászmáktól, nem akarom látni Őt elmenni, nem akarok zokogni, megint, csak egyetlen másodpercig, amíg az ember méltósággal szenved vereséget. Kérdés, volt-e valaha olyanom, hogy miért kapkodok illúziók után, mintha számítana a bármiért küzdés és nem minden történetem katasztrófával végződne. Ő követett, tudni akarta, tőle fogok tárgyalásra menni, Ő volt az első és lesz az egyetlen, egy másfajta csók előtt. Velem nem lehet fiatal soha és boldog, rohadok… Helyrehozhatatlan, túlságosan szilánkosra törtek ez a méreg itt bennem már én vagyok. Mindig gyilkos leszek és talán veszélyes, Ő nem fog így elfogadni, tudom. Ezt a lényem adom, akkor ezt kell most visszautasítania. Csak kitartsak, legalább amíg elmegy, hagy dögöljek bele ebbe is egy perccel utána.

Túlfőzött tésztaként nyúlik, aztán mállad szét a pillanat. Biztos nem volt olyan hosszú, mint amilyennek érződött, az a pillanatnyi csend, amíg én őt, ő meg direkt nem engem bámult néma csendben, valahogy mégis végtelennek fogtam fel a hallgatást, meg annak súlyát, mielőtt kiderülne a csúf igazság. Mert annak kell lennie, vagy nem lenne ilyen nehéz kimondani, engem meg nem gyötörne az idegesség, a csendesen zubogó, bizonyára valami testetlen félelemmel járó adrenalin a homlokom mögött. Mert mintha törvényszerű lenne, hogy Sylvesterrel nem történhetnek jó és egyszerű dolgok, ha neki kell elmondania, megvallani valamit, az sötét és nehéz, mint az az éjszaka a klubhelyiségben, amikor megtanultam, hogy vannak mélységek, melyeket nem hogy nem ismerek, de igazán nem is érthetek, mindegy, mennyire próbálkozom.
Nem tudom, hogy tényleg felszisszenek-e, vagy csak gondolatban, azt sem tudom, mikor kezdem el rágni a körmöm, nem olyan ártatlanul, mint ahogy a nagyon szép lányok csak úgy tesznek, mintha rágnák a körmüket, de a dolog valami egészen más jelent, halkan pattan a hüvelykujjam körme a fogam alatt (anyám mindent megtett, hogy leszoktasson róla, többnyire sikert aratott, de azért van az a fajta idegesség és szorongás, ami felülír mindent), a pulóvere alatt valahogy megtalálom a csuklóját, a puszta anyag nem nagyon érződik elegendő kapaszkodónak, kell valami több, miközben valójában csak szeretnék eltűnni.
Erre nyilván nem számíthattam. Pedig nem tudom, miért ér még bármi váratlanul, miért nem vagyok felkészülve már mindig bármire és a legrosszabbra is, hiszen nem sok jó dolog történt itt, sem velünk az elmúlt évben és éppenséggel a jövő sem kecsegtet sokkal, talán csak még rosszabb kilátásokkal. Egyértelmű feketeséggel süvít át rajtam a gondolat, hogy olyasvalaki kezét szorongatom, aki a mindenki által elfogadott morális értékrend szerint megcselekedte a lehető legrosszabbat, mégis nehéz mellette nem tudni, hogy közben ez a valaki ugyanaz az ember, akivel talán még ennél is rosszabbat tettek életében. Persze ez nem mentheti fel, nem igazán, mégis nagyon fontos nem elfelejteni, ahogy azt sem, hogyan történt ez az egész, vagy hogy én milyen embernek ismertem meg.
A szürkének ezerféle ismeretlen tartománya van a fekete és fehér között, én pedig egészen beleszédülök abba, ahogy megpróbálom eldönteni, hova eshet benne ez az egész - Miért csináltad? - olyan idegennek érződik a hangom, mintha nem is az enyém lenne, nem tudom, mit felelhetne erre a kérdésre, ami jobbá tenné a helyzetet, vagy amitől jobban el tudnám dönteni, hogyan is kellene reagálnom, mégis fontosnak tűnik megkérdezni és fontosnak tűnik tudni - Annyi másféle módon leszerelhetted volna... ami kevésbé végleges - letagadhatnám, de kínosan egyértelműnek tűnik, milyen zavartsággal nézek most fel rá mégis, azért ennek a fele sem tréfa, ez nem valami testetlen, távoli dolog, amit megítélhetünk a messzeségből, ez itt történt, most történt, én pedig nem tudom, tényleg nem tudom, milyen ítéletet kellene hoznom.

George&Syli

Igen elrontom, mintha beteg kényszerem lenne, de beteg vagyok és kényszeres, mert tudnia kell, miért járok itt a „sötétben”, hogy ennek az egésznek csúf célja volt.
Akit megcsókolt, az én életemben először, mit tett, hogy a dolgok mellette csak feketék, egy halott nap, ami soha nem kel fel.
Mennyire hittem eleinte, hogy én majd durván szembe megyek mindennel és semmi sem úgy alakul, ahogy Brysen tervezte, bár minden lehetséges kimenetelben benne volt ez, amíg nem tettem meg, szinte könnyűnek tűnt, hogy magammal rántsak, amennyit csak tudok és inkább dacból, gyűlöletből, mintsem meggyőződéssel.
Talán sosem vettem az életet elég komolyan, vagy csak könnyű volt még tiszta kézzel „dumálni” vagy úgy, hogy általános megvetés övezett és nem hittem, hogy lesz valaha egy George.
De azt hiszem ez mégsem olyan, ami varázsütésre kellemes embert csinálna belőlem, egy másikat, vagy megmagyarázná milyen nem lehetek, ha itt állok még mindig kaszával a nyakam előtt, mindig feketében és komoran egy életnyi vad kohóban edzve gonoszra.
Semmiről sem tudom hogyan kéne, a lehetetlenek embere vagyok, például elmondani ezt most szépen, ha már ekkora hülyeséget csinálok, vagy hallgatni és elragadni ezt a néhány boldog percet, megőrizni az emlékeimben tökéletesnek, még a jövő hétig, mert talán csak annyi vagyok és talán valahol mélyen remélem, vagy vágyom, hogy az egész hamar véget érjen.
Ha George meg is tudta volna hová lettem, olvassa egy újságban, vagy hallja valakitől, én nem látom most ezt a zavart csalódottságot és nem fáj iszonyatosan a csuklóm, pedig az előbb még a legszebb volt, ahogy egymáshoz értünk.
De most már valóság van és ebben én a játékban én vagyok a gyilkos, ő a becsapott fél, aki elhitte, csak egy kicsit fura vagyok, mint a madár, amelyik sántít, mert az anyja kilökte a fészekből fiókakorában és hát igen, megtaposták, de ez csak annyit tesz, töröttek a szárnyai.
Igen, ezt így látni rosszabb, hogy csalódott és tehetetlen, felteszem gyűlöl és még ki tudja, most nem különbözöm tőle és most nem szisszenek fel vele, mert fáj a csuklóm, nem rezzennek az izmaim automatikusan, csak állok ott, üveges szemmel, egy darabig kitartóan, mert erős leszek és iszonyat szerencsétlen, ő pedig megszólal.
Ekkor már fokozódik, mint amikor a jég szép lassan betörik alattad, a táblák gonoszul töredeznek, mindjárt ellep minden és úgy szólalok meg, hogy a jeges víz lassan elönti szemeimet.
Mármint mozog dermedt szám, talán könyörög, nem akarom felfogni, sem látni és hallani.
- Nem akartam… Párbajoztunk és ügyesek voltak, mi…vesztésre álltunk és ők mindent, mindent hárítottak.
Ott volt Belby, a Vance lány, senki más nem is segíthetett volna rajtuk, a kislányt majdnem megerőszakolták, ötödéves volt, Belby pedig különösen béna és ráadásul mostanában képes voltam egészen barátságos kontextusban gondolni az irritáló valójára, fontos lett, hogy túlélje, de nyilván nem az az igazság, hogy értük gyilkoltam.
- Próbáltam… de volt egy pont, ahol minden átfordult és elködösült, mert megkínzott, olyan értelemben, az emlékekkel. Aztán gyorsan történt, mire észbe kaptam már…
Kettő volt és az egyik színtiszta dühből, szinte felvágásól, csak hogy mutass egy cseles imperiot, meg aztán a megcsonkított holttest, miután végeztél vele, az is hirtelen felindulás volt? Igen. Igen, így végzi minden halálfaló, mintha valaha is az igazság katonája lettem volna.
Ezt fogom mondani ott is? Hogy engem Brysen 15 évig kínzott, dugjanak diliházba? Fogok mondani egyáltalán valamit, ha most George elmegy, vagy az már egy legvégső csapás lesz és végre lesz erőm befejezni ezt az életnek bélyegzett nyomorúságot.
- Tudom, hogy most, hogy én…
(mennyire undorodsz tőlem, gyilkos vagyok)
Tudom, hogy volt családjuk és ki tudja nem-e valami bolond kényszer vetette őket a másik oldalra, de hát ez már múlt, a jövőm talán egy másik csók lesz és a jelenben érzem, hogyan olvad a sarki jég és szántják vörösre arcom a könnyek.

Dühös vagyok.
Nincs ebben semmi újdonság - ha a háború első pár hónapjában még inkább zavarodott, mint dühös voltam, akkor pár hónap után ebből egyértelműen düh lett. Dühös voltam, dühös vagyok, mindig, minden ébren töltött pillanatban és most úgy érzem, hogy mindig is dühös leszek, bármi történik, én itt leszek és ostoba kitartással dühös leszek, amiért bizonyos dolgok nem csak megtörténhetnek a világban, de meg is történnek, amiért az ember egy nagyon ostoba állatfaj, amiért képtelenek vagyunk megtartani magunknak a hülye gondolatainkat és ideológiáinkat, amiért folyton rombolnunk kell. Dühös leszek, és közben csalódott, kiábrándult és szomorú, mert valójában még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy feladjam, mégsem vagyok elég idős ahhoz, hogy tehessek is valamit. És dühös leszek, meg szomorú, amiért emberekkel rossz dolgok történnek, főleg, ha olyankor történnek velük rossz dolgok, amikor ők még végképp túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, mi történik valójában, de aztán egy szép napon rájönnek, hogy mindent alapvetően csesztek el velük, bennük, meg a világban is.
A dolgok nem feketék vagy fehérek. És nekem nehezemre esik ezt néha beismerni, mint például most, ráadásul közben iszonyatosan, de tényleg, rémesen dühös vagyok, a haragom alatt pedig ott lappang az a rengeteg negatív érzelem, amivel soha nem tudtam mit kezdeni, csak veszekedtem miatta emberekkel, amikor nem érdemelték meg, vagy épp üldöztem őket a társaságommal, mint ahogy talán üldözöm bizonyos tekintetben Sylvestert is, pedig sosem kérte.
A dolgok pedig közben nem feketék vagy fehérek, hanem a kettő véglet és az ezernyi köztes szín eszeveszett forgata ugrál a szemem előtt, és sokkal elveszettebbnek érzem magam, mint ahogy bármikor máskor érezném magam, amikor olyan dolgokat tudok meg, mint hogy valaki megölt valakit. Valakiket. Olyen egyértelmű azt mondani, hogy ez rossz, olyan könnyűnek kellene lennie elengednem a pulóverének ujját. Könnyűnek kellene lennie, hogy elhatárolódjak ettől, ahogy biztosan el kellene, mert mégis mi közöm nekem ehhez igazán?, semmi és talán soha nem is lesz, mert az igazi problémákat valójában még az igazi szeretet sem oldja meg, nem hogy az a valami, ami itt most történik. Semmi sem fog megoldódni akkor sem, ha elmegyek és akkor sem, ha itt maradok. Nem számítok - ennek az egésznek nem szabadna közének lennie az egómhoz, de úgy látszik, azért haragszom leginkább, mert az ember semmi más, csak egó, egó, egó.
Közben pedig mégsem könnyű elengednem és mégsem könnyű hátat fordítanom, sorra gyártom némán a kifogásokat önvédelemről és szemtanúkról, miközben persze mégsem értem, hogy történhetett meg ez az egész, és nem tudom összeegyeztetni teljesen azt a Sylvestert, aki most előttem áll, meg azt a Sylvester, aki azon a furcsa estén mellettem kuporgott a klubhelyiségben azzal a valakivel, aki ezt az állítólagos bűnt elkövette.
Mert ez bűn, minden szerint, amit valaha megtanultam, de közben arra gondolok, hogy mi van, ha vannak helyzetek, mi van, ha vannak emberek, akik tényleg megérdemlik a halált...? Kívántam már mások halálát. Nem öltem meg persze soha senkit, de pusztán ettől miért is vagyok én jobb? Az emberek képesek úgy csűrni-csavarni a tényeket, hogy olyan igazság legyen belőle, ami nekik tetszik. Ha valamiért, mindig azért gondoltam jobbnak magam másoknál, mert én erre nem voltam hajlandó, ezért akartam szerkeszteni azt a hülye iskolaújságot is, ezért akartam olyan sokáig újságíró lenni, de nem véletlen, hogy újabban ez egyre ritkábban fordul meg a fejemben és már azon sem csodálkozom igazán, hogy nem tudom zsigerből feketének látni a feketét és sarkon fordulni. Mert bár lehet, hogy ezt az egészet tényleg Sylvester tette, valahogy mégsem tudom őszintén, teljes meggyőződéssel azt mondani, hogy száz százalékig az ő hibája.
- Nem tudom, mit kellene mondanom - bukik ki belőlem majdnem meglepetten, egyrészt, ilyesmi nem gyakran fordul elő velem, az meg pláne nem, hogy még be is valljam - Sajnálom - teszem aztán hozzá és biztos nehéz lehet eldönteni, hogy mit sajnálok - azt, hogy nem tudok mit mondani, azt, amit tett, azt, ami úgy egyébként vele történt... de leginkább egyszerre sajnálok mindent. Mindent ezen az elkúrt világon. Mégis hogy lehetne bármi normális, amikor halálfalók támadnak Roxmortsban diákokra? Nyilván ettől támad sírhatnékom. Biztos nem attól, hogy többedjére látom őt sírni, mint ami jólesne bárkinek.
- Lehetne, hogy... - elharapom a mondatot, minden rémesen butának hallatszódik, amint belefogok, mégsem állhatunk itt örökre, csak így, szenvedve, anélkül, hogy bármit is mondanánk - Bánnád, ha megölelnélek? És maradhatnánk úgy egy kicsit? És aztán... aztán azt hiszem, jobb lenne, ha én visszamennék, de neked... meg kell oldanod ezt az egészet. Azt hiszem, meg lehet, ha ügyesen csinálod. De nem tudom, hogy én tudnék-e tényleg segíteni. Vagy jó lenne-e egyáltalán, ha megpróbálnám - ha bárki azt mondaná, feladom, mielőtt igazán elkezdeném, tulajdonképpen igaza lenne, és csak azért nem rágom már a körmöm, hogy beszélhessek, de helyette párásak a szemeim és megint inkább csak elbámulok oldalra, valahova a felkarjára, mert tényleg nevetséges lehetek, mégis mit segít rajta, ha csak azután hagyom itt, hogy megölelem? Talán csak rosszabb tőle az egész.

George&Syli

Kényszervallomás, vagy csak bolondéria. Az eszem elhagytam, amikor valahol félúton megszólított, ide keverte a boldogtalan szél, vagy a kibaszott arrogáns véletlen.
Akkor gyerünk, rontsuk el ezt is, mert George nyilván kíváncsi, mintha folytatást akarna, a mi aktuális gyilkosságunkra.
De bánom, ha lehet ezzel egyáltalán racionálisan elszámolni, nem pedig ködön keresztül meredni bele a fájdalmas valóságba, mely marja a szemet, lyukakat vár az agyba, tályogot a bőrbe, mert mi történt?
Amikor hirtelen lenéztem a sok vérre? És ezt én csináltam, abban a pillanatban, amikor a fogaskerekek Rookwoodot kattantak, hogy én is belterjes vagyok elvégre azok, akik kidobtak huszonnyolcak?
Vagy csak a kondicionált kínzás és az egész puszta pszichológia? Mi történt, amikor Belby szemébe néztem és szembe találtam magam a viszolygásával, meg Vance indokolatlan csodálatával?
Aztán az aurorok összevont szemöldökével és a bírósági végzéssel, most Georgeval a vallomásban és könnyekkel kibaszott szemeimben, mert nyilván még előtte sem tudok erős maradni, ha bevallom emeröléseim.
A póló kihűl, de marad és lehet csak percek kellenek neki az ítéletig, vagy valójában gyorsan eltelő gondolkodási idő, amit én érzek végtelennek.
Mintha kérlelhetném, hogy mentsem meg önmagamtól, hogy együtt kitaláljunk valamit, mint a boldog befejezésekben, történetekben, amikkel a mesék végződnek, állítólag.
Sosem hallottam mesét. És mennyi az a sosem, amit még életemben nem tapasztaltam, hogy velem nehéz, ezt kimondtam, ennyire, bűneim vannak, körözéseim bizonyos flúgos urak részéről ocsmány tetkókkal és a törvény részéről is, csak nehogy egy percig is egyszerű polgár legyek, mert George vállal valamit azzal, ha egyáltalán hozzám szól és a szégyen igazán csak másodlagos ebben a történetben.
Tudom, hogy Neki van igazságérzete, mert először is ő fékezett meg és mindez ezt sikítja, amit megismertem belőle.
A póló kihűl, de még a markában marad és az összes perc elfolyik lassan, nyúlva, mert ha fagyna a könny már jégcseppé változott volna arcomon.
Nem hiszem, hogy lehet bármit mondani erre, ha nem egy ócska vicc, vagy van az embernek morbid humora.
- Tudom.
Ez lehetne a vége, kezdetben igazán abbahagyhatnám a bőgést, megállna egy csettintésre, miközben férfiasan megtörlöm a képem, de egyelőre ahhoz is kevésnek érzem magam, hogy megmozduljak.
Valahol, közvetlen a sajnálat után pedig kibuggyan egy újabb gyér patak, egész egyszerűen mert annyira örülök neki, hogy ezt lehet sajnálni, mert én is annyi minden kapcsán érzem, kezdve azzal, hogy végig kellett hallgatnia ezt, vagy elviselnie, meg azoknak, akik mára halottak, még Brysennek is, a Rookwood család minden tagjának, azoknak a fogalmaknak, amiknek csak hangalakját ismerem, mintha bevésték volna szótári alakként, de se kontextus, se jelentés nem tartozik az egészhez és valahol a sor végén, magamat, az egész létrejöttemet.
De megszólal és egy egészen kerek szemből, ami hirtelen nagy lesz és tágra nyílt, már csak utolsó csillanásokat láthat.
Megkérdezi persze, de értelmezem szavai hangjainak jelentését, az agyam úgymond lefordítja, csak ennyi kell neki, hogy magamhoz rántsam, vagy én magam hozzá, valahol egy mély és talán túlzó ölelésben. Hiszen megengedte….
Az első másodperc fájdalma olyan, hogy majdnem beleájulok, amit természetesen iszonyat kínos lenne bárhogy lereagálni, de nem igazán látok és fülem is csengi kezd. Szerencse, hogy mindent hallottam előtte.
Iszonyat, valahogy préselve levegőhöz jutok, azon gondolkodom simán össze is hugyozhatnám tőle magam, de maradok annyiban, hogy az sokkal kínosabb lenne bárminél, amit majd a dementorok csinálnak velem, ha mégis elítélnek.
Aztán…magamhoz ölelem azt is, ami fáj, George és csupa nagybetűs GEORGE lesz, hogy az egész elmúlik, csak az izmaim remegnek utána, mert ez hosszú, mert meg kell szoknom és még kicsit rákontrázni a néma, rázkódós zokogásra, hogy nem futott el.
Még.
- Jól értem, hogy ultimátumot kaptam? Mármint, ha elég ügyesen csinálom és felmentenek, lehet róla szó, hogy nem hánysz le, ha meglátsz? Annak ellenére, hogy láttál sírni, vagy…inkább annak ellenére, hogy megöltem őket.
Fontos, hogy legyen miért küzdeni, mert mindig olyan közel vagyok hozzá, hogy befejezzem végre ezt a harcot.
- De, ha, akkor jó. Akkor megoldom. Nem tudsz segíteni, de nekem nem kell, hogy tudjon senki. Ilyen osztást kaptam.
Mert vége ennek a fejezetnek és ha így van, végre ott a férfias mozdulat nekem, amivel eltűnnek a könnyek és neki egy ígéret, talán érdemes visszajönnöm, még akkor is, ha ő most elmegy.

» ott vagy otthon
» Édeshármas vagy négyes?
» Pálcatörés, vagy hasonló
» Felelsz vagy Mersz?
» Csokit vagy csínyt!

Akár a lábnyom vagy a halotti maszk.

Akár a lábnyom vagy a halotti maszk.

Similar topics

Similar topics